A Jogtudományi Közlöny 2002. júniusi számában jelent meg Soltész Judit c. megyei bíró (Pesti Központi Kerületi Bíróság) figyelemre méltó tanulmánya: A bíráskodás szerepelméleti aspektusai címmel. 2 A tanulmány a bírói szerep összefüggéseit, kialakulását, ellentmondásait tárgyalja a jelenkori magyar bírói gyakorlatban.
Elengedhetetlen, hogy megállapításaival - részben egyetértve - vitába szálljak, minthogy több megállapításával nem értek egyet, néhány "aspektus"-t viszont kifejezetten hiányolok a tanulmányból. Ezek olyan alapvető tényezők a bírói szerepvállalás elemzésénél, amelyek hiánya a megírt részeket is súlytalanná teszi.
Bevezetőül annyit, hogy ezzel a témával az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Hollandia és Németország legkiválóbb szakjogászai, jogfilozófusai, jogszociológusai foglalkoztak a XIX-XX. század fordulóján, a témát részletesen elemezve. Kár, hogy a szerző tanulmányában ezekből semmit nem használt fel. 3
A most vitára kerülő tanulmány legfőbb hiányosságának - egyenesen hibájának - azt tartom, hogy szól a bíráskodás szerepvállalásairól, annak nehézségeiről, de egyetlen szóval sem említi azt a közismert, tehát nyilvánvaló tényt, miszerint a III. évezred indulásakor (2000-ben) a "harmadik államhatalmi ág", az igazságszolgáltatás a második államhatalmi ág - a kormányzás, tehát a politika - részéről olyan durva támadásoknak volt kitéve, amely a bíráskodást a mai napig úgyszólván lehetetlenné teszi. Ilyen az ítélőtáblák létrehozásának lehetetlenné tétele politikai okokból, valamint az igazságszolgáltatás eltörlése a Pp-ből, s helyette a "futamidő gyorsításának" a bíróságok kötelességévé tétele, szintén politikai okokból! 4 Ezen tények megvilágítása nélkül ma lehetetlen a bíráskodás szerepelméletéről szólni. Ha a szerző az "igazságszolgáltatásra" nehezedő politikai nyomásról is írt volna, úgyszólván minden mondatát át kellett volna értékelnie. Erre - elöljáróban - csak egy példa: annak elemzése, hogy kik hagyják ma el a bírói pályát, nem tárgyalható a bíróságra nehezedő (azt szinte agyon nyomó) "aspektus" nélkül.
A szóban lévő tanulmány másik nagy hiányossága, hogy a bíráskodást, más szóval az igazságszolgáltatást alá-fölérendeltségi "aspektusból" tárgyalja. Holott a bíráskodás - mindenütt a világon, ahol civilizált jogrend, vagyis "független, demokratikus jogállam" (Alkotmányunk 2.§ (1) bekezdése) van - a felek egyenlőségéről, függetlenségéről szól. Vagyis arról, hogy a bíró, habár szolgáltat, nem alárendeltje a feleknek; és a felek - habár a pervezető és határozathozó a bíróság - nem alárendeltjei a bíróságnak. Sehol nem szerepel például a tanulmányban, hogy "a per ura a felperes", pedig ennek leszögezése nélkül nem lehet bírósági szerepekről tárgyalni, minthogy ez a polgári peres eljárás lényege!
Elöljáróban le kell szögeznem, hogy érdemes két - a tanulmányban egymásba folyó, egymással érintkező - procedúrát élesen elhatárolni:
a.) az oktatás - így a bírók oktatása is, amelyről a szerző elmélkedik - az érdektelenek procedúrája, míg
b.) a bírósági (peres eljárás) az ÉRDEKELTEK procedúrája, ahol a bíró az ÉRDEKTELEN harmadik személy (keresethez, indítványokhoz kötött, hivatalból bizonyítási joga nincs stb.), míg a pervezetés - amely a bírót látszólag a "per urává" tenné - csak technikai norma. Maga a bírósági ítélkezés is indítványhoz kötött, a mérlegelés (Pp. 206. § (1) bekezdés) szintén kötött, minthogy a mérlegelés "szabadsága" csak arra terjed ki, hogy azt döntse el: melyik bizonyíték "meggyőzőbb" a másik (esetleg az előzővel ellentétes) anyagi jogi bizonyítéknál.
Egyetértek a szerzővel abban, hogy a bírókat, szerepük elfogadására oktatni kell (lásd ezt különösen az 5. részben: Külső szerepkonfliktus). Azt azonban nagyon nehéz megértetni a bíróval, hogy amit a külső (!) körülmények sugallnak (pervezetés, ítélkezés), az nem teszi a bírót a fél fölé rendeltté, tehát "FELSŐBBSÉGI TUDATA" hamis tudat (rossz szerep), amit oktatással vissza kell szorítani. Ha ez szép szóval nem megy, kemény adminisztratív eszközöket kell a bíróval szemben alkalmazni.
A bíró ugyanis nagyon nehezen tudja elviselni, hogy - azért, mert ÉRDEKTELEN a perben - egyetlen percig sem lehet a per ura! Ha a bizonyítási teher megfordul, az alperes lesz a per ura, tehát akkor sem a bíró. Ezt kell az "érdektelenek" oktatásán a bíróval tudatosítani.
Ez a körülmény is arra vezet, hogy a bírók oktatását nem lehet csak bírókra bízni, abban már jogász szakembereknek is részt kell venni (jogász professzorok, akadémiai kutatók, magasan képzett ügyvédek és ügyészek).
A bíró ugyanis a bíró oktatásában (a felsőbbségi tudat terjesztésében) érdekelt, holott az oktatás - mint említettem - éppen az érdektelenek procedúrája.
Ezek szerint a lényeg: a bíró peres procedúrája - amelyben pervezető és ítélkezik, de "a per ura a felperes" - az érdekeltek eljárása, míg az oktatás - így a bírók oktatása is - az érdektelenek procedúrája, azért abban az érdekelt bíró vezető szerepet nem kaphat, csupán rész vehet benne.
A tanulmány részletes elemzését a szerep fogalmával kell kezdenem, ahogy a szerző is teszi. Azt írja: "a szerep fogalmát a színház világából vették át, abból kiindulva, hogy a szerepek a színházban és a társadalomban is csak a szerepek rendszerében funkcionálnak." 5
Az állítás így egymagában nem állja meg a helyét. Azzal egyetértek, hogy "a szerep történelmi kategória" (Heller Ágnes) de a "színházi világ" vette át primer módon a társadalmi viszonyokból, amikor kialakult a szerep-kettősség, vagyis az ember egyszer homo sapiens, mint minden ember, másodszor emberi viszonyrendszerében (például a munkamegosztásban) valaki az emberek sokaságából, más, mint a többi ember. Foglalkozása, családi szerepe, entitása, egyénisége - másként fogalmazva - személyessége folytán.
Ez az emberi - egyénekre osztott - társadalmi szerep már a paleolitikumban kezd kialakulni (az ember törzs vagy nemzetség tagja), a törzs már ember, az egyes még egyed. A törzsfőnök már egyén. Ezt kezdi lassan átvenni a litikumokban indult "színház", amely utánozta és önálló műfajjá tette az egyéni társadalmi szerepeket. Ezt vette "vissza" a társadalom a színháztól, amely az egyéni szerepet színészi szerepkörré alakította át. Ezzel a visszafordítással már helyes a megjegyzés: "a szerep fogalmát a színházi világból vették át", és csak ezen keresztül funkcionál a társadalomban. Az tehát helyes megállapítás - idézi a szerző ismét Heller Ágnest - hogy "csak ebben az esetben bomlik fel (relatíve) az ember individuummá és szereppé". 6Ebben az értelemben - de csakis ebben az értelemben - a bíró is egyrészt ember, homo sapiens, másrészt bíró, a harmadik államhatalmi ág egyik "szereplője".
Az azonban már vitatható, hogy ez a feltétel csak akkor teljesül - ahogyan a szerző fogalmazza - ha "az egyén motivált a szerepszerű viselkedésre, mivel környezete elvárja azt, és amennyiben nem megfelelő, nem szerepszerű magatartást tanúsít, akkor szankcionálja. A szankciók fakadhatnak jogszabályból, hagyományokból, erkölcsi előírásokból. A bírói pozíció betöltéséhez feltétlenül szükséges egy viselkedéstechnika, amely magában foglalja a bírói státuszt betöltő személy számára előírt attitűdöket, értékeket és viselkedési mintákat, ugyanakkor ennek mindig csak akkor van értelme, ha az ügyfelek, a környezet, akik felé a szerepszerű viselkedés irányul, szintén szerepszerű viselkedéssel reagálnak" 7.
Véleményem szerint abban az esetben, ha az "ügyfél és a környezet" nem szerepszerűen viselkedik, akkor a bírói szerepet nem negligálni, hanem erősíteni kell. A társadalmi szerep és a színészi szerep egy ponton teljesen elválik. A társadalom szereplője (például a bíró) egész pályafutása alatt egyetlen szerepet játszik, míg a jó színész egyszer Shakespeare Jágó-ja, másnap Petőfi Apostol-ja, míg harmadnap krumpli orrú bohóc egy bohózatban. Ha ezt mindegyiket jól teljesíti, kiváló színész. A bíró akkor játssza kiválóan a szerepét, ha egész pályája alatt egyetlen szerepet játszik - a bírót - annak minden "aspektusával".
A szerző ebben a részben írja: "a bírói szerephez tapadó szerepelvárások lényegesen befolyásolják a bíró szakmai munkáját. A szerepelvárások nagy része sztereotípiává merevedett, és szinte minden korban megtalálható. Ilyen a bölcs, az igazságos, a pártatlan, a megvesztegethetetlen stb. sztereotípiája. Van azonban egy sor szerepelvárás a mai korból, melynek megfelelő magatartás nélkül a bíró nem végezheti a munkáját. A bírótól elvárják, hogy feddhetetlen, etikus magatartású legyen, átlagon felüli szakmai tudással, lényeglátó, problémamegoldó képességgel kell rendelkeznie." Az, hogy ez "sztereotípiává merevedett", legalább annyira negatív, mint előnyös a bírói szerep megítélésére. Azt, hogy bölcs legyen és átlagon felüli szakmai tudással rendelkezzen, ma nem várják el a bírótól.
Ezek a "sztereotípiák" már nem felelnek meg a III. évezred igazságszolgáltatásának, mivel többségükben szakrálisak és a középkori bölcs egyházi bíráskodás szerepkörének nosztalgiái.
Mindenki - aki manapság a bírósággal kapcsolatba kerül -, tudja, hogy nem bölcsekre és átlagon felüli szakmai képességekre van szükség, hanem átlagos szakmai ismeretekre és pártatlanságra. A bíróságnak ma ez a társadalmi szerepe, csak egyes - önmagukat nagyító szemüvegen keresztül szemlélő - bírók hiszik azt, hogy a társadalom az idézetteket is elvárja az ítélkező bírótól. Mindenek előtt áll a bíró pártatlansága, függetlensége. Érthető, hogy a tanulmány szerzője is azonnal a bírók jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvényből (továbbiakban: Bj.tv.) vett idézetekre tér át, ahol szó sincs a bírói bölcsességről és átlagon felüli szakmai tudásáról. Nagyon meg vagyunk elégedve azokkal a bírókkal, akik - ha nem is bölcsek - átlagos szakmai tudással rendelkeznek, de függetlenek és pártatlanok. Manapság ugyanis éppen ezzel van - ha közvetetten is - a legtöbb baj, probléma, minthogy a harmadik államhatalmi ág ténykedését a második államhatalmi ág 1998 és 2002 között politikai manipulációval alattvalójává degradálta. Az a bíró, aki ezt nem ismerte fel, nem bölcs, és szakmai tudása az átlagosat sem éri el.
Emlékeztetem az olvasót arra, hogy a Bj. tv. szerző által felhívott szakaszai másként is értelmezendők. Így például az 1. § szerint a bíró SZOLGÁLATOT teljesít, a 31. § szerint KÖTELES az ügyféllel szemben tisztességes és pártatlan magatartást tanúsítani, a 13. § az esküről rendelkezik, ami a III. évezredben már anakronisztikus szakrális jellegre emlékeztet, és abszolúte semmi köze nincs a konkrét ügyekben való igazság-szolgáltatáshoz. A 24.§ természetes logikán alapul, a 22.§ alkotmányos KÖTELEZETTSÉG!
Ehhez csak azt a megjegyzést fűzöm, hogy a bíró valóban nem lehet tagja pártnak, és politikai tevékenységet nem folytathat, ám a mai magyar polgári kártérítési per úgyszólván szakértői per: a Pp. 177. § (1) bekezdése szerint a bíróság által kirendelt szakértő a tényeket és körülményeket - különleges szakértelem szükségessége esetén - MEGÍTÉLI! Itt már szó sincs pártatlanságról és függetlenségről. A mai kártérítési procedúrába (polgári perbe) a kirendelt szakértő beépül: gyakorlatilag eldönti a pert, a bíró - a Pp. 206. § (1) bekezdésére hivatkozva - ítéletében megismétli a kirendelt szakértő, de még inkább az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága "véleményét", amely úgyszólván mindig alperes-párti.
Az azonban már nagyon elgondolkoztató, amit a szerző a bírói szerep és más (például pedagógus, orvos) szerepvállalásáról ír.
Ezt a részt kénytelen vagyok hosszabban idézni: "A bírói szereppel kapcsolatos elvárások nagy része kötelező jellegű, a bíró, mint önálló egyéniség nem értékelheti át, nem mellőzheti munkája során, még egyéni értelmezésének sincs tere... A bíró szerepen áttörhet a bíró egyénisége, de nem mindegy, hogy milyen mértékben. Az egységes jogalkalmazás követelménye nem csak a bírói döntésekre, hanem a peres eljárás egészére, a bírói magatartásra, a bírói szerep-megvalósításra is vonatkozik. Kétségtelen, hogy a bíró milyen mértékben valósítja meg az általános bírói szerepet, egyéniségétől, képzettségétől, életútjától függ, azonban nem veszélyeztetheti az egységesség elvét." 8
A bírói szerep is olyan, mint a többi (például tanár, orvos, színész, hegedűművész). Azonos is mások "szerepjátszásával", meg különbözik is attól. Jágo-t is lehet sokféleképpen megszemélyesíteni, de nem lehet eltérni a Shakespeare által célzott lényegtől. Ismerünk olyan színészt, aki egyik este a Nemzeti Színházban Othello-t, másik este Jago-t játszotta - kiválóan. Ezt a "szereposztást" a bíróknak nem javasolom, mint ahogy Beethoven Hegedűversenyét is sokféleképpen játsszák a nagy művészek (például David Oistrah másként játszotta, mint Yehudi Menuchin), de a kottától egyik sem tért el. Ez vonatkozik a tanárra és az orvosra is. A jó bíró is többet ad az egyéniségéből az azonos "bírói szerepen" túl és éppen ez (!) viszi tovább a bírói munka színvonalának emelésében! Szemben a jó színésszel a jó bíró ugyanazt a szerepet "játssza" - mindig más hangszerelésben -, ettől művész a bíró. A bíró egyénisége sem "skatulyába zárt" szerep. Az ember azért egyén és nem egyed (a bíró is), mert "északfok, fenség, titok, idegenség, lidérces messze fény" (Ady). Ha nem ilyen, akkor gép és nem ember, és meg lehet kérdezni tőle a címben írt talányt: Emberi lények-e a bírók?
Azt viszont végképp nem értem, hogy - amint a szerző fogalmaz - "az interakciókban, vagyis a peres eljárás során a bíró az ügyfél irányában gyakorlatilag csak a bírói szerep-előírásokat valósíthatja meg, egyéniségének az ügyfél előtt rejtve kell maradnia, szinte személytelenné kell válnia ahhoz, hogy a feladatát a szerep előírásainak megfelelően oldja meg. Az ügyfél az eljárás során nem ismerheti meg a bíró személyiségét, nem láthatja meg a bírót foglalkoztató egyéni problémákat, nem tudhatja a bíró családi, anyagi körülményeit, stb. A személytelenséget külsőségekben is hangsúlyozni kell, tehát nem mindegy, milyen a bíró öltözködése. A talár bevezetése e követelménynek megfelelően az 'arctalanságot' biztosítja." 9
Miért kell a bírónak a személyiségét a felek előtt "rejtegetni"? Ez képtelen és egyben törvénysértő követelmény! Az Alkotmány, a bíróságról alkotott törvények, illetőleg a Pp. vagy a Be. hol ír elő ilyen bírói kötelmet? A fél előtt a bíró személyisége teljes egészében ki kell táruljon, csakis így tud alkotmányos jogainak érvényt szerezni! A bírói "személytelenség" lehetetlen és törvénytelen követelmény. Nem lehet tudni, hogy ezt mikor és kik "oktatták" így a bíróknak! Ezért is szükség lenne arra, hogy a bírókat más jogász szakemberek is oktassák, velük vitába szálljanak, nem csak bírók és ismét bírók, majd megint bírók. A bírónak ez az erőszakolt egyoldalúvá alakítása az igazság SZOLGÁLTATÁSÁNAK egyik súlyos veszedelme.
A talár bevezetése ezen tovább ront. A talár nem más, mint a kivagyiság külső jelképe, és annak az emlékezetbe vésése - ha valaki nem tudná -, hogy a bíráskodás valamikor egyházi ténykedés volt, papok reverendában hozták az istenítéleteket. Ennek a nosztalgiája a talár évszázadok után való visszahozatala ("bevezetése").
Vannak olyan szolgálati feladatok - ha úgy tetszik: szerepek -, amelyek művelése során elengedhetetlen a megkülönböztetett öltözék viselése. Ilyen szolgálatok azok, amelyekben az állampolgároknak pontosan tudniuk kell - elsősorban tömegben -, hogy ki milyen szolgálatra jogosult és kötelezett. Ilyen például a rendőr, a tűzoltó, a vámőr, a mentős, az utcaseprő stb. A bíróságon azonban nincs tömeg, és talár viselése nélkül is mindenki tudja, ki a bíró, az ügyész vagy az ügyvéd.
Tudom, az ellenérv az lesz: a talárt a bírók számtalan demokratikus jogállamban is viselik. A véleményem: független demokratikus jogállamokból sem kell az értelmetlen dolgokat átvennünk, így például a talár viseletét sem, ahogy Angliából a királyságot sem.
A szerző vélekedését így folytatja: "Kerülnie kell a bírónak az ügyféllel a bíróságon kívüli személyes érintkezést is, bár sajnálatosan a véletlenszerű találkozások ma Magyarországon nem elkerülhetők. Tudja-e ma a bíró azt, hogy hogyan viselkedjen például egy tömegközlekedési eszközön azzal az ügyféllel, akit pár éve végrehajtható szabadságvesztésre ítélt? Milyen lehet egy kisebb városban nap mint nap találkozni az ügyféllel, a közértben, vagy a fodrásznál? A bíróképzés során meg kell tanítani az ilyenkor elfogadható magatartás-modelleket, ez nemcsak a bíró személyes érdeke, hanem az elvárásnak megfelelő szerepszerű viselkedés feltétele" 10.
A bíró - a jelen tanulmány címében feltett kérdésre is válaszolva - emberi lény, még akkor is, ha ezt egyesek igyekeznek átlényegíteni. A bíró akkor viselkedik helyesen, ha ügyfelével a bíróságon kívül is személyesen érintkezik, ha ez a természetes. A bírónak még marasztaló ítélet után sem kell bujkálnia volt ügyfele előtt, ha ez esetleg más vonatkozásban kellemetlen is. De a bíró személyes érintkezése, volt vagy jelenlegi ügyfeleivel találkozása - az élet forgatagában - a bíróságon kívül is, miért lenne kellemetlen? A természetes emberként viselkedő bíró ugyanúgy viselkedik volt vagy jelen ügyfeleivel a bíróságon kívül, mint ha nem is lenne perbeli kapcsolatuk. Ez a természetes, erre nem kell a bírót tanítani! Az már magától értetődik, hogy az ügyféllel az "ügyről" a bíróságon (a tárgyaláson) kívül nem tárgyal, esetleges kérdéseit, megjegyzéseit - amelyek a peres ügyre vonatkoznak - visszautasítja. Ez nem "nagy tudomány", ezen nincs mit tanulni, illetve tanítani. Ha ezt egy bíróságon mégis "tanítják", az a természetellenes, sőt bizonyos esetekben kifejezetten nevetséges.
VI. A bírói szerep elemei című részhez
A szerző ezt írja: "a bíró pozíciójához kapcsolódó szerep elsősorban a jogalkalmazó bírói tevékenységben jelenik meg, a peres, vagy peren kívüli eljárás során felmerült jogi probléma jogszabályoknak megfelelő megoldását követeli meg. Az e szerepelvárásnak megfelelő bírói magatartást nehezítheti egyrészt az, hogy a jog nem szabályozza aprólékosan - vagy nem mindig egyértelműen - az életviszonyok összességét, és a bírónak a szerep elvárása szerint, de személyisége, egyéni bölcsessége, tudása alapján kell dönteni, méghozzá úgy, hogy döntése megfeleljen az úgynevezett bírói gyakorlatnak. Másrészt a bíró, mint magánember nem feltétlenül ért egyet az alkalmazandó jogszabállyal, és így ezt az ellenállást, egyet nem értést legyőzve kell a jogszabályoknak megfelelően eljárnia." 11
Véleményem szerint a bírói "szerepvállalást" nem nehezíti, hanem könnyíti az, hogy a jog nem szabályozza "aprólékosan" az életviszonyok összességét. Ha a mai jogrendszernél "aprólékosabban" szabályozná az életviszonyokat, már nem jogszabályozás, hanem az ember elgépiesítése lenne a jog. Az már egészen más helyzet - nem is ugyanabba a gondolatrendszerbe tartozik -, hogy nem mindig "egyértelműen" szabályoz. Ez már jogalkotási hiba, amit a bíró köteles észrevételezni, esetleg az Alkotmánybírósághoz fordulni 12.
Az nagyon helyes, ha a bírónak van annyi "egyéni bölcsessége, tudása", hogy nehéz jogi problémákat is meg tud oldani, de bölcsessége és tudása nem "terjedhet odáig", hogy ha - mint magánember - nem ért egyet az úgynevezett bírói gyakorlattal, másrészt nem ért egyet az alkalmazandó jogszabállyal, EZT AZ ELLENÁLLÁSÁT, EGYET NEM ÉRTÉSÉT LEGYŐZVE (!?) kell a jogszabályoknak megfelelően eljárnia. Az a bíró, aki polgári peres eljárásban egyetértését legyőzve hoz határozatot, alkotmányellenesen jár el. A bíró a Pp. 206. § (1) bekezdése értelmében: "a bizonyítékokat a maga összességében értékeli, és MEGGYŐZŐDÉSE szerint bírálja el." Ha tehát meggyőződését legyőzi, akkor ítélete törvénysértő, ha ezt mégis megteszi, alkalmatlan bírónak.
Végképpen érthetetlen a szerző következő megjegyzése: "a jogalkalmazó bírói szerepen kívül, attól elkülönülve van a bírónak döntnöki szerepe, melyben a bíró, mint a tudás letéteményese oldja meg, dönti el az ügyfelek által már nem megoldható problémákat. A döntnöki szerepben dominál a bíró hatalmi helyzete, hiszen az ügyfél és a bíró között alá-fölérendeltségi kapcsolat van." 13
A "jogalkalmazó bíró"-nak a bírói szerepen kívül, attól elkülönítve is van szerepe a felekkel szemben? Ez számomra fából vaskarika! A bíró nem "csak bíró", hanem - attól elkülönítve - DÖNTNÖK is? Hol, milyen jogszabályok alapján, milyen területen? Különösen ott, ahol "a tudás letéteményese"? Hol tette le ezt a bölcsességet a "tudás letéteményese"-ként? Különösen érthetetlen, hogy éppen olyan kérdésben, amely a felek által MÁR NEM MEGOLDHATÓ PROBLÉMA! A felek - félreértés ne essék! - nem bölcsessége miatt fordulnak a bírósághoz, hanem azért, mert mind a ketten a jogvitában ÉRDEKELTEK, de érdekük egymással ellentétes. Ezt nem "bölcsességgel", a "tudás letéteményese"-ként kell megítélni, hanem az érdekek bizonyítékait kell az érdektelen bírónak ütköztetnie. Ez - de csakis ez - a bíró feladata.
Ezért szó sincs arról, hogy a felek és a bíró között alá-fölérendeltségi kapcsolat van. Ez elemi bírói tévedés! A per ura a felperes, a bíró - mint érdektelen - szolgál a feleknek. Ez - sajnos - a bírói oktatásban egyre inkább félremagyarázott, tehát félreértett helyzet, ezért jelenhetett meg legrangosabb jogi szakfolyóiratunkban egy c. megyei bíró tanulmányában ez a tudománytalan, jogellenes állítás. Mindezek alapján hibás a következő bekezdésben írt megállapítás: "a peres eljárásban, a tárgyalás során a bíró vezetői feladatokat is ellát, vezető szerepben van, hiszen - a jogszabályok keretei között - az ő irányításával valósul meg a kontradiktórikus eljárás." 14
A peres eljárásban a bíró "vezetői feladatokat" nem lát el, hanem csak PER-vezetői feladatot, ami az Alkotmánybíróság több határozata értelmében csak technikai norma. A vezető és a pervezető összetévesztése súlyos értelmezési hiba.
A szerző másik tévedése, miszerint "a bíróság szervezeti rendszerén belül a bírónak bizonyos mértékben függő a helyzete vezetőivel szemben" szakmailag. 15A valóság az, hogy éppen "szakmailag" nem függ a bíró vezetőitől. Ezt világosan leszögezi az Alkotmány 50. § (3) bekezdése és a Bj. tv. egész rendszere. A bírói szervezet (testület) az egyetlen állami szervezet, ahol nem érvényesül az alá-fölérendeltség. Éppen ez különbözteti meg a harmadik államhatalmi ágat minden más szervezettől.
A valóság azonban sajnos az, hogy ezt a szervezeti belső - teljes - függetlenséget rendkívül nehéz megtartani. Ez más független demokratikus jogállamok harmadik államhatalmi ágában, igazságszolgáltatásában is megtalálható nehézség és súlyos negatívum. A századfordulón az USA-ban, Angliában és Németországban folytatott vitában is markánsan felvetődött a probléma. Herman Kantorovicz New-York-i jogtudós 16 Küzdelem a jogtudományért című művében írja: "Az ítélet legyen objektív, és nem lehet személyes! Ám az ember akarva-akaratlanul mindarra, amit tesz, kénytelen rányomni személye bélyegét. És hogy a bíró személyének napjainkban is mély, döntő befolyása van a per kimenetelére, mindenki tudja, aki Themisz házában nem egészen naiv jövevény, és aki megfigyeli, hogy mihelyt változik a bírósági vezető személye, nyomban változnak a bírósági döntések is." Mit mondana Herman Kantorovicz professzor, ha egy bíró tanulmányában éppen azt a kitételt olvasná, hogy ennek így is kell történnie az ítélkezésben?
A szerző azt írja: "a bíró szakmai, elsősorban tárgyalási tevékenységét a komplexitás, a kapcsolatok hálója és nagyfokú igénybevétel jellemzi. A tárgyalási szituációban a bíróra erős nyomás nehezedik mind a felperes, az alperes, mind a vádlott stb. pozíciójából, súlyos konfliktusokat kell feloldania, gyors és határozott döntésekkel, miközben le kell győznie saját bizonytalanságát is." 17
Az való igaz, hogy a bíróra a polgári perben "erős nyomás nehezedik", de mi ez ahhoz a "nyomáshoz" képest, ami a felperesre nehezedik: a BIZONYÍTÁSI TEHER? Ez minden más nyomásnál szignifikánsan nehezebb. Ezért kell a bírónak a legnagyobb perjogi terhet minden emberileg lehetséges perjogi eszközzel lehetővé tenni, és nem tovább nehezíteni (például azzal, hogy szakértőjét nem ismeri el a bíróság által kirendelt szakértővel perjogilag azonos bizonyító erejűnek, sőt, hogy gyakran a felperes szakértője előadásának semmiféle bizonyító erőt nem tulajdonít). El tudja képzelni a saját bizonytalanságát legyőzni kényszerülő (naponta több perben pervezető) bíró, hogy milyen "bizonytalan" a felperes - esetleg életében először pereskedő - személy, akinek a bizonyítási teher "bizonytalanságát" kell legyőznie, még akkor is, ha gyakorlott ügyvéd segíti annak "legyőzésében"? Furcsa, hogy erre a bírók - például a jelen tanulmány írója - nem gondol.
Pedig a mai polgári perjogi gyakorlat az, hogy a per urának, a felperesnek úgyszólván semmi lehetőséget nem adnak, hogy - a legnehezebbet - a BIZONYÍTÁSI TERHÉT teljesítse! Mindezt a "futamidő gyorsításának" jegyében. Kártérítési perekben ma mindennapos, hogy a felperes - bármit is bizonyít szakértőjével - azt a bíróság semmisnek tekinti, anyagi jogi tartalmát nem is vizsgálva, csupán perjogi okokkal indokolva (a magánszakértő - úgymond - elfogult). Azt természetesen mondanom sem kell, hogy szakértő nélkül a felperes sem tudhat bizonyítani, mert a tények feltárásához neki is különleges szakértelemmel kellene rendelkeznie, amivel ugyanúgy - mint a bíró - nem bír.
Ezért ma - az igazság érvényesítése helyett a "futamidő gyorsításának" jegyében - a bírók értékelése során az a bíró a "legkiválóbb", aki EGY tárgyaláson elutasította a felperes keresetét, alaki jogi indokokkal. Az igazság a bírósági "feletteseket" a legtöbb esetben egyáltalán nem érdekli, minthogy a Pp-ben az nem tényállási elem. 18
Álláspontomat a szerző a következő részben - akarata ellenére - maga is megerősíti. Ezt írja: "a külső szerepkonfliktusok a szerepküldők (a bírói viselkedés előírásainak közvetítői) ellentmondó elvárásaira vezethetők vissza (László János meghatározása). Ilyen konfliktus jön létre akkor, ha például a statisztikai szemlélet következtében túl magas ügybefejezési mennyiséget vár el a vezetés a bírótól, ugyanakkor az ügyek alapos felderítése, a tényállás részletes megállapítása jogszabályi előírás, de ez a gyors befejezést nem mindig segíti elő." 19
Ehhez - az előzőek kifejtése után - már nem kell kommentár, csupán azt kell ismételnem, hogy az 1998-2002 közötti magyar politikai hatalmi elit tönkretette a harmadik államhatalmi ágat: nem lehet perjogilag igazságot szolgáltatni.
Arról viszont a tanulmány szerzője egyetlen szót sem szól, hogy miként éli meg a fiatal, kiváló, bátor bíró, ha igazságos ítéleteit rendre megváltoztatják másodfokon, és még utasításokat is kap a felsőbb bíróságtól, hogyan tegye tönkre jó, korrekt, igazságos, tartalmas ítéletét.
Ezért ma - szemben a szerző állításával - a bírói pályát nem azok hagyják el, akik beletörődtek a maradi, felsőbb utasításoktól ellehetetlenült bírói testület szorításába, hanem a haladó szellemű, kiváló fiatal bírók, akik már nem bírják a felső nyomást, és ezt meggyőződésük miatt nem hajlandók tovább adni a gyakorlatilag mégis "alattuk senyvedő" felekre, így megszabadulva a felső nyomástól.