A polgári peres eljárás és a bűntető eljárás abban megegyezik, hogy mind a kettő a magánjogi eljárástól fejlődött ki. A bűntető eljárás eredetileg (részben a mai napig) egy olyan polgári peres eljárás, ahol a felperes az állam, mert az "alperes" (gyanúsított, vádlott, elítélt) olyan cselekményt követett el, amely nem csak természetes vagy jogi személyt, hanem magát az államot is sértette (sértetti egység). A két eljárás ott válik szét kriminológiai szempontból, hogy a bűntető eljárásban -minthogy az állam nevében gyanúsítanak, vádolnak, elítélnek- az állam érdeke az, hogy az eljárás sikerrel járjon, ezért ruházza fel a "felperes" nevében képviselő testületeket (rendőrség, ügyészség) rendkívül széles jogkörrel.

A polgári perben az állam érdeke az, hogy maradjon stabil a társadalmi rendszer, ezért -a nagy számok törvénye alapján- a polgári perekben az állam alperes párti (maradjon minden úgy, ahogyan azt mi elrendeztük).

Ezért a polgári perben - habár a per ura a felperes - nem kapja meg azokat a jogokat, amit a bűntető eljárásban a "felperes" megkap. A polgári per alperespárti jellegét mutatja a Pp. 1999. évi CX. tv. amely eltörölte az "igazságszolgáltatást" és helyébe a "futamidőt" állította az igazságszolgáltatás részére kötelességül betartani. Ezek egyértelműen alperespárti intézkedések, bele értve az ítélőtáblák eltörlését is: futamidőt gyorsítani, de 4 fok helyett csak három fokon.

A bűntető "pernek" van - a kormány által befolyásolható előzmény procedúrája (rendőrségi nyomozás számtalan lehetőséggel és ügyészi vád kirendelt szakértővel, letartóztatással, stb, stb.) míg a polgári pernek semmi előzménye hivatalosan nincs, a polgári pert esetleg az ügyvéd készítheti elő, ha jól megfizetik (vesz pl. szakvéleményeket, stb.). Ilyen formán a két per már élesen elválik egymástól: az államnak -mint "felperesnek"- nagyon nagy esélye van a per megnyerésére, ami a kormány "pernyerése"-ként könyveltetik el, míg az elégedetlen magánszemély felperes pervesztése az állam, a kormány az önkormányzatok vagy a "kormányközeli" vállalatok sikeres. A kormány tehát mindenkor úgy formálja a törvényjavaslatokat, a rendeleteket, az intézményeket, hogy a bűntetőben nyerjen, míg a polgári pert az alperes nyerjen. Ebben közvetve -de hihetetlen erővel és korlátlan lehetőségeivel- a harmadik államhatalmi ágat determinálja. Az "igazság" szolgáltatás nem tehet mást -ha felszínen akar maradni- hogy akarva-akaratlanul követi a kormány agresszív intézkedéseit.

Végül is - ez bizonyított - az "igazság"-szolgáltatást közvetve a kormány, vagyis a kormányt alkotó pártok irányítják, vagy legalábbis alapvetően befolyásolják. A legnagyobb ügyeket esetleg közvetlenül is, a kisebbeket és a polgári pereket a nagy számok törvénye alapján.

Az igazságszolgáltatásra gyakorolt egyik közvetett kormány-befolyás az, hogy a bíróknak - látszólag - nagy hatalmat adnak: ez a "hatalom" formális és látszat is egyben (néhol tényleges): a pervezetés, formális tekintély-tisztelet, pl. az ügyvédjelöltek oktatása gyakorlatilag a bírók feladata, tehát a lennedő ügyvédeket a bíróság vakon tisztelésére oktatják (szóba sem jön, hogy a per ura a felperes). Így a bíró azt a nyomást, amelyet felülről kap, tovább adhatja, mert alatta is van még egy "közeg": az igazát kereső állampolgár. A Kormány és a pártok nyomása rájuk, átháramlik a kiszolgáltatott, jogfosztott állampolgárra. Ezt az állampolgár nem látja világosan, csak érzi a reá háramló nyomást az igazságszolgáltatás részéről. Az állampolgár és az érdekeit szakszerűen képviselő ügyvéd egyenrangú félből alattvalóvá degradálódik, mégpedig a kormánynak (a "második államhatalmi ágnak") az alattvalójává süllyed a bírósági rendszer (az "első" államhatalmi ág, a törvényhozás asszisztálásától kísérve) és így az ügyvédség az alattvaló alattvalójává minősül vissza, megalázó (vagy cinkos) szerepe.

Mindez másként fogalmazva:

Az igazságot egy bíróság két részlegben "szolgáltatja" (bűntető és polgári peres eljárásban) - a munkaügyi és a közigazgatási, illetve egyéb különleges eljárásokat ide nem számítva -, minthogy azokon ez a hatásmechanizmus egészen másmilyen módon érvényesül.

A bűntető eljárás - mielőtt az igazságszolgáltatás szakaszába jut, tehát a bíró ítélkezik - két markáns szűrőn megy át: a kormánynak kifejezetten alárendelt rendőrségen (feje a belügy-miniszter a kormány tagja) majd az ügyészségen, amely egy szigorúan hierarhizált szervezet, teljes egészében alá van rendelve a legfőbb ügyésznek, aki a kormány akarata és - ez közismert - befolyása nélkül nem kaphat kinevezést és nem tevékenykedhet. A büntető eljárásban tehát a bírósághoz - perszakba - csakis azok az ügyek kerülhetnek, amelyekben a rendőrség megállapította az "elkövetőről", hogy bűncselekmény elkövetésével "alaposan gyanúsítható" és az ügyészség "vádat emelt", majd beterjesztette a bírósághoz. Ez olyan szigorú szűrő, amelyen nem juthat keresztül olyan személy, akinek cselekményét a kormány nem akarja peres eljárásra engedni.

A polgári perben nincs semmiféle "előzetes szűrés", ha a felperes (egyedül vagy ügyvéd által képviselve) pert indít, azonnal három bíróhoz (egy hivatásos és két ülnök) kerül az ügye. Itt kell a kormánynak jobban ügyeskedni, vagyis az igazságszolgáltatást a maga nem bírói eszközeivel befolyásolni, hogy a perekben a kormány hatalmi tényezői érvényesüljenek. Ennek eszközei a mai kormányzat kezében

a.) az ítélőtáblák letörlése alkotmányellenes

b.) a bírók javadalmazásának visszatartása

c.) a polgári perek elhúzódása, különösen akkor, ha a felperes nyerésre áll (egy per pl. "orvosi műhiba" ügyben 10 évig is eltart, ha esetleg a felperes megnyeri)

d.) a bíróság szigorúan - több irányból garantált - függetlenségének megtörése az igazságügyi szakértők által, akiknél semmiféle függetlenségi garancia nincs,

e.) a bíróvá kinevezések determinálása a fizetésekkel

f.) és a legrejtettebb, de legfontosabb: a bíróságon is "hierarchia" kialakítása olyan módon, hogy elég egy-két Legfelsőbb Bírósági vagy OIT-nél működő bíró kormány mellé állítása, ez végig fut az igazságszolgáltatás egész apparátusán, a kerületi és városi polgári bíróságokig, hiszen létezik a bírók "konzultációja" szakonként, amelyeket mindig "felsőbb bírósági" szakemberek tartanak, ahol - nem is különösebben rangrejtve - a bírókat tulajdonképpen valamilyen irányban az ítélkezés valamilyen irányára utasítják. Az alsóbb bíróságok tagjai - saját egzisztenciális érdekükben - mindig a felsőbb bírósági bírók fejével gondolkodnak, mert nincs számukra nagyobb szégyen, mint az, hogy ítéleteiket rendre megváltoztatják felsőbb fokon.

Ez utóbbíról az USA jogtudósai kb. 100 évvel ezelőtt indítottak vitát, amely akkor nagy hullámokat vert egész Amerikában és Nyugat-Európában, de főleg a századfordulón Németországban és Ausztriában is.

A vita főszereplői voltak:

Rudolf Stammler
Eugen Ehrlich
Hermann Kantorowicz
Leo Petrazsinszkij
Max Wéber
Francois Gény
Giorgio Del Vecchio
Gustav Rodbruch
Haus Kelsen
Benjamin N.Cardozo
Roscoe Pound
Jerome Frank

A vita a XIX. század végén kezdődött New-York-ban, ahol a jogászok - főleg a Németországból az Egyesült Államokba kivándorolt és ott egyetemen perjogot oktató, de praxist is folytató - jogtudósok számára feltűnt, hogy az ítéletek quasi azonos történeti tényállás mellett is milyen nagy eltéréseket mutatnak az ítélkezésben. Ezt -a számukra nagyon sajátos- jelenséget próbálták megfejteni kb. 50 év alatt (a vita 1890-ben kezdődött és 1940-es évekig tartott).

Nagyon sok mindenféle - nagyon is figyelemre méltó - gondolatot fejtettek ki, de a politika (a kormányzás) közvetlen vagy közvetett befolyásolását az ítélkezésre, csak "per tangentem" vetették fel (idáig nem jutottak el, valószínűleg azért, mert abban az időben az USA-ban ez a jelenség ténylegesen, csak érintőlegesen mutatkozott meg.

Különösen figyelemre méltó Hermann Kantorowicz, még Németországban, 1906-ban írt tanulmánya: "Küzdelem a jogtudományért", amelyben a következőket írja: "Az ember akarva-akaratlanul mindarra, amit tesz, kénytelen rányomni személyisége bélyegét - és hogy a bíró személyiségének napjainkban is mily döntő befolyása van a per kimenetelére, mindenki tudja, aki Thémisz házában nem egészen naiv jövevény, és aki megfigyeli, hogy mihelyt változik a bírósági vezető személyisége, nyomban változnak a bírósági döntések is". (Ez a rész "Az ítélet legyen objektív és nem lehet személyes" című részben olvasható). Megjegyzendő, hogy Kontorowicz német és amerikai példákat említett, mert a századforduló után rövid idővel már New-York-ban is tanított, 1933-tól végleg USA-ban élt.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Hans Kelsen is 1929-ben "Mi az igazságosság?" című tanulmányában. Ebben arról is, hogy minden ítélet relatív, mert - habár a felek a bírótól az abszolút igazságot várják - az keresztül szűrődik a bíró szubjektumán és szubjektívvá válik, azaz keresztül megy a bró szubjektumán.

Az ötven évig tartó vitát megkoronázza Jerom Frank: "Emberi lények-e a bírák?" című tanulmánya szintén New-York-ban 1931-ben. A műben azt írja, a jogkereső polgárok azt várják a bírótól, hogy automataként működjön: bedobnak bizonyos pénzt, megnyomnak egy gombot és kijön a bírósági "automatából" az igazságos ítélet. Az USA Legfelsőbb Bíróságáról írja - amelynek egy ideig maga is tagja volt - hogy rendkívül nagy szerepet játszanak az ítélkezésben a pszichológiai tényezők, a bíró "tudatlanja" (Freud után). Ezt olvashatjuk: "Hatalmas szerepet játszik az ítélkezési folyamatban a "tudatalatti" különösen ott, ahol az ügy közelről érint kortársi gazdasági és társadalmi problémákat."

Ehhez mi Magyarországon a III. évezred első éveiben hozzátehetjük: a "tudat alattit" ("tudatlan"-t) nagyon is befolyásolja a tudatos: a politikai hatalom, amely - a maga módján - a bírók között is "igazságot oszt" egzisztenciálisan és az mindegy a magyar lakosság számára, hogy ez a bírót tudatosan vagy "tudat alatt" befolyásolja a hatalomnak kedvező ítélkezésre, függetlenül az objektív igazságosságtól.

dr. Ádám György
az MTA doktora
egyetemi tanár
ügyvéd