A tanulmány címe az állampolgárok olyan csoportját jelöli meg, amelynek tagjai hittek az orvosok és a bírók feltétlen becsületességében. Ennek következtében reájuk bízták sorsukat, de kettős tragédiát kellett megélniük.
A tanulmány tehát nem minden orvosról és bíróról szól, hanem kizárólag azokról, akik vélt kivételes hatalmukkal nem csak éltek, hanem visszaéltek.
Azok az orvosok és bírók, akik nem tartoznak ebbe a csoportba, ne sértődjenek meg, minthogy az itt leírt eseményeknek nem ők a szereplői, vagyis az nem róluk szól.
A tanulmány kizárólag megtörtént eseményeket ír le, tehát konkrétumokat, mégis általános modellt szolgáltatnak, amelyekből tanulságos következtetések vonhatók le.
A "Magyar jogi lexikon" V. kötete 1 írja: "Hivatásuk gyakorlása közben az orvos által elkövetett oly hibát, mely a gondjaira bízott beteg egészségének megkárosítását okozza, vagy éppen halálát idézi elő, műhibának szokták nevezni." Csak conventionalis, általánosan dívó elnevezés a "műhiba", mert a törvényben ilyen név alatt nem szerepel. A büntetőtörvény csak a gondatlanság által elkövetett emberölés vagy a gondatlanság által elkövetett testi sértések fogalmába és keretébe vonja be az "orvosi műhibát". Ezekről a magyar büntetőtörvénykönyv 290., 291., 310., és 311. § intézkednek. A lexikon három hasábban elemzi a szóban lévő címszó témáját, szól első megjelenéséről a Hammurabi törvénykönyvben, nevesíti a római jogban Lex Aquili-ként, amit culpa gravis-nek minősít (tehát büntető tényállásnak, ami a római jogi késői szakszóra jellemző), említi a Code penál-t amelynek 319. és 320. § bünteti az orvosi műhibát, majd a német és amerikai büntető joggyakorlatot az "orvosi műhibával kapcsolatban". Csakis büntetőjogi vonatkozásait tárgyalja a témának, magánjogi (polgári jogi) vonatkozásait meg sem említi. Azt azonban határozottan leszögezi, hogy Magyarországon évente körülbelül 15-20 orvosi műhiba pert indítanak (főleg szüléssel és sebészeti tevékenységgel kapcsolatban). A szerző 2 kihangsúlyozza: "Orvosi műhiba pörökben a marasztaló ítélet igen ritka és majdnem esemény-döntvény számba megy". Ez volt tehát a századfordulón a 15-20 "orvosi műhiba pör" sorsa. Azt azonban megjegyzi a szerző (Schächter Miksa), hogy a szóban lévő ügyekben nagyon jelentős szerepe volt az 1890-ben létrehozott Igazságügyi Orvosi Tanácsnak (IOT).
Mint az eddigiekből is egyértelműen kitűnik, az orvosi műhibát az elmúlt - több mint száz éves - joggyakorlat csakis büntetőjogi értelemben tárgyalta, taglalta, elemezte. Ez még a XX. század első felében is így volt. Ismeretes Szladits Károly: A Magyar magánjog vázlata című kétkötetes kiváló szakkönyve 3, amely az orvosi műhibáról mindössze két helyen szól egy-egy mondatban. Az első a hibás teljesítés, ahol a példák között említi azt az esetet: "az orvos röntgen-kezelés közben súlyos égési sebet okoz a betegnek" (II. kötet 113. oldal). Később a megbízás címszó alatt írja: "Aki olyan megbízást vállal, amelynek teljesítéséhez különös szakértelem szükséges, felelős azért is, hogy megvan a szükséges szakértelme, ezért felelős pl. az orvos..." Itt lábjegyzetben megemlíti a "Közegészségügy rendezéséről" szóló 1876. évi XIV. t.cz. 47. §-át, amely először szól Magyarországon az orvosi műhiba fogalmáról. Ennél többet a kiváló szakkönyv nem szól az orvosi műhibáról, azt sem emeli ki, hogy az elkövetés milyen magánjogi konzekvenciákat von maga után.
Egy évvel később jelent meg dr. Kassai Béla és dr. Szőke Sándor ügyvédek szakkönyve Az orvos felelőssége címmel 4, amely már az orvos magánjogi felelősségét is tárgyalja a III. részben Orvosi kártérítési jog címmel, az akkor már perjogilag is használatos 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat alapján (amelyből, mint ismeretes, soha nem lett törvény). Az Orvosi kártérítési jog című III. részből kiderül, hogy a 30-as években úgyszólván nem is volt orvos ellen magánjogi per. A két kizárólag orvosokat védő ügyvéd is az orvosi műhiba perek büntetőjogi vonatkozásait tárgyalja részletesen (II. rész majd a IV. rész, ahol az igazságügyi orvosi tanács szerepét emelik ki az "orvosok védelmében").
Az "orvosi műhibáról" szakkönyv 1938 után először 1965-ben jelent meg Törő Károly: Orvosi polgári jogi viszony címmel 5. Ez volt az első hazánkban megjelent szakkönyv, amely nem az orvosi műhiba büntetőjogi vonatkozásait tárgyalta. Ez a könyv is a magyar szakirodalomban "fehér hollónak" számított, tizennégy évvel később jelent meg ismét egy orvosi műhiba szakkönyv, Dezső László: Az orvos büntetőjogi felelőssége címmel 6.
Ezt követte hét évvel később, az a Magyarországon eddig szakmailag egyedülállóan kiváló, az orvosi műhibát polgári jogi aspektusból tárgyaló szakkönyv, amelyet szintén dr. Törő Károly legfelsőbb bírósági bíró írt Az orvosi jogviszony címmel. 7 Ez sürgetően hiánypótló szakkönyv volt, minthogy a nyolcvanas években már fontos szerepet töltöttek be a magyarországi polgári jogi műhiba perek is. Ettől kezdve nálunk is elszaporodtak az orvosi műhibával foglalkozó polgári jogi jogviszonyokat tárgyaló szakcikkek és könyvek, de a témát mindezek még távolról sem tárták fel teljes konkrét valóságában.
II. Az "orvosi műhiba" büntetőjogi és polgári jogi eljárása
Az orvosi műhibák a mai magyar igazságszolgáltatásban sem játszanak fontosabb szerepet, mint száz évvel ezelőtt Schächter Miksa értékelésében (lásd például a már idézett Magyar jogi lexikonban írt megjegyzéseit).
Lehet, hogy az olvasót meglepi, hogy kifejezetten éles különbséget teszek az orvosi műhiba perek polgári jogi és büntetőjogi eljárása között, habár első áttekintésre alig láthatók a két eljárás között kardinális különbségek.
Nyomatékosan hangsúlyozom azonban, hogy a "második", tehát a részleteket is elemző "áttekintés" során a két eljárás között - ahogy köznapi nyelven szokás mondani - a KÜLÖNBSÉG: ÉG és FÖLD! 8 Ezt az állításomat jelen tanulmányomban néhány elméleti kérdés megvilágításával és egy jellemző polgári peres eljárás példáján - mint modellen - mutatom be.
A műhiba perek büntetőjogi és polgári jogi eljárása között az eljárásjogi különbség két tényezőre vezethető vissza:
a.) A polgári peres eljárásban a műhibát szenvedett fél vagy hozzátartozója teljesen magára hagyott! Nem segíti a peres eljárásban semmiféle jogi lehetőség, csupán rendkívül erős, sokszor kivédhetetlen KÖTELESSÉG: a bizonyítási teher! A büntetőeljárásban a felperes szerepét átveszi az állami szolgáltatás úgy vélvén, hogy a "műhiba" olyan jellegű, amelyben már nem csak a szenvedő alany (sértett vagy hozzátartozója) szenvedte el a jogellenes károkozást, hanem maga az állam is. Ezért átveszi a rendőrség és az ügyészség a felperes szerepkörét. Ez a két grémium (rendőrség és ügyészség) sokkal több perjogi lehetőséggel rendelkezik, vagyis "nincs magára hagyva". Joga van gyanúsítani, vádolni, az eljárás alá vontakat kihallgatni, őrizetbe venni, letartóztatni, házkutatást tartani, bűnjeleket lefoglalni, tanúkat kihallgatni, valamint - ami ebben az eljárásban messze a legfontosabb - igazságügyi orvos-szakértőket kirendelni, és vizsgálatuk mikéntjét elrendelni! Ez olyan különbség a kétfajta eljárás között, hogy egy napon nem is említhetők! Az állami szerveknek (rendőrség, ügyészség) olyan lehetőségek vannak a kezében, amelyről a felperes még csak nem is álmodhat. Ezt a felperesi kiszolgáltatottságot szignifikánsan erősítette az országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területi megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló 1999. évi CX. törvény (Oi. tv.) amely a Pp-ből eltörölte az "igazságszolgáltatást" és a polgári perek bíróinak alapvető feladatává tette - az igazság szolgáltatása helyett - a "futamidő gyorsításának" követelményét. Ez a "műhiba perek" felpereseinek pernyerési esélyeit úgyszólván lehetetlenné tette. Közvetve - de jól felismerhetően - politikai elveknek vetették alá az elmúlt négy évben a harmadik államhatalmi ágat: az igazságszolgáltatást.
b.) A másik különbség az, hogy - amíg a polgári peres eljárásban a felperes ugyan ELVBEN a "per ura", gyakorlatilag a peres eljárásban úgyszólván tehetetlen, de mégis vannak jogai, amelyeket a jobb bíróságok figyelembe is vesznek, tehát van pernyerési esélye is, addig - a büntetőeljárásban a sértett fél jogait átveszi az állam (rendőrség, ügyészség). Felperesi jogállását a sértett elveszíti, de azt az állam minden felsorolt lehetőségével együtt sem használja ki, hiszen nem KÖZVETLENÜL sértett, hanem bürokrata apparátusa "útján", tehát egyáltalán nem él a felsorolt jogaival: az orvosi műhiba büntető eljárások úgyszólván kivétel nélkül "hamvában holt" procedúrák: büntető eljárásban ma hazánkban az esetek 99,9 %-ában a sértettnek nem lehet igaza.
III. A modell: egy kilenc évig húzódó egyszerű orvosi műhiba peres ügy elemzése
A történeti tényállás röviden:
Egy fiatal férfi 1992. január 6-án autójával egy vasúti átjáróban összeütközött egy másik autóval. Autója összetörött, de a fiatalemberen súlyosabb sérülés látszólag nem történt, megnézte autója sérüléseit, mozgás- és kommunikációképes volt. Egy szemtanú, aki a közelben lakott - biztonsági okokból - mégis kihívta a mentőket. A kiérkező mentőautó a sérültet beszállította a megyei kórházba, ahol nem volt agyműtétre lehetőség és CT vizsgálati eszköz, de közben a mentők megállapították, hogy koponyacsontja megrepedt.
A megyei kórházban (II. r. alperes) megállapították a koponyacsont-törést, de jó kommunikációs állapotban átszállították a mentőkkel egy másik megye kórházába, ahol volt CT készülék és agyműtéti team. A sebesült a 2 óra hosszat tartó autóutat már nehezen viselte, agytörzsi beékelődést szenvedett, és eszméletét elveszítette. A másik megyei kórházban (I. r. alperes) agyműtétet hajtottak végre, de addigra az agya annyira megduzzadt, hogy nem tudták a koponyát zárni, azt műanyag fedéssel pótolták. Ennek ellenére mentőautóval mégis visszaszállították abba a kórházba, ahonnan küldték, (a II. r. alpereshez) azzal az indokkal, hogy "ott a helye".
A II. r. alperes kórházban eszméletlenül fekvő betegnél öt nap múlva észre vették, hogy agyvíz (liquor) csurgása van. Ezért mentőautóval ismét visszaszállították az I. r. alperes kórházba, ahol ismét megoperálták, most már zárták a koponyát, és egy ideig ott tartották egy másik kórházban (III. r. alperesnél). Két hét eltelte után ismét visszaküldték mentőautóval a II. r. alpereshez, minthogy "ott a helye".
A II. r. alperesnél feküdt négy és fél hónapig, ahol nem ápolták rendesen, ezért felfekvései keletkeztek, és a baleset után 4 és fél hónappal a testén keletkezett dekubituszokba belehalt. A perbeli jogvita lényege az volt, hogy négyszer szállították az elhunytat feleslegesen hosszabb autóútra (valamennyi út több óra hosszat tartott), és nem kezelték megfelelően, ezért kapott halálos felfekvési sérüléseket.
Az ügyet öt bíróság tárgyalta, két elsőfokú megyei bíróság, két Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság, és felülvizsgálati kérelem folytán ismét Legfelsőbb Bíróság.
Az eljárások folyamán a bíróságok négy igazságügyi orvos-szakértőt rendeltek ki, és a felperes is négy orvos-szakértővel vizsgáltatta meg az ügyet. A bíróságok által kirendelt szakértők azt állították, hogy mind a négy utaztatás indokolt volt, és ilyen esetekben a dekubitusz előfordul, sőt az is igaz, hogy a II. r. alperesnél "volt a helye". A felperesek által felkért szakértők megállapították, hogy mind a négy szállítás - különösen a második - orvosilag szükségtelen volt, és egy ilyen beteg a XX. század végén megyei kórházban nem halhat meg dekubituszokban.
Mind az öt tárgyalás úgy zajlott le, hogy a felperesi szakértőket - habár jelen voltak - nem hallgatták meg, csak a bíróságok által kirendelt szakértőket.
A Legfelsőbb Bírósághoz benyújtott felülvizsgálati kérelmünkben az ítéletekben írt - kizárólag a kirendelt szakértők állítását tartalmazó - részleteket pontról-pontra megcáfoltuk.
A jogerős ítélet indokolásában olvasható: "A fellebbezésben foglaltak miatt rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az elsőfokú bíróság sem tekintette a felperesek szakértői előadásait 'súlytalannak' vagy 'semmisnek', ellenkezőleg, azok elvetését megfelelően megindokolta. A felperesek fellebbezési felvetései a felpereseknek a bizonyítási teherrel kapcsolatos fejtegetéseiről helytállóak, de megállapítható, hogy ennek a kötelezettségnek a teljesítése nem szenvedett csorbát az esetükben."
Tehát az indokolás szerint az elsőfokú bíróság mégis ELVETETTE a felperesek szakértőinek bizonyítását, de ezt - úgymond - "megfelelően indokolta". Az elsőfokú ítéletben azonban erről a "megfelelő indokolásról" egyetlen szó sem olvasható. A jogerős ítélet indokolásának e része - mindezek alapján - iratellenes, tehát törvénysértő.
Mind az elsőfokú, mind a másodfokú ítélet a lefolyt bizonyítási eljárást úgy állítja be, hogy azokban a történeti és orvostudományos tényállást kizárólag (!) az alperesek orvos-tanúi és a bíróság által kirendelt orvos-szakértők előadásai, véleményei adták volna elő adekvátan. Voltak ugyan - úgymond - a felpereseknek is orvos-szakértői, de azok csak tudománytalan és bizonyítatlan állításokat tettek, amelyeket vagy nem kellett figyelembe venni, más szóval ki kellett rekeszteni (!) illetve néhol - mint tudománytalan tévedéseket - a szakszerű kirendelt szakértők véleményével mellesleg és CÁFOLAT CÉLJÁBÓL érdemes megemlíteni (szemtekergés, próbafúrás, felesleges szállítgatás stb.)
A valóság az, hogy a felperesek négy, magasan kvalifikált szakértője a kirendelt szakértők minden megállapítását - az orvosi dokumentációval és az ellentmondásokra, logikátlan előadásokra rámutatva - megcáfolták! Mindez azonban az ítéletekben említésre sem kerül.
Ismételten rámutatunk arra: maga az "ügy" olyan egyszerű, hogy civilizált jogállamokban res ipsa loquitur-ként (dolog, amely önmagáért beszél) ítélik meg. Ez vonatkozik elsősorban a "félig" elvégzett győri műtét után pár nappal történt Tatabányára visszaszállításra, a kórlap szerint sokkal súlyosabb állapotban, mint amilyenben Győrben mentőautóba fektették, továbbá arra, hogy a beteg végül is nem agyzúzódásban, hanem - az ápolás teljes elhanyagolása következtében - dekubituszokban halt meg. Ezt a körülményt a kirendelt szakértők nem voltak hajlandóak "megérteni", erre nem is törekedtek, mondván: ilyesmi hosszú fektetés után előfordulhat.
A három kirendelt szakértő következetesen azt állította, hogy a betegnek a négy (egyenként is több órás) mentőautóval szállítás nem ártott, mert minden szállításkor ugyanazzal a státussal érkezett a másik gyógyintézetbe, mint amilyennel elindították. Ezen állítás nem csak tudománytalan, de egy esetben sem felel meg a valóságnak.
Első szállítás, Tatabánya-Győr: a beteg kommunikatív képesen indult, agytörzsi beékelődéssel eszméletlenül érkezett.
Második szállítás, Győr-Tatabánya: a betegnek Győrből elbocsátásakor a kórlap szerint "tubuson keresztül jó, spontán légzése van", a tatabányai kórlapon olvasható: "légzése néha hüppögővé válik", ami ellentétes a győri bejegyzéssel.
Harmadik szállítás, Tatabánya-Győr: a szállítás vitális indikáció alapján történt - ami az előző szállítás következménye volt -, tehát ott már szállításkor a "nagy hamleti kérdésről" volt szó, ami a szakértők szerint korábban nem vetődött fel.
Negyedik szállítás, Győr-Tatabánya: már a dekubitusz került előtérbe, Győrött csak apró jelei voltak a dekubitusznak, végül Tatabányán ez volt a halál oka.
A négy szállítás (főleg a második) végzetes volt az elhunyt számára.
A hosszan elhúzódó bizonyítási eljárás tárgyilagos megítélése csak az lehetett volna, hogy az egyszerű tényállásból (nyitott dura agyvíze csorog) és a felperesek által részletesen, tudományosan előadott tényállásból az objektív bíróságok pontosan igazságos ítéletet hoznak, de mindannyiszor annak ellenkezője történt.
A jogerős ítélet indokolásában írja: "A Pp. 177. §-ának (1) bekezdése lehetővé teszi a bíróság számára a szakértő kirendelését, ha a perben jelentős tény, vagy egyéb körülmény megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik. Alappal hivatkoznak a felperesek arra, hogy a perben nem csak a bíróság által kirendelt szakértő adhat véleményt, mert a fél is csatolhat a szakkérdés eldöntésére megfelelő szakképesítéssel rendelkező személytől származó szakvéleményt, vagy szakmai véleményt, és az is perbeli bizonyíték. Az azonban már a bizonyítékok mérlegelése körébe esik, hogy a perbeli bizonyítékokat a bíróság miként értékeli és bírálja el. E körben a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltak az irányadók, azzal, hogy sem a Pp., sem a bírói gyakorlat nem állít fel olyan értéksorrendet, amely kizárólagossá tenné, vagy előnyben részesítené akár a perszakértő véleményét más, az adott esetben a fél által beszerzett orvostól származó szakértői véleménnyel szemben, ugyanakkor a bíróság feladata a bizonyítékok bizonyító erejének a meghatározása. Az elsőfokú bíróság tehát az alperesek kártérítő felelősségének megítélése szempontjából jelentős körülményeket a perben feltárta, a rendelkezésre álló bizonyítékoknak a Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti mérlegelésével helyes tényállást állapított meg, és nem tévedett, amikor az alperesek jogellenes magatartásának bizonyítása hiányában a felperesek vagyoni és nem vagyoni kárigényét elutasította. A Legfelsőbb Bíróság e körben az elsőfokú bíróság ítéletének indokaival egyetért, és utal a Pp. 254. §-ának (3) bekezdésében foglaltakra."
Csakhogy a jogerős ítélet csupán általánosságban (!) hivatkozik a bíróság mérlegelési jogára, nem indokolja, hogy amíg az alperesek javára előadottak (orvostanúk és kirendelt szakértők) előadását oldalakon keresztül helyeslően idézi, azokat kritika nélkül elfogadja, a felperesi szakértők véleményét meg sem említi, csak a kirendelt szakértők pontatlan cáfolataként egy-egy mondatrészt, nem indokolva (!) ezen eljárásának okát a Pp. 221. § (1) bekezdés utolsó fordulatában. Ez az eljárás az első és másodfokú ítélet indokolásában súlyos törvénysértés.
Amennyiben a felülvizsgálati ítélet alkotmányos, akkor a Pp. - ezen érvelés szerint - alkotmányellenes. Ezért ügyfelem és én - mint a felpereseket képviselő ügyvéd - az Alkotmánybírósághoz fordultunk az alábbi beadvánnyal:
Tisztelt Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága!
Dr. Ádám György ügyvéd az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (továbbiakban: AB. tv.) 1.§ e) pontja alapján mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére teszek indítványt az AB. tv. 49.§ (1) bekezdése alapján, a következő okokból: a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) megalkotásakor és módosításai során az Országgyűlés a jogszabályi felhatalmazásából származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel megsértette a Magyar Köztársaság Alkotmányának (továbbiakban: Alkotmány) 2. § (1) bekezdését, miszerint: A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. Megsértette az Alkotmány 8.§ (1) bekezdését, amely szerint A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. Úgyszintén megsértette az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, amely szerint A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó jogokat törvény állapíthatja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. Megsértette az Alkotmány 45. § (1) bekezdését, az 50. § (1) bekezdését és (3) bekezdését, az Alkotmány 57. § (1) bekezdés első fordulatát és utolsó fordulatát, továbbá az Alkotmány 77. § (1) és (2) bekezdését.
Indokolás: Mint ügyvéd, a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróságon P.20.090/1993. számon képviseltem N. J-né és társa felpereseket a Magyar Honvédség győri Kórháza I. rendű és a Komárom-Esztergom Megyei Kórház II. rendű alperes ellen, kártérítés megfizetéséért indított polgári perben. A bíróság a felperesek keresetét 1994. október 6-án a 44. számú határozatában elutasította. Fellebbezésünkre a Legfelsőbb Bíróság Pf. III.22.711/1994/2. számú végzésében 1996. január 11-én az első fokon eljárt bíróságot új elsőfokú eljárásra utasította. Az új elsőfokú eljárásban a bíróság 1999. március 25-én P.20.213/1996/40. számú ítéletében a felperesek keresetét ismét elutasította.
Fellebbezésünk folytán a per ismét a Legfelsőbb Bírósághoz került, amely 2001. január 31-én Pf.III.25.125/1999/6. szám alatt hozott ítéletében a felperesek keresetét - a két elsőfokú eljáráshoz hasonlóan - elutasította. Felülvizsgálati kérelmünk folytán 2001. december 3-án Pfv. X. 21.881/2001/6. számon a felülvizsgálati bíróság a másodfokú bírósági ítéletet hatályában fenntartotta, tehát a felperesek a pert végérvényesen elveszítették.
A történeti tényállást a t. Alkotmánybíróság idejének kímélése céljából nem írom le, az - szükség esetén - a beadványomhoz mellékelt iratokból pontosan kiderül. Röviden az ügy alkotmányossági problémáját a következőkben látom:
A per öt bírósági eljárást ért meg, amelyek során a bíróságok négy igazságügyi orvos-szakértőt rendeltek ki (Veszprémi Igazságügyi Orvosi Intézet, Budapesti Igazságügyi Orvos-szakértői Intézet, Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet), míg én - mint a felperesek jogi képviselője - szintén négy kiváló orvos-szakértőt (köztük két igazságügyi orvos-szakértőt) kértem fel a kirendelt orvos-szakértők állításainak megcáfolására és a történeti tényállás pontos megállapítására.
Megjegyzem, hogy határozott véleményem szerint mind a négy bíróság által kirendelt igazságügyi orvos-szakértő az alpereseket szélsőségesen kimentő - egyébként bizonyítottan valótlan - álláspontot foglalt el, míg az általam felkért négy orvos-szakértő pontosan leírta a tényállást, és egyértelműen kimutatta az alperesi gyógyintézetek jogellenes, felróható károkozását. Ennek ellenére a pert a felperesek több mint kilenc évi pereskedés után - jogerősen elveszítették.
Véleményem szerint a pervesztés - az adott peres eljárásban - alkotmányellenes. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdés első fordulata kimondja: "a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő..." Ennek ellenére a perben az öt bíróság a felpereseket az alperesekkel nem tekintette egyenlőnek. Ez a helyzet a kilenc év alatt folyamatosan fennállt, de legmarkánsabban a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásában volt szembetűnő.
Az eljárásokban az alkotmánysértés abban nyilvánult meg, hogy - habár a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében - a bizonyítási teher (ez a polgári per alapja és lényege) a felpereseket terheli (ezért a "per ura" a felperes), a bíróságok az általuk kirendelt szakértők állításait és véleményét tartották elfogadhatónak, és a felperes szakértőinek a szakvéleményét és előadásait figyelembe sem vették, azokat semmisnek tekintették.
A felülvizsgálati ítélet indokolásában írja: "A felperesek felülvizsgálati kérelmükben kifogásolták azt is, hogy a perben eljárt bíróságok az általuk beszerzett és az iratokhoz csatolt szakvélemények megállapításait ítéletük meghozatalakor figyelmen kívül hagyták. A Pp. 166. §-ának (1) bekezdése értelmében bizonyítási eszközök különösen a tanúvallomások, a szakértői vélemények, az okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok. A Pp. 177. §-ának (1) bekezdése értelmében, abban az esetben, ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki. A (2) bekezdés szerint szakértőt az igazságügyi szakértők vagy a külön jogszabályban feljogosított intézmények közül kell kirendelni, más szakértőt csak fontos okból lehet alkalmazni. E rendelkezés alapján szakvéleménynek a bíróság kirendelése alapján benyújtott szakértői vélemény minősül. A peres felek megrendelésére készített és az iratokhoz csatolt "szakvélemény" a fél szakmai véleményének és nem szakértői véleménynek minősül. E szakmai vélemény arra ad alapot, hogy a bíróság az általa kirendelt, és ezért pártatlan szakértő részére az adott szakkérdés elbírálásához szükséges kérdéseket megfelelő mélységben feltegye." Véleményem szerint: ha és amennyiben a Pp. 166. § (1) bekezdése úgy értendő, ahogyan ezt a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati ítéletében írja - miszerint a polgári perben csakis az szakértő, akit a bíróság kirendel és csakis az a szakvélemény, amit a bíróság által kirendelt szakértő készít -, akkor lehetetlenné tétetett a Pp. 164. § (1) bekezdésének az a kógens rendelkezése, amely szerint "a per eldöntéséhez szükséges tényeket... annak a félnek kell bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el" (kiemelés: Á. Gy.). Azonban a fél (elsősorban a per ura, a felperes) nem állíthat - ezen perjogi értelmezés szerint - szakértőt, minthogy "e rendelkezés alapján szakvéleménynek a bíróság kirendelése alapján benyújtott szakértői vélemény minősül." Ezért a fél képtelen eleget tenni a Pp. 164. § (1) bekezdésében írt kötelezettségének, ha a benyújtott véleménye csak idézőjelben (!) számít "szakvélemény"-nek, ami azt jelenti, hogy alaki jogilag (perjogilag) nem szakvélemény, és csupán "arra ad alapot, hogy a bíróság az általa kirendelt és ezért pártatlan szakértő részére az adott szakkérdés elbírálásához szükséges kérdéseket megfelelő mélységben feltegye".
A Pp. törvény szövegének ilyen értelmezése mellett perjogilag feloldhatatlan logikai ellentét feszül a Pp. 164. § (1) bekezdése, a 166. § (1) bekezdése és a 177. § (1) bekezdése között.
A Pp. ilyen értelmezése szerint a fél bizonyítása - ha teljesen kifogástalan és egzakt is - mégsem bizonyíték, csupán bírósági kérdéssé alakul át, és a kirendelt igazságügyi szakértő egészen más perjogi célra használhatja fel, mint amilyen okból a bizonyításra kötelezett fél azt elkészíttette. Ez maga után vonja azt a következményt, hogy a fél által felkért szakértő véleménye eltűnik a perben, vagy éppen az ellenkezőjére fordul, de bizonyítékul nem szolgál.
Ennek következtében a bizonyításra kötelezett fél - ha mindent a perrendtartás szabályai szerint egyértelműen bebizonyított - ilyen eljárási szabályok alkalmazása esetén a pert mégis elveszíti.
Nekem - mint beadványozónak - eddig az volt a felfogásom, hogy a Pp. ilyen "értelmezése" nem más, mint félreértelmezés. Ezen felülvizsgálati ítélet megismerése előtt a Pp. értelmezésemről a véleményem a következő volt.
A Pp. 3. § (5) bekezdésének első mondata így hangzik: "Ha a törvény másként nem rendelkezik, a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve, szabadon felhasználhatja a felek előadását, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas."
Úgy véltem, ha a bizonyításra kötelezett fél szakvéleményt nyújt be a bírósághoz, az ugyanolyan bizonyíték, mint a bíróság által kirendelt szakértő által benyújtott igazságügyi szakértői vélemény, vagyis a fél szakvéleménye és a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértői vélemény között - alaki (perjogi) szempontból - nincs semmiféle különbség: mind a kétféle vélemény alakilag (perjogilag) egyenlő bizonyíték, és csakis anyagi jogi különbség lehetséges közöttük (az egyik meggyőzőbb, hitelesebb, hihetőbb, mint a másik). Mindeddig úgy gondoltam, hogy a fél által benyújtott szakvélemény nem több, de nem is kevesebb, mint a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleménye, vagyis az előbbi nem csak a bírósági kérdés feltevésének "mélységét" van hivatva szolgálni, hanem közvetlenül ütköztethető a két - perjogilag teljesen egyenrangú - szakvélemény.
A jelen felülvizsgálati ítélet megismerése előtt úgy véltem, hogy a Pp. 166. § (1) bekezdése nem úgy értendő, ahogyan ezt a felülvizsgálati ítélet írja, vagyis a Pp. 166. § (1) bekezdése, amikor a bizonyítási eszközöket különösen felsorolja (tanúvallomások, szakértői vélemények, szemlék, az okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok), a "szakértői vélemények"-en nem csak - sőt nem is elsősorban - a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértőt érti, hanem általában a szakértőket.
Elsősorban éppen a bizonyításra kötelezettek által felkért szakértőt, minthogy a felek sem feltétlenül rendelkeznek "olyan különleges" szakértelemmel, amely "a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához, vagy megítéléséhez" szükséges. Teljesen nyilvánvaló, hogy ilyen esetben a - bizonyításra kötelezett - felek is igénybe vehetnek szakértőt. Ebben az esetben a bíróság "kirendel", a fél "felkér" szakértőt, ami perjogilag - de jure - azonos technikai norma. Azzal ugyanis, hogy egy szakértőt "felkértek" vagy "megbíztak", és nem "kirendelték", szakvéleménye nem lesz perjogilag sem több, sem kevesebb. Az sem alaki jogi különbség a szakvélemények között, hogy a felek felkérésére "megbízásból" készülnek, vagy a perben érdektelen - tehát másodlagos szerepet kapott- bíróság rendelte ki (a bírósági pervezetés is csak technikai norma, nem különböztet a peres felek és a bíróság között).
Az kétségtelen volt - eddigi nézetem szerint -, hogy a Pp. 177.-183. § csak a bíróság által kirendelt szakértő ténykedéséről rendelkezik, és a felek által felkért (megbízott) szakértő működésének jogi szabályozásáról nem. Ebből az egyszerű tényből azonban nem lehet azt a perjogilag alapvető jelentőségű (!) következtetést levonni, miszerint - ezért - a felek által megbízott szakértő szakvéleménye nem egyenrangú a perben a bíróság által kirendelt szakértő véleményével, sőt tulajdonképpen nem is szakvélemény.
A Pp. logikus rendelkezése - véltem eddig -, hogy a bíróság által kirendelt szakértő perjogi státusát rendezi, minthogy a felek által megbízott szakértőkre ilyen perjogi megkötéseket alkalmazni felesleges: a felek szakértői szabadon ténykednek és nem a Pp. 177.-183. § szerint. Éppen ez következik logikusan abból a tényből, hogy a Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a bizonyítási kötelezettség a feleké, a bíróság 1995. augusztus 29.-ike óta - a Ppn rendelkezése alapján - hivatalból nem bizonyíthat (1995. évi LX. törvény 17. §), tehát szakértőt is csak valamelyik fél indítványára rendelhet ki, ha a felek nem indítványozzák szakértő kirendelését, bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő a perben nem is működhet közre.
Az sincs kizárva - gondoltam a szóban lévő felülvizsgálati ítélet kézhezvétele előtt -, hogy a Pp. 177-183. §-a a bíróságok korábbi (1995. augusztus 29.-ike előtti) hivatalból bizonyításának "egy késő sugára" (Madách után szabadon). Ez a törvényi "rendezetlenség" abból adódik, hogy a törvényhozó a bíróság hivatalból bizonyítási jogának megvonása során nem vonta le a törvényi átrendezés minden konzekvenciáját.
Az a körülmény, hogy míg a Pp. 166. § (1) bekezdése felsorolja a bizonyítási eszközöket, de a különösen kifejezés beiktatásával jelzi, hogy nem taxatíve, hanem exemplikatíve sorolja fel a bizonyítás eszközeit, egyébként is a jogértelmezés tévedéseit hordozza magában: egyes jogértelmező grémiumok például nem veszik figyelembe a Pp. 3. § (5) bekezdésének azt a kifejezett rendelkezését, amely szerint az utóbbi a felsorolásban a bizonyítékok között csak a "felek előadásait" nevesíti, azzal a megjegyzéssel, hogy ezeken kívül "felhasználhat minden egyéb bizonyítékot". Mégis például a Pp. kommentár (K.J.K. 1976. 187-189. oldal) a "felek előadásait" nem tartja bizonyítéknak azzal az indokolással, hogy a Pp. 166. § (1) bekezdése nem sorolja fel. Ez a kommentár "találta ki" a "szakértő tanú" fából vaskarikáját is, ami a Pp. rendszerébe kívülről beerőszakolt képtelenség (lásd erről részletesen Ádám György: Bizonyítás a polgári perben, Jogtudományi Közlöny 1999. évi 10. szám, 430-442. oldal és Ádám György: Igazságügyi szakértés az orvosi műhiba perekben, Jogtudományi Közlöny 2000. évi 10. szám 381-394. oldal).
Szólnom kell még a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő pártatlanságáról is. Elöljáróban a kérdésről csak annyit, hogy Magyarországon a bírók pártatlanságáért folytatott küzdelem 800 évig tartott, mégsem járt - mind a mai napig - teljes sikerrel (lásd erről Ádám György: A polgári peres eljárás önellentmondásai, különös tekintettel az orvosi műhiba perekre, Logod Bt. 2002. A polgári perek futamideje és az igazságszolgáltatás című részt 53-58. oldal).
Az igazságügyi szakértők, különösen az igazságügyi orvos-szakértők pártatlansága fényévnyi távolságra van a valóságtól. "Orvos-szakértő" csak orvos lehet, aki kötelezően tagja a Magyar Orvosi Kamarának (MOK) amely az 1994. évi XXVII. törvény 1. § (1) bekezdése szerint az orvosok "érdekvédelmi köztestülete".
A MOK etikai kódexe tiltja, hogy orvos - nem orvos jelenlétében - "orvostársa" iránti bizalmat megrendítse (2.2 rész 95. pont), és ha más orvosnál hibát észlel, azt csak a hibázó orvosnak mondhatja el (100. pont), orvos ellen csak az Orvosetikai Bizottság előtti meghallgatáson nyilatkozhat. Ennél súlyosabb érdekvédelmi összefogás van az orvosok körében az "illegálisan legalizált" paraszolvencia miatt, ami egymás iránti szolidaritásra köti az orvosokat egzisztenciálisan (orvos előmenetelt csak orvostársai által remélhet). A jelen felülvizsgálati ítélettel végérvényesen befejeződött jogvitában is egy olyan praktizáló főorvos mondta ki az utolsó szakértői verdiktet, aki abban az országos intézetben vezető főorvos, amely halált okozó orvosi műhibát követett el, és amelyben a bíróság által kirendelt igazságügyi orvos-szakértő éppen az a győri főorvos volt, aki az orvosi műhibát a jelenleg elemzett felülvizsgálati ítélettel lezárt ügyben elkövette.
A "kéz kezet mos" az igazságügyi orvos-szakértők állandó gyakorlata. Hogyan bízhat az ilyen perben ítélkező bíró az általa kirendelt igazságügyi orvos-szakértő pártatlanságában?
Véleményem az volt - amíg a szóban lévő felülvizsgálati ítéletet nem olvastam -, hogy a bíróságok (bírók) nincsenek arra feljogosítva, hogy egyes állampolgárokat a jogvitában pártosnak, míg más állampolgárokat minden további nélkül, csak perbeli szerepüknél fogva pártatlannak nyilvánítsanak. Maguknak a bíróknak a pártatlansága is az Alkotmány X. fejezete A bírósági szervezetről (45-50.§), a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény és a bírók jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény alapján garantálható, míg az igazságügyi szakértők ezeken a - pártatlanságot garantáló - "szűrőkön" egyáltalán nem mennek keresztül. Tehát a perekben pártatlanoknak semmi esetre sem tekinthetők, csupán olyan szakembereknek, akik olyan különleges szakértelemmel rendelkeznek, amellyel a bíró - illetve a felek - nem rendelkeznek, mégis "a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez" különleges szakértelműkre - a jogvita eldöntése érdekében - szükség van, ebből azonban egyáltalán nem következik a pártatlanságuk.
A felülvizsgálati ítélet tehát a felperesek által csatolt szakértői véleményeket egyszerűen figyelmen kívül hagyva (amelyek csak arra jók, hogy a bíró az általa feltett kérdéseket "megfelelő mélységben" tudja feltenni az általa kirendelt szakértőknek) a következőket írja: "megállapítható, hogy a szakvélemények nem voltak homályosak, ellentmondásosak. Ezért azok további kiegészítésére, illetve felülvizsgálati vélemény beszerzésére indok nem volt."
Természetesen, ha csakis az alperes gyógyintézetek érdekében nyilatkozó kirendelt szakértők véleménye szakvélemény, a bizonyításra kötelezett felperesek által felkért orvos-szakértők részletes és mindenben megalapozott, ezekkel kifejezetten ellentétes minden alapvető és részletkérdésre pontosan kiterjedő véleménye perjogilag nem számít "szak"-véleménynek, akkor - de csakis akkor - "a szakvélemények nem voltak homályosak, ellentmondásosak".
Ezek a bíróságok által kirendelt igazságügyi orvos-szakértői szakvélemények mindössze (ez a perben, úgy látszik, lényegtelen tényállási elem) "csak" a jogvita alapját képező tényekkel voltak ellentétesek.
Ezen a perdöntő anomálián az sem segít, ha mind a négy - a felperesek keresetét elutasító - ítélet arra hivatkozik, hogy a "Pp. 206. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a felek előadása és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékok egybevetése alapján állapította meg: a bizonyítékokat a maguk összegében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el."
Természetesen logikus következtetés, hogy - ha csakis az alperesek magatartását helyeslő, kirendelt, de a perben az alperes pernyerése érdekében kifejezetten elfogult szakértők véleménye "szak"-vélemény, akkor "a bizonyítékokat a maguk összességében" értékelő és meggyőződés szerint elbírált ítéleti vélemény nem lehet más, csak a felperesek keresetét elutasító ítélet, bármit is BIZONYÍTOTTAK a bizonyításra kötelezett felperesek!
A Pp. 221. § (1) bekezdése szól az indokolásról. A szóban lévő bekezdés utolsó fordulata szerint "végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte".
A polgári perrendtartás ilyen értelmezésének, vagy - ha helyes a felülvizsgálati ítélet értelmezése - a Pp. törvényi tényállásának semmi köze a jogállamisághoz. Inkább a középkori inkvizitórius eljárásra, mint a III. évezred korszerű jogállami igazságszolgáltatás rendszerére emlékeztet.
Tisztelt Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága!
A mellékelt - hozzám 2002. február 27-én érkezett, Pfv. X. 21.881/2001/6. számú - felülvizsgálati ítéletet nem egy kisvárosi, kezdő, még nem eléggé gyakorlott bíró hozta, hanem a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, mint felülvizsgálati bíróság legtapasztaltabb, legfelkészültebb öt bírója, az országban egyik legelismertebb, magas beosztású bíró elnökletével. Ennek a felülvizsgálati ítéletnek precedens értéke van. Véleményem szerint - amennyiben ezek a kiváló szaktekintéllyel rendelkező bírók - ezt az ítéletet a Polgári perrendtartás szabályainak pontos betartásával hozták, akkor a Pp. törvény alkotmányellenes. Ezért az AB. tv. 1. § (b.) pontja értelmében a jogszabály utólagos vizsgálatára kérem a t. Alkotmánybíróságot. Erre az AB. tv. 21. § (2) bekezdése jogosít fel, minthogy az 1. § b.) pontja szerinti eljárást bárki indítványozhatja. Az AB. tv. 22. § (2) bekezdése szerint "az indítványnak - a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett - határozott kérelmet kell tartalmaznia."
A kérelmem határozott oka: a mellékelt felülvizsgálati ítélet szerint a Pp. sérti a bevezetőben felsorolt alkotmányos rendelkezéseket.
A polgári peres eljárásnak a felperesek sérelmére felsorolt jogszabály-alkalmazások kiküszöbölésére az alábbi határozott kérelmet terjesztem elő:
1.) Indítványozom a Pp. 166.§ (1) bekezdésének olyan módosítását, amelyben a "különösen" szó után a felsorolásban első helyen szerepel "a felek előadása".
Indokolás: a Pp. szövege félreérthető, minthogy a felek előadása - mint bizonyító eszköz - csak a Pp. 3.§ (5) bekezdésében szerepel, míg a bizonyítási eszközök részben nem, ami megtévesztette a Pp. kommentár szerzőjét is, és a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati ítéletét hozó bíróságot is, de még számtalan más bíróságot is alkotmányellenes ítéletében.
2.) Indítványozom a Pp. 177.§ elé címnek:
"Szakértői vélemények"
Indokolás: A szakértők cím jogban való tévedésre adhat okot - mint ahogy ez be is következett a Pp. kommentárban és számtalan bírósági ítéletben is - nem véve figyelembe, hogy szakértői véleményt nem csak - és nem is elsősorban - a bíróság által kirendelt szakértő adhat, hanem a bizonyításra kötelezett fél által felkért szakértő is. A Pp. 177-183. § nem csak a bíróság által kirendelt szakértőről kell rendelkezzen, mint ahogy ezt a továbbiakban is indítványozom.
3.) Indítványozom a Pp. 177.§ (1) bekezdésének mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése céljából a következő szövegrész beiktatását a "különleges szakértelem szükséges" rész után: "amellyel a felek vagy a bíróság nem rendelkezik, a felek szakértőt kérhetnek fel, illetve ha valamelyik fél indítványozza, a bíróság szakértőt rendel ki." (az indítványozott szövegrész aláhúzva).
Indokolás: A törvény szövegének ilyen módosítása egyértelművé teszi, hogy nem csak az szakértő a polgári perben, akit a bíróság rendel ki, és a bírósági kirendelés csakis a felek valamelyikének az indítványára történhet, az 1995. évi LX. törvény 17.§-a értelmében.
4.) Indítványozom a Pp. 177.§ (1) bekezdéséből a "megítéléséhez" törvényi tényállási elem eltörlését, minthogy a perben bármit "megítélni" csak az erre feljogosított bíróságnak van joga, a szakértőnek nem. A "megítél" kifejezés homonimia (mint pl. nap és nap, óra és óra, hold és hold stb.). A "megítél" kifejezés tartalmát kellene itt pontosan definiálni, de - véleményem szerint - a "megállapít" kifejezésnél pontosabbat a szűken értelmezett "megítél" kifejezés sem tartalmaz, ezért elégséges a törvényben már eddig is ismert és nem vitatott "megállapít" törvényi tényállási elem. A "megítélni" kifejezés azt a látszatot erősíti, amely szerint, ha a bíróság szakértőt rendel ki, akkor az helyette ítéli meg a jogvitás kérdést. (A peres gyakorlatban - sajnos - ez gyakran elő is fordul a bírói ítélkezés során.)
5.) Indítványozom a Pp. 221. § (1) bekezdésének első és második mondatából a "röviden" szó eltörlését és helyette a "szükséges mértékben" tényállási elem beiktatását.
Indokolás: A szövegben kétszer is szerepel "röviden" kifejezés. Ennek eltörlését azért indítványozom, mert előfordulhat, hogy egy perdöntő rész figyelembe vételének szükségességét nem lehet "röviden" előadni. Még kevésbé bizonyos, hogy az egyik fél által előterjesztett tényeket a bíróság - amennyiben nem találta bizonyítottnak - ezeket a körülményeket "röviden" nem tudja indokolni. A "rövid" indokolás ezen utóbbi esetben a felek perbeli egyenlőségét csorbíthatja.
A "röviden" szó helyébe mindkét esetben a "szükséges mértékben" kifejezés törvényi tényállási elem beiktatását tartom alkotmányosnak, minthogy ez biztosítja a perben a felek egyenlőségét az informáltságuk vonatkozásában is.
Jelen beadványom bevezető részében azt állítottam, hogy a Pp. megalkotásakor az Országgyűlés az AB. tv. 1.§ e.) pontjában foglalt - mulasztásban megnyilvánuló - alkotmányellenességet hozott létre, amelynek megszüntetésére tettem öt indítványt. Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy ez a kétségem kizárólag azért alakult ki, mert megismertem a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának (továbbiakban: L.B.) mint felülvizsgálati bíróságnak a Pfv. X.21.881/2001/6. számú ítéletét, amelyet a legmagasabb igazságszolgáltatási fórum öttagú bírói testülete hozott meg, és ítélete tartalmának Pp. értelmezésében nincs jogom kételkedni, annak ellenére, hogy nekem mindezekről a kérdésekről egészen más az álláspontom, vagyis a Pp-t -ebben a vonatkozásban - egészen másképpen értelmeztem. Ha azonban a Pp. úgy értelmezendő, ahogyan azt a L.B. Pfv. X. számú - öt bíróból álló - tanácsa az ismertetett ítéletében értelmezi, akkor a Pp. alkotmányellenes, mégpedig a következők miatt:
a.) Sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, minthogy - legalábbis a polgári perek alaki jogi procedúrája keretében - nem független, demokratikus jogállam, hanem a perbeli felek egyenlőségét sértő, tehát a harmadik államhatalmi ág, az igazságszolgáltatás függetlenségét sértő, ezért nem demokratikus és éppen ezért nem "jogállam", legalább is a polgári jogi perek elbírálásában.
b.) Sérti az Alkotmány 8. § (1) bekezdését, minthogy nem ismeri el az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogát a polgári peres eljárásban: a fél bizonyítási kötelezettségét követeli, de egyben lehetetlenné is teszi szakértői bizonyítását - amely a perek egy részének "punctum saliens"-e.
c.) Sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, minthogy "alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó alapvető jog lényeges tartalmát" korlátozza: a Pp.-t úgy alkotta meg, hogy a felperes köteles bizonyítani, de ha nincs "a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges" szakértelme, amellyel a bizonyításhoz rendelkeznie kellene, mégsem vehet igénybe - a bíróság által kirendelt szakértővel perjogilag egyenértékű - szakértőt. Felkért "szakértője" csak arra "ad alapot, hogy a bíróság által kirendelt és ezért pártatlan szakértő részére az adott szakkérdés elbírálásához szükséges kérdéseket megfelelő mélységben feltegye". Tehát - ezen értelmezés szerint - a bíróság által kirendelt szakértő eleve "pártatlan", a bizonyításra kötelezett fél szakértője viszont csakis a "megfelelő mélységében" feltehető kérdés megfogalmazására való. Ilyen értelmezés mellett a Pp. a fél a perbeli bizonyításhoz való alapvető jog lényeges tartalmát korlátozta.
d.) Az Alkotmány 45. § (1) bekezdését is sérti a Pp.. minthogy - ebben az értelmezésben - a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást nem csak bíróságok végzik, hanem a Pp. 177. § (1) bekezdés szerint kirendelt szakértők is a perben jelentős tények vagy egyéb körülmények "megítéléséhez" feladatot a bírótól - különleges szakértelem szükségessége esetén - átveszik.
e.) Az Alkotmány 50. § (3) bekezdését is sérti a Pp. - ezen értelmezés szerint -, minthogy olyan személyek vesznek részt a "megítélésben", akik pártnak lehetnek tagjai, nem pártatlanok (a bírósági kirendelés nem garancia a pártatlanságra), nem függetlenek, nem csak a törvényeknek vannak alárendelve, hanem például érdekvédelmi köztestületnek is stb.
f.) Az Alkotmány 57. § (1) bekezdését is sérti - ilyen értelmezés mellett - a Pp., minthogy a bizonyításra kötelezett, de a bizonyítás lehetőségétől markánsan elzárt fél (különösen a felperes) nem egyenlő a bizonyításra nem kötelezett féllel. A polgári perben ugyanis az a vélelem érvényesül - egyébként helyesen -, hogy ha a bizonyításra kötelezett fél a bizonyítási kötelezettségének nem tud eleget tenni, az onus probandi az ellenérdekű fél álláspontját igazolja.
g.) Az Alkotmány 57. § (1) bekezdés utolsó fordulatát is sérti a Pp. ilyen értelmezés mellett, ugyanis az ilyen körülmények között lefolytatott polgári perben -bíróság által kirendelt igazságügyi szakértői közreműködéssel - a törvény által felállított bíróság nem független, nem pártatlan, a bírósági tárgyalás nem lesz igazságos.
h.) Az Alkotmány "Záró rendelkezések" 77. § (2) bekezdése szerint "az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok a társadalom valamennyi szervezetére, minden állami szervre és állampolgárra egyaránt kötelezőek." A Pp. ilyen értelmezése mellett az alkotmányos jogokat nem képes betartani a polgári peres eljárást lefolytató bíróság. A polgári perrendtartás nem ismeri el a felek közötti egyenlőséget, kiemelkedő szerepet szán a bíróság által kirendelt szakértőnek, de semmiféle jogosítványt nem ad a bizonyításra kötelezett félnek (a bizonyításra elsősorban kötelezett felperesnek) szakértő igénybevételére, még akkor sem, ha a jogvitában jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a fél nem rendelkezik. Ilyen - a perben képtelen - helyzetben sem a bíróság, (állami szerv), sem a kirendelésre nem került, de a fél által felkért szakértői szervezet (társadalom szervezete), sem a fél, vagyis az állampolgár nem tudja alkotmányos kötelezettségét teljesíteni. Ezért sérül az Alkotmány 77. § (1) bekezdése, amely szerint "Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye". Tisztelt Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága!
Ezek a Pp. változtatására - a leírt okokból - tett indítványaim az AB.tv. 1.§ e.) pontja alapján. Mindez természetesen csak akkor felelhet meg a valóságnak, ha a Pp-t úgy kell értelmezni, ahogy a L.B. Pfv. X. 21. 881/2001/6. számú felülvizsgálati ítélet azt ítéletében kifejti.
Amennyiben a szóban lévő L.B. felülvizsgálati bírósági tanács a Pp.-t helytelenül értelmezte, az egész beadványom értelmetlenné vált és kérem a t. Alkotmánybíróságot, hogy jelen beadványomat utasítsa el. Ebből egyértelmű lesz számomra, hogy a L.B. felülvizsgálati ítéletének értelmezése jogellenes, vagyis a Pp. az írt vonatkozásokban nem alkotmányellenes.
N.J-né ügyfelem alkotmányjogi panasza jelen beadványom 4. és 5. pontjára vonatkozik, minthogy azokban törvény szövegének megsemmisítését indítványozzuk mint alkotmánysértő törvényi tényállási elemet ("megítélni" és "röviden").
Kérem ügyfelemnek az AB.tv. 1.§ d.) pontja alapján - képviseletemben - Alkotmányban biztosított joga megsértése miatt benyújtott alkotmányjogi panaszának elbírálását egyesíteni a jelen - általam benyújtott - mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére irányuló beadványommal, minthogy a két beadvány tárgya azonos, eltérés csak a beadványok jogcímében van.
A perben keletkezett iratokat az AB. tv. 24. § értelmében a beadványomhoz csatolom.