A bíráskodás kifejezés szinonimája az ítélkezés és az igazságszolgáltatás1.
Amióta az emberiség történetében ismeretes a "jog" és az ítélkezés (a római jogban: ius, fas, mos) mindig az IGAZSÁG-szolgáltatás volt a célja, ez általánosan ismert volt az emberi közösségek és tagjai között, minden korszakban, kezdetektől. Az ősi társadalmakban (paleolitikum, mezolitikum, neolitikum, tehát általában a "kő"-korszakban) a törzsi-nemzetségi közösségeknek a "joga" inkább a "mos" volt, amelyen vallási és nem vallási magatartási szabályokat értettek. Kezdetben csak a nemzetségnek voltak jogai a tagjainak nem, később a pater familias hatalma jelentette a nemzetség tagjainak "jogát". Amikor az ősi közösségekből (törzsekből, nemzetségekből) az államok létrejöttek - elsősorban a polis-ok - alakult a ius jogi normává, de mindez az igazság eldöntése érdekében.
A jogi szabály megerősödésének folyamata során jelennek meg az ellenérdekű felek, a bizonyítás szükségessége, ennek folytán kötelezettsége és a bizonyítás egyik eszközeként a tanú.
Homérosz halhatatlan művének egyik jelenete jól szemlélteti ezt az átmeneti kort: "Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt: meggyilkolt ember vérdíja fölött civakodtak ketten; az egyik esküdött, azt mondta a népnek, mind kifizette: tagadta a másik: mit sem kapott még, Mindketten kívánták, hogy tanú döntsön a perben.2"
Az első strukturált, általános érvényű - már kódex jellegű - normarendszer a Hammurabi törvény gyűjtemény (könyv) volt, amely írásban két - azonosan szerkesztett - oszlopon volt összefoglalva3. Ebben a kb. négyezer éves kódexben fordul elő a "bíró" kifejezés, a "Perrendtartás" című részben4. "Ha bíró ítéletet ítél, végzését eldönti, pecsétes okmányt állít ki róla, utána pedig ítéletét meghajlítja, az a bíró a kire az általa hozott ítélet megmásítását rábizonyítják, a kérdéses pör tárgyát képező összeg XII-szeresét fogja megadni és nyilvánosság előtt fogják eltávolítani bíráskodása székéből úgy, hogy többé oda visszatérni nem fog s a bírákkal többé ítéletben nem ül. (I. fejezet. 5. §)5
A római praetori jogban a bíró a praeditus (instructus, ovnatus, affectus) volt. Eredetileg a bíró maga a rex volt, ezt követően a consulok, majd a praetori tisztség felállítása után a praetor.
A római jogban nagyon nagy súlyt helyeztek a bírók érdektelenségének biztosítására, mégis közismert volt a megvesztegethető bíró (iudex numm?rius).
A bíráskodás tehát két külön irányból indult: "alulról" a tanú szerepéből és "felülről" a rex (uralkodó) bíró működéséből.
Az "alulról" indult bíráskodásé volt azonban a jövő.
Kezdetben a bíró (tanú) abból élt, amit a peres felektől kapott. Ebben az időben még nem is határolódott el a "magánjog" és a "közjog", minthogy mindkét jogi ténykedés a magánszférába tartozott. A közjog - így az igazságszolgáltatási tevékenység is - a magánjogiból "egészen" közjogivá átalakuló igazságszolgáltatást - mindenütt, ahol ez a folyamat végbement - gigászi küzdelem kísérte. Két ellenkező érdek csapott ugyanis össze. Egyrészről a bírák nem akartak a helyzeten változtatni, minthogy a "kliensek" sokkal jobban megfizették őket, mint amennyit az állam tudott adni, és a "feleknek" is - legalább a gazdagabbaknak - érdeke volt a "magánbíró" működése, hiszen céljaik szerint ítélkezett. Másrészt az igazságosságot (az átlagpolgárt) és főleg az állam érdekeit nem szolgálta ez a bírói státus. Ezért a közhatalom egyre több "adminisztratív intézkedést" hozott a bírói "magánpraxis", majd a korrupció ellen.
Mindez a magyar törvényhozásban is jól nyomon követhető. Kezdetben a magyar bírák is "magánítélkezésből" éltek. I. István még korlátlanul engedte a bírók megajándékozását. I. László király II. könyvének 6. fejezete, az 1. § szerint: "Ha pedig ártatlant akasztat fel [mármint a bíró, Á.Gy.], száztíz pénzt fizessen, és az elítéltnek minden javait adja vissza övéinek." Ebből egyértelmű, hogy a bírói "foglalkozás" jól jövedelmező üzlet volt, az elítélt vagyona a bírót illette, és az ártatlan megbüntetése volt a kockázat (a 110 pénz az ún. vérdíj volt).
A "magánbíráskodást" később anyagi védelemben is szükséges volt részesíteni a kontárok ellen. I. László király III. könyvének 23. fejezetében elrendelte, hogy a "titkon ítélkezőket" a bíró elé vigyék, büntetésük: a "perben ítélt (álbíró által ítélt) dolog kétszeresét fizesse a valódi bírónak, és ezen felül tíz pénzt. Az a bíró viszont, aki %%%nem ítélt igazán%%%zár (vagyis igazságtalanul ítélt, Á. Gy.), térítse meg kétszer, amit ítélt, és fizessen öt pénzbírságot." Így megalapoztatott a bírói kaszt anyagi védelme mindkét oldalról (álbírák ellen és a "becsület" védelmében). Semmiféle perben nem volt kötelező a bíró "alkalmazása". A 27. fejezet szerint, akik "otthon vívták meg ügyükért... azokon a bírónak semmi keresete ne legyen" (csak a "körzetesítést" rendelték el, III. könyv 16. fejezet), de ha mégis utóbb bíró elé állnak és a bíró "megegyezteti őket" és "ezért adnak a bírónak valamit" (baksist), "egyharmadot magának, kétharmadot a királynak tartson belőle".
A "magánbíráskodás" ilyen rendszere mellett egyre nehezebb lett az igazságot érvényre juttatni. Az első századfordulón az igazságtalan bírót pecséttel a király udvarába kellett rendelni (Kálmán Király I. könyv 23. fejezet).
Zsigmond király a XV. században rendelte el a bírók eskütételét. A szövegben nagy hangsúlyt kapott, hogy a bíráknak a "gazdagnak és szegénynek megválogatás nélkül és minden kérést, jutalmat, kedvezést, szeretet meg gyűlölséget hátratéve és távol tartva" kell ítélkezni. (1435. évi VI. decretum 1 tc. 2. §.) A decretum a befolyt bírságokról úgy rendelkezik, hogy azokat felerészben a megyei ispánok, másik felét a szolgabírák maguk között osszák meg. (3. tc.) Rendszabályokat hozott "a féktelen gyakorlatba jött hatalmaskodások elfojtására", előírta pl. a maximális bírság összegét (ez bűnesetenként három márka, 6 tc.). Rendelkeztek a bírák fizetéséről is: a közbíró - ha a birtok ura állította be vagy maga a földesúr - "az ő fáradságáért és tisztségéért negyven dinárt" kap. (16. tc.)
Mátyás király a bírói "eskümintát" még pontosabbá tette. A zsigmondi szöveghez képest új, hogy a végrehajtás igazságosságára is esküt kellett tenni a bírónak (1496. évi VI. decretum 73 tc.) A bíráskodás ezen szigorítása sem segített azon, hogy az ítélkezést ne érte volna sok bírálat. II. Ulászló a bírák és ítélőmesterek védelmében hozta meg az 1442. évi I. decretum 70. tc-et, melyben elmarasztalta mindazokat, akik a bírákat "rágalmazzák, rossz hírbe hozzák, igazságtalanul rágalmazzák, mintha ezek nem szolgáltattak volna nekik igazságot, és kárhozatos kiabálása miatt többnyire igen sok botrány és másféle bajok támadnak". Ezért elrendelte, "hogy ezek nyelvére féket rakjunk... egyáltalán senki se merészelje a törvényszék rendes bíráit vagy azok ítélőmestereit és ülnökeit becsmérelni vagy igazságtalanul ócsárolni." (1. §.) Maga a tc. is bizonyítja, hogy a "magánbíráskodás" hova vezetett. Hat évvel később a király III. decretumában rendkívül szigorú intézkedésekre kényszerült: "Nehogy az ítélőmestereket ajándékokkal megvesztegessék, a rákosi szigorú eskü alatt meg kell fogadniuk és ígérniük, hogy mindenki ítélőmester az ilyen ajándokok miatt valaki részére hamis és igaztalan ítéletet mondott, akkor az ilyen ítélőmester fejével és javainak elvesztésével bűnhődjék." További kilenc évvel később a király ismét rendezte a bírák fizetését. Az 1507. évi V. decretum 3. tc. 4. § a főbíráknak kétszáz, a nemes táblabíróknak háromszáz aranyforintot rendelt kifizetni.
A bírói baksis ügye még évszázadokig vajúdott: "Mikor Mária Terézia Szvetics királyi személynöktől megkérdezte, hogy igaz-e, hogy ajándékokat fogad el a felektől, nyíltan bevallotta, hogy igaz, de azt tette hozzá, hogy mind a két fél ajándékát látatlan egy zsebbe csúsztatja, hogy ne tudja, ki mennyit adott6."
Vagy egy másik példa a XVIII. századból, Huszty István egri jogászprofesszor véleménye a bírák magatartásának szabályairól: "... a bíró ne fogadjon el ajándékot a felektől, különösen a per eldöntése előtt. Mindamellett ennivalót és innivalót olyan mennyiségben, melyeket néhány nap alatt elfogyasztanak, elfogadhat7."
A bírói korrupció problémája azonban a XIX. század hetvenes éveiben végleg megoldódott! A Csemegi kódex megtiltotta az utólagos ajándékozás minden formáját is (465. §), és ezzel elejét vették a bírák peres felektől való függésének. A századfordulón egy vádlottat azért ítéltek el súlyos börtönbüntetésre, mert egy bírónak 10 forint ajándékot akart adni az ítélethirdetés után8.
Az igazság-szolgáltatás kialakulása
A bíráskodás kialakulásának folyamata - mint ezt az előző részben kifejtettem - évezredekig tartott, míg végül a civilizált jogállamokban eljutott mai rendszeréhez, a pártatlanság, a magas színtű szakmai felkészültség és maga az igazság-szolgáltatás egész rendszere: a több színtű bíráskodás a bírók társadalmi, egzisztenciális, anyagi függetlensége, amely olyan "hierarchiát" igényel, amely nem hasonlítható a társadalom semmiféle más hierarchiájához: a felsőbb és alsóbb bíróságok nem állnak egymástól függő viszonyban, a "felsőbb" bíróságok vagy bírósági vezetők (pl. a bíróság elnöke, stb.) nem utasíthatják az "alsóbb" bírósági bírót (bíróságokat). Kialakult tehát az az igazságszolgáltatási rendszer, amelyben különböző színtű bíráskodás mellett sincs alá-fölé rendeltség a bírói karban.
A bírói függetlenség kialakulásának zegzugos folyamatával párhuzamosan fejlődött, alakult, változott - különböző zsákutcákon keresztül - a bíróságok egyetlen feladatának teljesítése: az igazság szolgáltatása, (szinonimái, a bíráskodás, a törvénykezés, az ítélkezés9).
Minthogy a bíró ítélkezésében - ez minden bírói rendszer sajátossága, miszerint a törvényeknek, jogszabályoknak, esetleg ítélkezési precedensnek, szokásjognak - alá van rendelve, eljárása a törvények rendelkezéseinek megfelelően kell alakulnia. Ezen kívül - de jure - a bírónak más alárendeltsége nincs. A bírónak azonban minden bizonyítási eljáráshoz - az ítélkezés története során, ezen feladat ellátásához - szüksége volt segítségre. Több ezer évig a bírót a bizonyítás során az "istenítélet" (judicium Dei, ordal, Gottes-Urtheil) "segítette".
Nem ismerünk olyan bírósági bizonyítási rendszert, amely nem az istenítéletekkel kezdte volna működését, függetlenül attól, hogy milyen istenekben hittek az adott kor népei, bírái és uralkodói. Az egyik legősibb törvénykönyv, a babiloni, (Hammurabi törvényei) "Bevezetés"-ében leszögezi, hogy a főisten Anu, az Anunnaki király, ezen kívül Illil, Marduk, Éa, Uras istenek továbbá Mama, Nintu és Innanna istennők, akik Hammurabit bízták meg, hogy segítségükkel igazságot tegyen10. Az istenítéletek a Hamurabi törvények alapját képezték. Erre egy jellegzetes példa a törvénykönyv 2. §-a, amely szerint: "Ha valaki BŰBÁJOSSÁG vádját szórja más ellen de rá nem bizonyítja, az a kivel szemben a bűbájosság vádja forog fenn, a folyóhoz menjen, a folyóba merüljön, ha a folyó elragadja, vádlója fogja házát elfoglalni, ha azonban az illetőt a folyó ÁRTATLAN-nak nyilvánítja, úgy hogy épen marad, az a ki ellene bűbájosság vádját szórta, ölessék meg, az pedig a ki a folyóba merült vádlója házát fogja elfoglalni. (i.m. 29. oldal, kiemelés Á.Gy.)
Ez az ítélkezési eljárás tulajdonképpen azt a vélelmet rejti magában, hogy nem a bíró ítélkezik, hanem az istenek, a folyó - mint eszköz - segítségével, a bíró csak "médium" az istenek és a perlekedők között. Sajátos, hogy ezekben a korokban a "bűbájosságtól" való félelem szinte minden népnél megjelent (később látni fogjuk, hogy a magyar ítélkezésben is). A bűbájosság, a hiedelem szerint: "az a különleges erő, hatalom, tudás, képesség, hogy valaki természet feletti hatalmakkal való szövetsége révén csodálatos, természetfeletti dolgokat tud véghezvinni11."
A görög "mitológiai" kor ítélkezése is istenítéletekre épült. Erről kevés ismerettel rendelkezünk, minthogy a kor "eljárási joga" erősen összeolvadt a mitológikummal, amelynek hite szerint tulajdonképpen az istenek, félistenek (isten és ember gyermeke) és az "egyszerű" emberek quasi egy társadalmat alkottak. A természet feletti ítélkezési beavatkozás azonban eljárási jogukat úgyszólván teljesen eluralta12. A jogellenes magatartás büntetése az utódokra is átszállt. Volt olyan ítélet, amely harmad-, vagy negyedíziglen volt hatályos. A legsúlyosabbak harmad+negyed "íziglen" vagyis összesen hetedíziglen. Ennél tovább - minthogy az utódok emlékezete is elhomályosult - már nem volt "hatályos". Az istenítéletektől még a római jog sem volt mentes, minthogy egyik eljárási formája a sacrämentum volt, amely a biztosíték és a perlekedés mellett ismerte a "szentség"-et.
A középkorban azonban minden egyházi és világi peres eljárás az istenítéletekre épült.
A magyar bíráskodást I. István király törvényei óta, szintén az istenítéletek uralták. Az istenítéletek - ordalia - a következők voltak: bajvívás, keresztpróba, tűzpróba, tüzes vas próba, tetemre hívás, vízpróba13. I. László király II. dekrétum 4. fejezetben olvassuk a következő címet: "A lopás vádjától való megtisztulásról, amikor az egész falú tolvajnak kiált valakit." Ezt követően a jogszabály: "Ha valakit ennekutána az egész falú tolvajnak kiált, próbával kell bizonyítania". A törvény indokolása: "A judicium alatt isten ítéletet, az az a tüzes vas vagy a forró víz próbája értendő14".
A magyar jog a "bűbájosság"-ról: A 20. század első éveiben szerkesztett Jogi lexikon az istenítéletek kialakulását és fejlődését a következőkkel indokolja: "Az istenítélet vallásos alapgondolata azon a hiten épül fel, hogy az istenség az ártatlanság érdekében csodát tesz, felfüggeszti a természet felett uralkodó törvényeket. Ez azonban az intézménynek merőben külső primitív magyarázata. Az istenítélet sociologiai alapját megtaláljuk a kezdetleges társadalmi élet viszonyaiban. Ekkor ugyanis rendkívül nehézséggel jár határozott és közvetlen bizonyítékok megállapítása; a tettenérés és beismerés esetét kivéve, a tagadóval szemben nincs bizonyíték. Az okirattal való bizonyítás nemcsak a rendezetlen társadalmi viszonyoknál fogva, de már az írástudatlanság miatt sem jöhet számba, a tanukkal való bizonyítást az egyes csoportok (törzs, nemzetség, család) közt uralkodó magánbosszú teszi lehetetlenné (a tanúskodó ki van szolgáltatva az ellenfél bosszújának). Ha a mai bizonyítási rendszer főeszközei egyáltalán nem működhetnek, nem marad egyéb hátra, mint a sorshoz, a véletlenhez folyamodni, mely a primitív hit szerint az istenség akarata15."
A valóság azonban az, hogy az istenítéletek bizonyítékként értékelése a 20. század közepéig fennmaradt pl. a magyar perjogban az "eskü" formájában. "Az eskü viszonya az istenítéletekhez", egyik fejezete Révész Imre 1850 körüli írásának. Ebben a következőket olvashatjuk: "Az eskü, a józan ész és a tiszta keresztyén vallás elvei szerint nem lehetne más, mint a mindentudó és igaz istenre, mint tanúbizonyságot s igaz ítéletet tevő bíróra való hivatkozás. Ezen eredeti tiszta fogalmában azonban, talán egy régi népnél sem maradt meg a gyakorlati életben az eskü, hanem rendesen egybe volt kötve részint oly átkozódó szavakkal, melyekben az esküvő bizonyos határozott büntetésre hívta fel az istent azon esetre, ha ő hamisan esküszik, részint oly jelképes cselekményekkel, melyek ezen átkot és büntetést szemmel láthatólag s tapasztalatilag ábrázolták16."
Az eskü szövege a magyar jogban így szólt: "Esküszöm a mindentudó és mindenható Istenre..." és ezekkel a szavakkal végződik: Isten engem úgy segéljen." Eskü közben az esküt letevőnek jobb kezét a szívén kellett tartania17.
Az eskü tehát az istenítéleteknek "egy késő sugára" (Madách)
Az 1868. évi LIV.tc. (Ptr.) 229. § szerint az eskü nemei: "a főeskü, póteskü, becslő eskü és felfedező eskü." A "főeskü" akkor is bizonyítéknak számít, ha a félnek semmi más bizonyítéka nincs.
Az 1911. évi I. tc. (a Polgári perrendtartásról: Ppr.) a 310. § első bekezdésében szó szerint azonos szövegű esküt rendelt el, mint a Ptr. és az 1896. évi XXXIII. tc. 217. §-a.
Az eskü, tehát 1953. január 1-ig a polgári peres eljárás bizonyításának fő eszköze volt, attól függetlenül, hogy egyáltalán nem tartozott tartalmilag a bizonyítandó történeti tényálláshoz, tehát a tények bizonyításának teljesen alkalmatlan "bizonyítási eszköze" volt. Az azonban kétségtelen, hogy a bíróság ítélkezési feladatát ez az automatizmus jelentősen megkönnyítette: az "ítélkezést" markánsan "segítette".
Az igazság feltárása a polgári perekben
Minthogy Magyarországon három polgári perjogi törvény (törvénycikk) volt eddig hatályban - témánk elemzése szempontjából - szükséges megvizsgálni, hogy milyen törvényi rendelkezések vonatkoztak, utalások történtek közvetlenül az igazság feltárására.
Az nem lehet kétséges, hogy az igazság kiderítésére egyetlen eszköz a bíróságok kezében a bizonyítás.
A bizonyítékok a Ptr.-ben a ("Negyedik czim" I. fejezet) 155. § szerint a következők voltak:
bizonyiték neve: részletes rendelkezések:
- beismerés II.fejezet, 158.-164. §§
- okirat III.fejezet, 165.-189. §§
- tanúvallomás IV.fejezet, 190.-210. §§
- bírói szemle V.fejezet, 211.-220. §§
- eskü VI.fejezet, 221.-244. §§
(Megjegyzendő, hogy a Ptr. megkülönböztette a "közvetlen" és a "közvetett" bizonyítást, de az ítélet szempontjából irreleváns volt, hogy a bizonyítás melyik fajtájával bizonyított a fél.)
A bizonyítási teherről a Ptr. az I. fejezet 152.-153. §§-aiban rendelkezett.
A Ppr. a bizonyítást a VI. fejezetben szabályozta, habár olyan szakasz, amelyben a bizonyítékokat taxatíve felsorolta, a tc.-ben nem volt. A bizonyítási teherről a 269. § szólt.
A Ppr. VIII. fejezete a 263.-285. §§-ig terjed.
bizonyiték neve: részletes rendelkezések:
- beismerés VIII.fejezet, 264. §
- tanúk IX.fejezet 286.-314. §§
- okiratok X.fejezet, 315.-339. §§
- szemle XI.fejezet, 340.-349. §§
- szakértők XII.fejezet, 350.-367. §§
- a fél eskü alatt kihallgatása
és a fél esküje XII.fejezet 368.-380. §§
A Ppr. szabályozta tehát először a magyar normarendszerek történetében (1911-től) a szakértő külön bírói kirendelését a polgári perben (350. §) a következőképpen: "Ha a perben jelentős ténykérdés megítéléséhez, vagy szemle teljesítéséhez, olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság egy vagy több szakértőt nevez ki." (kiemelés Á.Gy.) A Ppr. rendelkezett a szakértő eskütételéről is a 358. §-ban amely így szólt: "A szakértőt meghallgatása előtt műveltségi fokához képest figyelmeztetni kell az eskü jelentőségére és a hamis eskü következményeire; ezután meg kell esketni arra, hogy véleményét részrehajlás nélkül legjobb tudása és lelkiismerete szerint fogja előadni."
Ezt a rendszert vette át - természetesen a szakértő eskütételének elrendelése nélkül - úgyszólván szó szerint a jelenleg hatályos Pp. a "Bizonyítás" elnevezésű X. fejezetben, a 163.-211. §§-aiban.
A Pp. szerint a "bizonyítási eszközök különösen" a következők:
bizonyiték neve: részletes rendelkezések:
- tanúvallomások 167.-176. §§
- szakértők 177.-183. §§
- szemle 188.-189. §§.-367. §§
- okiratok 190.-199. §§
(Megjegyzendő, hogy a "beismerés" is szerepel a jelenleg hatályos Pp.-ben a 163. § (2) bekezdés első fordulatában).
A szakértő kirendelésére vonatkozó szabály - a lényeget illetően - megegyezik a Ppr. rendszerével. A Pp.177. § (1) bekezdés első fordulata a szakértő kirendeléséről így rendelkezik: "Ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez (!) olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki." (kiemelés Á.Gy.)
A bíróság által kirendelt szakértő tehát a Ppr. és a hatályos Pp. szerint is - ha különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik - "MEGÍTÉL", vagyis a bíróság funkcióját részben (néha egészen) átveszi18.
Az emberiség történetében - ahogyan ezt az előző fejezetben tárgyaltuk - gigászi küzdelmet folytatott azért, hogy a bíróság, illetve a bíró pártatlan, a felek érdekeitől teljesen mentes, a társadalmi-politikai viszonyoktól függetlenül ítélkezzen. Ezt azonban részben vagy egészben lehetetlenné teszi, ha a különleges szakértelmet igénylő kérdésben olyan személyek (esetleg testületek, pl. ETT.IB) veszik át a "megítélést" akik (amelyek) nem mentek keresztül ezen a "megtisztulási folyamaton" évezredek, - hazánkban ezer év - során.
Amikor a jogalkotó a Ppr.-ben és a Pp..-ben a a bizonyítékokat taxatíve felsorolta és csoportosította, nem vette figyelembe, hogy csoportba sorolni - más szóval - "felosztani", csak egy-alapon szabad. A több-alapú "felosztás" óhatatlanul logikátlan és a felsorolás elemeinek felhasználása során - előbb utóbb feltétlenül - a nem egy-alapú felosztás logikai, ennek következtében gyakorlati ellehetetlenülésre, jelen esetben törvénysértő ítélkezésre vezet!
Ha ugyanis az ítélkezésbe belép - akár csak részlegesen, esetleg per tangentem - egy olyan faktor, amely nem rendelkezik markáns garanciákkal arra, hogy minden vonatkozásban érdektelen, az igazság szolgáltatása megszűnik.
A szakértők - akik (amely testületek) részben "megítélik" a jogvitában keletkezett ellenvéleményeket - egyáltalán nem rendelkeznek azokkal a garanciákkal, amelyekkel a bíróság, a "harmadik államhatalmi ág" már a civilizált jogállamokban elért.
A Ppr.-ben és a Pp.-ben a bizonyítékok felsorolása azért nem egy-alapú (az esküt ide már nem számítva), mert a bíróság által kirendelt szakértő perbeli szerepeltetése kivételével a többi: tanú, szemle, okirat, egyéb tárgyi bizonyíték a jogvita ténykérdését van hivatva eldönteni, míg a bíróság által kirendelt szakértő a jogvita tényállását - a törvényi rendelkezés értelmében - "megítéli", éppen a bíróság helyett, minthogy a bírónak - az adott problémában - nincs meg a különleges szakértelme.
A felsorolás azért nem egy-alapú, mert az elemei a tények (történeti tényállás) - bíróság által való - megismerésére szolgáló bizonyítási eszköz, míg a kirendelt igazságügyi szakértő feladatai közé tartozik a - "a tények vagy egyéb körülmények" megállapításán kívül - a megítélése (!) is.
A felsorolás tehát olyan elemet is tartalmaz, amely nem a tények bizonyítása, hanem a megítélése körébe tartozik. A felsorolás olyan, mint ha valaki a közlekedési eszközöket sorolná fel: gépjármű, repülőgép, hajó, kerékpár, vonat és Beethoven V. szimfóniája.
A logikátlan felsorolása a bizonyítékoknak, a gyakorlatban - az ítélkezésben - sokkal nagyobb problémát okoz, mint azt az olvasó az eddigi elemzés alapján gondolná. Legnagyobb gondot - néhány más jellegű esettel együtt - az "orvosi műhiba" perek jelentik. Erre az évszázados anomáliára egy szemléletes példa dr. Kassai és dr. Szőke (két "orvosi műhiba perekben az orvosok védelmében működő ügyvéd) 1938.-ban írt könyve az "orvosi felelősség"-ről. Ebben azt írják, hogy a kirendelt orvosszakértők véleménye "szinte az ítélet erejével hat19"!
Az ítélkezési gyakorlatban előforduló bírósági "műhiba", miszerint a kirendelt igazságügyi orvosszakértő vagy az ETT.IB véleménye (felülvizsgálati véleménye) - minden felperesi érv és teljesen logikus, bizonyított, szakértőkkel alátámasztott előadása ellenére - az ügyet az alperes javára "ítéli meg".
Leszűrhetjük a következtetést: a bíróságok a civilizáció során hihetetlen erőfeszítéssel, zegzugos utakon, zsákutcákkal nehezített helyzetben - a jogállamokban, így hazánkban is - el tudták érni (de jure) a pártatlanságot, a felektől való függetlenséget, de nem tudták elérni, hogy ne vegyenek igénybe az ítélkezéshez olyan "segítséget" amely nem ment keresztül ezen a "tisztítótűzön". Ilyenek: az istenítéletek, az eskü, az ítélkezésben igénybe vett igazságügyi szakértő. Látszólag ez a felsorolás sem "egyalapú", de az igazságszolgáltatásban betöltött szerepe alapján joggal sorolható az utóbbi az előző kettőhöz.
A felek "magánszakértői" a hatályos Pp.-ben
Tulajdonképpen a korábbi (Ptr.) szakértő igénybevételi rendszere (a felek is állíthattak a perben szakértőt) és a jelenleg hatályos Pp. rendelkezései között - de jure - nincs különbség. A Ptr. még szabályozta a felek magánszakértőinek a perben való közreműködését a "szemle" során, de a bíróság sem vett máskor szakértőt igénybe. A Ppr. és a Pp. a felek által állított szakértőkről nem szól, pl. a Pp. 177.-183. §§ nem rendelkezik a felek által felkért szakértőről, de ez a körülmény egyáltalán nem jelenti azt, hogy a fél - akié az onus probandi és adott esetben a felmerült szakkérdésben "különleges" szakértelemmel nem rendelkezik - ne vehetne igénybe olyan magánszakértőt, aki azonos jogokkal rendelkezik, mint a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő. Elképzelhetetlen, hogy a jogalkotó a bizonyítási teher alatt álló féltől - de jure - megvonta volna azt a jogot, amit a bíróságnak - amely nem rendelkezik bizonyítási kötelezettséggel, - ehhez messzemenő jogokat adott.
A Pp. helyes értelmezése szerint a bizonyítékokat a 3. § (5) bekezdése (felek előadása és minden egyéb bizonyíték, amely a tényállás felderítésére alkalmas) és a 166. § (1) bekezdése (különösen tanúvallomások, szakértői vélemények, szemlék, okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok) sorolja fel az idézett módon. A Pp. tehát egyetlen szóval sem említi és erre - logikusan elemezve a Pp. egész rendszerét - még gondolni sem lehet, hogy csak az lehet, szakértő a perben, akit (amely testületet) a bíróság rendelt ki! Az nem magyarázat - inkább rabulisztika - miszerint a Pp. a felek által felkért és perbe beléptetendő szakértőről a bizonyítékok részletezése során külön (!) nem rendelkezik20.
A Pp. egész rendszeréből, de különösen a 3. § (5) bekezdéséből, a 164. § (1) bekezdéséből, a 166. § (1) bekezdéséből képtelenség arra következtetni, hogy a "Szakértők" című rész úgy értendő, hogy - mivel abban a felek által felkért szakértőről nincs szó - magánszakértő nem létezik a polgári perben. Mégis - sajnálatos módon - a bírói gyakorlat (amely ebben a kérdésben nem egységes) részben lehetetlenné teszi a perben a magánszakértő bevezetését.
A Polgári perrendtartás kommentárja írja: "A magánúton beszerzett szakértői véleményt a bíróság rendszerint nem fogadhatja el (?), illetőleg az ilyen szakértői véleményt a bíróság alaposan mérlegeli abból a szempontból, hogy figyelembe vegye-e vagy sem, illetőleg más szakértő kirendelésével ellenőriztesse-e vagy sem21." A kommentár ezen megállapítása érthetetlen. Miért nem fogadhatja el (rendszerint) a bíróság a magánúton beszerzett szakértői véleményt?? Ezt a kommentár ex catedra kijelenti és semmivel nem indokolja. Az ehhez írt többi feltételt a bíróságnak viszont kirendelt szakértő által készített szakvélemény beszerzésekor is meg kell tennie:
alaposan mérlegeli, hogy figyelembe vegye-e vagy sem,
más szakértő kirendelésével ellenőriztesse-e vagy sem.
A Pp. kommentár - ezen felfogása alapján - "feltalálta" a "szakértő tanú" fogalmát, amely nem egyéb, mint "fából vaskarika22".
Nem keverhető össze a tanú és a szakértő a perben. A tanú nem lehet jelen a tárgyaláson addig, amíg nem hallgatták ki, nem tehet fel kérdéseket, nem lehet jelen a szemlén, nem tehet megjegyzéseket más szakértők véleményére, tehát "szakértésében" erősen korlátozva van. Szó sem lehet arról, hogy a Pp. - ez egész szellemével ellenkezik - a magánszakértőt "tanú" státussal kezelhetné.
A jelenleg hatályos Pp. bírósági gyakorlatában ismert a kirendelt igazságügyi szakértő által felkért u.n. szakközreműködő. Ez a szakértői státus azért alakult ki, mert egy szakértőtől (pl. orvosszakértőtől) nem várható el, hogy a szakterület minden részletéhez értsen. Pl. általános orvos az igazságügyi orvosszakértő és szülészeti ügyben folyik a jogvita. Ebben az esetben a szakértő is - minthogy különleges szakértelem szükséges, amellyel a kirendelt igazságügyi orvosszakértő nem rendelkezik - szakközreműködőt vehet igénybe, akinek véleményét a bíróságok - minden további nélkül - a kirendelt szakértő véleménye részének fogadják el.
Gondoljuk végig a bizonyításra kötelezett felperes helyzetét ebből a kontextusból. Ha még a szakértő is igénybe vehet - különleges szakértelem szükségessége miatt - más szakembert a véleménye elkészítéséhez, miért nem vehet - egyes bíróságok gyakorlata szerint - szakértőt igénybe, ha az onus probandit teljesítenie kell, különben pervesztes lesz.
A logika azt diktálja - és a perjog. egész rendszeréből is az következik, - hogy a felperes (szükség esetén az alperes) szakértőt vegyen igénybe és szakvéleményét a bíróság egyenlőnek tekintse minden más (pl. kirendelt) szakértő véleményével.
Különösképpen így van ez annak alapján, miszerint a hatályos Pp. 3. § (5) bekezdése szerint "... a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához, vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve..." Ha pedig mindezekhez nincs kötve (!) a felek szakértőinek véleményét elfogadhatja. Egy fontos körülményhez azonban a bíróság kötve van: ahhoz, hogy hivatalból nincs bizonyítási jogköre, és a feleknek kell bizonyítani azt, ami érdekükben áll. Ez a két körülmény együttesen eldönti: a felek által felkért magánszakértő véleményének figyelembevétele, szükség esetén a perben a magánszakértő meghallgatása a bíróság kötelessége!
Kiküszöbölhető-e a kirendelt igazságügyi szakértő a polgári perből?
A címben feltett kérdésre a válasz: részben igen, részben nem.
Mi a kiküszöbölés módja?
Erre a válasz talán egyeseket meglep: a polgári perekben több száz évig nem létezett bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő és - úgy és addig, amikor és ameddig - a peres eljárás folyt és semmiféle akadályt nem jelentett a bíróság által kirendelt szakértő hiánya. Az onus probandi ugyanis már a római jog óta minden jogállamban a bizonyító félre terheli azt a kötelezettséget is, hogy olyan tényeket és értékeléseket ("megítéléseket") is a bíróság elé tárjon, amelyekhez különleges szakértelem szükséges és amellyel a bizonyításra kötelezett fél, (esetleg a bíróság) nem rendelkezik. Ilyen esetben a bizonyító fél magánszakértőt kénytelen igénybe venni, aki feltárja a szakmailag laikus számára érthetetlen adatokat: tények értelmezését, a történeti tényállás megítélését. Ezt a fél által felkért szakértőnek úgy kell a bíróság elé terjeszteni, hogy az laikusok számára is érthető legyen. Ha az ellenérdekű fél a szakvélemény tényfeltárásával vagy azok megítélésével nem ért egyet, szintén köteles szakértőt állítani. Ez a szakértő lehet maga az ellenérdekű fél (pl. "orvosi műhiba" perekben ez mindennapos) vagy szintén magánszakértőt vesz igénybe. A bíróság feladata az ellenérdekű felek által szakmailag is előadottak értékelése, bírósági megítélése.
Mikor kell a bíróságnak is szakértőt igénybe venni (értsd: kirendelni)?
Véleményem szerint akkor, ha olyan különleges szakértelem szükséges a felek által benyújtott szakvélemények megítéléséhez, amellyel a bíróság - még ezek után - sem rendelkezik. Ekkor a bíróság is igénybe kell vegyen szakértőt, aki általa érthető formába önti a felek és szakértői által előadottakat. Ekkor a bíróság és nem a kirendelt igazságügyi szakértő ítéli meg a jogvitában előadott eseteket.
Meggyőződésem, hogy a súlyosan kifogásolható bírósági szakértő-kirendelés a "hivatalból bizonyítás" késői - de az igazságszolgáltatás szempontjából annál károsabb - maradványa.
A polgári perben a bizonyítás kötelezettsége a feleket terheli. Érthetetlen, hogy a hatályos Pp. - különösen az 1995. évi LX. törvény Ppn. hatálybalépése óta, amely eltörölte a bíróság hivatalból bizonyításának jogát és kötelezettségét - miért tartja fenn, egy egészen speciális, de az igazság megítélése szempontjából kardinális vonatkozásban a quasi "hivatalból bizonyítás" túlhaladott gyakorlatát. A bíróság köteles a felekre bízni a megítélést és annak előadását olyan esetekben is amelyekben olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel az egyik fél (mindkét fél) illetve a bíróság nem rendelkezik. A felek szakvéleménye alapján - esetleg általa kirendelt szakértői segítséggel - a bíróság köteles a különleges szakkérdéseket is MEGÍTÉLNI. Ez az igazságos és tárgyilagos ítélet alapja.
Ez a polgári perek természetes rendje, ahol a per ura a felperes (és nem a bíróság), de ha a felperes - a bizonyítási teher súlya alatt - eleget tett az onus probandinak, a per ura - az ebbe bele nem törődő - alperes lesz, de soha nem a bíróság, amely a perben szekunder szerepet tölt be: a felek részére az igazságot szolgáltatja.
Mindezek alapján a polgári perben a bíróság nem ura a szakértői bizonyításnak sem. Ha a perben jelentős tény, vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a per ura, a felperes nem rendelkezik, gondoskodni köteles arról is, hogy a perben ez a tovább gördítő nehézség elhárítsa. Ezért a jogállamok korszerű perjoga a különleges szakértelem feltárását, feloldását, megfejtését, megmagyarázását is a felperesre (teljesítése esetén az alperesre) hárítja. A bíróságnak a különleges szakértelemmel - mint perjogi problémával - egyetlen kötelessége van: megérteni a különleges szakértelmet igénylő problémát is, és ennek a megértésnek az ismeretében köteles - mérlegeléssel - a jogvitát megítélni. Ezt semmiféle körülmények között nem engedheti át olyan grémiumnak, amely a bíróságon kívül áll.
Tulajdonképpen a hatályos Pp. 177. § (1) bekezdése - összhangban a Pp. 3. § (5) bekezdésével, a 164. § (1) bekezdésével a 166. § (1) bekezdésével és a 206. § (1) bekezdésével - így értendő, sőt ez az értelmezés felel meg az igazságszolgáltatás jogállami szintjének, de sajnos ma Magyarországon ez az értelmezés nem uralkodik minthogy a magyar igazságszolgáltatás a bírói gyakorlatban bíróságcentrikus23.
A magyar bírói gyakorlat jelenleg (a 90-es években) pl. "orvosi műhiba" perekben egyáltalán nem egységes, ami ezen ügyekben a peres eljárást - eredményét tekintve - úgyszólván kiszámíthatatlanná teszi. Vannak, mind a három bírósági szinten pervezető bírók, akik a magánszakértőt és az általa kirendelt szakértőt egyaránt meghallgatja, véleményét - értékítélet szempontjából - azonosnak tekinti (az ETT.IB véleményét is) perjogilag azonosan mérlegeli a magánfelkérésre a perben megjelenő szakértővel. Vannak azonban olyan bíróságok - mint ahogy ezt az előzőekben kifejtettem - mind a három szinten, amelyek a felperes által felkért szakértő véleményét a perben semmisnek tekinti, sőt a per tárgyalásán a tárgyalóteremben megjelent felperesi magánszakértőt még megszólalni sem engedi, holott a jelen lévő - magasan kvalifikált - magánszakértő meg tudná cáfolni a bíróság által kirendelt igazságügyi orvosszakértő állításait.
Csak néhány példa arra, hogy a bíróság a bizonyítási kötelezettséggel terhelt és felkérésére a tárgyalóteremben jelen lévő magánszakértőt nem engedte szóhoz jutni, a felperes kifejezett indítványára sem:
- Szegedi Városi Bíróság 13.P.23.408/1993.
- Pesti Központi Kerületi Bíróság 15.P.101.706/1994.
- Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság P.20.213/1996.
- Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Pf.III.21.101/1998.
Szinte elképzelhetetlen, hogy a példaként felsorolt bíróságok hogyan értelmezik a felek perbeli egyenlőségét és azt, hogy a felperes az onus probandi terheinek miként tud megfelelni, ha rendkívül fáradtságos munkával feldolgozta a bizonyítási anyagot - építve szakértőjére -, de ezt a pervezető egyetlen intézkedésével halomra döntötte! (A felsorolt példákon túl van még számtalan hasonló a mai peres gyakorlatban.)
Elérkeztünk a III. évezredbe. Itt az ideje, hogy a "harmadik államhatalmi ág" az igazságszolgáltatás végre már ne vegyen igénybe rajta kívül álló (a hatalmi ághoz nem tartozó) erőket, folyóvíz próbát tüzes-vas próbát, tetemre hívást, a mindentudó istenre esküvést, illetve a "különleges" szakértelemmel rendelkezők igénybevételét a megítélésben, más szóval: az igazságszolgáltatásban!
Az igazságszolgáltatás, mint a harmadik államhatalmi ág
Montesquieui "A törvények szelleméről" írt műve pozitív fordulatot jelentett a jogállamok igazságszolgáltatásának körében is. Köztudott, hogy Charles Montesquieu ebben a történelmi jelentőségű műben egymástól független három államhatalmi ágat tart a jogállamokban szükségesnek: a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltatást végző államhatalmi ágat24.
A hatalmi ágak függetlenségének szükségességét sok érvvel támasztja alá, az egyik legmeggyőzőbb: "Örök tapasztalat viszont az, hogy minden ember, akinek hatalma van, hajlik arra, hogy azzal visszaéljen; ezt addig teszi, amíg korlátokba nem ütközik... Hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak25."
Feladta nekünk a leckét Montesquieu, miként szabjon határt a "harmadik államhatalmi ág"-nak a hatalom?
Hogy Montesquieu gondolatmenetét folytassam, semmiképpen sem - közvetlen hatalom-érvényesítéssel - a másik két hatalmi ág, a törvényhozás (az Országgyűlés), vagy a végrehajtó hatalom (ezen a nagy jogfilozófus elsősorban a kormányt értette). Ha az előbb említett két államhatalmi ág szab közvetlen hatalmi aktussal határt a harmadiknak, az igazságszolgáltatásnak, ezt nevezik "jusizmord"-nak.
A törvényhozás természetesen - megfontolt, jól kodifikált, minden szempontot figyelembe vevő - törvényekkel határt szabhat a harmadik államhatalmi ág hatalmának és a kormányzat ezek alapján pontos, a törvények szellemének megfelelő rendeletekkel. Közvetlen akaratérvényesítéssel azonban nem! Az igazság szolgáltatás - mint államhatalmi ág - éppen azért lehet erős és egyenrangú a másik két ággal, mert nem tűr, - pontosabban, nem tűrhet - közvetlen beavatkozást az igazságszolgáltatási tevékenységébe. Ez annak ellenére így van - legalábbis így kell lennie - mert a példák megszámlálhatatlan esetben mutatták ennek az ellenkezőjét világszerte és így Magyarország történetében is.
Nem kétséges, hogy a "harmadik államhatalmi ág" a legsérülékenyebb és folyamatosan ki van téve megerőszakolásának.
Az igazságszolgáltatás az állampolgár "ultima racio"-ja a hatalmi erők sértéseinek védelmében, de éppen ezért a történelem során "áldozatul esik" más hatalmi erők (nem csak államhatalmi ágak) sérelmeinek. Az igazságszolgáltatás, más hatalmi erők kezében - ha enged az erőszaknak - azok atrocitásainak "igazolásául szolgálhat". Más szóval: nem igazságot, hanem jogellenes hatalmi erők tevékenységének indokokat, érveket "szolgáltathat".
Csak néhány példa történelmünk elmúlt nyolcvan évéből.
Sajnos a Montesquieu által kidolgozott három államhatalmi ág megosztásának elmélete Magyarországon a történelem során korábban nem valósult meg. A leginkább "elnyomott" államhatalmi ág, az igazságszolgáltatás mindig -újra és újra - a legerősebb államhatalmi tényező, a végrehajtó hatalom (elsősorban a politikai erővonalban álló kormány) erőszakosságának volt kénytelen engedni. Vagyis másként fogalmazva: az igazság szolgáltatása a politika szolgálóleányának pozíciójára degradálódott. Ennek hosszú története van.
Az Osztrák-Magyar monarchia "császári és királyi" Magyarországán ez a montesquiui elv szóba sem jöhetett. Az első világháború után önállósuló Magyarországot eluralta az "ébredő magyarok" fehérterror hulláma. Siófokon és Orgoványban embertelen kegyetlenséggel gyilkoltak meg ezrével ártatlan embereket. A terrorlegények között is kiemelkedett Francia-Kiss Mihály, akit - amikor a "fehér-terror" alább hagyott -, haladó szellemű irányzatok követelésére országosan köröztetett az ügyészség. Az egész ország figyelte, hogy eredményes lesz-e a "körözés". Főleg a Népszava cikkezett arról, hogy nem sikerül elfogni. Egyszer csak váratlanul elterjedt a híre annak, hogy egy ügyben a bíróság tanúként idézte meg Horthy kegyeltjét. A napilapokban hírek jelentek meg arról, hogy még így sem fogják tudni elfogni. A tárgyalóterem, - ahol tanúként meg kellett jelennie - tele volt újságírókkal. Francia-Kiss Mihály megjelent a tárgyaláson. A bíró meghallgatta, majd kezet nyújtott neki: "isten vele Mihály". Azóta ez a mondás a bíróságnak a politikai hatalommal való cinkosságát jelző szállóigévé vált: "isten vele Mihály".
A "második felvonás" 1938-tól a második világháború végéig tartott. A Darányi kormány 1938-ban terjesztette az Országgyűlés két háza elé az első zsidótörvényt (numerus clausus 20 %), majd az Imrédy kormány 1939-ben a másodikat (numerus clausus 6 %), végül Bárdossy 1941-ben a harmadikat (numerus nullus). Mind a háromból törvény lett (1938. évi XV. tc, 1939. évi IV. tc, 1941. évi XV.tc.). Mindhárom kormánynak nagy gondja volt, miként fogadtassa el a magyar lakossággal azt a tényt, hogy négy év leforgása alatt három zsidó-törvényt hoztak, holott erre az elmúlt közel ezer évben még soha nem került sor. A cél eléréséhez meg kellett nyerni a bíróságokat, első sorban az 1884. óta működő Magyar Királyi Cúriát. Ez nem volt, még akkor sem könnyű feladat, minthogy a bírói függetlenség akkor is létező elv volt. Imrédinek és Bárdossynak sikerült - ezen cél megvalósításához - megnyerni az egyik legismertebb curiai tanácselnököt, aki addig nagy tekintélynek örvendő, - az ügyvédek által is elismert - bíró volt. Információim szerint nem könnyen "állt kötélnek". Végül "beadta a derekát" a szívós politikai zsarolástól sem mentes "agitációnak" és sorozatosan hozott zsidók ellen - "köztörvényes bűncselekmények" miatt - halálos ítéletet. A kormányok ezekkel az ítéletekkel "bizonyították", hogy a zsidók térhódításának megfékezésére a magyar népnek elemi szüksége van.
Az említett tanácselnök sorsa is "megpecsételődött", mert a Szálasi korszak idején már bujkálnia kellett, ugyanis - úgymond - nem minden zsidót ítélt perben halálra, ezért "zsidóbérenc".
Az igazságszolgáltatás - de jure - a 20. század második felében
A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvényt 1949. augusztus 20-án léptette hatályba az Országgyűlés.
Az akkor kihirdetett Alkotmány 3. §-a így rendelkezett: "A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje."
Ez egyértelművé tette, hogy az Alkotmány nem tette lehetővé az államhatalmi ágak megosztását. Volt ugyan Parlament, kormány és igazságszolgáltatás, de mindez alá volt rendelve a "társadalom vezető erejének" az MDP-nek, majd az MSZMP-nek. Mint az közismert, a párt Központi Bizottsága határozott minden fontos (vagy általuk fontosnak tartott) kérdésben, lett légyen az törvényhozás, végrehajtás, vagy igazságszolgáltatás. A párt K.B. működtette apparátusát, amelynek osztályai, alosztályai az állami hierarchia másolataként épültek fel. A gyakorlatban a pártközpont osztályai és alosztályai utasításai nélkül nem működhettek az állami intézmények. Az Alkotmány hatályba lépésekor szólt a "bírói szervezet"-ről (V. fejezet), amelynek 40-50. §§ formai függetlenséget mutatott, de minthogy a bírónak is "illett" a párt tagjának lenni, kötötte az u.n. pártfegyelem, amely nem tette lehetővé a párttag bíró számára, hogy másként ítélkezzen, mint ahogyan ezt a párt "határozata" számára előírta. A bíróságok vezetői csakis "jó elvtársak" lehettek, akiknek kötelessége volt mindenben a párt érdekeit szem előtt tartani az ítélkezés során.
Megjegyzendő, hogy a bíróságokról az 1972. évi IV. törvény újból rendelkezett, az 52. § (2) bekezdése szerint "A bíró ítélkezése során független". Azonban nem tiltotta meg a bírónak a párttagságot, a pártpolitizálást, vezető párttisztség betöltését, így a bíró ekkor is alá volt rendelve a "pártfegyelem"-nek. A törvény 53. § (1) bekezdése szerint a bírót a Népköztársaság Elnöki Tanácsa nevezte ki és mentette fel. Ez szintén erős pártfüggőséget jelentett. (A bírók és az ügyészek egymást 1989-ig hivatalosan is "elvtárs"-nak szólították, azt is, aki nem volt tagja a pártnak.)
Ennek meg is voltak a következményei az ítélkezésben is: az u.n. egypártrendszert végig kísérték a "koncepciós perek" 1949-től kezdve a nyolcvanas évek végéig.
Igazságszolgáltatás a rendszerváltozás tíz éve alatt.
Kétségtelen tény, hogy Magyarországon a három államhatalmi ág montesqueu-i felfogása az elmúlt tíz évben közeledett a megvalósuláshoz, de attól sok vonatkozásban lényegesen elmaradt. Nem mintha az lenne a képzeletem, hogy ez valaha is, valahol - a maga tiszta formájában - megvalósítható lenne, de nálunk ez a lehetőség sokkal kevésbé vált valósággá, mint amennyire azt az adott viszonyok lehetővé tették volna. Nem kívánok politikai eszmefuttatásba bocsátkozni, maradok kizárólag az igazságszolgáltatás taglalásának területén.
A legfontosabb előrelépést az Alkotmány módosítása hozta, amely hatályon kívül helyezte a korábbi 3. §-t (társadalom vezető ereje a marxista-leninista párt). Alapvető még az Alkotmány 50. § (3) bekezdésének második mondata: A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak." Ugyanilyen jelentősége van a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvénynek, amelynek 22. § (1) bekezdése kimondja: "A hivatásos bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak." (Ez a szöveg az Alkotmányhoz képest redundáns kodifikáció, ennek ellenére az ismétlés indokolt, a múlt kísértéséhez viszonyítva.)
Mindezek ellenére, nem állíthatjuk, hogy az igazságszolgáltatás mentes lett a másik két államhatalmi ág befolyásától.
Az kétségtelen, hogy a rendszerváltozás pozitívumai mellett is az igazságszolgáltatás nagyon nehéz helyzetbe került. A szabad gazdasági fejlődés, a privatizáció (kapitalizálódás) a bíróságokat nehéz helyzetbe hozta: olyan típusú büntető és polgári perek garmadája "zúdult a nyakukba" (elnézést a parlagi kifejezésért) amelyekkel eddig nem, vagy csak nagyon ritkán találkoztak. Ilyenek pl. a viszonylag nagyobb számban jelentkező "orvosi műhiba" perek is, amelyek 1992.-től folyamatosan szaporodtak, habár messze vannak a nyugati államok hasonló pereinek számától.
A 90-es évtizedben tehát - mind az egész társadalom - az igazságszolgáltatás is új kihívásokkal találkozott. "Félidőben", 1995.-ben lépett hatályba az 1995. évi LX. törvény, a polgári perrendtartás novellája (Ppn). Ez a polgári perekben jelentős változásokat hozott26.
A Ppn.-ben megjelent az "előszele" a perek "futamideje" az eljárás időtartama) rövidítésének követelménye (lásd erről a Ppn. "Általános indokolása" című részt). Az indokolás így fogalmaz: "... az eljárás gyorsítása mint vezérmotívum..." Az általános indokolás így összegzi a Ppn. célkitűzéseit "... a bíró kezébe a törvény megfelelő eszközt adjon a hatékonyság és a gyorsaság növelésére..." (kiemelés Á.Gy.)
A Ppn. tehát az igazság szolgáltatása mellett a gyorsaság növelését is a bíró feladatává tette, ami - ha még latens megjelenésében is - a bíró figyelmét elvonta az egyetlen céljától: az anyagi igazság alapján biztosítsa a felmerült jogvita eldöntését!
A perek "futamidejének" rövidítése a törvényhozás folyamatos feladatává vált. Ennek jegyében hozta az Országgyűlés 1997. július 23.-án a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvényt (Bszi.tv.), amely 22.-23. §§-aiban létrehozta az "Ítélőtábla" intézményét... azaz, létrehozta volna, ha az 1999. évi CX. törvény 141. § (1) bekezdése azt hatályon kívül nem helyezi...!? Így maradt az igazságszolgáltatás három szintje, megszámlálhatatlan fellebbezési üggyel, amelyek a Legfelsőbb Bíróságra kerültek.
Az "igazságszolgáltatás" a polgári perekben a harmadik évezredben
A Ppn. hatályba lépését (1995. augusztus 19.) követő - alig több mint négy év múlva - (2000. január 1.-én) hatályba lépett az "Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról" szóló 1999. évi CX. törvény (Oi.tv.), amely tulajdonképpen az igazságszolgáltatásban gyökeres fordulatot hozott: Ítélőtábla csak egy lesz 2002. január 1.-től Budapesten, a Pp. is gyökeresen megváltozott
ad.a.) Az ítélőtáblák felállításáról az Alkotmány módosításáról szóló 1997. évi LIX. törvény 8. §-a döntött, megváltoztatva az Alkotmány 45. § (1) bekezdését (négy színtű bíráskodást írt elő). Erről intézkedett az 1997. évi Bszi.tv. is. Az Oi.tv. mindezt anullálta, azzal az "indokolással", miszerint (az ítélőtáblák létrehozása) "a helyi bíróságok aránytalanul nagy munkaterhe" ezzel nem csökkenne (lásd az "általános indokolás" negyedik bekezdését). Az indokolás azért elfogadhatatlan, mert az ítélőtáblák felállításával egyidőben a helyi bíróságok polgári peres hatáskörét 10 millió forint értékhatárról 5 millió forintra csökkentették volna, ami - a mai értékviszonyokat alapul véve - radikális csökkentést jelentett volna, és ez a helyi bíróságok munkaterheit szignifikánsan csökkentette volna.
Ilyen formán a három színtű bíráskodás a bíróságokat - a perek mennyiségét illetően - lehetetlen helyzetbe hozta. Íme itt a példa arra, hogy a törvényhozás és a végrehajtó hatalom (a Kormány) milyen markánsan képes a harmadik államhatalmi ág tevékenységébe - az igazságszolgáltatásba - beleszólni, annak hatalmát radikálisan csökkenteni, annak egyetlen feladatát az igazságszolgáltatást alapvetően befolyásolni.
ad. b.) A Pp.-t az Oi.tv. olyan módon változtatta meg, hogy eltörölte belőle az "igazság-szolgáltatást".
A Pp. 1. § korábbi szövege: "Ennek a törvénynek a célja, hogy a bíróságok előtt a polgárok személyi és vagyoni jogaival, továbbá az állam és a jogi személyek vagyoni jogaival kapcsolatban felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa." (kiemelés Á.Gy.)
Az Oi.tv. által hatályba léptetett 1. § szövege: "Ennek a törvénynek a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntését az e fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa"
Az "igazság alapján biztosítsa" kifejezést az Oi.tv. "hatályon kívül helyezte". Azt tette meg a II. évezred utolsó hónapjában (december 7.), amit ezer év alatt egyetlen törvényhozás sem mert megtenni: eltörölte a Pp.-ből az igazság-szolgáltatást. Ezer éve minden törvényhozás a bíró egyetlen feladatává az igazság szolgáltatását tette, függetlenül attól, hogy ezt istenítéletekkel, fohászkodó esküvel, bírósághoz nem tartozók "megítélésével" terhelve, de mégis kimondta. Az Oi.tv. "pártatlan" eldöntésének kötelezettsége az igazság szolgáltatását nem helyettesíti. Az Oi.tv. ezt a módosítást a következőkkel indokolja: "A törvény céljaként a Pp. hatályos 1. §-a a bíróság feladataként írja elő, hogy a "felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa. A Pp. 1. §-a a kódex hatálybalépésétől, vagyis 1953. január 1. óta változatlan. A Pp. célját, rendeltetését kijelölő 46 évvel ezelőtti megfogalmazás meghaladottá vált. Nyilvánvaló, hogy a bíróság és a törvényi igazság-fogalom viszonya a rendszerváltozással, az Alkotmány módosításával gyökeresen megváltozott és a változatlan szövegezés ellenére más olvasata van ma az 1. §-nak, mint volt korábban. Ugyanakkor a bíróságtól és magától a Pp.-től elvárható igazságosság-követelmény tartalma, mibenléte több vonatkozásban is elavult és ellentmondás mutatkozik az egyes alapelvi rendelkezések és a törvény tételes előírásai között. A törvény ezért újrafogalmazza a Pp. 1. §-át, egyértelművé téve, hogy a Kódex egészének éppúgy, mint az egyes törvényi rendelkezéseknek az a rendeltetése, hogy hozzásegítsen az első fejezetben rögzítésre kerülő alapelvek együttes érvényre juttatásához." Majd később: "A polgári per alapelvei ugyanakkor nem egy abszolút, anyagi jogi értelemben vett igazságosság elérését szolgálják, a bírói döntés köznapi értelemben elvárt igazságossága ugyanis mindenekelőtt a jogvita eldöntése során releváns, az adott jogviszonyra vonatkozó anyagi jogi normák tartalmán, szellemiségén múlik27."
Igen nagy feladatot adott az Oi.tv. indokolása ezen részének megfogalmazója olvasói számára. Gyengébbek kedvéért (lehet, hogy jelen sorok szerzője is ezek közé tartozik), meg kellett volna magyarázni (indokolni?), hogy a "felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa"... megfogalmazás miért vált "meghaladottá"? Azért - ahogy az indokolás írja - mert 46 éves? Az igazság alapján való bírósági ítélkezés megfogalmazása Magyarországon - különböző törvényszövegek formájában - ezer éves, mégsem vált "meghaladottá! Az az érv amit a norma indokolása említ - miszerint a perrendtartás elveit összhangba kellett hozni nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeinkkel - elfogadhatatlan. Nem ismerek olyan civilizált jogállamot, amelynek perjogában ne szerepelni az a bírói ítélkezési alapelv, amely ne követelné meg az igazság alapján történő ítélkezést.
Az sem érthető, hogy a bírói és a törvényi igazság-fogalom viszonya a rendszerváltoztatással és az Alkotmány módosításával - nem akárhogyan, hanem az indokolás szerint - gyökeresen megváltozott. Mennyiben? Miért? Most hogyan értelmezendő az indokolás szerint? Miért van a rendszerváltozás és az Alkotmány módosítása óta "más olvasata"? Most hogyan kell olvasni? Másként mint 46 évvel ezelőtt? Ezekkel a magyarázatokkal az indokolás adós marad. Ezért van a nyers tény: a polgári perben eljáró bíróságnak már nem kötelessége, de nem is feladata, hogy a peres felek között a jogvitát "az igazság alapján biztosítsa"!
Az Alkotmány módosítására való hivatkozás kifejezetten indokolatlan. Az Alkotmány "A bírói szervezet" című X. fejezet 45. § (1) bekezdése a bíróságok feladatává teszi az IGAZSÁG szolgáltatást. A XII. fejezet "Alapvető jogok és kötelezettségek" című rész 57. § (1) bekezdés szerint: "... a bíróság előtt mindenki egyenlő és mindenkinek joga van ahhoz, hogy ... valamely perben a jogait és kötelességeit, a törvény által felállított független és pártatlan bíróság IGAZSÁGOS ... tárgyaláson bírálja el." (rövidítések és kiemelések Á.Gy.). Az Alkotmányra való hivatkozása az indokolásnak nem fogadható el. Az is erősen problematikus, hogy az Oi.tv.-el módosított Pp. 1. §. hatályos-e? Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja." Véleményem szerint az Alkotmány 45. § (1) bekezdése és 57. § (1) bekezdése - azzal, hogy a bíróságok kötelezettsége az igazság szolgáltatása és mindenkinek joga van arra, hogy jogait és kötelességeit a bíróság igazságos határozattal bírálja el - alapvető jog lényeges tartalmát állapította meg, amelyet az Oi.tv. 2. § korlátozott.
A problémát 1995.-ben a Ppn. vetette fel. Általános indokolásának második bekezdésében olvasható: "A szabályozási igény a legszélesebb általánosítással a gyorsítás alapgondolatába sűríthető."
Az "általános indokolás" a gyorsítás "mint vezérmotívum" a részcélokat egyesíti. A "gyorsítás" legfontosabb új rendelkezését az indokolás így foglalja össze: Megszünteti az "általános kitanítási kötelezettséget" (2. §) gyorsítja a kézbesítési szabályokat (9. §), a felek a bizonyítást megfelelő időben kötelesek előadni (15. §), a perek futamidejének legjelentősebb gyorsítását a bíróság "hivatalból elrendelhető bizonyítás" megvonásában látja (17. §), a szakvélemény megfelelő időben való előterjesztése (18. §).
Az Oi.tv. újabb rendelkezésekkel bővítette a "futamidő gyorsítását". Erről az Oi.tv. indokolása ezt írja: "A törvény által bevezetni kívánt eljárási határidők célja épp az, hogy az egyes - jellemzően technikai - feladatok elvégzésének határidőhöz kötésével csökkentse a hátralék kialakulásának veszélyét, továbbá, hogy kizárja az olyan időszakokat a per életéből, amikor nem kerül sor olyan lépésre, amely közelebb juttatja a pert a befejezéshez." (indokolás a 2. §-hoz 8. bekezdés vége).
A perek "futamidejének" elhúzódása a hazai lakosságot is erősen foglalkoztatja. A témát felkapták a médiák is. Egyre-másra jelennek meg riportok, interjúk, cikkek a napi és hetilapokban, a rádióban és a televízióban. A számtalan cikk közül - jelen tanulmányomban - csak egyet említek példaként. A 168 óra című hetilap 2000. június 22. számában (XII. évfolyam 25. szám) Bodnár Lajos írt cikket és közölt interjút az Országos Igazságszolgáltatási Tanács és a Legfelsőbb Bíróság vezetőivel, "Ítélkezés nincs?" alcím: "Iustitia vakációra megy." (20.-21. oldal). A cikk - érthető módon, minthogy erre a szerző és társai figyelmét az "illetékesek" nem hívták fel - egyáltalán nem említi, hogy per és per között óriási a különbség, aszerint, hogy azt a felperes nyeri meg - kínkeservesen - vagy keresetét elutasítják rendszerint nagyon rövid idő elteltével. Erről - a téma kapcsán - soha senki nem beszél, pedig ez a probléma punctum saliense. Röviden a lényeg:
négy féle eset lehetséges
felperes megnyeri a pert rövid "futamidő" alatt,
felperes megnyeri a pert nagyon hosszú idő alatt,
felperes keresetét elutasítják - tehát alperes nyeri a pert - rövid idő alatt,
felperes keresetét elutasítják - tehát az alperes nyeri a pert - nagyon hosszú idő alatt.
Csakhogy fentebb a.-val jelölt eset a mai peres gyakorlatban - de ez egyébként évszázados tapasztalat - fehér hollónál is ritkább. Sajnos nem állnak rendelkezésemre statisztikai adatok, de ezt általános tapasztalatomból és nagyon sok szakemberrel beszélve bizton állíthatom!
A b.-vel és c.-vel jelzett esetek a tipikusak! Ez nem korfüggő, hanem a perek folyamatának természetéből adódnak így. A felperesé - aki, mint köztudott, a "per ura" - a bizonyítási teher. Pl. egy "orvosi műhiba" perben a felperesnek kell bizonyítania a kárt, azt, hogy az alperes jogellenesen járt el, továbbá azt, hogy a két tény között okozati összefüggés van. Ez embert próbáló feladat úgyszólván minden esetben. A felperesek nem lehetnek jelen az orvosi tevékenység során, ha pl. a műhiba áldozata meghalt. Nem lehetnek jelen a boncolásnál. Dokumentum csak az alperesnél van, amelyet később úgy módosíthat, hogy az számára megfelelő legyen. Az "orvosi műhiba" per tanúi is úgyszólván kizárólag az alperes orvosai és más alkalmazottai lehetnek. A bíróság által kirendelt igazságügyi orvosszakértő - mint arról már szó volt jelen tanulmányom korábbi részében - szintén orvos, ugyan ahhoz a "hivatásrendhez" tartozik, mint az alperes orvosai, egzisztenciája is a "hivatásrend" megítélésétől függ. A kirendelt igazságügyi orvosszakértő is a Magyar Orvosi Kamara - az orvosok érdekvédelmi szervezetének kötelezően - tagja, esetleg vezető funkcionáriusa. Folyamatban van pl. olyan "orvosi műhiba" per, ahol a kirendelt igazságügyi orvosszakértő egyben a megyei orvoskamara elnöke is és az érdekeit kötelezően képviselő elnök ítéli meg (Pp. 177. § (1) bekezdése) az orvosok ténykedését28. Ha mégis - nagyon nehezen - a felperes, magánszakértők segítségével meg tudja cáfolni az alperes és a fellépő igazságügyi orvosszakértő állításait - amelyek rendszerint így hangzanak: "az alperes alkalmazottai a gyógykezelés során a foglalkozásuk szabályait nem sértették meg" - ebben az esetben a bíróság (ellentétes vélemények vannak) "menetrendszerűen" kirendeli "felül"-vizsgálati véleményre az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságát (ETT.IB.). Ez a testület 4-5 hónap alatt készíti el "felül"-vizsgálati véleményét, szinte minden esetben az alperes orvosok érdekében. Ez érthető, minthogy az ETT.IB. szintén - kis kivétellel - praktizáló orvosokból áll, tehát a "ma neked, holnap nekem" alapon állnak29. Ha a felperes mindezeken sikeresen túljutott és van még pernyerési esélye, jön a "második forduló", az alperes jogosult bizonyítani, hogy a jogellenes károkozás neki nem róható fel.
Ez is orvosokkal, orvosszakértőkkel való bizonyítást jelent, amely szintén egy-két évig tart. Ha a felperesnek sikerül - mindezek után mégis - a pert megnyerni első és másodfokon, akkor is többnyire "közbenső ítélettel" nyer, ami maga után vonja, hogy gyakorlatilag új eljárás indul a kártérítés összegének megállapítására, ami ismét vagyoni és nem vagyoni kártérítést jelent, legtöbb esetben újra - a kár megállapításának mértékére - első és másod-fokon. Ez a procedura általában 5-10 év! Ennél rövidebb idő alatt felperesi pernyerés - ezekben a pertipusokban - úgyszólván kizárt.
Ha a fentebb c.) alatt jelzett eset áll fenn (felperes keresetének elutasítása) ez gyakran egyszerű eljárás és többnyire egy, maximum két év alatt lezajlik, nincs "második forduló", új első és másodfokú eljárás, az ítélkezés a kirendelt igazságügyi orvosszakértő vagy az ETT.IB. "megítélése" során egyszerű, a bíróságnak úgyszólván nincs vele gondja.
Nagy ritkán bekövetkezik a fent d.) alatt jelzett eset is (alperes nyer hosszú idő alatt) de ez is sokkal egyszerűbb és rövidebb ideig tartm mint a b.) alatt elemzett eset.
Sokkal kevesebb adatom van más polgári perek menetéről és "futamidejéről" de nem sok a változás más polgári per esetében sem.
Mégis - általánosságban - a levezetésből következik: Az átlagállampolgár számára rejtve maradt a kérdés: ha felperes vagyok, mert jogsérelem ért, amely miatt - igazságom szolgáltatása céljából - a bírósághoz fordulok, vagyis jogom érvényesítése céljából keresetet adok be, mi az előnyösebb számomra, a b.-vel jelzett eset hosszú, nehéz, embert próbáló peres tevékenységgel, de végül pert nyerni, vagy a c.) pont szerint rövid idő alatt a peremet elveszíteni? Az a.) alatt jelzett eset ugyanis, a gyakorlatban úgyszólván KIZÁRT!
Ha így merül fel a kérdés - a köztudatban, a bírók körében, a bírósági vezetők között, a médiákban - már egészen más lesz a válasz. Épeszű állampolgár csak ezt mondhatja: ha jogsérelem ért és kénytelen vagyok polgári pert indítani, inkább hosszú futamidő alatt nyerjem meg a peremet, - mert igazam van -, nem érdekel a "futamidő" ha a hosszan tartó per az "ára" a pernyerésnek.
Ha ezt tudatosítanák az állampolgárral, egészen más lenne a vélekedés a hosszú "futamidő"-ről.
A bíróságok a "futamidő" szorításában
A fent említett kérdés a bírókban is - természetesen - felmerül.
A Ppn. és az Oi.tv. hozott néhány "futamidőt" gyorsító rendelkezést. Ez helyes. A "futamidőt" ezekkel a módszerekkel lehet - véleményem szerint - 0,05 %-kal rövidíteni.
Kérdés: miként lehet a perek futamidejét radikálisan csökkenteni? Ennek egy - de annál hatásosabb - módja van: a felperes keresetének rendszeres elutasítása.
Ez két - egymással összefüggő - "eredményt" hoz:
Sokkal kevesebb lesz a per,
A folyamatban lévő polgári peres eljárások rövidek lesznek.
Erre sarkallja a Ppn., de még inkább az Oi.tv. a bíróságokat: nincs igazságszolgáltatás, csak jogszolgáltatás és a "futamidőt" gyorsítani kell.
Belépett az igazságszolgáltatás körébe egy újabb - kívülről jött - elem: a bíró minősítésében a futamidő csökkentés a döntő mérce, nem az igazság szolgáltatása.
Ez radikális változást hoz, illetve hozhat (valószínűleg fog is hozni) a harmadik államhatalmi ág történetében.
Ismét kívülről jött, nem a bíróság maga "rendelkezett" így, mint ahogy az igazságszolgáltatásba kívülről épült be az istenítéletek rendszere, a szakrális, perdöntő eskü, a külső tényezők a "különleges szakértelmet" igénylő tényállás esetén a bírói szervezettől idegen igazságügyi szakértő, stb.
Az igazságszolgáltatás végre maga hatalmával szabhatott volna határt hatalmának (Motesquieu), de ismét bele szólt a politika, a másik két hatalmi ág segítségével. Az ítélőtáblák felállításáról szóló törvényt is politikai hatalmai okokból törölték el és csak egyet "engedélyeztek" 2002-re. Az igazság érvényesítését a polgári perekben, szintén a politikai akarat törölte el, érthetetlen okfejtéssel és politikai akarat erőszakolta ki a "futamidő" rövidítés követelményét a bíróságok számára.
Az kétségtelen, hogy nagyon sok a per és - mint ezt már kifejtettem - hosszú ideig tartanak. Ezt a helyzetet azonban nem lehet a bíróságok egyetlen feladatának, az igazság szolgáltatásának korlátozásával "megoldani". Nagyon nagy a veszélye annak, hogy a bírók nagy része - egzisztenciális okokból - megpróbál eleget tenni az új követelményeknek. Ennek kárát a polgári perekben igazságát kereső állampolgár látja majd a gyakorlatban. Ennek egyik jövőbeni hatása az lesz, hogy egy felperesi vesztett perből tízen, húszan vonják le azt a tanulságot, hogy nem érdemes perelni. Így a perek "futamideje" radikálisan rövidül és a perek száma is szignifikánsan csökkenni fog. Mint írtam, a perek számának és "futamidejének" csökkenéséhez ez a "megoldás" segít 99,95%-ban.
Többek között "orvosi műhiba" perekben ezért egyre népszerűbbek a bíróságokon a hivatásos orvosszakértők, de még inkább a szakértői listára felvett, ám praktizáló orvosok és főleg az ETT.IB.
Nem állítom, sőt "fényév" távolságra van felfogásomtól az a vélekedés, hogy ezt az újabb tendenciát a bírókra ráerőltetik. Ma nem rendelik be a bírót egyetlen "pártközpontba" sem, hogy ítéletének milyenségére utasítást adjanak, mint még - történelmileg nem is olyan hosszú idővel ezelőtt - tették.
Azt sem állítom, hogy ez a bíróság vezetői között expressis verbis tudatosul. Azt viszont határozottan állítom, hogy a törekvésben a freudi "tudat alatti" érvényesül a bíróságokon, e tendencia láttán.
Sigmud Freud írta: "A determinizmus" címmel: "A föntebb vizsgált jelenségek egyenkénti taglalásának általános eredményeképpen a következő megismerést szögezhetjük le: A lélekelemzés vizsgálómódszere felderíti, hogy lelki teljesítményeink bizonyos tökéletlenségei - melyeknek közös jellegét azonnal pontosan fogjuk meghatározni - s bizonyos szándékolatlannak látszó cselekvéseink, ha rájuk a lélekelemzés vizsgálómódszerét alkalmazzuk, teljesen indokoltaknak és a tudat előtt ismeretlen indok által determináltaknak bizonyulnak.
Valamely tévcselekmény akkor sorozható az ily módon magyarázandó jelenségek közé, ha megfelel a következő feltételeknek:
Nem szabad meghaladnia bizonyos mértéket, melyet értékelésünk szab meg s melyet a "normalitás határain belül" kifejezéssel jelölünk meg.
Pillanatnyi és múló működészavar jellegét kell mutatnia. Kell, hogy ugyanazt a cselekvést előzőleg pontosabban teljesítettük légyen és bízzunk magunkban, hogy bármikor helyesebben teljesíthetjük. Ha kijavítanak, a helyreigazítás helyességét és saját lelki folyamatunk téves voltát rögtön fel kell ismernünk.
Ha a téves cselekvést egyáltalán észrevesszük, nem szabad indokolt voltát éreznünk, hanem arra kell hajlanunk, hogy "figyelmetlenség"-gel magyarázzuk vagy "véletlen"-nek minősítsük.
Ebbe a csoportba tartoznak tehát: az elfelejtés esetei, a jobb tudomás ellenére való tévedés, az elszólás (nyelvbotlás), a téves olvasás, a tollhiba, a balfogás és az úgynevezett véletlen cselekvések." 30.
Eddig leírtam az igazságszolgáltatás vázlatos történetét - főleg egy speciális perfolyamat, az "orvosi műhiba" perek gyakorlatán keresztül - Magyarországon 1000.-től 2000.-ig de lege lata.
De lege ferenda javasolom, hogy az igazságszolgáltatást hagyja a másik két államhatalmi ág, működni arra a célra, amelyre hivatott. A politika végre ne szóljon bele a harmadik államhatalmi ág működésébe. A perek "futamideje" tart, ameddig az az igazság szolgáltatásának érdekében feltétlenül szükséges. Egyetlen lényeges eleme van az igazság szolgáltatásának: a per során derüljön ki az igazság, ennek érdekében hagyja a polgári peres bíróság a feleket bizonyítási terhüknek, akadály nélküli, teljes kifejtésére. A bíróság ennek érdekében ne vegyen igénybe a bíráskodás garanciális feltételeivel nem rendelkező "segítséget". A bizonyítás a feleket terheli a szakértés területén is! Ez a civilizált igazságszolgáltatás egyetlen járható útja a jogállamok világában. Remélem, hogy ez így lesz Magyarországon a harmadik évezreden.
Dr. Ádám GyörgyJegyzetek
a MTA doktora, ny. egyetemi tanár,
az ELTE Jogi Kar tiszteletbeli tanára,
ügyvéd