A bizonyítás minden peres eljárás alapproblémája. Nyilvánvalóan így van ez mind a büntető, mind a polgári peres eljárásban is.
Mint az közismert, a polgári peres eljárás - hasonlóan a büntető eljáráshoz - a római (elsősorban a prétori) jog recipiálásából ered, sőt a büntető és a polgári peres eljárásnak közös a római jogból eredő előzménye.
A római jog vezette be - az ítélkezés történetében először - a "szabad bizonyítás"-t, vagyis (csak sommásan fogalmazva) azt az elvet, amely szerint a per eldöntéséhez szükséges bizonyítási eljárás során a bíróság szabadon mérlegel, tehát az igazság kiderítéséhez szükséges bizonyítékoknak nincs alaki jogilag "prejudikált", vagyis eldöntött "rangja", értéke. Ez egyben - értelemszerűen - azt is jelentette, hogy a bizonyítékok egyetlen "rangsora" igazságtartalmuk. A szabad bizonyítás elve - ez ma minden civilizált jogállam alaki jogi rendszerében így van - egyetlen "sorrendje" az, hogy milyen mértékben tartalmazzák az igazság, a valóság, a tények helyes interperetálásának mértékét. A szabad bizonyítás - mint peres eljárási rendszer - elvet minden bizonyítékot más szempont szerint értékelő "garanciát": tűzpróbát, vízpróbát rang szerinti tanúskodás értékkülönbözeteit, általában minden alaki (perjogi) különbséget a bizonyítékok között.
Ez egyébként nyilvánvalóan a peres eljárások alakiságának a legmagasabb foka, hiszen egyetlen értékmérője van a bizonyítéknak: éppen az - az igazságtartalma, mint fokmérő - ami miatt a peres eljárásokba bevezették évezredekkel ezelőtt a bizonyítást.
Nem volt könnyű az emberiségnek - elsősorban a jogászoknak, különösen az igazságot szolgáltató tanuknak, akikből később az ókori Görögországban kialakultak az igazság szolgáltatói, a bírák - megbirkózni ezzel a feladattal. Ennek a nehézségnek bonyolult történtei-logikai, társadalom-strukturális okai vannak. Az okok fő csoportjai (nem az okok prioritásának sorrendjében):
Az igazságot szolgáltató személynek (gréniumnak) sokkal egyszerűbb és "rizikómentesebb" sémák szerint ítélkezni: pl. a tanút elsodorta-e a folyóvíz vagy "befogadta", a tűz megégette, vagy "megkímélte", a szavahihető földesúr mondta, nem a jött-ment jobbágy, erre hivatott "szervek", hatóságilag felhatalmazott személy (pl. kirendelt szakértő) mondta, nem az érdekelt fél, stb. Mindezekben az esetekben - az adott kor szelleme szerint - a garancia húzódott meg, amelynek egyszerűbb megfogalmazása: "inkább hiszek az isteneknek, a földesúrnak, az általam kirendelt szakértőnek, mint annak, akinek állításait nem támasztják alá - a kor szellemének megfelelő - garanciák.
2.) Minden eddigi társadalom - az alsó paleolitikumtól a legkorszerűbb (III. évezred küszöbén élő) nyugat-európai demokráciákig - strukturált. Ezt szinte lehetetlen anullálni, még a "harmadik államhatalmi ág"-nak is nagy nehézségekbe ütközik túltenni magát rajta és dacolva minden társadalmi nehézséggel - csakis és kizárólag - az igazság érvényesítését szolgáltatni az ítélkezésben. Ez gyakran nagy elkötelezettséget jelent és "szembeszegülést" rendkívül erős külső lobby szempontokkal, amelyek - nem ritkán - a "legmagasabb körökben" is érvényesülnek.
3.) A "harmadik államhatalmi ág", az igazságszolgáltatás, alapvető elve a modern jogállamokban az az axióma, miszerint "A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve." (Magyar Alkotmány 50. § (3) bekezdés első mondata). Csakhogy ezt az alapelvet könnyebb leírni, mint következetesen betartani. A bírák (pontosabban: a bírók) a gyakorlatban nem "csak a törvénynek" vannak alárendelve, hanem annak a mindenkori társadalmi közegnek is, amelyben - családtagjaikkal, baráti körükkel, olyan személyekkel, akiktől egyébként valamilyen más okból függenek - mint a társadalom tagjai élnek.
A bíró nem független a bírósági szervezettől sem, a felsőbb bíróságtól, a bírósági "feletteseitől" (elnök, elnökhelyettesek, kollégiumok, kollégiumi vezetők, azok helyettesei, csoportvezető, annak helyettese, stb.).
A bíró "alá van vetve" - a törvényeken kívül - bizonyos "irányelveknek", illetve "állásfoglalásoknak" (amelyek köztudottan nem törvények) és közvetve rendkívül sok "eseti döntésnek" (havonta megjelenő BH. számtalan - egymásnak gyakran ellentmondó - ítélet) és általában - a szinte megfoghatatlan, nem egzakt - "bírói gyakorlat"-nak. (Lásd erről később részletesen)
A bíró - a társadalom mindenkori struktúrája szerint - "alá van rendelve" a "kor szellemének", akár mennyire is igyekszik attól "függetlenedni". A "kor szelleme" Madách Tragédiája Konstantinápolyi jelenetében "személyesen" is megjelenik csontváz alakjában a zárdaajtóban: nem engedi be Évához Ádámot "a kor szelleme" nevében. Ez a "csontváz" nyilván minden bíró képzeletében is gyakran megjelenik. Ebben a struktúrában kell a bírónak "függetlenül" dönteni, csak "a törvénynek alávetve". Embert próbáló feladat!
A polgári peres eljárás évezredekig szinte egyáltalán nem különült el a bűntető eljárástól. mint ahogy az anyagi és eljárási szabályok sem különültek el. A Hammurabi törvénykönyvben 1 felváltva tárgyal - mai értelembe vett - büntetőjogi és magánjogi (polgári jogi) "törvényi tényállásokat", anyagi és eljárási szabályokat. 2.
A római (elsősorban prétori) jogban - amely lényegében a szabad ember magánjoga volt - ezek a határok (büntető és magánjog, anyagi és alaki jogi szabályok) még mindig részben elmosódnak. 3.
A magyar jogfejlődés - mint ahogyan az államalapítás is - körülbelül ötszáz évvel maradt el a fejlett nyugat-európai országok jogfejlődésétől, habár a középkor a nyugati országokban is elsősorban szakrális jogrendszer volt, alig maradt el az uralkodó keresztény egyházjogtól.
A magyar polgári peres eljárás közel ezer évig (1000-től 1953-ig) megőrizte szakrális jellegét.
Az első - mai értelembe vett - kodifikált magyar polgári eljárási törvény "A polgári törvénykezési rendtartásról" szóló 1868. évi LIV. törvénycikk (Ptr.) volt.
A Ptr. kilenc "czim"-ből állt. A negyedik cím a "Bizonyításról" szólt (ezt a nevet is viselte). Már a Ptr. is ismerte a bírói mérlegelést, amit az 1893. évi XVIII. tc. 64.-68. §§-ai részleteiben tovább bővítettek.
A Ptr. szerint a bizonyítás módjai: a beismerés, az okirat, a tanúvallomás, a bírói szemle és az eskü (155. § első mondta). A Ptr. 224. § így rendelkezett: "A bíróság azt, aki esküt tenni tartozik, az ítéletben nevezze meg s rendszerint csak magukat a perben álló feleket kötelezze az eskü letételére". (Ez az ítélet nem a "végítélet", amelyet az eskük letétele után hozott a bíróság és amelynek révén a per ezen eljárási foka befejeződött).
A Ptr. egész rendszerén végigvonul az az alapgondolat, miszerint a bizonyítékok "királya" az eskü. A negyedik cím - mint a többi is - fejezetekre tagolódott, a VI. fejezet az "Eskü" címet viselte és a 221.-244. §§-ig terjedt. Ez a huszonhárom szakasz egészen részletesen szabályozta a felek, a tanuk és egyéb perbeli személyek eskütételi kötelezettségeit.
A Ptr. bizonyítási rendszere ugyan - elvileg - a bizonyítékok szabad mérlegelésén alapult, de a szakális eskü az egész bizonyítási eljárást deformálta: azt, hogy a perbeli résztvevők közül ki és főleg mire esküdött, azt a bíró a "mérlegelésnél" köteles volt figyelembe venni. Ha nem vette figyelembe a mérlegelés során, ezt az "ötödik czim" I. fejezet 247. § értelmében köteles volt részletesen indokolni.
Az 1868. évi Ptr-t a "polgári perrendtartásról" szóló 1911. évi I. törvényczikk, (Ppr.) helyezte hatályon kívül. A Ppr. hatálybalépéséről az 1912-ben kihirdetett Ppré rendelkezett. A Ppr. 1912. január 1-én lépett hatályba, tizennyolc címből állt. A harmadik cím VIII.-XIII. fejezete rendelkezett a "Bizonyitás"-ról (a 206-380. §§-ig). A XIII. fejezet címe "A felek eskü alatti kihallgatása és a fél esküje." A Ppr. 370. §-a rendelkezik a felek megesketéséről 4.
A Ppr. szintén ismerte a szabad bírói mérlegelést. A Ppr. 270. § első mondta így szólt: "A bíróság a tényállás valóságát vagy valótlanságát a tárgyalás és a bizonyítás egész tartalmának szorgos méltatásával ítéli meg."
Majd a 2. bekezdés: "Törvényes bizonyítási szabályokhoz a bíróság meggyőződésének alkotásában csak a törvényben kijelölt esetekben van kötve."
Ehhez a szakaszhoz a miniszteri indokolás felsorolja azokat a "kijelölt eseteket" amelyekben a bíróság "kötve van". Ezek között szerepel a 371. §, amely a felek esküjének eljárási szabályait rögzíti. 5.
Az 1868. évi Ptr. és az 1911. évi Ppr. tehát a "szabad" bírói mérlegelést összekötötte a kifejezetten szakrális esküvel, amitől - ez nem lehet kétséges - a bíróság ténylegesen nem rendelkezett a szabad mérlegelés jogával. Az eskünek ugyanis nincs semmi köze a tényálláshoz, a tények "bizonyításába" egy - attól teljesen idegen - elem vegyült, mégis "bizonyíték" volt egészen 1953. január 1-ig.
Ekkor lépett ugyanis hatályba az 1952. évi III. törvény a polgári perrendtartásról (Pp.)
A Pp. 166. § (2) bekezdése a szakrális esküt eltörölte, mondván: "Eskünek a perben helye nincs". A polgári perrendtartást életbeléptető 1952. évi 22. tvr. (Ppé) 1. §-a kimondta: a Pp. 1953. január 1-én lép hatályba.
A Ppé. 26. §-a így rendelkezett: "A félnek a Pp. hatálybalépése előtt elrendelt eskü alatti kihallgatása helyett a Pp. hatálybalépése után a fél személyes meghallgatásának van helye." (A jelenleg forgalomban lévő Pp. kiadványok az idézett szöveget már - mint idejét múlottat - nem közlik.)
Ettől kezdve - de jure - a hatályos magyar polgári perjog megszabadult a szabad bírói mérlegelést erősen deformáló szakrális kötődöttségtől.
Mint ez közismert, a Pp. a bizonyításról szól az I. fejezetben - az "Alapvető elvek"-nél a 6. § (1) bekezdésében - és a "Bizonyítás" című X. fejezetben.
A Pp. 6. § (1) bekezdés szövege: "Amennyiben a törvény másként nem rendelkezik, a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve és szabadon(!) felhasználhatja a felek előadásait valamint felhasználhat minden EGYÉB (!) bizonyítékot, amely a tényállás kiderítésére alkalmas." (kiemelés: ÁGy.)
Mint erről már szó volt, a bíróságot egyetlen "tilalom" köti (a korábbi szakrális bizonyítási eljáráshoz képest): az esketés tilalma. Ennek a "tilalomnak" a "megemlítése" törvényi szinten, csakis azért volt indokolt, mert a szakrális eskü közel ezer évig rányomta bélyegét minden peres eljárásra (bűntető és polgári eljárásra egyaránt).
Ezáltal a polgári peres eljárásból minden szakrális kötöttség kikerült és a bíróság ténylegesen "szabadon" felhasználhatja a felek előadását és minden egyéb bizonyítékot. A szövegezésnek az a sajátossága, hogy konkrét bizonyítékként csakis a "felek előadásait" emeli ki, a többi bizonyítékot még exemplikatíve sem sorolja fel. A Pp. első részletes kommentárja6, továbbiakban Pp. kommentár) "Alapvető elvek" magyarázatának szerzője (Névai László) részletesen elemezte a felek előadása bizonyítás keretében való elsődleges jelentőségét (lásd: "tárgyalási elv." Pp. kommentár 187.-189. oldal)
Véleményem szerint nem a Pp. szerkesztési hibájából adódóan, az "Alapvető elvek", között a 6. § (1) bekezdésének egyértelmű, félreérthetetlen szövegezése mégis a továbbiak során jelentős félreértést eredményezett a "Bizonyítás" című fejezetben (X. fejezet).
Váratlanul felbukkant a Pp. 166. § (1) bekezdés értelmezése során az a - már a 6. §-ban megoldott - kérdés, hogy a felek előadása a polgári perben bizonyíték-e?
A Pp. 166. § (1) bekezdésének szövege: "Bizonyítási eszközök különösen a tanúvallomások, a szakértői vélemények, a szemlék, az okiratok és az egyéb tárgyi bizonyítékok."7
Az idézett szöveghez a Pp. kommentár X. fejezetének szerzője, Farkas József a következő magyarázatot fűzi:
"A Pp. a szabad bizonyítási rendszer alapján állva, annak folyamányaként megengedi, hogy a bíróság az igazság kiderítése céljából bármilyen bizonyítási eszközt igénybe vehessen, amely alkalmas a való tényállás kiderítésére. Ennek megfelelően a perben a bizonyítékok szabad felhasználásának elve érvényesül (6. §). Erre utal a § (1) bekezdésében használt "különösen" szó, amely azt jelenti, hogy az itt felsorolt bizonyítási eszközökön felül a bíróság a perben bármely más bizonyítási eszközt is felhasználhat.
Elméletileg a tanúkon, szakértőkön, okiratokon és tárgyi bizonyítékokon kívül más bizonyítási eszközök elképzelhetetlenek, így minden bizonyítási eszköz e kategóriák valamelyikébe esik. Ezért a § szövegezése elméleti szempontból pontatlannak tekinthető, ami nem változtat azon, hogy a § (1) bekezdése a bizonyítékok szabad felhasználásának lehetőségét kívánja hangsúlyozottan kifejezésre juttatni. (A szerzővel ellentétes nézet szerint viszont a "különösen" szó alkalmazása helyénvaló, mert e felfogás szerint más bizonyítékok is elképzelhetők, pl. a fél előadása a bíróság tudakozására adott válasz. E nézeteket ld. a fejezet irodalomjegyzékében megjelölt művekben.)" 8.
A kommentár X. fejezethez fűzött magyarázat szerint a szerző a fél előadását nem tartja bizonyítéknak. Hogy miért nem - holott a Pp. 6. § (1) bekezdése expressis verbis annak tekinti, sőt kiemelt helyen - arra nem ad magyarázatot, azt semmivel nem indokolja. Még azzal az érvvel sem támasztja alá nézetét, hogy a Pp. 166. § (1) bekezdése a "felek előadását" a példálódzó felsorolásban nem említi.
Úgy tűnik azonban, hogy a szerző álláspontja sokkal mélyebben gyökeredzik a bírói felfogásban, mint azt gondolnánk. Egy 1996-ban a BH-ban közölt ítélet szövegének egy mondata: "Az egyik fél felkérése alapján készült magánszakértői vélemény ugyanis bizonyítékként nem, hanem csak mint a fél álláspontja vehető figyelembe." 9
Az eseti döntés egyértelműen állást foglal abban a kérdésben, miszerint a fél álláspontja nem bizonyíték, még akkor sem, ha szakértői véleménnyel bizonyított! Hogy miért nem, arra az eseti döntés nem tér ki. Egy másik - 1999-ben keletkezett - jogerős ítéletrészlete:
"A másodfokú bíróság nem vonja kétségbe a felperes által felkért dr. J.T. felkészültségét és szakmai tudását, de az általa előterjesztett véleményt csak mint a felperes szakmai tartalmú álláspontját tudja értékelni... E véleménnyel kapcsolatban nem érvényesülnek a Pp. 177-180. §-aiban foglalt garanciális szabályok, így az objektív bizonyítékként nem értékelhető, s ETT.IB. által megállapítottak gyengítésére nem alkalmas." 10
Úgy tűnik, hogy addig, amíg a felek nem folyamodtak ahhoz az - egyébként civilizált jogállamokban általánosan elterjedt - lehetőséghez, hogy a Pp. 164. § (1) bekezdésében írt bizonyítási kötelezettségüknek magánszakértő bevonásával tegyenek eleget, a felek előadásának bizonyíték volta, illetve annak tagadása latens módon megbújt a bizonyítási rendszerben, a felek előadását értékelő bírói ítélkezésben és gyakorlatban. Amint azonban ez az - egyébként bizonyos jellegű jogvitákban elengedhetetlen és éppen ezért rendkívül hatásos - bizonyítási módszer megjelent, azonnal két táborra szakadt a bírók látszólag homogén tábora és egyik csoport a fél előadását nem tekinti bizonyítéknak, még a magasan kvalifikált magánszakértő bevonásával sem, míg egy másik csoportja a bíróknak, következetesen ragaszkodik a szabad bizonyítás elvéhez és főleg, gyakorlatához, tehát a fél által becsatolt szakvéleményt perjogilag azonos bizonyítási eszköznek tartja, mint a kirendelt szakértő véleményét, vagy az ETT.IB. "felülvéleményét". Az ilyen nézeteket tagadó bírók ítéletében ismét megjelent a szakrális eredetű (és még ma is szakrális hiten alapuló) GARANCIA (!) mint perjogi elhatárolás a bizonyítékok között.
Az kétségtelen, hogy a "garanciának" - mint perjogi értékminőségnek - már semmi köze nincs a bírói szabad mérlegelés elvéhez és gyakorlatához. Ezen nézet szerint egyszerű "ítélkezési" tétel: bizonyítékok "A" csoportjának értékére van garancia, "B" csoportjának értékelésére nincs! Vagyis mindegy, hogy ezen utóbbi állítások mit mondanak, azon állítások a bizonyításban irrelevánsak. Kész az ítélet: "A" bizonyítékokra épül a bírói "mérlegelés", míg a "B" bizonyíték csoport "mérlegelése" - az ítélkezésnél - szóba sem jön. Az ítélet: "A" állítások igazak, mert "B" állítások - garancia hiányában - nem szerepelhetnek az ítéletben ALAKI JOGI OKOKBÓL!
Röviden vizsgáljuk meg, hogy milyen tételekre épült ez a "garancia", amelynek hiányában a fél álláspontjaként benyújtott orvosi szakvélemény a másik vélemény "gyengítésére" nem alkalmas?
A szóban lévő "garanciák":
a) a Pp. 177. § a szakértő kirendeléséről
b) a Pp. 178. § a szakértő kizárásának lehetőségéről
c.) a Pp. 179. § a szakértés megtagadásáról
d) a Pp. 180. § a szakértő figyelmeztetése a hamis véleményadás következ-ményeire.
ad a.) A bíróság abban látta az egyik "garanciát", hogy az igazságügyi szakértőt a bíróság rendelte ki és nem a fél adta részére a megbízást. Csakhogy a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében az onus probandi a felperest és nem a bíróságot terheli. Ha tehát a fél - amennyiben a szakértői bizonyítás során a bíró által kirendelt szakértő véleményét meg tudná cáfolni - akkor sem teheti, mert a szakértőt nem a bíró rendelte ki, tehát a fél szakértői véleménye alkalmatlan a bíró által kirendelt szakértő véleményének még csak gyengítésére is, függetlenül attól, hogy ez a vélemény tartalmilag mit állított.
Ezzel a bíró szakrális csapdát állított a bizonyítási kötelezettség terhe alatt álló felperesnek, de egyben a "szabad bizonyítás" alkotmányos elvének is.
Valójában - rejtve - a bíróság a fél szabad bizonyítási lehetőségének lényegét vonta el! A bíró - ezzel a gesztussal - saját szabadságát lényegesen felfokozta, megvonva ezt a szabadságot a - bizonyításra kötelezett - felperestől.
Általában a bírói szabadság jogellenes növelése a szabadságjogokat a féltől vonja el, minthogy a polgári per három "oldalú": a felperesi, az alperesi és a bírói oldal. Ha a bíró a szabadságfokát növeli, csak a felek szabadságának csökkentése révén teheti ezt meg, a polgári perjog lényegéből adódóan.
Az sem lehet kétséges, hogy a "per ura" a felperes, minthogy minden rizikó is az övé. A polgári per bírócentrikussá átépítése gyökeresen rontja a felperes perbeli pozícióját - úgyszólván lehetetlenné teszi a polgári perben - a peres felek aktív közreműködésével az igazság biztosítását.
Az a körülmény tehát, meghatározó, amely szerint, ha "jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki " (kiemelések: Á.Gy.) Mi van azonban akkor, ha - a per ura - a felperes nem rendelkezik olyan különleges szakértelemmel, amely jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához különleges szakértelem szükséges? Ebben az esetben - a szakrális elemek beiktatásával gondolkodó bíró véleménye szerint - ezeket ne bizonyítsa, minthogy bizonyítási eljárásának nincsenek meg a garanciális feltételei. Ez a bírói felfogás a polgári peres eljárás teljes eltorzulásához - civilizált jogállamban - a justiz mord-hoz vezet.
A polgári peres eljárásban egyre gyakrabban fordul elő, hogy a felperest az alperes olyan szituációba hozza, amelyben - "különleges szakértelem" nélkül - semmit nem tud bizonyítani. Ha tehát még azt a lehetőséget is megvonja tőle a bíróság, hogy szakértőt vegyen igénybe, képtelen eleget tenni az onus probandinak.
Egyébként ez a felfogás a Pp. 177. § (1) bekezdésének a félreértésén alapul, tehát jogban való tévedés. A 177. § (1) bekezdése nem azt a feltételt tűzi, hogy a felek nem vehetnek igénybe szakértőt és azt sem, hogy ha igénybe vesznek ilyen szakembert, annak kevesebb a perbeli jogállása (az idézett ítéleti felfogás szerint nulla), hanem az a rendelkezést tartalmazza, hogy miként köteles a bíróság eljárni a perben, ha a tények, stb. megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, amellyel nem rendelkezik. Nem szól arról, hogy hasonló esetben miként kell a feleknek eljárnia. Ebből a törvényi rendelkezésből azonban azt a következtetést levonni, hogy a feleknek nincs - a bíróság által kirendelt szakértővel perjogilag azonos jogállása - a peres eljárás elveinek teljes félreértéséből - vagyis téves értelmezéséből - származik.
Jelen tanulmányom második részében foglalkozni fogok azzal a speciális helyzettel, amelybe egy állampolgár akkor kerül, ha felperes kérésére orvos-szakértők lépnek fel a perben.
ad b.) A Pp. 178. §-a a bíróság által kirendelt szakértőnek a perből való kizárásáról rendelkezik. Ez az alaki jogi szabály természetesen nem érvényesülhet, ha a peres felek magánszakértőt kérnek fel szakvélemény elkészítésére. Ez a Pp. rendelkezés - általában - a peres eljárás menetében semmiféle "garanciát" nem jelent, habár - mint ezt már részletesen kimutattam - a Pp. egyáltalán nem ismeri a "garancia" szakrális fogalmát. Amennyiben azonban - feltéve, de meg nem engedve - a Pp.-ben mégis létezne ilyen fogalom, az eo ipso nem vonatkozhatna a felek által a
Pp. 164. § (1) bekezdése alapján előterjesztett bizonyítékokra, minthogy azokat mindig a fél nyújtja be saját érdekében (annak kell bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy azt a bíróság valónak fogadja el). Ha és amennyiben - egy pillanatra fogadjuk el ezt a képtelen helyzetet - a felek által felajánlott bizonyíték hitelességére nincs "garancia", akkor értelmét veszti a Pp. 164. § (1) bekezdése, amely a polgári peres eljárás punctum saliense. Ilyen tételek elfogadása az egész polgári peres eljárást semmissé tenné. Szó sem lehet tehát arról, hogy az a szabály, miszerint szakértőként - bírói kirendelésre - nem járhat el az a szakértő, akire a bírókra vonatkozó kizáró ok áll fenn, vagyis a szabály csak a bírót köti, a bizonyításra kötelezett feleket nem. A Pp. 178. § érvényesülését "garanciának" tekinteni általában a peres eljárás szakértői bizonyítása terén, megint csak szakrális, logikátlan vélekedés. Ellenkezik a jogállamok perjogának lényegével.
ad c.) A Pp. 179. §-a a kirendelt szakértőre nézve csak annyit ír elő, hogy a tanukra vonatkozó 169-171. §-ok rendelkezéseit a szakértőkre is megfelelően alkalmazni kell. Ha léteznének a Pp-ben "garanciák", azok mennyiben determinálnák azt? Erre talán az a bíróság tudna válaszolni, amelyik ezt a megállapítást ítéletben megfogalmazta,.
ad d.) A Pp. 180. §-a arról szól, hogy a szakértő meghallgatása előtt meg kell állapítani a személyazonosságát és azt, hogy a felekkel milyen viszonyban van (nem áll-e fenn reá kizáró ok). Ez is tipikusan a bíróság által kirendelt szakértőre vonatkozik, minthogy a felek által felkért szakértő viszonya a felekhez evidens. (A személyazonosságát a magánszakértőnek is meg kell állapítani)
A szóban lévő szakasz azt is előírja, hogy figyelmeztetni kell a hamis véleményadás következményeire. Ez a perjogi szabály egyébként a magánszakértőre ugyanúgy vonatkozik. A továbbiakban a szakasz azt írja elő, hogy a bíróság a szakértővel ismerteti a kérdéseket, amelyekre véleményt kell nyilvánítania és a szakértőhöz a felek is kérdéseket "indítványozhatnak". Mindez a magánszakértőkre is megfelelően vonatkozik, nincs benne a kirendelt szakértőre vonatkozó semmiféle speciális elem, ha úgy tetszik: semmiféle "garancia" a fél által felkért szakértő perbeli státuszához képest.
Összefoglalva: A levezetésből látható, hogy amennyiben léteznének a polgári perjogban egyes perbeli személyek előadása bizonyító erejének - feltéve, de meg engedve - "garanciái", ezek a hivatkozott Pp. 177.-180. §§-ai alapján - még ebben a kontextusban - sem lennének olyanok, amelyek folytán a magánszakvélemény nem lenne alkalmas a kirendelt szakértő véleményének "gyengítésére".
A már elemzett ítélkezési felfogásra jellemző a következő jogeset:
A Fővárosi Bíróság első fokon 1993. december 7-én 2.P.20.107/1993/11. számú ítéletében elutasította a felperes keresetét. A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú Bíróság 1995. április 4-én az I. fokú ítéletet megváltoztatta és közbenső ítélettel kimondta, hogy az alperes kártérítési felelősséggel tartozik a felperesnek.
Idézet a jogerős közbenső ítéletből: "A laparoscopos vizsgálat elvégzésére 1992. március 4. napján került sor, s ennek eredményeként megállapíthatóvá vált, hogy az I.r. felperesnél a jobb petefészek súlyos fokban tömlősen elfajult, a petevezető kissé megcsavarodott. Mivel a beavatkozás során vérzést észleltek, azonnali has feltárást végeztek. A vérzés oka a jobb oldali csipői ütőér sérülése volt. Az érsérülést ellátták, azonban a műtét során az I.r. felperesnél súlyos sokkos állapot alakult ki, ami miatt azonnali vérátömlesztésre volt szükség."
"Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult; tagadta, hogy orvosai a beavatkozás során felróható módon jártak volna el. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az I.r. felperes által kezdeményezett vizsgálat során készült, illetve a felperesek által beszerzett szakértői vélemények között mutatkozó ellentmondásokra tekintettel ítélkezése alapjául a perben kirendelt igazságügyi orvosszakértő véleményét fogadta el, míg a többi szakértői véleményt csak annyiban vette figyelembe, amennyiben azok az igazságügyi szakértő véleményével összhangban álltak."
"Előljáróban megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy az elsőfokú bíróság tévesen rekesztette ki a bizonyítékok köréből azokat a szakértői véleményeket, tanúvallomásokat és okirati bizonyítékokat, melyeket az igazságügyi szakértői vélemény megállapításaival ellentétesnek ítélt. A Pp. 6. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis a bíróság - ha a törvény másként nem rendelkezik - alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyító eszközök alkalmazásához nincs kötve és szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékokat, amely a tényállás kiderítésére alkalmas. A bizonyítékokat pedig a bíróság a maguk összességében értékeli és meggyőződése szerint bírálja el (Pp. 206. § (1) bek.)."
"Az alperes magatartása felróhatóságának vizsgálata során azonban az elsőfokú bíróság a szakértő feladatának meghatározásakor, majd a vélemény műtét-technikai hiba igazolatlanságára vonatkozó fejtegetéseinek elfogadásával megsértette a bizonyítási tehernek a kártérítési igények elbírálása során érvényesülő szabályát. A bizonyítási terhet megfordítva ugyanis a felperesekre hárította a műtéti beavatkozásban részt vett orvosok felróhatósága körüli bizonytalanságokat, holott éppen a nem vitásan károkozó alperesnek kellett volna a perben igazolnia, hogy az általában elvárható módon - tehát a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel - járt el. Ezt azonban a perben az alperes nem bizonyította és ilyen következtetés levonására az igazságügyi szakértői vélemény sem nyújt kellő alapot. Ellenkezőleg: az a körülmény, hogy egy ma már rutinjellegű diagnosztikai célú beavatkozás ilyen súlyos az I.r. felperes életét közvetlenül fenyegető helyzetet idézett elő - figyelembe véve a hasonló műtéti következmények és az orvos gyakorlatlansága vagy gondatlansága között a fentebb ismertetett peradatok szerint kimutatható összefüggést is - azt támasztja alá, hogy a beavatkozást végző orvos nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt."
"Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az I.r. felperesen elvégzett orvosi beavatkozással kapcsolatban az alperest kártérítő felelősség nem terheli." 11.
A másodfokú ítéletből hosszasan idézett részek azért tanulságosak, mert markánsan mutatják be a kétféle (egymástól gyökeresen eltérő) bírói szemléletet.
Az egyik a "garanciák" nevében csakis azokat a szakértői véleményeket fogadja el, amelyek megegyeznek (!) az általa kirendelt szakértő véleményével (szakrális garanciák elve), a másik - a civilizált jogállamok bírói ítélkezését követő szabad bizonyítás elve, amelynek lényege: a bizonyítékoknak nincs eleve rangsora, egyetlen "rang"-sor a bizonyítékok között az, hogy melyiknek nagyobb a bizonyító ereje. Úgy látom, hogy a mai magyar igazságszolgáltatásban a két - gyökeresen eltérő - elv viaskodik egymással. Szabad legyen egy szubjektív megjegyzést tennem: az utóbbi időben a "szakrális garanciákra" épülő bírói ítélkezések száma növekszik... nem érthető, miért!
Arról, hogy a 90-es években egy "orvosi műhiba" perben a felperesnek milyen esélye van arra, hogy sikeresen éljen a reá nehezedő bizonyítási teherrel, idézem egy - ebben a tárgykörben - gyakorló bíró véleményét:
"Azon perek száma, amelyet a betegek vagy hozzátartozóik indítottak az utóbbi években gyógykezelésüket végző intézetek, orvosok ellen, megnövekedett. A sajtóban hetente olvasni az erről szóló jelentéseket. Ez azt a látszatot kelti, hogy jelentős számaránybeli változás állott be. Ez azonban nem így van. Valójában e perek számában minimális, csak elenyésző mértékű növekedés tapasztalható. Például Pécsett 1995-ben 3-4 ügy volt folyamatban a bíróságon, noha a város egyetemi és régió központ, orvosi intézményei jelentős számú nem helyi lakost is ellátnak. Ugyanakkor a közvélemény és a joggyakorlat is fokozott figyelemmel kíséri ezen eljárásokat, amelyek számos jogi és gyakorlati problémát vetnek fel. Ezek közül szeretnék néhánnyal foglalkozni.
Az orvos-beteg viszonyát a Ptk. az Egészségügyről szóló 1972. évi II. tv. és a végrehajtási rendelkezések szabályozzák. De úgy érzem, hogy a jogi környezeten túl a társadalmi, gazdasági háttér átalakítása feltétlenül szükséges. Ennek indokai az alábbiak:
A beteg ha belép egy orvosi intézménybe, kiszolgáltatottnak érzi magát. Ez állapotából nyilvánvalóan következik. Ha úgy gondolja, hogy kezelését nem megfelelően végezték és pert kíván indítani, ez a helyzet csak fokozódik. A Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a perben releváns tényeket az köteles bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak elfogadja.
A beteg köteles tehát bizonyítani, hogy hátrányos személyiségváltozás érte és ez az orvos tevékenységével okozati összefüggésben van. Azt is ő köteles igazolni, hogy nem az orvostudomány mai állásának megfelelően kezelték és nem tájékoztatták megfelelően (Ptk. 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., Eütv. 74. § (1) bek.)
A beteg a jelenlegi rendszerben egyedül megy be a rendelőbe, műtőbe, hozzátartozói - akik többnyire maguk sem hozzáértő orvosok - legfeljebb csak az ajtóig kísérhetik. A műtét közben többnyire altatva, de minimum érzéstelenítve van, nem is ért hozzá és nem tudja figyelemmel kísérni, hogy mi történt vele.
Ebből adódóan később semmilyen bizonyíték nem állhat rendelkezésére a perben.
Az okirati bizonyítékként figyelembe vehető orvosi iratok (látlelet, műtéti leírás, stb.) a legritkább esetben támaszthatják alá álláspontját. Ezeket ugyanis pontosan az intézet állította ki, az, amely ellen fel kíván lépni.
Tanúként ugyancsak a beavatkozást végző orvosok jöhetnek szóba. Ez paradox helyzet, hiszen az orvosnak saját hibáját kellene beismernie és a tárgyaláson, aminek megtörténése csak a legritkább esetben fordul elő, de leginkább soha."12
A két peres eljárás számos kardinális kérdésben gyökeresen eltér egymástól. 13 A szakember olvasót megkímélem attól, hogy a két eljárás lényeges különbségeit - akárcsak példálódzólag is - soroljam.
Egy alapvető aspektusból azonban - éppen a lényeget illetően - megegyeznek. Ez pedig az a - mindkét eljárásra jellemző - sajátosság, hogy az onus probandi által determinált bizonyítás meghatározza az eljárás menetét és eredményét.
Bevezetőül idézem a Be. 9. § (1) és (3) bekezdését:
"(1) A bűntető eljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül."
"(3) A bírósági eljárásban a bizonyítás során a vádlót, a terheltet és a védőt azonos jogok illetik meg."
"A bűntető eljárás magyarázata" (továbbiakban: Be. kommentár) 14 a "vádelv"-et értelmezve írja: "Az ügyész tehát az államot képviselő "felperes", aki - lényegében a polgári eljárásban ismert szabályok szerint - dönt a vádemelés szükségességéről, illetőleg a vád fenntartásának, az eljárás folytatásának vagy továbbfolytatásának szükségességéről is" (i.m. 47. old.) A szerző ezt az elvet "burzsoá" alapelvnek nevezi, amelynek - szerinte - fő hibája, hogy "aligha elképzelhető - e felfogás lényegére figyelemmel - olyan fajta egyenjogúság, amely az államot képviselő ügyész és az eljárás alá vont terhelt között ténylegesen megvalósulhat." (u.ott)
Egyébként a teória jól jellemzi a polgári és a bűntető eljárás közös vonásait: a bűntető eljárás részhalmaza a társadalomban, a felelősséget megállapító peres eljárásoknak.
Ha megmaradunk ennél a hasonlatnál, meg kell vizsgálnunk, hogy mik a bűntető eljárásnak - a bizonyítás terén - az eltérései a polgári peres eljárástól. Alapvető - mint minden bizonyításnál - a bizonyítási teher. Amióta a civilizált világ nem ismeri az inkvizitórius eljárást, mindenütt a bizonyítási teher alapja az ártatlanság vélelme. A Be. 3. §-a: "(1) Senki sem tekinthető bűnösnek, mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
(2) A bűnösség bizonyítása a büntetőügyekben eljáró hatóságokat terheli. A terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására."
Közismert, hogy a bűntető ügyekben eljáró hatóságok (Be. II. fejezet I. Cím): a nyomozó hatóságok (Be. 16. §), az ügyész (Be. 17.-19. §§) és a bíróság (Be. 20.-21. §§).
A bűntető ügyekben eljáró hatóságoknak messzemenő jogai vannak. Igy pl. szakértő igénybevételére mind a három - bűntető ügyekben eljáró - hatóság jogosult. Ez a szabályozás érthető, minthogy a hatóságokat terheli az onus probadni: A bűntető eljárásban tehát alapvető szabály: széleskörű jogok - pl. igazságügyi szakértő kirendelésének joga - illetik meg azt, aki bizonyításra kötelezett.
Itt található az első alapvető eltérés a polgári peres eljárás és a bűntető eljárás között: a polgári peres eljárásban nincs szakértő kirendelési (!) joga annak, akit a bizonyítás kötelezettsége terhel: sem a felperesnek, aki pl. a jogellenes károkozást tartozik bizonyítani, sem az alperesnek, aki (amely) a felróhatóság alól köteles kimenteni magát, ha nem akar pert veszíteni. Eddig a probléma (úgy-ahogy) érthető is, hiszen a polgári peres felek nem hatóságok a perben (a hatóság sem az, ha a perben félként szerepel). Az nem érthető, hogy - amennyiben szakértő kirendelési joga nincs is (mint pl. a vádat képviselő "felperes" ügyésznek) de egyébként - miért van akár jottányi korlátja is a félnek, ha őt terheli a bizonyítás kötelezettsége? A polgári perben a felperes - ahogy a Be. kommentár írja - ugyanolyan jogállású, mint a bűntető eljárásban a "felperes" ügyész. Ha pedig ez így van, akkor a polgári peres eljárásban "a jogviták eldöntését az igazság alapját" csak akkor lehet elérni, ha a bizonyításra kötelezett felek azonos jogokkal léphetnek fel, mint a bűntető eljárásban a bizonyításra kötelezett rendőrhatóság és az ügyész.
Tévedés ne essék, itt nem arra gondolok, hogy a felperesnek - illetve szükség esetén a felróhatóság alól való kimentés érdekében az alperesnek - igazságügyi szakértő és ETT.IB. kirendelési jogára lenne szükség. Az, hogy a felek milyen módon jutnak olyan - perben releváns - szakismeretekhez, amelyekkel egyébként nem rendelkeznek, az perjogilag lényegében irreleváns. Az alapvető polgári perjogi lehetőség az kellene legyen, hogy a felek - elsősorban a felperes - "megkeresésére" az igazságügyi szakértőknek éppen úgy rendelkezésre kellene állni (megfelelő szakértői díj lefizetése esetén) mint a polgári perben a Pp. 177. § alapján a bírónak, a Be. 68. § alapján a rendőrhatóságnak, az ügyésznek és a bíróságnak. Ez a megállapítás az evidencia erejével hat!
Ha a Be. és a Pp. feltételezi, hogy a bizonyításra kötelezett rendőrhatóság, az ügyész és a bűntető vagy polgári perben eljáró bíróság kerülhet olyan helyzetbe, amelyben a tényállás megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, amellyel a felsorolt hatóságok nem rendelkeznek és ezért igazságügyi szakértőt rendelhetnek ki, miért nem feltételezi ugyanezt a szintén a bizonyításra kötelezett polgári peres felekről? Mit tegyen pl. az onus probandival terhelt felperes, ha kár érte és a jogellenes károkozás megállapításához különleges szakértelemre lenne szüksége, amellyel nem rendelkezik? Jelen esetben lényegében két útja van:
- nem perel igazának tudatában sem,
- elveszíti a pert, habár igaza van.
Különösen áll ez a megállapítás az utóbbi időkre, minthogy egyre több bíróság helyezkedik arra az álláspontra, amelyet már a korábbiakban idéztem: "Az egyik fél felkérése alapján készült magánszakértői vélemény ugyanis bizonyítékként nem, hanem csak mint a fél álláspontja vehető figyelembe." (kiemelés: Á.Gy.)
Mint ez közismert, mind a Pp. mind a Be. felsorolja a "bizonyítás eszközei"-t.
A Be.-ben "a bizonyítás eszközei KÜLÖNÖSEN:
a tanúvallomás
a szakvélemény
a tárgyi bizonyítási eszköz
az okirat
a szemle
a bizonyítási kísérlet
a felismerésre bemutatás és
a terhelt vallomása" 15
A Pp. szerint "Bizonyítási eszközök KÜLÖNÖSEN:
a tanúvallomások
a szakértői vélemények
az okiratok és
egyéb tárgyi bizonyítékok." 16
A Be. nyolc, a Pp. négy bizonyítási eszközt sorol fel "különösen" ami arra enged következtetni, hogy mindkét szakasz exemplikatíve és nem taxatíve sorolja fel a bizonyítás eszközeit. Feltűnő, hogy, amíg a Be. a példálódzó felsorolásban utolsó helyen említi bizonyítási eszközök között a terhelt vallomását, addig a Pp. ezt, a "felek előadása" vonatkozásában nem teszi meg. Szerintem ez a súlyos félreértések egyik forrása. Nem lehet kétséges, hogy a Pp. exemplikációjában nincs szükség a felek előadásának - bizonyítékként való - említésére, minthogy megteszi ezt a Pp. 6. § (1) bekezdése a már tárgyalt módon. A Be. hasonló szakasza, amely "a tényállás felderítése és a bizonyítékok szabad értékelése" címet viseli (Be. Első rész I. fejezet 5. §) ezt - megelőzően - nem teszi meg. a szakasz (3) bekezdése így rendelkezik: "A bűntető eljárásban szabadon felhasználható minden olyan bizonyítási eszköz és bizonyíték, amely a tényállás megállapítására alkalmas lehet; a hatóság ezeket egyenként és összességükben szabadon értékelik, és ezen alapuló meggyőződésük szerint bírálják el". Az említett törvényhely tehát a terhelt vallomását - mint bizonyító eszközt - nem említi. Ezért volt szükség - gyengébbek kedvéért - azt a bizonyítási eszközök között felsorolni. Talány marad, hogy az említett bíróság miként értékelte volna bűntető peres eljárásban a terhelt által beszerzett szakértői véleményt? Azt nyilván nem állította volna, hogy "a terhelt felkérése alapján készült magánszakértői vélemény ugyanis bizonyítékként nem, hanem csak mint a terhelt álláspontja vehető figyelembe." Ez nyilvánvaló törvénysértés lett volna. Ilyenformán felmerül a kérdés: a bírói gyakorlatban ilyen kardinális - de jure megmagyarázhatatlan - különbség lenne a bűntető eljárás és a polgári peres eljárás során a felkért magánszakértő bizonyítékként való "figyelembe vétel"-ét illetően, és éppen annak a "félnek" (a terheltnek) a javára, akit nem terhel az onus probadni? Ez a "bírói gyakorlat" markáns zavarának a jele!
A Legfelsőbb Bíróság egyik grémiuma egy alkalommal részletesen foglalkozott "A szakvélemény. Szakértő igénybevétele" témával, összevetve a Be. és a Pp. erre a kérdésre vonatkozó szabályait. 17 Az állásfoglalás a Be. 68.-69. §§-ait veti össze a Pp. 177. §-ával. Az "állásfoglalás" négy pontból áll, mindegyikhez részletes indokolás tartozik. Elemzi, hogy a "különleges szakértelem" fogalma a Be.-ben és a Pp.-ben azonos (ha a fogalmazások egymástól kissé el is térnek).
Szól arról, hogy az eljáró hatóságok (Pp.-ben bíróság) gyakran olyan kérdésben is szakértőt rendelnek ki, amely nem igényel különös szakértelmet, így nem szakkérdések, hanem tény,- vagy jogkérdések. Megjegyzem, hogy a szóban lévő állásfoglalás közel húsz éves, de egyre többször fordul elő ez az anomália.
Végezetül az állásfoglalás (a IV. pontban) a következő olvasható: "A szakvéleményt felülvizsgáló szerv (testület) vagy annak tagja a tárgyalásra nem idézhető meg, a bíróság azonban elrendelheti a felülvizsgálati szakvélemény kiegészítését"
Nem tudni, hogy a szóban lévő "tanácselnök értekezleti" állásfoglalás milyen felhatalmazás alapján hozta ezt a döntést, de az kétségtelen, hogy törvénysértő. Az "állásfoglalás" nyilvánvalóan sérti a per szóbeliségének alapelvét. Mind a Be., mind a Pp. expressis verbis előírja, hogy a szakértőket - szükség esetén - a szóbeli tárgyaláson meg kell hallgatni. (Be. 75.-76. §§ és Pp. 182. § (1) bekezdése). A Be. is és a Pp. is külön rendelkezik a szakértői vélemény felülvizsgálatáról (Be. 78. § és Pp. 182. § (4) bekezdése és 183. §) Az utóbbi az igazságügyi miniszternek felhatalmazást adott arra, hogy a felülvéleményező testület, pl. az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága (továbbiakban ETT.IB.) "az eljárás erre az esetre a szakértőkre vonatkozó rendelkezésektől eltérően szabályozhatja." (Pp. 183. § utolsó mondata). Csakhogy az igazságügyi miniszter a szakértő testületekre vagy hatóságokra olyan rendeletet nem hozott, amely - a bíróságokon történő meghallgatás elrendelése tekintetében - a szakértőkre általában vonatkozó szabályoktól eltér. Ez azzal a következménnyel jár, hogy - szükség esetén - a szakértői testületet (pl. az ETT.IB-t) a bírósági tárgyalásra meg lehet idézni. Ennek a technikai megoldását nem feladatom indítványozni. Ez a probléma tehát mind a Be.-ben mind a Pp.-ben előírtak szerint meg kell oldódjon.
Az "állásfoglalás"-nak azonban ennél sokkal súlyosabb mértékben törvénysértő - a szabad bizonyítást kontrázó - alaphangja van. Úgy tűnik, hogy az "állásfoglalás" megfogalmazói az adott bizonyító eszköz "FELÜL"-véleményező "testület" bizonyíték "rangjáról" alakított ki álláspontot. Az "állásfoglalás"-ból kicsendül az a félreérthetetlen állítás, amely szerint a "felülvéleményező" testület véleményének bizonyító ereje magasabbrendű, mint a többi szakvéleményé (ezért "felül"-vélemény). Ez megint a szabad bizonyítás ellen való bírósági fellépés! Tovább növeli a gondot, hogy a feleknek rendkívül nagymértékben megnehezíti a cáfolatot, ha nem fogadják el a "felül"-véleményt, minthogy lehetetlenné teszi a kontaktust a személyi összetételében ismeretlen, távol lévő "testülettel". Szükség esetén nem tud ellenvéleményt ütköztetni. Nem lehet kétséges, hogy a "felül"-vélemény beiktatása a Be.-be és a Pp.-be, az "állásfoglalás" külön megkötésével, a szakrális - alakiságokat preferáló - perjogi múlt "egy késői sugara" ami egyben a polgári peres eljárás felperesére vet árnyékot, mivel a bizonyításának lehetőségét a "testület" eltakarja, véleményének cáfolata úgyszólván lehetetlen (lásd a korábban idézett Fővárosi Bíróság-i ítéletet). Ezen gondolkodásmód szerint háromféle szakvélemény van:
- a kirendelt testület "felül"-véleménye
- a kirendelt szakértő vélemény
- a felek által benyújtott "alul"-vélemény, amely egyben a "vélemény"-ek rangját jelenti, teljesen függetlenül azok anyagi jogi tartalmától. A harmadik - ezek szerint - már anullálható. "Nem kell bajlódni tartalmi elemekkel".
A lényeg: éppen ott nem érvényesül, ahol a legnagyobb szüksége lenne rá a feleknek!
Ez a polgári perben a felperest csabahelyzetbe hozza (lásd a Fővárosi Bíróság korábban idézett 41.Pf.23.160/1999/5. számú ítéletét).
Összefoglalva: A bizonyítás lehetőségeit a Be.-ben és a Pp.-ben az jellemzi, hogy a bűntető eljárásban azon "feleknek" (nyomozó hatóság és ügyész), amelyek (akik) bizonyítani kötelesek, a törvény - ennek a kötelezettségüknek megfelelő - jogosítványokat biztosított, de ugyan ez a polgári peres eljárásra már nem vonatkozik: ott az onus probandival terhelt fél kifejezetten mellőzött a bírói túlsúllyal szemben.
1.) A bíróságok és a bírók - nagy valószínűséggel - a címben írt véleménnyel nem értenek egyet. Különösen áll ez a polgári perrendtartás módosításáról szóló 1995. évi LX törvény (Ppn) hatálybalépése óta, amely sok változtatás mellett a 17. §-ában megszűntette általánosságban "a hivatalból elrendelhető bizonyítás lehetőségét", minthogy - úgymond - a perbíróság nem "nyomozó" bíróság. Ennek következtében a Pp. 164. § (2) bekezdése így szól: "A bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha azt törvény megengedi."
A Ppn indokolásának általános része így érvel: "Általában leszögezhető, hogy a bíróság feladata nem a felek saját érdekeinek érvényesítése a felek helyett és esetlegesen akaratuk, de legalábbis nemtörődömségük ellenében, hanem a felek egyéni érdekérvényesítési lehetőségének biztosítása egy hatékony semleges perben." (kiemelés Á.Gy.)
Megjegyzem, hogy a polgári peres eljárást indokoló, korábbi magyarázatok is tiltakoztak a "nyomozó bíróság" értelmezésétől. A Pp. kommentárban Farkas József írja: "A hivatalból való bizonyítás nem változtatja meg a polgári per jellegét, a per ennek folytán nem változhat nyomozó eljárássá. A bíróság a polgári perben általában nem végez és nem végezhet nyomozást, kivéve, ha a törvény ezt külön elrendeli."18
A másik jelentős változás a Pp. 3. § (1) bekezdés módosítása volt. A módosítás előtt a szakasz szövege így szólt: "A bíróság köteles a feleket a szükséges tájékoztatással ellátni és őket jogaikra, illetőleg kötelességeikre figyelmeztetni." (kiemelés: Á.Gy.) A Ppn. által beiktatott új szöveg: "A bíróság köteles a felet, ha nincs jogi képviselője - perbeli jogairól és kötelezettségeiről - szükséges tájékoztatással ellátni."
A módosítás indokolása: "A Javaslat megszűnteti a bíróság általános kitanítási kötelezettségét, s azt csak a perbeli jogok és kötelezettségek vonatkozásában tartja fenn."
A Ppn. alkotói azonban megfeledkeztek arról, hogy a korábbi szövegben nem csak - sőt nem is elsősorban - "kitanítás"-ról rendelkezett a törvény, hanem: "a szükséges tájékoztatással ellátni" a feleket, ami semmiképpen sem "kitanítás" és amely szükséges tájékoztatásra éppen elsősorban a jogi képviselőnek van szüksége! (Erről később részletesen)
A hatályon kívül helyezett Pp. szöveg tehát két - alapvetően más - bírósági kötelmet írt elő:
a.) A feleket szükséges tájékoztatással ellátni.
b,) A feleket jogaikra és kötelezettségeikre figyelmeztetni.
A Pp. 3. § (1) bekezdés módosításának indokolása: "A Javaslat megszűnteti a bíróság általános kitanítási kötelezettségét s azt csak a perbeli jogok és kötelezettségek vonatkozásában tartja fenn." (kiemelés: Á.Gy.) Mint látják, a korábbi 3. § (1) bekezdés két bírósági kötelezettsége közül csak a másodikra (kitanítás) vonatkozik, az elsőre (a felek szükséges tájékoztatással ellátása) egyetlen szót sem veszteget, holott - mint erről már szóltam - két alapvetően más bírósági kötelmet írt elő a 3. § (1) bekezdése. A felek tájékoztatása a polgári perben, ahol az onus probandi a feleknél (elsősorban a felperesnél) van, azt a tájékoztatást feltétlenül elvárhatja és el is várja a fél, hogy arról tájékoztassák: milyen irányban bizonyítson, mi a bíróság koncepciója arról, hogy a fél (pl. a felperes) "officialítása" milyen irányban aktivizálódjon. A 90-es évek óta a perek (főleg az "orvosi műhiba perek") évekig tartanak. Egy per átlagos ideje öt év, de ismeretes kilenc éve első fokon folytatódó peres eljárás. A perben a bizonyítási eljárás 5-15 tárgyalási napon zajlik, egy-egy tárgyalás két-három órás, azon 3-4-5 tanút vagy 1-3 szakértőt hallgatnak meg, kb. 5-25 oldalas jegyzőkönyvek készülnek. Ennek következtében az onus probandi 5-20 irányba is elmehet. Amíg létezett a bíróság bizonyítási kötelezettsége hivatalból, addig a fél jogi képviselője körülbelül látta az irányát annak, hogy a bíróság - a tények, állítások, vélemények, nyilatkozatok, indítványok dzsungelében - merre "kutakodik"! A Ppn. hatálybalépése óta a bíró a felet semmiféle "szükséges tájékoztatással" sem köteles ellátni és hivatalból nem rendelhet el, az így "néma leventévé" előléptetett (?) visszaminősített (?) - de mindenféleképpen kötelezett - bíró a legcsekélyebb irányt sem mutat bizonyítási igényeiről. Ennek az a gyakran gyászos következménye, hogy a fél vagy jogi képviselője csak az ítéletből tudja meg, hogy mit is kellett volna - mint onus probandira kötelezett - bizonyítania. Ez legtöbbször - ha megfosztjuk a bizonyítási eljárás során reá rakodott részletektől - banális feladat lenne és ha a jogi képviselő, akár csak egy mondatból is, tájékozódna arról, hogy a "dzsungel" melyik ösvényén haladjon a bizonyítás foganatosításakor, azt néhány mondatban megtenné és ezzel az egész bizonyítási eljárást megfordítaná! Ez a leírt szituáció gyakran bekövetkezik az elsőfokú eljárásban, de ugyan ilyen gyakran ismétlődik másodfokon, ahol a jogi képviselő elképedve látja: ezért vesztettük el a pert?? Ha jottányi információm lett volna arról, hogy milyen irányban bizonyítsak, ez néhány egyszerű lépéssel megtörténhetett volna és gyökeresen megfordul a pernyertesség-perveszteség másodfokon már "mérlegelés" folytán jóvátehetetlen káros perjogi következménye.
Az esetek jelentős része (nem tudom hány százaléka) nem olyan szituációban keletkezik - ahogyan ezt a Ppn. általános indokolása fogalmazza - hogy a bíróság a felek "nemtörődömsége ellenében" működött "a felek helyett" hanem a "szükséges tájékoztatással" és a hivatalból bizonyítás elrendelésével a feleket arról tájékoztatta, hogy milyen bizonyítást igényel, mi a per bizonyítási irányáról az elképzelése, a bíróság tendenciája.
A valóság tehát - egyszerűen fogalmazva - nem az, hogy a fél vagy jogi képviselője "nemtörődöm" hanem az, hogy nincs megáldva a gondolatolvasás képességével, ezért a senkit semmiféle igényéről nem informáló bírótól perjogilag elkésve, gyakran jóvátehetetlenül információ-szegény a bíróság bizonyítási igényei tekintetében.
Ennek a feleket terhelő anomáliának ad szignifikánsan súlyt a jelen tanulmányom első felében tárgyalt bírói felfogásváltozás: a szakrális jelleg előtérbe helyezése, "garanciák" követelése a bizonyításban és a felek előadásának - egyes bírók felfogása szerint - kirekesztése a bizonyítékok közül. A bíró, aki semmiféle jelét nem adja annak, hogy a perben - amely évekig tart - mi a koncepciója, a felek bizonyítási kötelessége ellen dolgozik!
A Ppn. nyíltan elismert alapkoncepciója a polgári perek gyorsítása. A valós helyzet azonban az, hogy az 1995. évi Pp. novella nem hozta meg a várt eredményt, a perek időfutamának gyorsítását, de több - főként a felperes jogállását nehezítő - változás állott be. Megítélésem szerint a hivatalból bizonyítás és a felek tájékoztatási kötelezettségének eltörlése negatív következményekkel járt.
Minderről a Ppn. indokolása így szól:
"Hosszabb ideje világossá vált a bírósági gyakorlatban, hogy a széleskörű kitanítási kötelezettség túlzott officialítást visz az eljárásba, és az is, hogy nem várható el a bíróságtól, hogy a jogvita eldöntésén túlmenően a fél helyett járjon el a fél érdekében. Ez ugyanis egyrészt a bíróság munkaterhét rendkívüli mértékben megnöveli, másrészt a felek egyenjogúságát sértheti. A rendelkezési jog alapján a felek joga annak eldöntése, hogy milyen igényeket kívánnak érvényesíteni, s azt milyen mértékig teszik meg. A kitanítási kötelezettség megszüntetésével összefüggésben a Javaslat hatályon kívül helyezi a Pp. 146. §-ának sokat vitatott (3) bekezdését is.
A Javaslat hatályon kívül helyezi "Az igazság érvényesülésének biztosítása" címet. Ennek oka, hogy a Javaslat számos rendelkezésének célja az officialitás kiszorítása a polgári perből. Ezen elv jegyében a "nyomozó" bíróság modellje helyébe a vitát eldöntő bíróságé lép. A Javaslat egyértelművé kívánja tenni, hogy a bíróságnak a Pp. 3. § (1) bekezdésében meghatározott azon feladata, hogy az igazság kiderítésére törekedjék, csak a felek rendelkezési jogának, illetve a tárgyalási elvnek a tiszteletben tartásával érvényesülhet. Ezért a Javaslat hatályon kívül helyezi a 3. § (1) bekezdéséből a hivatalbóliságot hangsúlyozó szövegrészt is." 19
Nem vitatom, hogy a "a széleskörű kioktatási kötelezettség túlzott officialitást visz az eljárásba". Csakhogy ez a mondat úgy értendő: ha a "kioktatás" nem széleskörű, hanem a felekkel való közlés (ez nem feltétlenül "KI"-oktatás) nem túlzott, akkor a bíróság - bizonyos fokú "officialitása" - ami bíróság lévén elkerülhetetlen - a normális mederbe tereli a felek és a bíróság aktivitását, vagyis a bíróság - bizonyos mértékű - szükséges officialitását helyes irányba viszi.
Azt természetesen senki nem várta és várja el, hogy a bíróság "a fél helyett járjon el, a fél érdekében" de az a bíróság elemi kötelessége - minthogy a perben fontos funkciója van - a feleknek a szükséges (!) tájékoztatást megadja és ezzel nem kényszeríti a perben a másik két résztvevőt (felperest és alperest) szükségtelen gestiokra, olyan lépések megtételére, amire csak azért kényszerülnek, mert - úgymond - "mit lehessen tudni, hátha erre a bizonyítékra is szüksége van az egyébként némaságra - csak pervezetésre - "ítélt" bíróságnak". A bíróságtól megvonni a szükséges - feleket informáló - közlések jogát és kötelezettségét a perek további elhúzódásához és a felek (főleg a felperes) teljes elbizonytalanodásához vezet.
A "hivatalból" elrendelhető bizonyítás eltörlését a Ppn. így indokolja: "Elvi fontosságú a Pp. 164. § (2) bekezdése tartalmának szűkítése. A Javaslat ugyanis a hivatalból elrendelhető bizonyítás lehetőségét általában kiiktatandónak tartja, mint olyan rendelkezést, amely a bíróság pártatlansága szempontjából aggályos, amely kedvezőtlen a perek futamidejét tekintve s amely a felek szabad önrendelkezésével, a tőlük elvárható aktivitással ellentétes irányba mutat." 20
Mint látható, itt is az egyik érv a "perek futamidejének" a rövidítése, amely - mint ahogy erre már korábban kitértem - a perek túlnyomó többségénél nem következett be, de érthetetlen, hogy miért tartja aggályosnak a pártatlanság szempontjából.
Az is vitathatatlan, hogy a "hivatalból bizonyítás" éppen az elvárható aktivitását növeli annak a félnek, aki (amely) úgy látja, hogy a bíróság bizonyítási eljárása érdekeit veszélyeztetheti. A felek szabad önrendelkezésének joga a "hivatalból bizonyítás"-sal nem szenved csorbát.
Ennek ellenére, nem lenne szüksége a feleknek a "hivatalból bizonyításra", ha a bíróság köteles lenne a feleket a szükséges tájékoztatással ellátni. A Ppn. nem indokolja meg sehol, hogy ezt a törvényi tényállási elemet miért helyezte hatályon kívül! Kizárólag a "kioktatás" eltörléséről van szó az indokolásban, ami minőségileg más bírói ténykedés. Ha a bíró köteles lenne a feleknek (jogi képviselőjüknek) a szükséges tájékoztatást megadni, ezzel az ismertetett bírói túlsúly (ami egyenesen a felek, de főleg a felperes terhére esik) megszűnne. De lege ferenda javasolom ennek a törvényi tényállási elemnek a Pp.-be való visszahelyezését.
2.) A Pp.-ből hiányzik az a nyomatékos deklaráció, amely a Be.-ben a feladatmegosztást biztosítja. Ennek a - de facto - meglévő ténynek a de jure megfogalmazása sok félreértést eloszlatna. A Be. már idézett 9. § (1) bekezdése szerint "a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül." Ennek mintájára a Pp. is ki kellene mondja, hogy "a polgári perben a felperesi jogosítvány, az alperesi jogosítvány és az ítélkezés egymástól elkülönül." Ez világossá tenné, hogy a bíróság a felektől nem vehet el jogokat.
Ha a funkció-hármasságot a Pp. is deklarálná, megszűnne a felek háttérbe szorítása a bírósággal szemben.
Jelenleg - de jure és de facto - a polgári perben a felperes és az alperes jogaival szemben a bíróság jogai túlsúlyosak, holott a "per ura" a felperes (viszontkereset esetén az alperes is).
A polgári perben - mint erről korábban szóltam - alapvető ellentmondás van a bíróság és a felek jogai között.
A Pp. 4. § szerint: "A bíróság - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - a felek által előterjesztett kérelmekhez kötve van." (kiemelés: Á.Gy.)
A Pp. 6. § (1) bekezdése értelmében a bíróság "meghatározott bizonyító eszközök alkalmazásához nincs kötve" (kiemelés: Á.Gy.) és szabadon felhasználhatja
a felek előadását
minden egyéb bizonyítékot
"ami a per eldöntéséhez alkalmas" Pp. 164. § (1) bekezdése: "A per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el."
Tehát a premisszák:
a bíróság csak a kérelmekhez van kötve,
a bizonyításban teljesen szabad,
a fél kötelessége a bizonyítás, de nincs meg hozzá az a jogosultsága, mint a bűntető eljárásban, ahol a hatóságok rendkívül hatékony jogosítványokat kapnak (igazságügyi szakértő kirendelése, stb.) a polgári peres eljárásban tehát a fél bizonyítási jogosultsága kötött.
Konklúzió: A polgári perben a feleknek nincs meg a perbeli állásuknak megfelelő jogaik, míg a bíróság jogai túl mutatnak perbeli jogállásán. A "per ura" - ezek szerint - a polgári perben a bíróság és nem a felperes. Az a felperes, akit - legalábbis véleménye szerint - jogsértés ért, aki ezért kereseti kérelmet volt kénytelen benyújtani (amihez a bíróság kötve van), bizonyítékait előadni, keresetindításának jogszerűségét a perrend és egyéb törvények alapján bebizonyítani a Ppn. degradálja. Ezt a feladatot ellátni úgy, hogy nem bizonyíték a perbeli előadása, nem ismeri a bíróság koncepcióját, nem tudja, hogy ezt az - ebben a tekintetben teljesen szótlan - bíróság miként fogja értékelni, a felek, a tanúk, a szakértők, az okiratok adatai alapján összehordott "szénakazalból" a bíróság mit fog bizonyítottnak elfogadni és miért, mit nem fog bizonyítottnak látni és miért, a felperest úgyszólván perképtelenné teszi.
A Ppn. hatálybalépése óta a felsorolt bizonyítási nehézségeit csak az elsőfokú, illetve másodfokú ítélet kézhezvétele után tudja meg a fél, miközben az egész peres eljárás alatt feje felett lebeg "Damoklész kardja"-ként a peres felek réme: a res judicata!
A bíróságok a fent említett túlsúlyt elsősorban a pervezetéssel érik el (Pp. IX. fejezet 133.-134. §§, de fontos szerepet játszik ebben "A tárgyalás menete" (138.-
141. §§), a Folytatólagos tárgyalás" (Pp. 142.-144. §§) "A tárgyalás berekesztése" (Pp. 145. §) és "A tárgyalás elhalasztása" (Pp. 151. §)
Félreértés ne essék, a felsorolt tizenegy Pp. szakasz pontos, szakszerű, a civilizált jogállamok normáinak megfelelően kadifikált törvényhely, csak "szakrális" bizonyítást és az igazságtartalma mellett valamiféle "garanciákat" követelő "néma" bíróságok kezében ezek a normák, eredeti funkciójukkal ellentétesen is egzisztálhatnak.
Pervezetés. Probléma a Pp. 133. § (2) bekezdésével van. Az teljesen normális és helyes, miszerint az "elnök ügyel arra, hogy a tárgyalás ne terjedjen ki az üggyel összefüggésben nem álló körülményekre és az ügyre nem tartozó... kérdés feltevésére..." Csakhogy az onus probandi a tárgyalás menetében elsősorban, vagy eleinte a felperesnek a kötelessége. A felperes, vagy jogi képviselője - a bizonyítási tehernek eleget kívánva tenni - bizonyítási stratégiáját és taktikáját maga választja meg. Honnan tudja a bíróság elnöke - már eleve - hogy mely kérdések vannak és melyek nincsenek összefüggésben az üggyel? Erre egy jellemző példa: a per tárgya egy haláleset, amelyet megelőzően a gyógyintézet orvosai nem tettek meg minden intézkedést a beteg halálának megakadályozására. Az alperes indítványozza a kezelőorvosok tanúként való meghallgatását. Az orvos-tanú elmondja, hogy mit tettek meg a halál megelőzésére. A felperes vagy jogi képviselője megkérdezi: "nem kellett volna még ilyen, vagy olyan intézkedést is megtenni?" A tanácselnök azonnal letiltja a kérdést és közli az alperesi tanúval, hogy erre nem köteles válaszolni, mert ez orvosszakértői kérdés, míg a kihallgatott, tanú és nem igazságügyi szakértő. Ez az eset minden "orvosi műhiba" per során rendszeresen előfordul. A tárgyalás ezután más mederbe terelődik és a kérdés megválaszolatlan marad. A kirendelt igazságügyi orvosszakértők válasza ilyen kérdésekre: "a gyógyintézet orvosai a beteg kezelése során a foglalkozásuk szabályait nem sértették meg."
Másik példa: A bíróságok - érthető okból rendkívül szigorúan ellenőrzik, hogy a Pp. 172. § (1) bekezdése alapján "A tanú a tárgyaláson és a bizonyítási eljárásnál kihallgatása előtt nem lehet jelen..." A felperes, minthogy szakértő "kirendelési" joga nincs (nem úgy mint pl. az ügyésznek a bűntető perben), tehát ha nagy nehezen szerez egy szakorvost - aki hajlandó a tárgyaláson megjelenni és kihallgatáson részt venni - a kirendelt szakértő és az alperesi orvos-tanúk meghallgatásán nem lehet jelen, ilyen formán nem tudhatja, hogy milyen szakkérdésre és milyen aspektusból kell nyilatkoznia. Ezt a szakmailag laikus felperes és jogi képviselője kérdéseivel nem képes pótolni. Ezt a - felperes bizonyítási kötelezettséget nehezítő - helyzetet szignifikánsan súlyosbítja, ha az alperes gyógyintézet, élve a Pp. 67. § (1) bekezdés d.) pontjában írt jogaival, egyik vezető beosztású orvosát "ügyintézőnek" nevezi ki, aki a perben meghatalmazottként eljárhat, tehát jelen lehet minden perbeli cselekménynél, a felperesek meghallgatásánál a tanúk kihallgatásán, a kirendelt igazságügyi orvosszakértő meghallgatásán, valamennyiükhöz kérdéseket intézhet, véleményt mondhat, kifejtheti álláspontját minden orvosi szakkérdéssel kapcsolatban, stb.
Mindez a gyógyintézet alpereseknél könnyű szerrel megoldható a Pp. 66. § (2) bekezdése alkalmazásával (több személy részére adott meghatalmazás, ahol egy-egy perbeli cselekménynél csak egyikük járhat el, de egy szakértői meghallgatás egy perbeli cselekménynek számít).
A felperesnek általában nincs orvosszakértő "ügyintézője", a gyógyintézet alperesnek potenciálisan legalább 20, de orvosegyetem alperesnél pl. több mint ezer. Ezt az anomáliát egyes bíróságok nem veszik figyelembe, ezzel a perbeli egyenlőséget - mint alkotmányos elvet - sértik meg. Az az alkotmányos alapvető emberi jog, amely szerint "a bíróságok előtt mindenki egyenlő..." (Alkotmány 57. § (1) bekezdés első fordulata) fikcióvá silányul.
A tárgyalás menete, a folytatólagos tárgyalás és a tárgyalás elhalasztása: Az természetes, hogy a bíróság "ha a bizonyítás lefolytatása az első tárgyaláson... nem lehetséges, vagy csak részben lehetséges, a bíróság a tárgyalás elhalasztása mellett elrendelheti a per további előkészítését" (Pp. 141. § (2) bekezdés utolsó mondata, rövidítés Á.Gy.) Csakhogy a halasztásnak a Pp.-ben nincs korlátozva az időhatára. Ismeretesek olyan bizonyítási eljárások, amelyben a bíróság a tárgyalási határnapot folyamatosan "hivatalból" halasztotta, olyan mértékben, hogy végül két tárgyalás között az időtartam közel másfél év volt. A bíróság a halasztás okát nem köteles indokolni, de - ennek folytán - nem is indokolta, maximum a Pp. 151. § (1) bekezdés utolsó mondata alapján a "hivatalból" halasztást "fontos ok"-kal "indokolta". A "fontos okból" halasztás fogalmát a Pp. nem definiálja, tehát a bíróság bármit "fontos ok"-nak minősíthet. Ez ellen nincs jogorvoslat, a peres fél még a Pp. 114. §-a alapján kifogást sem emelhet az "eljárás szabálytalansága ellen", minthogy a "fontos okból" halasztás nem eljárási szabálytalanság.
Így adódik, hogy egyes perek - itt most elsősorban "orvosi műhiba" perekre gondolok - 5-10 évig is eltartanak még akkor is, ha a "műhiba" megítélése res ipsa loquitur" (olyan "dolog, ami önmagáért beszél").
A tárgyalás berekesztése: A Pp. 145. § (1) bekezdése: "Ha a per vagy valamely külön eldöntésre alkalmas kérdés a határozathozatalra megérett, az elnök a tárgyalást berekeszti."
A (2) bekezdés: "A tárgyalás berekesztése előtt az elnök köteles erre a feleket figyelmeztetni és megkérdezni, hogy kívánnak-e még valamit előadni."
Csakhogy a Ppn. hatálybalépése óta csak arra köteles a feleket figyelmeztetni, hogy a per (elkülöníthető része) határozathozatalra megérett. Hogy mi "érlelte" meg a pert, arra a Ppn. hatálybalépése előtt köteles volt "a feleket a szükséges tájékoztatással ellátni." Ez nem "kioktatás" volt, hanem olyan kötelező információ, amelynek birtokában a fél indítványozhatta volna, hogy a bíróság a bizonyítási eljárást még ne rekekssze be, mert ilyen vagy olyan bizonyítást még szükségesnek tart, illetve a (2) bekezdésben írt "perbeszédben" a fél vagy jogi képviselője a szükséges bizonyítást vagy arra utalást elmondhatta és jegyzőkönyvbe vetethette volna. Félreértés ne essék, nem prejudikálásról van szó, hanem arról, miszerint a bíróság tételesen felsorolta, mely bizonyítékokat fog az ítélethozatalkor mérlegelni. Azt természetesen nem, hogy miként! Ez a tárgyalás berkesztésekor elengedhetetlenül szükséges információ, hiszen nem a bíróság a "per ura", hanem az onus probandira kötelezett felek. Ha viszont a felek nem gondolatolvasók, akkor nem lehet még csak fogalmuk sem arról, hogy a bíróság a számtalan (!) bizonyíték és cáfolat melyikét fogja mérlegelni és melyeket fog ebből kirekeszteni. Olyan sok ugyanis a berekesztéskor az előadott tény, bizonyíték, nyilatkozat, tanúvallomás és okirat (egy-egy "orvosi műhiba" perben csak az orvosi dokumentáció 20-30 cm vastag dosszié), hogy képtelenség abból "kitalálni" hogy a bíróság miért éppen most és éppen a per ilyen állása mellett, ilyen bizonyítékok összegyűjtése után látta úgy, hogy a per határozathozatalra megérett.
Ez - a Ppn. hatálybalépése óta - a bíróság "privilégiuma", ami súlyos anomáliákhoz vezet: a bíróság igazságszolgáltató hatóság. Ez azt jelenti, hogy jogosítványa mindig járulékos: a felek számára SZOLGÁLTAT igazságot! Ha nem szolgáltatja az igazságot nem is bíróság.
Ebben az aspektusban a felek jogai primérek, a bírósági szekundér. A bíróságok az Alkotmány szerint függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve (Alkotmány 50. § (3) bekezdés első mondata).
Mindehhez két megjegyzés kívánkozik:
A bírák nem függetlenek pl. a bűntető perben a vádtól: "Bírósági eljárás csak törvényes vád alapján indulhat" (Be. 9. § (2) bekezdés első mondata) és nem független a Pp. 4. § értelmében a felektől (kérelemhez kötött), vagyis a feleknek szolgáltatnak igazságot.
Csak a törvénynek vannak alárendelve. Ez a mondat - helyessége dacára is - fikció. A törvényeknek természetes személy nem lehet "alárendelve". A törvények a Magyar Közlönyben és a törvénytárakban fekszenek, nem rendelkeznek, intézkednek, helyeselnek vagy helytelenítenek közvetlenül senkit és semmit. Ahhoz, hogy a bíró a törvénynek alá legyen rendelve, emberek, személyek, testületek, szervezetek, gréniumok szükségesek.
Az evidencia erejével bír, hogy a bírók, bíróságok a törvényt "közvetítőknek" is alá vannak rendelve. A bíróság hierarhia. Elképzelhetetlen - de jure és főleg de facto - hogy a "felettes" bíróságoknak, bírósági elnököknek, elnökhelyetteseknek, kollégiumoknak, stb. a bíró közvetlenül ne legyen alárendelve, akár mennyire is "független" elvileg.
Gyakran tapasztalom, hogy az ország legkülönbözőbb helyén és más hatáskörű bíróságok - azonos tényállás mellett - egyik napról a másikra megváltoztatják gyakorlatukat és korábbi végzéseikkel - mintegy varázsütésre - a korábbival ellentétes végzéseket hoznak. Ez nem történhet másképpen, mint csak úgy, hogy valamilyen "értekezleten" esetleg oktatási célból tartott előadáson, az egy szakterületen ítélkező bíróknak "előadják", hogy mi a "követendő" eljárás. Ilyen "előadásokról" informális tudásom van. Nem ellenzem, hogy a bírók előadásokon, konzultációkon vegyenek részt - hiszen ez minden szakmában, így az ítélkezésben is - kívánatos, illetve elengedhetetlen. Ebben az esetben az "előadás" vagy "bírói értekezlet" legyen nyilvános, hogy azon a jogi képviselők - akik a szakmának szintén szakemberei - részt vehessenek és ügyfeleik, az állampolgárok érdekében megfelelően járjanak el vagy legalább hivatalos információt kapjanak (pl. a BH.-ban) arról, hogy a bírókat az adott szakterületen mire "oktatták". Közismert ugyanis, hogy az ügy "első bírója" az ügyvéd, aki szaktanácsadásával ügyfelét segíti az esetleges per várható kimenetele céljából. A bírósági határozatok egyik napról a másikra való megváltozása - "minden értesítés helyett" - a jogbiztonságot szignifikánsan veszélyezteti.
Mindezeket végiggondolva állítom, hogy a polgári perben a bíróság "túlsúlyos" a felekkel szemben, akik - ilyen formán - ki vannak szolgáltatva a bíróságnak.
Valamilyen módon meg kellene oldani a bírók (bíróságok) érdemi tevékenységének, határozataik minőségének ellenőrzését, amelyre jelenleg de lege ferenda javaslatot nem tudok tenni. Tapasztalatom, hogy a harmadik évezred küszöbén a magyar bírók képesek ezen tartalmi változtatásra. Ezen - véleményem szerint - a Ppn. hatálybalépése nem segített, amelynek fő célkitűzése bevallottan vagy nem egészen nyíltan, csakis az ítélkezés gyorsítása volt. Ezt sem érte el egyértelműen. Azt azonban meg kellene oldani, hogy a bíróságokra is legyenek kötelező időbeli határok. Ma egy bíró a tárgyalást "hivatalból" korlátlan ideig halaszthatja (vagy indok nélkül, vagy a Pp. 151. § (1) bekezdése alapján "fontos okból".) A feleket minden lépésükben határidők szorítják - helyesen. A bíróságokra - nagyon kis kivételtől eltekintve - nem kötelező semmiféle törvényben előírt határidő (lehet, hogy belső szabályzatok vannak). Így vannak folyamatban olyan polgári peres eljárások ("orvosi műhiba" perekben nem is ritkán) amelyek megközelítik a tíz évet. Az ügyek egy része ezen irreális idő alatt érdemben aktualitását veszti, minthogy egy súlyosan károsult felperes még pernyerés esetén sem nyerte meg érdemben, ami miatt pert indított.
Ezt az emberpróbáló feladatot kell az igazságszolgáltatásnak megoldania, akár milyen nehéz is és párhuzamosan jelentkezik a bíráskodás egyéb nagy gondjaival (létszámhiány, bérproblémák, épületek állagának katasztrofális helyzete, stb.)
Az érdemi ítélkezés, a határozatok tartalmi helyessége azonban minden problémánál előbbre való. Biztos vagyok benne, hogy a Magyar Köztársaság harmadik "államhatalmi ága" előbb-utóbb ezt a problémát tartalmilag megoldja.
Budapest, 1999. augusztus 20.
dr. Ádám György
ny. egyetemi tanár
ügyvéd