I. A Magyar Köztársaság független demokratikus jogállam
Az alcímbeli mondat a hatályos Alkotmány 2. § (1) bekezdése.
Nyilvánvaló, hogy a világ valamennyi független demokratikus jogállamában a "harmadik államhatalmi ág" az igazságszolgáltatás, más kifejezéssel a "bírói szervezet" (Alkotmány X. fejezet). Az igazságszolgáltatás - ez jogállamban nem lehet kétséges - a bírósági szervezet kizárólagos hatáskörébe tartozik. Minden jogállam - így a Magyar Köztársaság is - úgyszólván "emberfeletti" küzdelmet vívott azért, hogy az úgynevezett harmadik államhatalmi ág, a bírósági szervezet független legyen, a bírók csak a törvénynek legyenek alárendelve (Alkotmány 50. § (3) bekezdése). Ez a küzdelem hazánkban ezer évig tartott, de mind a mai napig nem fejeződött be: az igazságszolgáltatás, vagyis a bírói testület még mindig - a szó átvitt, de közvetlen értelmében is - a "harmadik" államhatalmi ág. Ez - sajnos- nem csak számsorrendet, hanem a gyakorlatban "rang"-sorrendet is jelent. Úgyszólván minden független, demokratikus jogállam felett "Damoklész kardjaként" lebeg az a veszély, hogy a második államhatalmi ág, a végrehajtó hatalom (egészen szűk, de valós értelemben a kormány) "rátelepszik" az első és a harmadik államhatalmi ágra is, tehát a "független, demokratikus jogállam" a kormánytól, a közvetlen politikától függő diktatórikus állammá süllyed le.
E tanulmányban nincs itt a helye annak, hogy ezt a folyamatot elemezzük, csupán annyit jegyzek meg, hogy ennek a negatív folyamatnak mindenhol - ahol ez többé-kevésbé bekövetkezik - az igazi vesztese a harmadik államhatalmi ág, vagyis az igazságszolgáltatás és e közvetítés nyomán az igazát kereső állampolgár.
Ez a folyamat - mint látni fogjuk - a magyar állampolgárokat is veszélyezteti.
Azt, hogy ez a veszély az 1998-2002 időszakban milyen formákat öltött, arról a magyar lakosság több-kevesebb ismerettel rendelkezik. Ebben az állampolgárok segítségére volt a média, de nem eléggé egzakt módon. A média tájékoztatásának egyik legnagyobb - és egyben leginkább félrevezető - szlogenje az volt: "a nagy ügyekben nem lehet a Kormány, a politika beleszólása nélkül ítélkezni!" Ennek számos "nagy ügy" egymással teljesen ellentétes ítélkezés-leírása volt a leglátványosabb híradása és egyben bírálata.
A sajtó, a rádió, a televízió ezekben az ügyekben - talán minden jó szándékú akarata ellenére - dezinformálta az olvasókat, hallgatókat, nézőket, tehát a lakosságot.
A híradások tévedése a legmarkánsabb abban volt, hogy az igazságszolgáltatásban folyamatban lévő és ítéletekkel befejeződött ügyeket nagy és kis ügyekre osztották szét. Azt azonban soha senki nem elemezte, hogy a média melyik ügyet és miért nevezi "nagy"-nak és melyiket "kicsi"-nek, amely utóbbiakkal nem is érdemes foglalkozni. Ez azt a látszatot keltette a lakosságban, hogy ott (a számtalan kis ügyben) talán nincs is igazságszolgáltatási anomália, azok - úgymond - rendben folynak.
Ennek a médiabeli felosztásnak két hibás sarkpontja van:
a.) Mitől "nagy" egy ügy és miért "kicsi" sok másik? Ezt soha senki nem elemezte.
b.) Miből gondolta a sajtó - és ezen keresztül az állampolgár - hogy a sok kis ügy ítélkezésében többé-kevésbé rendben megy minden? Ezt sem mondta expressis verbis senki, de nem is történt meg mindezek elemzése.
ad a.) Véleményem szerint az igazságszolgáltatásban nem létezik "nagy" és "kis" ügy. Ez a felosztás mind tudományosan, mind gyakorlatilag elfogadhatatlan és kifejezetten félrevezető. Különösen szembe tűnő, hogy a közvélemény - nem kis mértékben a média által befolyásoltan - a "nagy ügyeket" úgyszólván mindig, vagy legalábbis többségében a büntető ügyekre vonatkoztatta, míg a "kis ügyek" a polgári peres eljárások (például a "metró perek" kivételével).
Kérdem azonban, miért nagyobb ügy az, amelyben a jogvita arról szól, hogy valaki 800 millió forint úgynevezett sikerdíjat vesz fel, mint az a peres eljárás, amely abban a tárgykörben folyik, hogy szülés közben - orvosi műhiba következtében - meghalt a szülő anya és az egyik ikergyerek, míg a másik egy életen keresztül agykárosodott, enni-inni, menni, beszélni, ülni nem tud, egész életén keresztül etetni és tisztába tenni kényszerül az életben maradt apa és a nagyszülők, majd végül maga az állam?
Véleményem szerint egy gyermek elhelyezése az elvált szülők között, éppen olyan nagy ügy, mint egy bankigazgató bűnügye, aki - állítólag - nem törvényes eszközökkel adott hitelt kft-knek.
ad b.) Véleményem szerint a "kis ügynek" vélelmezett peres eljárásokban ma egyes bíróságok - részben hibájukon kívül - olyan mértékben törvénysértő ítéleteket hoznak, amelyek a középkori inkvizitórius eljárásra inkább hasonlítanak, mint egy demokratikus jogállam igazságszolgáltatására.
A súlyosan törvénysértő ítélkezés jogi háttere
A törvénysértő ítélkezés múltjáról egy korábbi tanulmányomban már részletesen szóltam. 1 .
Az igazságszolgáltatás jelenlegi anomáliáinak más a háttere, mint a múltbelieknek. A magyar bíráskodás az elmúlt ezer évben egyáltalán nem volt független, ez egyértelműen világos volt a két világháború között és az azt követő 1948-1989-es években, amikor az "ítélkezés" pártirányítással folyt. 1990 óta a rendszerváltozás a háttérben meghúzódó erők mások voltak, de az "eredmények" nem sokkal tértek el az "ezeréves múlt" igazságszolgáltatásától. A rendszerváltozás után minden téren (büntető és polgári perekben egyaránt) a perek száma szignifikánsan megnőtt.
Korábban, a XIX. században és a XX. század első felében (a II. világháborúig) - mint ismeretes - négyfokú bíráskodás volt: járásbíróság (kerületi bíróság), vármegyei bíróság (Fővárosi Bíróság), táblabíróság, Királyi Curia.
A négy fokozatra a XX. század második felében (a rendszerváltozásig) nem volt szükség, minthogy a perek száma - főleg az úgynevezett szocialista rendszerben - jelentősen csökkent. Az állampolgárok egymással sem pereskedtek, de az állami vállalatokat sem volt értelme beperelni, minthogy úgysem lehetett ellenük pert nyerni. A munkajogi perek száma is jelentéktelen volt. Az állami vállalatok egymás közötti "pereit" egyeztető bizottságok intézték, amelyek a vesztes állami vállalatot 4-5 forint "kártérítésre ítélték".
Ilyen körülmények között luxusnak számított a négyfokozatú bíráskodás, tehát a táblabíróságokat kiiktatták a rendszerből. A XX. század 80-as éveiig így is nagyon alacsony volt a polgári és büntető perek száma.
Gyökeresen megváltozott - ebből a szempontból is - a helyzet a rendszerváltozás után. Magyarországon 1990-ben megindult a kapitalizálódás, amely - sok minden gyökeres változás mellett - a perek számának szignifikáns emelkedésében is megmutatkozott. Ezért az Országgyűlés 1997-ben megváltoztatta az Alkotmányt: a X. Fejezet 45. § (1) bekezdésében beiktatta az ítélőtáblák fogalmát is, tehát elvben ismét négyfokú lett a magyar bíráskodás. Az Alkotmánynak megfelelően 1997. VII. 23-án kihirdették a bírósági szervezetről és igazgatásról szóló 1997. évi LXVI. törvényt, amelynek 16. §-a b.) pont alatt szintén beiktatta az ítélőtáblákat. 2000. január 1-jén kellett volna működésbe lépniük (bíróikat részben már kinevezték és épületeiket is elkezdték kialakítani). Azonban az akkor hatalmon lévő kormány költségvetése - politikai okokból - nem szavazta meg azt a már betervezett pénzösszeget, amit az ítélőtáblákra kellett volna fordítani. Ezért az ítélőtáblák - az Alkotmány és a bírósági szervezetről szóló törvény egyértelmű rendelkezése ellenére - nem jöttek létre. Erről az 1999. évi CX. törvény rendelkezett, amely "letörölte a táblákat", mint a jó tanító az iskolában. Ezt az 1999. évi CX. törvény (az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról, rövidítve: Oi. tv.) rendelte el. Ilyen formán maradt a három színtű bíráskodás, megszámlálhatatlan restanciával. Főleg a Legfelsőbb Bíróságot terhelte meg ez az anomália emberfeletti mértékben. Manapság a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság egy tárgyalást az elsőfokú bírósági ítélet után kb. két és fél évre tűz ki (de ekkor még gyors volt az ítélkezés). Ha a másodfokú határozat - ilyen körülmények között - olyan végzés, amely visszateszi a peres eljárást első fokra, a polgári per már azonnal 6-7, esetleg 8 évig tart, ami - ilyen körülmények között - "minden-napi".
Az ezredforduló előtti években az ítélkezésben a bírók személyes egzisztenciális törekvése (személyes érdeke) lett a "perek futamidejének csökkentése", amelynek a törvénykezés az Oi. tv.-nyel meg is adta a lehetőséget: ma az ítélkező bíró elé az ítélkezés a polgári perekben azt a célt tűzte ki, hogy a pervezetés és a határozathozatal során ne az igazságot kutassa, hanem a per futamidejét rövidítse. Az Oi. tv. a polgári peres eljárás célját is megváltoztatta, a peres eljárás célja már nem a felmerült jogviták eldöntése az IGAZSÁG alapján, hanem - úgymond - a jogvita pártatlan eldöntése a Pp. alapelveinek a biztosításával. A perrendtartás egyik alapelve a perek "ésszerű időn belül történő befejezése" (Pp. 2. § (1) bekezdése, de a "futamidő" gyakorlásáról rendelkezik a 2. § (2) bekezdése is). Ma tehát a polgári perben, a bíráskodásban a cél nem az igazság érvényesítése, hanem a futamidő gyorsítása. Ezt a célt a polgári perben eljáró bírók egy része - soha nem látott "igyekezettel" - teszi magáévá. Ez a körülmény azonban az igazság érvényesítését a perben szinte lehetetlenné teszi. Ma a polgárnak felperesként pert nyerni például kártérítési perekben - főleg orvosi műhiba perekben - úgyszólván lehetetlen.
Vannak azonban biztató jelek: körülbelül egy év múlva (2003. második felében) megkezdi működését három ítélőtábla, amelyek remélhetőleg nagyrészt mentesíteni fogják a Legfelsőbb Bíróságot a másodfokú - emberfelettien sok - per ellátásától és ennek következtében remélhetjük: a polgári perek ismét a peres felek igazságát fogják szolgálni és nem az öncélú "futamidő rövidítést".
Ehhez azonban újra át kell tekinteni a polgári peres eljárás lényegét, minthogy az elmúlt ötven év alatt a törvény (amely 1953. január 1-jén lépett hatályba) a sok - gyakran egymásnak ellentmondó és nem következetes - módosítás miatt lényegében használhatatlanná vált. Csak megjegyzem, hogy az elmúlt fél évszázad alatt számtalanszor felmerült egy teljesen új polgári perrendtartás kodifikálása, de erre, úgy tűnik, még hosszú időt kell várnunk, ezért nem céltalan a jelenleg hatályos Pp. egyes szakaszait elemezni, azokat korszerűen értelmezni, helyenként az elkerülhetetlen módosításokat sürgősen törvénybe iktatni. Jelen tanulmányom célja a Pp. korszerű értelmezését végiggondolni az olvasók - remélem - aktív segítségével.
A polgári perrendtartás lényege
A hatályos Pp.-nek egyetlen szakasz adja a lényegét: a 164. § (1) bekezdése, amely így szól: "a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el". Tulajdonképpen ez a törvényhely maga a polgári perrendtartás, minden más szakasz, paragrafus, bekezdés, csakis ennek az alapproblémának a megoldási mikéntjét szolgálja. Minden független demokratikus jogállam polgári perrendtartásának ez a magva, a veleje, a többi törvényi előírás csupán e törvényes elv részleteit van hivatva szolgálni. Ebből a szakaszból kiolvasható, hogy a per ura a felperes, minthogy keresettel elindítja azt a peres folyamatot, amelyben a bizonyítás első fázisát - ami a legtöbb esetben embertelenül nehéz - magára vállalja. Másik főszereplője az ellenérdekű alperes. Szekundér szerep jut a bíróságnak, minthogy feladata csakis a bizonyítékok mérlegelése, annak eldöntése - a rendelkezésére bocsátott bizonyítékok közül -, hogy mit fogad el valónak.
Mindebből következik, hogy logikailag a második legfontosabb szakasz annak a felsorolása: a polgári perben melyek a bizonyítékok?
Ezzel a "felsorolással" azonban a hatályos Pp.-ben sokkal több a gond, mint hinnénk. Ebben a kérdésben sajnos még a Pp.-ben specialista szakemberek sem látnak mindent világosan, nemhogy a pereskedő polgárok.
Az egyik alapvető - tehát mindenek előtt tisztázandó - kérdés, hogy a Pp. a bizonyítékokat taxatíve vagy exemplikative sorolja-e fel?
A hatályos Pp.-ből ez - elemzés után - sem egyértelmű. A Pp. ugyanis két helyen szól a bizonyítékokról, eltérő rendszerben. Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy nem egymástól eltérő elv szerint, hanem csupán más felsorolási szisztéma szerint különböző módon. Ezt sokan - észre sem véve - félreértelmezik.
A Pp. szól a bizonyításról az "Első rész"-ben az "Alapvető elvek" között az I. fejezetben, "A bíróság feladatai a polgári perben" címszó alatt, a 3. § (5) bekezdésében (korábban 6.§ (1) bekezdése) ilyenképpen: "ha törvény másként nem rendelkezik, a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve, szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas".
Ezen kívül a Pp. a "Második rész" X. fejezetében "Bizonyítási eszközök" címen a 166. § (1) bekezdésében a következőképpen: "bizonyítási eszközök különösen a tanúvallomások, a szakértői vélemények, a szemlék, az okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok."
Nem lehet kétséges, hogy a felsorolás, ha az alapvető elvek között felsorolt "felek előadásait" valamint minden egyéb bizonyítékot, így a Pp. 166. § (1) bekezdésében "különösen" felsorolt négy megnevezett bizonyítékot összevetjük, a Pp. a bizonyítékokat exempliktive sorolja fel. Ez csak azért jelent külön említést, mert a polgári perjog egyes szakemberei a felsorolást quasi taxatívnek tartják.
Így például dr. Farkas József: A polgári perrendtartás magyarázata (első kötet, KJK. 1976.) a Bizonyítási eszközök címszó alatt a következőket írja: "a Pp. a szabad bizonyítási rendszer alapján állva, annak folyamányaként megengedi, hogy a bíróság az igazság kiderítése céljából bármilyen bizonyítási eszközt igénybe vehessen, amelyek alkalmasak a való tényállás kiderítésére. Ennek megfelelően a perben a bizonyítékok szabad felhasználásának elve érvényesül (6. §). Erre utal a § (1) bekezdésében a "különösen" szó, amely azt jelenti, hogy az itt felsorolt bizonyítási eszközökön felül a bírság a perben bármely más bizonyítási eszközt is felhasználhat. Elméletileg a tanúkon, szakértőkön, okiratokon és tárgyi bizonyítékokon kívül más bizonyítási eszközök elképzelhetetlenek, így minden bizonyítási eszköz e kategóriák valamelyikébe esik. Ezért a § szövegezése elméleti szempontból pontatlannak tekinthető, ami nem változtat azon, hogy a § (1) bekezdése a bizonyítékok szabad felhasználásának lehetőségét kívánja hangsúlyozottan kifejezésre juttatni. (A szerzővel ellentétes nézet szerint viszont a "különösen" szó alkalmazása helyénvaló, mert e felfogás szerint más bizonyítékok is elképzelhetők, például a fél előadása, a bíróság tudakozódására adott válasz. E nézeteket lásd a fejezet irodalom jegyzékében. 2 . E kategorizálásnak nemcsak elméleti, hanem fontos gyakorlati jelentősége is van. Miként minden bizonyítási eszköz besorolható valamelyik felsorolt kategóriába, a megfelelő szabályok alkalmazása kötelező a bizonyítás felvételénél." (idézett mű 901-902. oldalak)
Megjegyzem, hogy egy korábban írt tanulmányomban ezt a kérdést már részletesen tárgyaltam: Bizonyítás a polgári peres eljárásban címmel a Jogtudományi Közlöny 1999. októberi számában. 3. Erre tehát most részletesen nem térek ki, csupán arra szorítkozom a jelen tanulmányban, hogy rávilágítsak arra a markáns - főleg a bíróságok által hangoztatott -, de teljesen téves felfogásra, amely szerint a polgári per ura a BÍRÓSÁG és nem a felperes.
II. A bíróság szerepe a polgári perben
Nem lehet kétséges, hogy bíróság nélkül nem folyhat semmiféle per, vagyis - a szó szoros értelmében - igazságszolgáltatás. Ezt a tényt azonban nem lehet abszolutizálni, vagyis maga a bíróság nem uralhatja a pert, illetve nem a leglényegesebb részese. Egy példa: a matematikában egyenletekkel dolgozunk, nem lehet kétséges, hogy egyenlet nem létezhet egyenlőségi jel nélkül. Mégsem állíthatjuk, hogy az egyenletek lényege az egyenlőségi jel.
Nagyon sok bíró mégis jelentősen félreérti, pontosabban felértékeli, és ebből kifolyólag félremagyarázza saját helyzetét. Erre csak a legközelebbi múltból hozok példának egyetlen tanulmányt, de e sztereotípiára találhatnánk számtalan más tanulmányt, könyvet, előadást. Amit ezen írás alapján bemutatok, csupán az ilyen felfogások egyike "modellje".
A Jogtudományi Közlöny 2002. júniusi számában jelent meg Soltész Judit címzetes megyei bírósági bíró (PKKB, Budapest) tanulmánya: A bíráskodás szerepelméleti aspektusai címmel. 4.
A szerző a bíró szerepelvárásairól ír, tudományos, színvonalas tanulmányt. Kiváló meglátásai és fejtegetései mellett a tanulmány több - a bírók belső, "zártkörű" helyzetéből származó - téves megállapítást is tartalmaz. Alapvetően helytelen felfogására a következő mondat mutat rá a legszemléletesebben: "a döntnöki szerepben dominál a bíró hatalmi helyzete, hiszen az ügyfél és a bíró között alá-fölérendeltségi kapcsolat van" (299. oldal). Ez körülbelül olyan téves megállapítás, mintha egy szerző - a vendéglátásban lévő szereposztásról írva - azt állítaná, hogy az étteremben a pincér fölérendeltje a vendégnek. (Igaz, hogy néhány harmad és negyedosztályú étteremben a pincér e szerep szerint is viselkedik a vendégekkel szemben. Ám nem hallgatható el, hogy néhány bíróságon a bíró is ebben teljesen téves szerepkörben forog a per során.)
A szerző nagy tévedése: az igazságszolgáltatásban, a bíráskodásban egyáltalán nem létezik semmiféle alá-fölérendeltségi viszony. A polgári pernek három "szereplője" van: a felperes, aki a per ura (nem felettese senkinek, de nem is alárendeltje), az alperes (ha a bizonyítási teher fordul, és reá hárul, ő a per ura) és az érdektelen bíró. Minthogy a polgári per az ÉRDEKELTEK bizonyítási terhének teljesítésére vagy sikertelenségére épül, ezért a per szekunder szereplője a bíróság. A szerzőt nyilván az tévesztette meg, hogy a pert a bíró - pontosabban a bírósági tanács elnöke - vezeti. A "pervezetés" - erre már több alkotmánybírósági határozat is rámutatott - csak "technikai norma", a per ÉRDEMI döntésére a legcsekélyebb befolyása sincs (legalábbis elvileg). Ha mégis - egyes esetekben az ítéletre - befolyással van, az már súlyos justizmord.
A szerző másik tévedése a következő megállapítás a bíró belső szerep elemeit vizsgálva: "az ezen szerepelvárásnak megfelelő bírói magatartást nehezítheti egyrészt az, hogy a jog nem szabályozza aprólékosan, vagy nem mindig egyértelműen az életviszonyok összességét, és a bírónak a szerep elvárása szerint, de személyisége, egyéni bölcsessége, tudása alapján kell dönteni, méghozzá úgy, hogy döntése megfeleljen az úgynevezett bírói gyakorlatnak, másrészt a bíró mint magánember nem feltétlenül ért egyet az alkalmazandó jogszabállyal és így, ezt az ellenállást, egyet nem értést legyőzve kell a jogszabályoknak megfelelően eljárnia" (299. oldal).
Kérdésem ezzel kapcsolatban: miért kell a bírónak úgy döntenie, "hogy döntése megfeleljen az úgynevezett bírói gyakorlatnak"? Ha "a bíró, mint magánember nem feltétlenül ért egyet az alkalmazandó jogszabállyal, és így ezt az ellenállást, egyet nem értést LEGYŐZVE kell a jogszabályoknak megfelelően eljárnia" (kiemelés Á. Gy.) az ilyen önmaga "legyőzése" egyben a törvényes ítélkezés tipikus megsértése! A Pp. ugyanis nem azt mondja a 206.§ (1) bekezdésében, hogy a bizonyítékokat az úgynevezett bírói gyakorlatnak megfelelően bírálja el, hanem "MEGGYŐZŐDÉSE SZERINT". Ha a bíró "legyőzi" meggyőződését, és valamiféle "bírói gyakorlatnak" megfelelően dönt, akkor megsérti a törvényt: döntése (értsd: ítélete) törvénysértő lesz. Sokéves tapasztalatom, hogy a jogellenes bírói ítélkezésben a törvénytelen döntések sorozata éppen abból adódik, miszerint a bíró egyéni meggyőződését feladva, valamiféle zavaros - nem tudni, honnan támadt - "bírói gyakorlatot" keresve, annak úgy véli megfelelve ítélt. Ez a törvénytelen ítéletek melegágya! Ha minden bíró rendszeresen így ítélkezne, még mindig az istenítéletek (tüzes vas, folyóvíz, lángpróba) világában élnénk. A bírónak az ítélkezésbe egyéni meggyőződését kell belevinnie, vitatkozva nem csak más bírókkal, hanem - a joghoz szintén értő - például ügyvédekkel is. Ez a gondolat az egész általam bírált - tanulmányban fel sem merül. Csakis arról van benne szó, hogy a bíró - aki a jogvitában mindenek felett áll - lát el a tárgyaláson "vezetői feladatokat", és "dönti el az ügyfelek által már nem megoldható problémákat".
III. A bíróság szerepe a bizonyításban
Az a konzervatív gondolatmenet, amely a bírót teszi meg a per urának, letéteményesének, a perbeli hatalom egyetlen birtokosának, a legszemléletesebben abban a perbeli szakaszban lép előtérbe, amelyben a bizonyítás folyik.
A polgári perek közül talán a legproblematikusabbak - nem csak hazánkban, hanem általában a civilizált, jogállamok világában - a kártérítési perek. A kártérítési perek bizonyítási rendszerének alapja a szakértői bizonyítás. Ez késztet arra, hogy a sokat vitatott ítélkezést elemezve szóljak a szakértői bizonyítás fordulatairól a kártérítési perekben.
Jelen tanulmányomban - modellként - két bírósági ítéletet fogok elemezni. Az ítéletek egyediek, de tipikusak, százszámra lehet találni hasonló bírósági határozatokat (ítéleteket, végzéseket). Elemzésük ugyan modell, de szövegezésük - a maga módján - mégis egyedi jegyeket is hordoz, tehát azokat is bevonom elemzésembe. Meggyőződésem, hogy példa-értékük így teljes.
Egy - már a bíróságot a futamidő szorításába kényszerített - bírósági tanács jogerős ítéletének egy részlete, amely manapság tipikusnak mondható:
"Helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság a magán és kirendelt szakértői vélemények közti eltérésre. A magánszakértő véleménye a bírói gyakorlat szerint csak mint a fél szakmai tartalmú álláspontja vehető figyelembe. A fél előadása is bizonyíték abban az esetben, amennyiben azt a bizonyítási eljárás egyéb adatai is alátámasztják. A magánszakértő eljárása kapcsán kiemelendő, hogy a magánszakértő a fél megbízása alapján a Ptk. 474. §-a szerinti szerződés keretében, a fél érdekében és díjazására jár el. Feladata nem az igazság kiderítése, hanem a fél érdekeinek védelme és képviselete. Vele szemben a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő mindkét peres féltől függetlenül, a bíróság kirendelésére, az igazság feltárása érdekében végzi feladatát, azért, hogy a bíróság hiányzó szakértelmét pótolja. Tevékenysége során érvényesülnek a Pp. 177-180. §-aiban foglalt garanciálisnak tekinthető szabályok. Az objektív, elfogulatlan véleményadás garanciája, hogy a kirendelt szakértőre is vonatkoznak a bírák kizárásával kapcsolatos szabályok (Pp. 13. Pp. 178. § (1) bekezdés), továbbá a szakértő a véleményt a hamis véleményadás következményeire történt figyelmeztetés terhével terjeszti elő. A perben szakértőként működik közre, s e minőségben hallgatható meg, szemben a magánszakértővel, aki csak tanúként hallgatható ki, amennyiben a Pp. 167. § feltételei fennállnak. A magánszakértő nincs elzárva attól, hogy a kirendelt szakértő meghallgatásakor hozzá kérdéseket intézhessen a megbízó nevében. Valamennyi szakmai tartalmú bizonyítékot azonban a kirendelt szakértőnek kell felülvizsgálnia, illetve azokról véleményt adnia. A fentiekből következik, hogy a magánszakértő és a kirendelt szakértő véleménye eltérően értékelhető. Az előbbi a fél szakmai kirendelt szakértő által felülvizsgálandó állítása, az utóbbi a Pp. 166. § (1), Pp. 206. § szerinti bizonyíték."
A bíróságnak ez a fejtegetése súlyos tévedésen alapul! A bizonyítékok között formai, alaki-jogi, perjogi különbséget tenni a magyar jogban az 1868. évi LIV. t.cz. óta az ítélkezésben tilos, hasonlóan az 1911. évi I. t.cz.-hez és a jelenleg hatályos Pp.-hez. A bizonyítékok között "garanciák" alapul vételével különbséget tenni: középkori inkvizitórius perjogi elv. A szabad bizonyítás elve azt jelenti, hogy a perben a bizonyítékok között egyetlen különbség van: az anyagi jogi tartalmi különbség! Ez - és csakis ez - lehet a mérlegelés egyetlen szempontja. A III. évezredben "független, demokratikus jogállam"-ban nem engedheti meg magának ezt az idézett ítélkezést a bíróság.
Tudnia kellene egy jogállam bíróságának, hogy a szabad bizonyítás elve egyetlen "garanciát" követel meg: a bizonyítékok közötti egyenlőséget, vagyis az alaki jogi megkülönböztetés TILALMÁT (lásd erről például a 43/1998. (X. 9.) AB határozatot).
Természetesen tudjuk, hogy ez a bíróságok által rendszeresen hivatkozott, jogilag képtelen állítás honnan indult ki. A BH. 1992. évi 4. száma 270. szám alatt (301-302. oldal) a következőt írta: "a bíróság a fél által beszerzett szakvéleményt csak a fél álláspontjaként veheti figyelembe, és az elsőfokú bíróság az alperes által csatolt szakvéleményeket ilyenként figyelembe is vette. A perben szakértőként csak a bíróság által a Pp. 177. §-a alapján kirendelt szakértő járhat el" (L. B. Gf. V. 31. 286/1991. eseti döntés). Ebből terjedt el a "gépiesen" ítélkező bíróságok között az a nézet, amelyet - ebben a végletes formában - magukévá tettek a bíróságok a "futamidő szorításában".
Nézzük azonban az ítélet indokolásának "érveit" egyenként.
a.) "A magánszakértő véleménye a bírói gyakorlat szerint CSAK (!) mint a fél szakmai tartalmú álláspontja vehető figyelembe".
Nem érthető, mit keres a mondatban a "csak" szócska. A "csak" a magyar nyelvben korlátozó jelzőként használatos. A fél álláspontja viszont a régi Pp. 6. § (1) bekezdése, a hatályos Pp. 3. § (5) bekezdése szerint (a megfogalmazás azonos) "a fél" előadása sorrendben az első számú bizonyíték, ezt követik - erre az EGYÉB szó utal - a többi bizonyíték, amelyeket a Pp. 166. § (1) bekezdése sorol fel "különösen". A "fél előadása" tehát sorrendben az első számú bizonyíték, vagyis ha a fél által felkért magánszakértő véleménye "a fél szakmai tartalmú álláspontja", akkor sorrendben megelőzi a 166. § (1) bekezdésben felsorolt "szakértői vélemények"-et, de perjogilag azonos a szakértők véleménye, tehát azok között alaki jogi különbséget tenni jogellenes. Ha ugyanis a fél szakértőjének a véleménye - bármilyen szempont szerint - korlátozott a kirendelt szakértő véleményéhez képest, már alapvető csorbát szenvedett a Pp. 164. § (1) bekezdésben a felet illető kötelezettség, ami kihat a perbeli jogegyenlőségre - így különösen az Alkotmány 57. § (1) bekezdés első fordulatára -, tehát a bíróságnak a felperes perbeli egyenlőségét korlátozó ítélete alkotmányellenes!
b.) Mit is állít voltaképpen az eljáró bíróság, miért alacsonyabb rendű a magánszakértői vélemény, mint a kirendelt szakértőé? Azért - írja az indokolás -, mert "a magánszakértő a fél megbízása alapján, a Ptk. 474. §-a szerinti szerződés keretében a fél érdekében és díjazásra jár el".
Vagyis - írja az indokolás - "feladata nem az igazság kiderítése, hanem a fél érdekeinek védelme és képviselete".
Kérdésem: milyen alapon prejudikálja a bíróság tanácsa mindezeket? Honnan tudja már eleve és előre, hogy mi a fél érdeke?, miért kapja felkért szakértője a díjazást?, miként védi a szakértő a fél érdekét?, mit kíván a fél attól, aki képviseli?
A feltett négy kérdésre a szóban forgó bíróság - ez a magánszakértő hátrányos megítéléséből eleve következik - csak azt vélelmezheti, hogy:
- a fél érdeke, hogy a magánszakértő ne mondja meg az igazat, vagyis hamis szakvéleményt adjon;
- a díjazást a hamis szakvéleményért kapja;
- a fél érdekét csakis valótlan szakvéleménnyel védheti;
- a felet a szakértő csakis valótlan állításokkal tudja képviselni.
Ezzel szemben a valóság orvosi műhiba pereknél éppen fordítva van. A felperes felek 99, 9-%-a csakis - a tragédia megtörténte után is elsősorban - az IGAZSÁGRA kíváncsi. A megnyerhető kártérítés - ha fontos is - másod- vagy tizedsorban jön csak számításba.
Tudnia illenék a bíróságoknak, hogy orvosi műhiba perekben a díjazást a magánszakértő csakis az IGAZSÁG feltárása céljából kapja és nem a kártérítési összeg megnyeréséért. 4-5 ügyfél közül esetleg egynek az ügyét vállalják az erre szakosodott ügyvédek, mert a többi esetében - ezt a magánszakértő tárja fel - nem történt jogellenes károkozás, vagy ha történt is, az perrendszerűen nem bizonyítható, tehát nem lehet pert indítani. (Ezt a bíróságok esetleg mégsem tudják ilyen egyértelműen, mert oda csakis azok az ügyek jutnak, amelyekben a magánszakértő megállapítja a leendő alperes jogellenes, felróható károkozását.) Azok az ügyfelek, akiknek az ügye nem kerül a bíróságra, szintén meg vannak elégedve a magánszakértő tevékenységével, mert "megtudták az igazságot a tragédiában". Vagyis összefoglalva: a fél képviselete egyedül és kizárólag az igazság feltárása, a valóság előadása a bíróságon. Olyan ügyet orvosi műhibára szakosodott ügyvéd soha nem is vállal, amelynél - a magánszakértők és a saját véleménye alapján - nincs meggyőződve a fél igazságáról.
Az való tény, hogy a Ptk. 474. § (2) bekezdése szerint a megbízottnak a megbízó utasítása szerint és érdekének megfelelően kell teljesíteni. Csakhogy honnan meri a bíróság eleve és előre prejudikálni, hogy milyen lesz a szerződés? Ezt - ezek szerint minden ilyen ügyben - eleve "vélelmezi", holott a Pp. külön definiálja, hogy a bíró mikor jogosult és kötelezett vélelmezni (Pp. volt 6. § (2) bekezdés utolsó fordulata). A bíróságnak nincs eleve vélelmezési joga, ha azt mégis megteszi - és éppen a felperes ellen alkalmazza -, súlyos törvénysértést követ el a felperes, a per ura ellen.
Abban viszont tévednek a bíróságok, hogy ügyvédek az igazságügyi orvos-szakértőkkel a Ptk. 474.§ (1) bekezdése alapján megbízási szerződést kötnek. Nem is értem, hogy ezt a szóban lévő bíróság milyen alapon prejudikálja. Az ügyvédek az igazságügyi orvos-szakértővel a Ptk. 389. § alapján írásbeli vállalkozási szerződést kötnek, ahol az "eredmény" éppen maga az elkészült orvos-szakértői vélemény, teljesen függetlenül attól, hogy a vélemény alapján meg lehet-e indítani a polgári pert, vagy nem. Maga a megbízott orvos-szakértő - éppen az igazság feltárásra érdekében - soha nem érdekelt abban, hogy a per meginduljon vagy sem, de abban a legkevésbé, hogy megnyert per esetén mennyi a felperes részére megítélt összeg. Erről az ügyvédek a vállalkozást teljesítő orvos-szakértőket nem is tájékoztatják. A szakértő számára a díj fizetése teljesen független a pernyeréstől.
A vállalkozási szerződés szabálya a Ptk. 392. § (4) bekezdése értelmében: "a vállalkozó a megrendelő által adott_ utasítás szerint nem végezheti el a munkát, ha ez jogszabály vagy hatósági rendelkezés megsértésére_ vezetne" (kihagyások Á. Gy.). A specialista ügyvédek minden vállalkozó igazságügyi szakértőt figyelmeztetnek esküjére (2/1988. (V. 19.) IM. rendelet 5. § (1) és (2) bekezdése, illetve a MOK törvény szerint kötelező orvosi esküjére) és arra, hogy a hamis szakvélemény adása a Btk. 238. § (2) bekezdés a.) pontja szerint bűncselekmény.
További vizsgálat tárgya az ítélet indokolásának az a megjegyzése, amely szerint - szemben a magánszakértővel - "a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő mindkét peres féltől függetlenül, a bíróság kirendelésére az igazság feltárása érdekében végzi a feladatát."
Az ítéletben megfogalmazott ezen állítás a lehető legcsekélyebb mértékben sem felel meg a valóságnak. Szó sincs arról, hogy a hivatásos, kirendelt igazságügyi orvos-szakértő "MINDKÉT PERES FÉLTŐL FÜGGETLENÜL végzi feladatát."
Köztudomású, hogy az orvosi műhiba perekben az alperes általában nagytekintélyű orvosi intézmény. Az egészségügyben rendszerint vezető helyeket töltenek be főorvosi, de még a kisebb beosztású adjunktusok és más, beosztott orvosok is. A körülbelül 40 ezer orvost a lehető legszorosabban összekapcsolja az egészen általánossá vált paraszolvencia. Azoknak az orvosoknak is a hálapénzt rendszeresen elfogadó orvosok határozzák meg az egzisztenciáját - előmenetel, tudományos fokozatok megszerzése, külföldi kiküldetések -, akik nem kapnak paraszolvenciát. Ilyenek például a hivatásos intézeti igazságügyi orvos-szakértők, akik markánsan függő viszonyban vannak azoktól a befolyásos orvosoktól, akik éppen az adott perben az alperes orvosi intézmény alkalmazottai lehetnek. A műhiba per felpereseitől viszont egzisztenciálisan a legcsekélyebb mértékben sem függenek. Szó sincs tehát a "mindkét peres féltől független" feladatvégzésről.
Az orvosi hivatásrend korporatív szervezete - amelybe a hivatásos igazságügyi orvos-szakértő is beletartozik - rendkívüli méretekben össze van láncolva paraszolvencia-ügyben. Ilyen okok miatt az az állítás, miszerint a bíróság által kirendelt szakértő "mindkét peres féltől függetlenül végzi feladatát" hipokrita megnyilvánulás, amit igazságot szolgáltató bíróság nem engedhet meg magának.
Más oka is van annak, hogy a bíróság által kirendelt ORVOS-szakértő nem független az alperes orvosi intézménytől. A Magyar Orvosi Kamaráról (MOK) szóló 1994. évi XXVIII. törvény 1. § (1) bekezdése kinyilvánítja: a MOK "érdekvédelmi köztestület". Minden orvos - így a hivatásos igazságügyi orvos-szakértő is - ahhoz, hogy működhessen, kötelezően tagja kell legyen éppen annak az "érdekvédelmi köztestületnek" amely másik tagjának tevékenységéről "pártatlan" vagyis "érdekektől mentes" véleményt kellene adni. Minden MOK tagra kötelező a törvény 25. §-ában írt "felelősségi szabályok rendszere", amelyhez etikai és fegyelmi kódex tartozik. A kódex 2.2. pontja: "Véleménynyilvánítás más orvos tevékenységéről" amelynek a 95-103. pontja tiltja, hogy orvos - nem orvos előtt - az orvos jogellenes magatartását elmondja. Ez a hivatásos - bíróság által kirendelt - igazságügyi orvos-szakértőkre is vonatkozik.
Mindezek után hogyan állíthatja a bírósági ítélet, hogy a bíróság által kirendelt igazságügyi orvos-szakértő "az igazság feltárása érdekében végzi feladatát"?
c.) A példaként idézett ítéletben a bíróság tételesen felsorolja azokat a "garanciákat", amelyek miatt a kirendelt szakértő "objektív, elfogulatlan" véleményt ad. Ezek:
ca.) a Pp. 178. § (kizárás),
cb.) a figyelmeztetés a hamis véleményadás következményeire,
cc.) a kirendelt szakértő szakértőként, míg a magánszakértő csak tanúként hallgatható meg,
cd.) a magánszakértő véleményét a kirendelt szakértőnek kell "felülvizsgálnia" (azokról véleményt adnia),
ce.) mindebből következik, hogy a magánszakértő és a kirendelt szakértő véleménye eltérően értékelendő,
cf.) a magánszakértő véleménye FELÜLVIZSGÁLANDÓ állítás, míg a kirendelt szakértő véleménye a Pp. 166. § (1) bekezdés és a Pp. 206. § szerint BIZONYÍTÉK!
Külön-külön vizsgálandó mind a hat állítás:
ad ca.) A kirendelt szakértő kizárására vonatkozó Pp. 178. § a magánfelkérésre dolgozó igazságügyi orvos-szakértőre nyilvánvalóan nem vonatkozhat, minthogy a perben érdektelen kirendelt szakértő is csak érdektelen lehet. Ez az érdektelenség eredményezi, hogy mind a bíró, mind a különleges szakértelmének hiányát pótló szakértő másodlagos szerepet tölt be a polgári perben, hiszen a polgári per éppen az ÉRDEKELTEK pere. Ezért a "per ura" nem a bíró, hanem a felperes. A polgári perben minden ténykedés alá van vetve a Pp. 164. § (1) bekezdése rendelkezési elvének, amely szerint "a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell BIZONYÍTANIA, akinek ÉRDEKÉBEN áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el" (a kiemelések a tanulmány szerzője értelmezési elvének megfelelő fontosságát jelzik). Ez a szakasz a Pp. alapja, lényege, tulajdonképpen maga a polgári perrendtartás. A többi szakasz csakis ennek a lehetőségeire, pontosabb értelmezésére, az ezzel kapcsolatos eljárás technikájára vonatkozik. Mindebből következik, hogy az a bíróság, amely akár jottányit is korlátozza a felet abban az emberfeletti feladatában, amit a jogalkotó reá - és CSAKIS REÁ - hárított, az a perrendtartás, pontosabban a polgári jogok érvényesítése ellen működik, vagyis ellene dolgozik saját bírói feladatkörének.
ad cb.) A bíróság másik érve, hogy a kirendelt szakértőt figyelmeztetik a hamis véleményadás következményeire. Kérdésünk: honnan tudja a szóban lévő bíróság, hogy az ügyvéd - aki a magánszakértőket felkéri - nem figyelmezteti a szakértőt a hamis véleményadás következményeire? Az ügyvédek, amióta először megismerték az ilyen bírósági vélekedéseket, minden felkért magánszakértőt írásban figyelmeztetnek a hamis szakvéleményadás büntetőjogi következményeire és a szakértő esküjére. Ezt az ügyvéd, mint megrendelő és a magánszakértő, mint vállalkozó írja alá. Ezért a cb.) érv semmis.
ad.cc.) A bíróság szakértőt csakis abban az esetben rendelhet ki és hallgathat meg, ha a perben jelentős tény, vagy egyéb körülmény megállapításához olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ebben az esetben is csak akkor, ha a szakértő kirendelését valamelyik fél indítványozza (Pp. 164.§ (2) bekezdése). A kirendelt szakértő - ebben az esetben - csakis a bíróság különleges szakértelmének pótlására hivatott. Jogosítványa a bíróságtól származik, ezért nem lehet több jogosítványa, mint amennyivel a bíróság rendelkezik, minthogy senki sem adhat át több jogot a másik félnek (például a kirendelt szakértőnek), mint amennyivel maga rendelkezik. A bíróság által kirendelt szakértő tulajdonképpen csak a bíróság ismereteinek segítésére hivatott, ennél több joga nincs.
Azt azonban nem lehet tudni, hogy a bíróság milyen törvényi tényállási elem értelmezésével jutott arra a megállapításra, amely szerint a bíróság által kirendelt szakértő a "perben szakértőként működik közre s e minőségében hallgatható meg, szemben a magánszakértővel, aki csak TANÚKÉNT hallgatható ki" (kiemelés Á. Gy.). Az eljáró bíróságnak ez a megállapítása, a törvényi tényállás ilyen erőltetett - de teljesen indokolatlan - megszorítása a törvény jogellenes értelmezéséből fakad, tehát törvénysértő. Ennek a törvényi értelmezése a következőképpen helyes.
A Pp. alapja, alapvető tényállási eleme, mint erről már szó volt, tulajdonképpen maga a polgári perrendtartás 164. § (1) bekezdése. A Pp. lényege - és ennek minden más tényállási elem alá van rendelve - a BIZONYÍTÁSI TEHER érvényesítésének megkövetelése és lehetővé tétele. Az a bíróság, amely polgári peres eljárásban bíráskodik, és ezt az alapvető perjogi elvet - amely miatt tulajdonképpen létezik a polgári perjog - nem engedi érvényesülni, nem ítélkezhet polgári perben.
Vizsgáljuk meg ennek az elvnek - a bizonyítékok elemzésével - a perjogi szabályait.
A Pp. szerint a bizonyítékok:
- a felek előadása (volt Pp. 6.§ (1) bekezdése, majd 3.§ (5) bekezdése),
- a tanúvallomások (Pp. 166.§ (1) bekezdése a "különösen" tényállási elem után első helyen, tehát összességében a második,
- a szakértői vélemények (az említett szakaszban a második helyen, tehát összességében a harmadik),
- a szemlék (összességében a negyedik),
- az okiratok (összességében az ötödik),
- egyéb tárgyi bizonyítékok (összességében a hatodik).
A Pp-ben ez csakis felsorolás, tehát egyáltalán semmit nem mond azok értékéről, egymáshoz való viszonyairól. Az azonban nyilvánvaló, hogy a hat bizonyíték teljesen önálló, vagyis egyik sem sorolható át a másikba. Így nem állíthatjuk például, hogy a szemle egyéb tárgyi bizonyíték, az okirat a fél előadása, vagy például az okirat tanúvallomás. Mind a hat bizonyíték önálló, egyik a másik bizonyítékká nem minősíthető át, tehát törvényesen az sem állítható, hogy a magánszakértői véleményt készítő "CSAK (!) tanúként hallgatható ki." Ez a törvény félremagyarázása.
Az állításnak azonban ennél sokkal nagyobb törvénysértésre alapot adó értelmezése is van. A Pp. hat bizonyítékot sorol fel. Sehol nem állítja, hogy ezek közül bármelyiket is csak a - másodlagos szerepet betöltő, érdektelen - bíróság veheti igénybe. A sorrendben harmadik bizonyíték a "szakértő vélemények". A Pp.-ben szó sincs arról, hogy ezt az - egyébként perdöntő - bizonyítási eszközt csakis a bíróság által kirendelt szakértő adhatja.
A Pp. 177-183. §-ok valóban csak a bíróság által kirendelt szakértő ténykedését szabályozzák, de sehol nincs a Pp.-ben olyan tényállási elem - a bizonyítási teher súlya alá kényszerített fél számára -, miszerint éppen a per ura nem vehet igénybe szakértőt. Nyilvánvaló - ez a Pp.-t kodifikáló törvényhozó akarata - a bizonyító félnek is, a bíróságnak is szüksége lehet szakértőre, ha "különleges szakértelem szükséges, amellyel" a bizonyításra kötelezett fél nem rendelkezik. A Pp. Szakértők című része (177-183. §) csak a bíróság által kirendelt szakértőről szól, minthogy azt kellett egzakt módon szabályozni, de mindebből nem következik, hogy a bizonyításra kötelezett félnek nincs a bíróságokra kötelezően előírt szabályok mellett, de a bíróságokkal azonos joga szakértő igénybevételére. A különbség csak annyi, hogy a bíróság kirendeli, a fél szerződésben igénybe veszi a szakértőt. A kétféle módon a perbe lépő szakértőnek teljesen azonosak a jogai és kötelezettségei. Ez a Pp. egész konstrukciója alapján nem lehet kétséges.
ad. cd.) Az már végképpen érthetetlen bírósági állítás, amely szerint "valamennyi szakmai tartalmú bizonyítékot azonban a kirendelt szakértőnek kell felülvizsgálnia, illetve azokról véleményt adnia". Nem tudni, hogy a bíróság ezt a képtelen állítást honnan vette. Ez a feltétel hol található a polgári perrendtartásban? A tanulmány szerzőjének válasza: SEHOL! Ez a bíróság egyszerű kitalálása.
Ám a bíróság jogalkalmazó és nem jogalkotó! Úgy tűnik, ez utóbbit mégis "jogalkotói minőségében" hozta. Erre ki, melyik alkotmányos szerv hatalmazta fel? A kirendelt szakértőnek - a hatályos eljárási szabályok szerint - semmiféle "felülvizsgálati" joga nincs (még az ETT IB "felül"-véleménye is az AB határozat szerint csak technikai norma).
A bíróság egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy a jogalkotó a bizonyítást (164. § (1) bekezdése) az ÉRDEKELTEKRE bízta, és nem az érdektelen bíróságra és a látszólag érdektelen - bíróság által kirendelt - szakértőkre.
ad. ce.) Mindebből következik, hogy a magánszakértő és a kirendelt szakértő véleményét eltérően értékelni súlyos törvénysértés.
ad. cf.) Mind a magánszakértő, mind a kirendelt szakértő véleménye BIZONYÍTÉK! Nem érthető, hogy a bíróság - éppen ebben a kérdésben - milyen alapon hivatkozik a Pp. 166. § (1) bekezdésére, amely ennek az ellenkezőjét mondja, és amelyet már fentebb részletesen kifejtettünk, vagyis a kirendelt szakértőnek semmiféle "felülvizsgálati" jogköre nincs, véleménye ugyanúgy bizonyíték, mint a fél által szerződtetett szakértő véleménye.
A Pp. 206. § a bizonyítás eredményének mérlegeléséről szól, vagyis nem bizonyíték, hanem a bíróság joga, hogy a "bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékokat a maguk összességében" értékelje, és meggyőződése szerint bírálja el.
Nem tudjuk, a bíróságok miért járnak el olyan módon, hogy semmibe veszik a Pp. 206. § egzakt törvényes rendelkezését. Azt sem tudjuk, miért nem tekintette a bíróság magára nézve kötelezőnek a Pp. 221. § (1) bekezdését, amely szerint a Pp. 206. §-ban szabályozott mérlegelését indokolni köteles. A jogerős ítéletet a Fővárosi Bíróság 41.Pf. másodfokon eljáró tanácsa hozta.
Az itt idézett felfogás manapság kezd a bíróságok bizonyítási felfogásában általánosan elterjedni. A tárgyalásokon az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő, hogy a bíró a felekkel azt közli, "a magánfelkérésre szakvéleményt adó orvos-szakértő véleménye csupán felperesi véleménynek számít" - amint egy konkrét ítélet kapcsán már az előzőekben is leírtam. Kérdésre - hogy ez mit jelent a bírósági gyakorlat szerint - a fél azt a felvilágosítást kapja: a magánszakértő véleményének bírósági értékelése (mérlegelése) szempontjából nem érvényesülnek a Pp. 177-183. §-okban előírt szempontok, például az sem, hogy ha a vélemény ellentmondásos, más véleményekkel vagy a tényekkel ellentétben áll, nem kell más szakértőt kirendelni, míg a bíróság által kirendelt szakértő esetében igen (Pp. 182. §). Mint látjuk, a magánszakértői vélemények degradálása a polgári perekben - a legkülönbözőbb formák között - egyre intenzívebb a futamidő csökkentése céljából.
Ez a különbségtétel nem egyezik meg a Pp. nyelvtani, logikai értelmezésével, amely nem mutat semmiféle értékrendbeli különbözőséget a kétféle orvosi szakvélemény között. A Pp. 177-183. § előírásai a bíróságok számára nem jogot biztosítanak, hanem kötelezettségeket írnak elő, tehát a szakvélemény bizonyító erejének megfordítását eredményezik.
A törvényhozó helyes akarata szerint a bíróság köteles igazságügyi szakértőt kirendelni, ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik (Pp. 177. § (1) bekezdése). A bíróság számára a Pp. 177. § (2) bekezdése azt is előírja, hogy kik közül köteles szakértőt kirendelni.
A Pp. 178. § előírja a bíróság számára, hogy a szakértők közül kit kell kizárni.
A 179. § előírja, hogy a bíróság a Pp. 169-171. §-okat köteles a szakértőkre is alkalmazni.
A 180. § kötelezően előírja a bíróság számára, hogy tisztázza, a szakértő a felekkel milyen viszonyban van.
A 181. § előírja a bíróságnak, hogy miket köteles az általa kirendelt szakértővel közölni.
A 182. § előírja a bíróság számára, hogy miként köteles eljárni, ha az általa kirendelt szakértő véleménye homályos, ellentmondásos, hiányos, önellentmondásos stb.
Mindezek a kötelezettségek (!) a felek által felkért szakértőkre nem vonatkoznak, minthogy a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a bizonyítási kötelezettség a feleket terheli. Ez a KÖTELEZETTSÉG kioltja az egyéb kötelezettségeket, minthogy a per ura a felperes, (ha fordul a bizonyítási teher, az alperes) de soha nem ír elő bizonyítási kötelezettséget a bíróság számára. Ez az oka a bíróságot - ebben a vonatkozásban - megkötő bizonyítási szabályrendszernek.
A felek ugyanis ha bizonyítási kötelezettségüknek nem tudnak megfelelni, ez számukra a pervesztesség kockázatával jár. A bizonyítás sikertelensége a felet sújtja és a lehető legcsekélyebb mértékben sem a bíróságot. Ezért - és csakis ezért - a bíróság bizonyítása kötött (!), míg a felek bizonyítási jogosultsága SZABAD! A fél - elsősorban a felperes - kénytelen vállalni annak az ódiumát, ha az általa felkért szakértő véleménye homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértő leletével, vagy bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez nyomatékos kétség fér.
Ez viszont nem jelent egyebet, mint azt, hogy a bizonyító fél - ha mégis élni kíván az onus probandival - kénytelen maga felhívni szakértőjét a szükséges felvilágosítás megadására, és ha ez nem vezet eredményre, a félnek kell felhívnia más szakértőt véleményadásra.
A bíróság érdektelen, tehát nem nyomasztja a bizonyítás kényszere, ezért a bizonyítási szabályozás köti, és nem a sikertelen bizonyítás súlyos következménye.
Minden egyéb vonatkozásban a fél által felkért szakértő és a bíróság által kirendelt szakértő bizonyításának következménye a bíróság számára azonos kell legyen.
A Pp. 3. § (5) bekezdése előírja: "a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve"
Ezt követően a bizonyítékokat exemplikative felsorolja: "szabadon felhasználhatja a felek előadását, valamint minden EGYÉB bizonyítékot" A fél előadása tehát nem több, mint minden egyéb bizonyíték, de a felsorolás sorrendjében kiemelten (!) az első helyen szerepel. Ezért a "fél szakértője" azonos bizonyító erőt képvisel a bíróság által kirendelt szakértő bizonyító hatásával.
A bíróság a bizonyítékokat szabadon mérlegeli az ítélethozatalkor. SZABADON: ami azt jelenti, hogy perjogi formaságok nem kötik a bizonyításkor, csak a meggyőződése. Ez azt is jelenti, hogy semmiféle bizonyíték előjogára, hitelességére, elfogadhatóságára nincs GARANCIA. Garancia csakis a bizonyítékok szabadságára van. Másra "garancia" csak az inkvizitórius eljárásban van.
MÉRLEGELÉS: a lehető legszigorúbban kötött! A "mérleg" a súlyozást jelenti. Minthogy azonban a tényeknek nincs olyan súlyozási rendszere, mint például a gyógyszereknek a patika-mérlegen, ezért azt a bíró kötött mérlegelése helyettesíti, amelyben nincs egyetlen bizonyítéknak sem "előjoga" más bizonyítékkal szemben. Különösen nincs ilyen "előjoga", illetve "garanciája" egyetlen szakvéleménynek sem más véleményekkel szemben. A mérlegelés egyetlen súlya: a bíróság meggyőződése (Pp. 206. § (1) bekezdése).
MEGGYŐZŐDÉS: "a meggyőződik igével kifejezett cselekvés, folyamat. Az a tény, hogy valaki meggyőződik valamiről: bizonyosságot szerez". (Magyar nyelv értelmező szótára IV. kötet, Akadémiai kiadó 1961. 1050. oldal). A megGYŐZŐDÉS tehát gondolati fogalom, a "győz" ige igekötős és főnévképzős alakja. A meggyőződés művelete az érvek mérlegelése alapján alakul ki úgy, hogy az az érv "győz", az érvek és ellenérvek vetélkedésében, amelyik súlyosabb. A meggyőződés ellensége az érvek eleve elrendelt hierarchiája, vagyis egyes érvek prejudikált kiemelése a rendszerből. Ha és amennyiben a személy - jelen esetben a bíró - úgy alakítja ki meggyőződését, hogy egyes érveket - tartalmuktól függetlenül - apriori kiemel az érvek sorából, vagyis privilegizál, már nem "meggyőződése", hanem elő-ítéletei alapján ítél, ami ellentétes az ítélkezés perbeli mechanizmusával, a jogállamok bírói ítélkezésének alkotmányos alapelvével, tehát törvénysértő.
A bíró meggyőződése, ha nem a legszigorúbban kötelező és csakis így értelmezhető logika egzakt szabályai szerint alakul, teljesen értelmezhetetlen, és így megismerhetetlenné, vagyis titokzatossá válik a felek és jogi képviselői, tágabb értelemben az állampolgárok - de még más bírók - számára is. A meggyőződés állampolgári szabadsága: alkotmányos jog. Az Alkotmány 60. § (2) bekezdése szerint: "ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti MEGGYŐZŐDÉS szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és MEGGYŐZŐDÉSÉT mindenki vallásos cselekmények_ útján vagy egyéb módon_ kinyilvánítsa, vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy tanítsa" (kiemelés és rövidítés Á. Gy.).
Ha tehát a perben ítélkező bíró nem a legszigorúbb logikai szabályokat érvényesíti a történeti és a törvényi tényállás egybevetése során - mint meggyőződést - akkor az egész igazságszolgáltatás megbukott, feleslegessé és értelmetlenné válik. A meggyőződést ugyanis az EGYÉN "gyakorolhatja". Az egyén viszont - mint a kifejezés is mutatja - EGYÉNIESSÉG. Ebben a minőségében az emberi hasonlóságok mellett - egyénileg különbözik minden más egyéniségtől, személyiségtől.
Ezt a gondolatot legszemléletesebben Ady Endre fejezte ki, Szeretném, ha szeretnének című költeményében (1909): "Vagyok, mint minden ember: fenség / Északfok, titok, idegenség / Lidérces, messze fény_
Ha tehát a bíró, "mint minden ember", az ítélkezésben is Ady csodálatos, lenyűgöző, - kétségtelenül csak az emberre igaz - meggyőződése szerint ítél, de azonban minden logikai kötöttség nélkül, akkor ez az ítélet eleve értelmezhetetlenné válik, tehát - de jure - nem ítélet!
Az állampolgár ugyanis a történeti és törvényi tényállás legpontosabb ismeretében sem tudja kiszámítani a bíró "meggyőződésének" fenségét, titkát, és nem látja a bíró - mint ember - lidérces messze fényét. Ezért a bírói ítélkezés - a legszigorúbb logikai szabályok törvényes előírásainak betartása nélkül - a harmadik évezredben, egy független demokratikus jogállam igazságszolgáltatásában teljesen alkalmazhatatlanná válik.
Tisztában vagyok azzal, hogy bírók részére rendezett egyes továbbképzéseken a fentiekkel ellentétes jogértelmezések is elhangzanak, de ezek a kifejtettek alapján contra legem nézetek. A továbbképzésen elhangzottak nem jogforrások, azokat, ha a jogszabályokkal ellenkeznek, a bíró nem alkalmazhatja, bárki adja is elő a bírósági vezetők közül.
Az eddigi elemzésekből nyilvánvaló, hogy a bíróságok a szakértői bizonyítást annak reciprocitásában értelmezik és alkalmazzák, amelynek következtében - a "futamidő gyorsításának" jegyében - ma már szinte lehetetlen kártérítési pert (főleg orvosi műhiba pert) nyerni Magyarországon, ami az állampolgárokra lassan kezd életveszélyessé válni. A fent elmondottak jegyében folyik manapság a bíráskodás súlyosan egészségkárosodott állampolgárok alapvető emberi jogai ellen!
IV. A jogerős ítéletek "utóélete"
Az előzőekben leírtam, hogy a polgári perekből - mint követelményt - kiiktatták az igazság "szolgáltatását" és a polgári pereket beszorították a "futamidő gyorsításának" csapdájába. Ez megnyilvánul a kártérítési perek ítélkezésében is. E tendencia egyre terjed a bírói gyakorlatban. Azonban azt is meg kell vizsgálnunk, hogy ez a helyzet milyen metodika alkalmazásával tágul az úgynevezett bírói gyakorlatban.
A "bírói gyakorlat" soha és sehol pontosan nem definiált fogalom, a római jogtól kezdve a XVIII-XIX. századi nyugat-európai demokratikus jogállamokban, de mindmáig az úgynevezett független, demokratikus jogállamokban sem. Erről többé-kevésbé minden jogász szakember körülbelül tudja, hogy mit jelent, a bíróságok is quasi értelmezik, de pontos definíció nélkül. Az "általános bírói gyakorlat" - az ítélkezésben - sokkal többet árt, mint használ az IGAZSÁGOS ítélet meghozatala során. Vagyis másként fogalmazva: perdöntő fogalmat csakis teljesen egzakt definíció alapján alkalmazhat az ítélkezés. Ettől azonban - sajnos - fényévekre vagyunk. Legnagyobb gondot ezen a téren a Legfelsőbb Bíróság "elvi irányítása" és a bírói gyakorlatot ötven éve irányító Bírósági Határozatok (közzéteszi a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága) 5okoznak. Nem lehet tudni, hogy a havonta megjelenő "folyóiratot" milyen csoport szerkeszti, milyen alapon válogatják ki a közlésre szánt jogerős ítéleteket, azokat milyen módszer szerint "rövidítik" (nem a teljes ítélet jelenik meg), és miként kapja az "eseti döntés" az elején kivastagított bevezető részt, amely a legtöbb esetben nem pontosan tartalmazza a benne lévő eset legfontosabb jellemzőit, tehát gyakran félrevezető.
Ezt az anomáliát ritkán vetik fel a bírósági ítélkezés során, habár - a maga módján - ez is perdöntő. Jól látta meg a helyzet contra legem voltát dr. Fűrész Klára egyetemi tanár, aki az 1998-ban Kukorelli István szerkesztésében megjelent Alkotmánytan című szakkönyv Igazságszolgáltatás című fejezetében a következőket írja: "a Legfelsőbb Bíróság elvi irányító tevékenysége alkotmányjogi nézőpontból nem problémamentes. Aggályos, hogy az elvi irányítás gyakorlatában nem különül el határozottan az ítélkezés és az elvi irányítás; az elvi irányítás előtérbe kerül az ítélkezéshez képest; az elvi irányítási jog korlátlan delegálásra kerül a Legfelsőbb Bíróság belső szervei között (például tanácselnöki értekezlet állásfoglalása), a precedens jog tilalma ellenére évente 400-500 egyedi határozatot tesznek közzé az alsóbb színtű bíróságok felé stb." 6
A szerző az idézett részben egy nagyon fontos elvi problémát vet fel: összekeverhető-e a normatív jog rendszere a precedensjoggal? Én - e tanulmány szerzője - a leghatározottabban állítom: NEM! Mind a két rendszer a maga komplexitásában az igazság szolgáltatásának megfelelő, de egymástól alapvetően eltérő más alapokon nyugvó mechanizmusa. A kettőt azonban keverni, egyiket a másikba átvezényelni lehetetlen, mint ahogyan nem lehet a tüzet a vízzel összekeverni.
Meggyőződésem, hogy a Bírósági Határozatokban (BH) megjelenő évi 400-500 jogeset az igazságszolgáltatásban - a magyar normatív kodifikációs rendszerben - sokkal több zavart és anomáliát teremt, mint amennyi "előnye" van az úgynevezett egységes igazságszolgáltatási rendszer kialakításában.
A zavar egyik forrása, miszerint a közölt jogesetek sem egységesek. Arra, hogy az egyes jogesetek szinkronban legyenek egymással, senki nem ügyel (legalábbis a szerkesztők egyáltalán nem). A zavar másik oka a bevezető szöveg és a közölt jogeset különbözősége. A legtöbb hivatkozás az eseti döntésekre a bevezető szöveg alapján történik, a részletek elemzése nélkül, természetesen kifejezetten tévesen.
Az alapvető probléma azonban a BH-ba került jogesetekkel kapcsolatban az, hogy ki és milyen jogosultság alapján válogatja és közli azokat?
A haló poraiból újraéledt ítélet
Ha egy polgári peres ügy jogerősen lezárult, beállt a RES JUDICATA. Vagyis másként fogalmazva: a peres felek egyike a pert megnyerte, a másik fél elveszítette, a kártérítést és a perköltségeket kifizették, senkinek nincs semmi követelni valója a másikkal szemben, a bíróság az ügyet lezárta, az ügyirat az ítéletekkel együtt az irattárba került, vagyis a perek "temetőjébe". Mégis a bírósági irattárból (a perek temetőjéből) egyes ítéletek kikelnek, elindulnak, és "kísértet szellemként" elkezdik új, "túlvilágról jött", misztikus életüket. Esetleg "hegyet-völgyet bejárva", mint "ítélet-szellemek" évtizedekig "élnek" haláluk után "szellem-életet", megkísértve valós, élő (vagyis folyamatban lévő, bírósági ítélet előtt álló) pereket.
Az egyszerűség kedvéért ezt a perjogi anomáliát is konkrét eset bemutatásával illusztrálom.
Egy orvosi műhiba perben az egyik alperes az "érintett személy" felperes hozzájárulása nélkül adta ki saját magánszakértőjének az orvosi iratokat. A felperes az orvosi műhiba per mellett - személyhez fűződő jogai megsértése miatt - pert indított az adatokat kiadó gyógyintézet és az orvosi titkokat átvevő és magánszakvéleményt készítő orvos ellen is. A bíróság helyesen állapította meg ítéletében: "a perindításból azonban önmagában nem következik az a vélelem, hogy az alperes a per tárgyává tett gyógykezelésre vonatkozó és szükségképpen rendelkezésre álló adatokat az eljárást kezdeményező kifejezett hozzájárulása hiányában az általa megválasztott szakértő rendelkezésére bocsáthatja magánszakvélemény beszerzése végett. Ilyenkor ugyanis a magánszakértő részére adott megbízás - mivel az nem a bíróságtól származik - kívül esik a polgári per keretein, olyan adattovábbításról van szó (Atv. 2. § 5. pont), amelynél az érintett hozzájárulásának hiánya a titokvédelem szabályainak megsértését jelenti". 7
Ezért az eljáró bíróság megállapította az alperesek terhére a személyhez fűződő jog megsértését is (Ptk. 84. § (1) bekezdés a.) és b.) pont).
A perben sem a felperes, sem az alperes nem kérte annak - a bíróságtól való - megállapítását, hogy milyen feltételek szerint tehette volna meg az I. r. alperes, hogy kiadja magánszakértőjének az orvosi titkokat képező iratokat. Az eljáró felülvizsgálati bíróság mégis - az ítéletében - a következő "tanácsot" adta az alperesnek. "A polgári jogok (Ptk. 4. § (1) bek.) és a perbeli jogok (Pp. 5. § (1) bek.) jóhiszemű gyakorlásának követelménye azt is jelenti, hogy a jogokat nem lehet visszaélésszerűen gyakorolni. A polgári perben megnyilvánuló esélyegyenlőség sérelmét jelentheti, ha az eljárást kezdeményező fél a titokvédelemmel kapcsolatos jogait visszaélésszerűen gyakorolja: megalapozott indok nélkül nem járul hozzá, hogy az alperes magánszakértői vélemény beszerzése érdekében harmadik személy rendelkezésére bocsássa a kérdéses orvosi adatokat. Ezért ilyenkor lehetőség van arra, hogy az orvosi adatokat a személyes adat jellegüktől megfosztva, az azonosításra való alkalmasság kizárásával bocsássa az alperes az általa megbízott szakértő rendelkezésére, aki az anonimizált adatok alapján készítheti el a szakértői véleményét. Az így elkészült magánszakértői véleménynek a bíróság rendelkezésére bocsátásával a kiszolgáltatott adatoknak az érintett személlyel való kapcsolata ugyan helyreáll, és visszanyeri személyes adat jellegét, ettől kezdve azonban az adatok felhasználása a bírósági eljárás keretei között történik, tehát az érintett személy vonatkozásában a jogsérelem nem következik be (Atv. 2. § (1) pont), az alperes pedig a védekezéshez való jog gyakorlásában nincs korlátozva. Miután azonban a perbeli esetben az alperesek a felperesek hozzájárulását nem kérték meg, ugyanakkor az érintett személy adatait nem is anonimizálták, ezért a jogsértés mellőzésének megállapítására ez okból sem volt lehetőség. " 8
A szóban lévő Legfelsőbb Bírósági ítélet BH-ban közzététele óta körülbelül húsz gyógyintézet adta ki "anonimizálva" az orvosi iratokat az általa kiválasztott magánszakértőnek, nem kérve a felperes "érintett személy" hozzájárulását. Az eljáró bíróságok ezt a személyhez fűződő jog megsértésének megállapítása nélkül, tehát a dokumentáció jogszerűségét megállapítva a felperesi keresetet az "anonimizálásra" hivatkozva elutasították. Egyetlen egyszer sem vizsgálták azonban, hogy az orvosi titoktartást képező "különleges adatok" tényleg anonimizálva vannak-e. Mellesleg megjegyezve "anonimizált" orvosi dokumentációból orvos-szakértői véleményt készíteni lehetetlen. Ha a felperes kérte, hogy az I. r. és a II. r. alperes mutassák be az úgymond "anonimizált" dokumentációt, a bíróságok - mint felesleges bizonyítást - ezt mindig elutasították. Végül tehát a - BH 1997. évi 5. számban 218. szám alatt közölt felperesi pernyertességet leíró - eseti döntésből húsz pervesztés származott.
Egyébként az eset külön érdekessége az a törvénysértés is, amely abból keletkezett, hogy a BH 1997. évi 5. számban közölt ítéletet ugyanaz a felülvizsgálatot végző tanácselnök írta alá, aki azután a többit - anonimizálásra hivatkozva - elutasította.
Egy ilyen felülvizsgálati ítélet a sok közül: "A jogerős ítélet a Pfv. IV. 21. 235/1996/6. számú ítéletnek megfelelően helytálló indokok alapján utasította el az I. és V. r. felpereseknek a személyhez fűződő jog megsértésének megállapítására irányuló keresetét is. A II. r. alperes a személy beazonosítására szolgáló adatok nélkül adta át az iratokat a III. r. alperesnek, aki önmagában az orvosi adatok alapján az adatok mögött lévő valóságos személyt beazonosítani nem tudta. Téves a felpereseknek az az álláspontja, hogy az orvosi adatok miatt a valóságos anonimizálás nem történt meg. Az orvosi adatok valóban személyes, különleges adatok, amelyek azonban mindaddig, amíg közvetlenül egy meghatározott személlyel kapcsolatba nem hozhatók, e jellegüket elvesztik. Kétségtelen, hogy az ilyen anonimizált adatok felhasználása akkor lehetséges, ha az eljárást kezdeményező fél a titokvédelemmel kapcsolatos jogait visszaélésszerűen gyakorolja, azaz megalapozott indok nélkül nem járul hozzá, hogy az alperes magánszakértői vélemény beszerzése érdekében harmadik személy rendelkezésére bocsássa a kérdéses orvosi adatokat (Pfv. IV. 21. 235/1996/6. sz. ítélet), és a perbeli esetben a II. r. alperes előzetesen nem kérte a felperesek hozzájárulását. Ilyen módon azonban a II. r. alperes akkor is kiadhatta volna a személyes jellegüktől megfosztott orvosi adatokat, ha a felperesek megtagadják a hozzájárulásukat." 9
Mint jeleztük, a jelen ítéletet ugyanaz a tanácselnök írta alá, mint a LB Pfv. IV. 21. 23561996/6. ítéletet, tehát önmagát "felülvizsgálta."
Az ismertetett eset az előadottakon kívül még több okból is törvénysértő:
1.) A Pp. volt 4. § (jelenleg 3. § (1) bekezdése) szerint a per keresethez kötött. Ez vonatkozik az elsőfokú, a másodfokú és a felülvizsgálati eljárásra is. Azt viszont a felek nem kérték a bíróságtól, hogy "adjon ötletet" az alperesnek, miként adhatja ki - a felperes "érintett személy" tudta és beleegyezése nélkül - az orvosi dokumentációt alperesi magánszakértőnek. Véleményem szerint a LB Pfv. IV. 21.235/1996/6. ítélet mondvacsinált "elvek" alapján "ötletet adó" része nem lehetne az ítélet része, az - mivel contra legem - nem vehető a bíróságok által figyelembe, annak ellenére, hogy jogerős, tehát res judicata. Tulajdonképpen jogállam ilyen durván jogellenes és távlatokra kiható ítéletet nem hozhatna. Ha mégis hozott, az ominózus rész nem része a jogerős ítéletnek, arra később más bíróságoknak hivatkozni is törvénysértő.
2.) Minthogy azokban az esetekben, amikor az alperesek az "anonimizálásra" hivatkoztak, ennek a valóságát a bíróságok soha nem ellenőrizték, és nem kötelezték az alpereseket az "anonimizálás" bizonyítására - holott ebben a vonatkozásban az onus probandi az alpereseket terheli -, ez is törvénytelen bírósági eljárás volt minden esetben.
3.) Végül - azonban éppen ez a legproblematikusabb - milyen alapon hozta le a BH éppen ezt az ítéletet, a pernyertes felperes kifejezett hátrányára?
A probléma azonban ennél sokkal általánosabb, a fenti példa csak szemléltette a vizsgálni szükséges perjogi anomáliát.
A kérdés, amit már a jelen fejezet elején feltettem: "haló poraikból" miként ébrednek újra egyes, már teljesen lezárt ügyek ítéletei, és kezdik el "szelleméletüket", veszélyeztetve az "élő perek" igazságszolgáltatását? A feltett kérdésre a szakemberek leginkább az Alkotmány 47. § (2) bekezdésére szoktak hivatkozni: "a Legfelsőbb Bíróság biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, jogegységi határozatai a bíróságokra kötelezőek".
Csakhogy az évi 400-500 eseti döntésnek semmi köze nincs a "jogegységi határozatok"-hoz. Véleményem szerint a BH egész rendszerét egy "független, demokratikus jogállam"-ban újra kellene gondolni.
A polgári per ura a felperes (büntetőjogban más a helyzet, minthogy ott a "per ura" az állam, tehát a BH-ban való közzététel is államérdeket kell szolgáljon). A polgári perben - meggyőződésem szerint - a közzététel csakis a felek hozzájárulásával történhet. Minthogy a per ura a felperes, a bíróság keresethez kötött, a perben vannak jogai (pervezetés, mérlegelés, ítélkezés), de - ha a per végérvényesen befejeződött - ezeket a jogokat a továbbiakban már nem gyakorolhatja: a per egész tartalmával együtt visszakerül a felekhez, a bíróság csupán őrzi irodáiban a peres anyagokat. Semmiféle joga nincs azok "újraélesztéséhez".
Indítványom alternatív:
a.) vagy be kell szüntetni a BH-t, minthogy vannak jogegységi döntések, irányelvek kollégiumi állásfoglalások stb.,
b.) vagy a BH szerkesztését olyan bizottságra kell bízni, amelyben a bíróság képviselete mellett képviselve vannak a felek, az Alkotmánybíróság, az igazságügyi tárca és az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. Tehát csakis azok a jogesetek kerülhetnek a BH-ba, amelyekhez a felek hozzájárulnak, és ez a bizottság is indítványozza.
Mindezt természetesen még nagyon részletesen végig kell elemezni, én - jelen tanulmányomban - csak jeleztem ennek törvényes előfeltételeit.