5

Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről V.
BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTER A FRANCIA KÜLÜGYI KÉPVISELŐKNEK[1]

A magyar miniszterelnökkel[3] folytatott beszélgetése során – amelyről a másolatban mellékelt két jelentés egyike[4] számol be – budapesti követünknek[5] alkalma nyílt rá, hogy megkérje Bethlen grófot, fejtse ki, hogyan képzeli el országa kapcsolatainak alakulását Jugoszláviával.

Bethlen gróf szóról szóra azt nyilatkozta de Vienne-nek, hogy a múlt évben jogi téren választott bírósági, politikai téren megbékélési egyezmény megkötését javasolta a belgrádi kormánynak. Úgy gondolja, hogy Jugoszláviát ettől a szövetségesei tartották vissza, még pedig azért, hogy kisantantbeli partnerei nélkül ne kötelezze el magát. Akár így volt, akár nem, Bethlen gróf fontosnak tartotta jelezni, bármikor hajlandó vagy mind a két egyezményt megkötni, vagy megelégedni a választott bírósági megállapodással.

De Vienne – aki Bethlen gróf e megnyilatkozásához egy más forrásból származó értesülést fűzött, mely szerint Belgrádba esetleg egy magyar katonai attasét neveznének ki – azt szeretné tudni, hogy evvel a Szerbia irányában folytatott közeledési politikával vajon Bethlen gróf valójában nem a kisantant fölbomlasztására és Jugoszláviának Olaszország javát szolgáló elszigetelésére törekszik-e. Követünk – mindent összevetve – nemigen hisz egy ilyen machiavellisztikus terv létezésében, és inkább az a benyomása, hogy Magyarország a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, tekintet nélkül bárminemű, Olaszország iránt vállalt kötelezettségére. Magától értetődőnek tartja, hogy Budapest egyelőre nem Prágához és Bukaresthez közeledik, és hogy előbb az általa a legkönnyebben elérhetőnek tartott pont – tehát Belgrád – felé tájékozódik. E körülményekre való tekintettel de Vienne arra a következtetésre jutott, hogy a szerbeknek nem kellene attól tartva visszautasítaniuk Magyarország közeledési kísérletét, hogy esetleg valamilyen Budapest érdekét szolgáló játék részeseivé válnak, a szövetségeseiknek pedig kellene annyi bizalmat tanúsítani irántuk, hogy engedjék őket közeledni Magyarországhoz, ami – minden összevéve – csak a béke ügyét szolgálhatja.

Úgy látszik azonban, hogy e következtetést illetően bizonyos fönntartással kell élnünk. Ha valóban elfogadjuk, hogy Bethlen gróf elképzelései nem a kisantant fölbomlasztására irányulnak, még korántsem bizonyos, hogy nem ez az eredmény állna elő, ha Szerbia a szövetségesek előzetes jóváhagyása nélkül válaszolna Magyarország közeledési kísérletére. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy a jáchymovi /Jachimow/ értekezleten megvitatott kérdések közül az egyik éppen a Magyarországgal való kapcsolatok ügye volt, és hogy a román kormány kérésére egyértelműen leszögezték, hogy Jugoszláviának nem szabad semmiféle politikai megegyezést kötnie Magyarországgal, ha ez utóbbi az abban foglalt kötelezettségek érvényét nem hajlandó Romániára és Csehszlovákiára is kiterjeszteni. Ebben a kérdésben Jugoszlávia egyedül tehát még ma nem határozhat. A kisantantminiszterek legközelebbi értekezletéig nem sok idő van hátra: valószínűleg márciusra fogják összehívni, és a Magyarországgal való kapcsolatok kérdése minden bizonnyal szőnyegre kerül.

Beneš – aki a Genfben fölállított Biztonsági bizottság elnöke – a most márciusban tartandó értekezleten olyan javaslatok benyújtására készül, amelyek egy sor – a locarnói szerződések ihlette, és Közép-, illetve Kelet-Európára vonatkozó – megállapodás megkötését célozzák. Ezek – egyebek mellett – érintenék Magyarországnak a kisantant államaival fönnálló kapcsolatait is.

Ha Beneš addigra nem hagy föl e tervezet benyújtásának szándékával, célszerűnek tartanám – időt hagyva elképzelésének kiérlelésére –, hogy Jugoszlávia ne siessen válaszolni Bethlen gróf ajánlatára.

Romániában – sok más országhoz hasonlóan – a fasizmus olaszországi hatalomra jutása általában általában kedvező fogadtatásra talált. Az ország éppen hogy csak fölszabadult a zavargások és a bizonytalanság légkörének nyomása alól, amely a visszavonuló orosz csapatok által terjesztett – egészen a Regátig ható – bolsevik izgatás következtében alakult ki, és amelynek fönnmaradásához az ismétlődő terrorcselekmények, valamint a Besszarábiába irányuló betörések nagyban hozzájárultak. Az egyik szövetséges államban létrejött erős, kommunistaellenes kormányzat a kialakult rend egy újabb biztosítékának látszott. Romániát minden Olaszország felé vonzotta; Itália neve Traianus legionáriusain keresztül a két fajnak az iskolai történelemkönyvekben és a hivatalos banketteken olyan gyakran magasztalt közösségét jelképezte.

A fasiszta politikának azonban rövid időn belül sikerült e harmóniát felborítania. A románoknak először akkor kellett csalódniuk illúzióikban, amikor Olaszország és a szovjetköztársaság között megjavultak a kapcsolatok. Kevéssel ezután újabb összeütközésre került sor. Válaszul Ferdinánd királynak azon óhajára, hogy látogatást tenne az olasz uralkodói párnál, Mussolini 1924 márciusában a román kormány tudomására hozta, hogy a terv megvalósítása előtt helyénvaló volna rendezni a két ország között függőben levő pénzügyi kérdéseket. Ferdinánd király azonban – zokon véve, hogy a tervezett udvariassági látogatást kapcsolatba hozzák a függő ügyek Mussolini által javasolt rendbetételével – jobbnak látta útját lemondani.

Averescu /Averesco/ hatalomra kerülésével elvonultak a felhők, amelyeket kormányzásának utolsó hónapjaiban, egy szövetségi megállapodás létrehozását célzó római tárgyalásaival Brǎtianu /Bratiano/ már oszlatni igyekezett. Az „operett-Mussolininek” elkeresztelt új miniszterelnök elvakult olaszimádata eredményeképpen a román kormány megkülönböztetett figyelmet szentelt Olaszországnak. Azonban a római kormány melléfogásai, kiismerhetetlen közép- és kelet-európai politikája rövid időn belül egyre több csalódást keltett.

Ezek közé tartoztak legelőször is az 1926. szeptemberi olasz–román megállapodás kikötései, amelyek a Románia által biztosított anyagi előnyök ellenére homályban hagyták az 1920. október 28-án kelt párizsi megállapodás ratifikációjának a kérdését. Ezután, 1927. április 5-én – alig egy hónappal azt követően, hogy Averescu tábornok újabb engedmények árán elérte e megállapodás országgyűlési jóváhagyását – következett a választott bírósági megállapodás aláírása Olaszország és Magyarország között. Majd végül Scialojának a „magyar optánsok” perében, Genfben tanúsított magatartása bizonyára még a legtájékozatlanabb románok szemét is felnyitotta, ha még maradtak egyáltalán kételyeik a római kormánynak velük kapcsolatban elfoglalt álláspontja felől.

Így tehát az olaszok barátságába vetett, gyorsan szertefoszló reményeket rövidesen újabb csalódások követték. A Magyarországra küldött és az osztrák vámosok által nemrégiben fölfedezett olasz géppuskák nem keltettek meglepetést. Senki nem kételkedik abban, hogy a fasiszta hatóságok bűnrészesek a kisantanttal szemben álló országok – Magyarország és Bulgária – fölfegyverzésében. Ezért aztán az újságok – amelyek már az Averescu-kormány idején sem fukarkodtak a tábornok olaszbarát politikáját ostorozó bírálatokkal – az utóbbi hónapok során epés hangnemben számoltak be a római kormány magatartásáról, valamint az olasz sajtóban megjelent kommentárokról.

„Ha a «Gazetta di Venezia» beéri avval, hogy a már jól ismert, a magyar álláspontot támogató érveket sorakoztatja föl – szögezte le december 20-án megjelent számában az «Universul» (a legtekintélyesebb román újság) –, a legcsekélyebb meglepetést sem mutattuk volna, tekintve hogy az olaszországi lapok már jó ideje hozzászoktattak bennünket a magyarok melletti védőbeszédekhez..., de mindeddig maguk a magyarok sem vetemedtek arra, hogy a földreformot efféle rágalmakkal illessék.” „A közvéleményt az a rosszindulatú hangvétel érinti a legfájdalmasabban, amelyet az olaszországi sajtó újabban országunkkal szemben használ – mutatott rá a Román Függetlenség december 30-án. Azért figyelmeztetünk erre a magatartásra, mert Mussolini a lapokat a sajtófegyelem betartására kényszerítette.” Végezetül, hogy néhány találomra kiválasztott idézetre szorítkozzak, az «Aurora» egyik, folyó hó 8-án megjelent, „A csempészek” címet viselő írásából következzék itt egypár sor: „Nyilvánvaló, hogy Magyarországnak a forró lelkesedés mellett zajló újjáépítésében Olaszország kiemelkedő szerepet játszott. Ahogyan Bethlen gróf a római ünnepségek után – melyek alkalmával aláírta az olasz–magyar barátsági szerződést – nagyon helyesen rámutatott: «Magyarország e diplomáciai okmány révén kitört nemzetközi elszigeteltségéből»... Minél szívélyesebbé váltak az olasz kapcsolatok, Budapest annál erősebben hallatta hangját.”

Összehasonlítva az olasz politika agyafúrt mesterkedéseivel, Franciaország egyértelmű és tisztességes magatartás tanúsít. Szembetűnő az ellentét Olaszországnak a szerződések megsemmisítése érdekében folytatott alattomos aknamunkája és a francia kormány szilárd elhatározottsága között, amellyel ugyanezen szerződések tiszteletben tartásával hangot ad a béke megőrzése iránti elkötelezettségének. A román közvélemény a két ország között fölmerülő vitákban éppen ezért egyhangúlag mellettünk foglal állást. Ám annak ellenére, hogy a fasizmus kardcsörtető magatartása inkább csak a szavakban megnyilvánuló militarizmus, mint a valódi erő higgadt megnyilvánulása, mégis veszélyesnek tartják Európa békéjére nézve. Így azután a francia–olasz kapcsolatok alakulását élénk érdeklődés kíséri. A félhivatalos „Román Függetlenség” december 28-ai számának vezércikke – amely a fasiszta kormány Franciaországgal szemben támasztott követeléseit, illetve balkáni törekvéseit elemzi – befejezésül a következőket állapítja meg: „Ez idő szerint Európában alattomos támadás indult a Franciaország–kisantant–Lengyelország alkotta tömörülés ellen, és korántsem állíthatjuk, hogy a támadók mindegyike a régi ellenség soraiból került ki.”

Az ellenzéki „Cuvântul” ugyanazon a napon pedig ezeket írja: „Vajon mit várhatunk Olaszországtól most, amikor éveken át tartó provokációk után végre diplomáciai tárgyalásokba kezdett Franciaországgal? Olaszország kedvezményekért rimánkodik, Olaszország imperialista politikát folytat...”sic!

Ebben a két kérdésben – bizalmatlanság Olaszországgal szemben és rokonszenv irántunk – a szabadelvűek és a nemzeti parasztpártiak egyetértenek. Megbízható forrásból úgy értesültem, hogy Vintilă Brătianu nem nagyon kedveli, és még kevesebbre becsüli az olaszokat. E véleményét a kormány számos tagja osztja, többek között Dr. Lupu, a nemzeti parasztpárt szakadár frakciójának vezetője, egyben alapítója az „Aurora” című újságnak, amelynek néhány hírmagyarázatát korábban már ismertettem.

Figyelmesen tanulmányoztam a levelet, amelyben Nagyméltóságod ismerteti bukaresti követünk[6] véleményét a Magyarország és Jugoszlávia közötti közeledés esélyeit illetően.

Ami engem illet, teljes mértékben csatlakozom a Nagyméltóságod 11. sz., 1928. január 9-én kelt levelében[7] megfogalmazott észrevételekhez.

Nem vitatható, hogy nagy szükség volna a Magyarország és szomszédai közötti enyhülésre. Sőt még az a kérdés is fölmerül, vajon a magyar nacionalizmus – legalábbis a jelenlegi formájában – nem eléggé önérdekű ahhoz, hogy – igényeinek lehetőség szerinti kielégítése esetén – mód nyíljék a Magyarország és Németország közötti közeledés megakadályozására. Ez a kombináció meglehetősen vonzónak látszik. Nem kétséges, hogy Magyarország reményeinek valóra váltásához Rómával, Varsóval, Belgráddal igyekszik megegyezésre jutni. Nem kizárt, hogy egy napon az események ilyen irányú alakulásának leszünk majd tanúi.

Az a kérdés, érdekünkben áll-e ezt elősegíteni, éppen avval a céllal, hogy sikerüljön Magyarországot eltávolítanunk Németországtól. Ezen tétel alátámasztására föl lehetne például azt hozni, hogy Csehszlovákia igencsak gyenge állam, és hogy háború esetén a Németországtól való rettegés kerítené hatalmába, és hogy ha Németország meg Magyarország egyszerre lépne föl ellenségként vele szemben, helyzete bizonytalanná válna, továbbá hogy a magyar hadsereg jobb, mint a cseh, valamint hogy egy Lengyelországot, Magyarországot és Jugoszláviát egyesítő szövetség elsőrendű katonai erőt képviselne, különösen akkor, ha még Bulgáriát is hozzávennénk.

Mindez persze puszta föltételezés egy eléggé távoli jövőre nézve, hiszen senki sem ringathatja abban a hitben magát, hogy a különböző hatalmak között ez idő szerint fönnálló koalíciók örökké megmaradnak. Elmejátékról van csupán szó, amelynek mindössze annyi a haszna, hogy az ember számba veszi az elképzelhető változásokat, miközben újabb megoldások után kutat, amelyek ebben az esetben számunkra előnyös módon helyettesíthetnék a régieket. A diplomáciában ugyanúgy, mint a háborúban csak az elvek állandóak, alkalmazásuk más és más úton valósul meg. Franciaország a németek erejének semlegesítésére egymás után a legkülönbözőbb szövetségekkel próbálkozott. Először Lengyelországnál keresett támaszt, azután Svédország és Törökország következett, amelyeket Oroszországgal váltott föl, majd Poroszországot szembe fordította Ausztriával, Ausztriát Poroszországgal és így tovább.

Napjainkban a hatalom felelősségét viselő és az államok biztonságáról gondoskodni köteles kormányok nem engedhetik meg maguknak, hogy kétes kimenetelű kombinációkba vessék bele magukat, és anélkül adják föl a közvetlen biztonságot, hogy meggyőződéssel állíthatnák: az új ösvényen legalább olyan bátran haladhatnak, mint az előzőn. A szövetségekkel is ugyanaz történik, mint ami a leszereléssel.sic! Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy a dolgok jelenlegi állását tekintve még túlságosan közel vagyunk a világháború befejezéséhez és a békekötéshez, hogy megszűnhetett volna az Európa területi viszonyait újjászervező összes szerződés közötti szoros kapcsolat. Márpedig nem kétséges, hogy Magyarországnak hátsó gondolatai vannak, amikor a Szerbiához való közeledés módjait keresi. Bizonyíték erre, hogy nemcsak Szerbiánál tapogatódzik, hanem Lengyelországnál és Olaszországnál is. Egyébként ez utóbbival kapcsolatban fölmerül a kérdés, vajon Magyarország hogyan egyezteti össze e kétirányú próbálkozást, tekintettel a Belgrád és Róma között feszülő ellentétekre. Szerintem az lehet az igazság, hogy evvel Magyarország nem sokat törődik, és mindenekelőtt az őt körbefogó szövetségesek falán szeretne rést törni. Lehet, hogy ezt nem közvetlenül háborús céllal teszi, ám mindenki előtt világos, ha e kört sikerül egy ponton kikezdeni, minden fölborul, és a békés megoldások terén (a szerződések fölülvizsgálatának a követelése), de talán még katonai téren is szabaddá válik az út a legveszélyesebb kezdeményezések előtt.

Ezek szerint tehát le kellene beszélnünk Belgrádot mindennemű, Magyarországhoz való közeledésről? Nem gondolom úgy. Ebben is, mint sok egyéb más dologban, a mérték számít. Németország és a mi országunk között úgy valósítottuk meg az enyhülést, hogy nem sérültek meg azok a kötelékek, amelyek bennünket Belgiumhoz, Lengyelországhoz, Csehszlovákiához fűznek. Miért nem számolhatnánk egy ugyanilyen enyhülés lehetőségével Budapest és Belgrád között, amely egy általánosabb jellegű enyhülést készítene elő? Ám ha meg akarjuk akadályozni, hogy e békekezdeményezés a szerződések érvénytelenítésének eszközévé váljék, teljesülni kell annak a föltételnek, hogy a belgrádi kormány a szóban forgó enyhülési folyamatot Prágával és Bukaresttel teljes egyetértésben folytassa, és hogy erről Magyarországot egyértelműen tájékoztassa.

Ilyen körülmények között nem lenne lehetetlenség az enyhülésről beszélni. A kérdéssel cseh részről is foglalkoznak, hiszen végül is nagy szükség volna már arra, hogy a magyarországi arisztokrata és nacionalista propagandáról az ottani közvélemény egy jelentős hányadának a figyelmét eltereljék, amely közvélemény minden kétséget kizáróan békeszerető, azonban képtelen a mágnások erőszakos irányításával szembeszállni. Ahogy a locarnói politika egyik vezéreszméje az volt, hogy a német nacionalistáktól el kell venni egyik propagandafegyverüket, a német baloldali pártokat pedig vissza kell vezetni a békepolitika ösvényére, úgy Magyarországon is próbálkozni lehetne egy ugyanilyen kezdeményezéssel jóllehet, nem titkolom magam előtt, hogy ennek az államnak a jelenlegi állapota a németországiénál kevésbé alkalmas arra, hogy egy ilyen terv sikerrel járjon.

Még egyszer hangsúlyozom, mindez csak a mértéktől függ. Nem szabad elfogult módon lemondanunk arról, hogy Magyarország és a szomszédai között elősegítsük a részleges enyhülést, ugyanakkor a magyarok különböző tiltakozásainak sem szabad hitelt adnunk, és fokozottan kell ügyelnünk arra, nehogy némely szövetségesünk – értem ezalatt Lengyelországot és Jugoszláviát – hagyja magát csapdába csalni, és csakis úgy kössenek egyezséget, ahogy mi tettük Locarnóban, vagyis egyértelműen ragaszkodva biztonsági helyzetükhöz, valamint szövetségeseikhez.

Ami Jugoszláviát illeti, az elővigyázatosság nem fölösleges. Egyáltalán nem vonom kétségbe a szerbek irántunk érzett rajongó szeretetét. Úgy hiszem, megkockáztathatom a kijelentést, hogy azt nálamnál jobban senki sem érzékelhette, hiszen én a jugoszláv politika minden lépését figyelemmel kísértem a háború kirobbanásától egészen addig a pillanatig, amikor elutaztam Párizsból, véges-végig a háborúskodás, majd a békekonferencia viszontagságain keresztül.

Mindamellett megleptek azok a Szerbiában tapasztalható törekvések, amelyek a Németországhoz való közeledést célozzák. Ne felejtsük el, hogy a szerbek akkor is előszeretettel mentek Bécsbe tanulni – sokan közülük pedig meg sem álltak Berlinig –, amikor a szomszédjukban még állt a Habsburg Monarchia, amelyet ellenségüknek tartottak. Mielőtt eljutottak volna a távolabb fekvő Franciaországba, a német kultúrát tartották a számukra legközelebbi civilizációnak. Az életem során elég szerbet ismertem, hogy tisztában legyek vele, hogy az ország vezetőinek hány százaléka fordult meg korábban Franciaországban, Németországban vagy Bécsben. Közülük sok az olyan, akik a mi tanítványaink voltak, de ugyanakkor a németeké vagy az osztrákoké is.

Másrészről az Osztrák–Magyar Monarchia eltűnése a szerbekre ugyanolyan hatást gyakorolt, mint az olaszokra. Az ősi ellenség megsemmisült; mindössze egy [...][8] maradt belőle, a magyarok. Ami a németeket illeti, irántuk az olaszok vagy a szerbek ugyanolyan érzelmekkel viseltettek, mint amit mi magunk éreztünk az osztrákok vagy a magyarok iránt: e népek véletlen szülte, de nem örökös ellenségeink voltak.

Másfelől a szerbek büszkék hadseregükre, és szakértőként nagy becsben tartják a német haderőt, mint ahogy egyébként a miénket is. A locarnói politikát úgy is értékelhetik, mint amely lehetőséget kínál arra, hogy Franciaország iránti szeretetüket és Németország iránti csodálatukat összeegyeztethessék. Ami a gazdasági szempontokat illeti, a szerbek az osztrák vagy a német árukat szokták meg. E téren is kialakulhat a dolgoknak egyfajta új egyensúlya, valamint az a vélekedés, hogy a szerb–német barátság semlegesíteni tudja Olaszországot.

Ezeket a dolgokat persze csak úgy lehet mérlegelni, ha az ember pontosan megfogalmazza magának – következésképpen el is túlozza – őket; ám akad közöttük egy kérdés, amelynek figyelmet kell szentelnünk. Németország nagy vonzóerővel hat a közép-európai államokra. A legközelebbi veszély a német–magyar összefogás, de ne titkoljuk magunk előtt, hogy – vagy azért mert a cseheken Beneš távozásakor erőt vesz majd a félelem, vagy azok miatt az okok miatt, amelyeket föntebb vázoltam – Németország vonzása Csehszlovákiára és Jugoszláviára továbbra is olyan veszély, amely fenyeget bennünket.

Elnézést kérek ezért a kissé hosszúra nyúlt elmefuttatásért, azonban úgy vélem, nem fölösleges néha elgondolkodni ezen a jövőben esedékessé váló kérdésen annak érdekében, hogy tiszta képet kaphassuk jelenlegi politikánkról. Mindezek alapján megállapítható, hogy gondolnunk kell a jövőre, és meg kell vizsgálnunk, milyen újabb lehetséges kombinációkkal számolhatunk akkor, amikor a mostaniak már nem állnak rendelkezésünkre, kivéve azt az esetet, ha akkorra sikerül egy, az összes szükséges garanciát magában foglaló általános biztonsági rendszert kidolgoznunk; ám addig is a legjobb, amit tehetünk, az a „status quo” fönntartása, amely mindaddig a legmegfelelőbb eszköznek látszik a béke megőrzéséhez, amíg a világháború kiváltotta gyűlölködés idővel nem csillapodik, és amíg a népek lelki alkatában egyéb törekvések nem idéznek elő változásokat.

Köszönöm Nagyméltóságodnak a tájékoztatást, amelyet a 8. sz., f. hó 9-ei levelében[10] volt szíves részemre továbbítani azon föltételeket illetően, amelyek teljesítése esetén a kisantant fontolóra venné egy politikai jellegű enyhülés lehetőségét Magyarország és nem csak Jugoszlávia, hanem a tömörülés mindhárom tagja között. Beneš – fölújítva korábbi elgondolását – a közeljövőben szövetségeseinek állítólag egy sor, a locarnói egyezményekhez hasonló megállapodás megkötését fogja javasolni, amelyek egyebek mellett Magyarországnak a kisantanttal való kapcsolatára is kiterjednek.

Az ügy jelentősége kétségen felül áll, és részemről én éppen elég gyakran érveltem amellett, hogy milyen nagy szükség volna Magyarország és a kisantant összebékítésére – ha meg akarjuk szilárdítani az európai békét, és ha teljes hatékonysággal kívánjuk működtetni politikai rendszerünket Közép-Európában –, hogy azt hihessem, többé már nem kell a dologra visszatérnem. Ám minden megállapodás föltételezi két álláspont találkozását, és ezek minél inkább ellentétben álltak eredetileg egymással, ez a találkozás annál több egyezkedést kíván a felek részéről, amelynek során mindegyikük bizonyos engedményeket tesz, amelyek fejében bizonyos előnyökhöz jut. Ennek hiányában nem beszélhetünk a résztvevők közötti megállapodásról, hanem az egyik parancsáról és a másik engedelmességéről, de ekkor már nem egyetértésben megkötött, hanem kikényszerített békéről van szó.

Beneš – tekintve, hogy Locarno jegyében cselekszik – magától értetődő módon nem szándékozik fenyegető magatartást tanúsítani Magyarországgal szemben, és még ha egyébként akarná is, kétségtelen, hogy nem volna rá lehetősége. Nem marad tehát más, mint egy igazi megállapodás, egy, a locarnóihoz hasonló egyezmény. Márpedig a jelen körülmények között, tekintettel az egyik és a másik oldal fölöttébb különböző helyzetére és fölfogására, nagyon jól látom, mit nyerhet a kisantant ezen a Locarnón, és mi az, amit Magyarország az aláírásáért követelhet, azonban azt nem látom, hogy a két fél mit volna hajlandó egy ilyen szívességért cserébe adni.

Már a jáchymovi /Jachymow/ értekezlet előtt (a 78. sz., 1927. május 8-án kelt jelentésemben[11]) kifejtettem: „Németország valamit nyert Locarnóban. Vajon ki hinné el, hogy egy olyan «nemzet, amelynek Olaszország visszaadta a becsületét», hajlandó lenne egy hasonló megállapodásra anélkül, hogy kifizetnék? ” sic! – Azóta többször is alkalmam nyílt, hogy a kérdést megvizsgáljam, ám mindig ugyanerre a következtetésre jutottam, hiszen ez magától értetődik. Az e tárgyhoz tartozó (június 20-án kelt 116.[12] és 117. sz.,[13] július 29-én kelt 154. sz., augusztus 1-jén kelt 162. sz. és szeptember 9-én kelt 190. sz.[14]) jelentéseimben foglaltak elismétlése nélkül szeretnék emlékeztetni arra, hogy Walko külügyminiszter a „gazdasági együttműködéssel” kapcsolatban több alkalommal is az „addsza-nesze” elvét dicsérte nekem alig burkoltan, amely az ő fölfogása szerint minden bizonnyal a területi követelésekre vonatkozott. És még arra szeretném kérni a minisztériumot, olvassák el újból a szeptember 15-ei „Pester Lloyd” egyik cikkét (lásd Rivière 220. sz., október 1-jén kelt levelét[15]), mert ez az írás – amely éppen egy, a locarnóihoz hasonló esetleges egyezményről szól – igen pontosan foglalja össze a magyar doktrínát.

Nem az a kérdés, hogy ez az elmélet bizonyított-e, vagy sem. E tant – amely nagyon mélyen gyökeredzik a magyar gondolkodásban – az egész magyar nemzet hittételként vallja. Éppen ez az, amit tudomásul kellene vennünk, ha részrehajlás nélkül és a siker reményében akarjuk a megoldást keresni. A „Los von Trianon” minden magyar párt alaptétele a szélsőjobbtól a szélsőbalig bezárólag. Utóbbi egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ezt fennhangon hirdesse, és a legutóbb is vezére, Peyer ez ügyben jellegzetes megnyilatkozást tett (lásd e postával érkező 17. sz. levelemet[16]).

Szeretném azt hinni, hogy Bethlen gróf ebben az ügyben is, mint megannyi másban, honfitársai többségénél (beleértve külügyminiszterét[17]) nagyobb alkalmazkodókészségről tesz tanúságot, tekintve, hogy jobb politikus. Elképzelhető, hogy beéri egy bizonyos minimummal. Ám még ha föltételezzük is, hogy ez a minimum elfogadhatónak látszik a kisantantnak – ami korántsem biztos –, a magyar közvélemény valószínűleg nemet fog mondani rá. Ezen az országon az Olaszországgal kötött megállapodás és a Rothermere-féle kampány után olyan sovinizmus lett úrrá (amit jól mutatnak az egyre gyakoribb incidensek és az általuk kiváltott reakciók), hogy egy nem kielégitő, valamilyen befejezett tény elfogadásával járó megegyezés leghalványabb gyanúja esetén a zabolázhatatlanná vált többség – amelynek bizonyos elemei már amúgy is előszeretettel vádolják Bethlen grófot megalkuvással – azonnal megbuktatná a miniszterelnököt (lásd e postával érkező 17. sz. jelentésemet). Magyarország pedig – az egyetlen, bölcsnek nevezhető államférfi távollétében, aki véleményem szerint jelenleg képes betölteni az ország irányításának nehéz szerepét – néhány nyavalyatörős roham után végül óhatatlanul az olaszok vagy a németek karjaiba omlana.

Röviden összefoglalva, a mostani helyzetben nem lehet szó „Locarnóról” a kisantant és Magyarország között, mivel e „Locarnóról” szóló egyezkedés során Magyarország a kisantant számára elfogadhatatlan követelésekkel lépne föl. Az ilyen természetű tárgyalások alkalmával ugyanis a magyar miniszterelnök nem tehetné meg, hogy ne vesse újra föl a területi viszonyok, vagyis a trianoni szerződés kérdését.

Beneš nagyon is tapasztalt államférfi ahhoz, hogy ne volna evvel tisztában. Ezért azután aligha tudom elhinni, hogy elképzelését teljes egészében föltárta, kijelentvén, hogy „amikor fölkérte Magyarországot egy, a locarnóihoz hasonló egyezmény megkötésére, az a cél lebegett szeme előtt, hogy evvel is bizonyítsa a csehszlovák politika békés jellegét, és nyilvánvalóvá tegye a nagyhatalmak – különösen Anglia – számára, hogy kit terhel a felelősség az Európa ezen részében megfigyelhető nézeteltérésekért” (lásd a december 24-én Prágából küldött 294. sz. táviratot[18]). Avval, hogy valakinek olyasmit kínálunk föl, amit nyilvánvalóan nem fogadhat el, senkit sem győzünk meg önnön nagylelkűségünkről. Jelen esetben, ennek a sakkhúzásnak minden valószínűség szerint az lesz a legfontosabb következménye, hogy Magyarországot egyszer s mindenkorra a kisantantéval határozottan szemben álló politika útjára taszítja, még jobban megnehezítve evvel a közép-európai kérdés békés és francia megoldását.

Mivel a kérdés elég bonyolult ahhoz, hogy ne legyen unalmas, való igaz, hogy a csehszlovák külügyminiszter, az éles elméjében megbúvó ötletek között biztosan talál olyant, amellyel meggyőzheti szerb, sőt még román kollégáját is, közben pedig Magyarország címére ésszerű, Locarnónál szerényebb igényű elnevezést viselő javaslatokat tesz. Csak kívánni lehet, hogy így legyen, és – józan eszére és hozzáértésére hagyatkozva – bizalommal megvárni, mi az, amit Beneš ki fog gondolni. Mindenesetre igen célszerűnek látszik, hogy a kisantant legközelebbi értekezlete – körültekintő, bölcs irányítás mellett – újból foglalkozzon a magyar kérdéssel.

Ha minden rendben zajlik is – természetesen továbbra is fönntartva (soha nem voltam más véleményen), hogy egy részleges megoldás csak azután jöhet létre, hogy a három szövetséges abban megegyezésre jutott – változatlanul úgy gondolom, hogy a körülmények sem az egyes kérdésekben való megállapodásoknak sem pedig az általános rendezésnek nem kedveznek. Hacsak nem akarjuk megkockáztatni, hogy mindent elrontunk, még nem érkezett el az ideje annak, hogy a magyar akadályt szemből küzdjük le.

A dolgokat az elején kezdve, arra kellene törekednünk, hogy mindkét oldalon lecsillapítsuk a kedélyeket, és mindkét felet meggyőzzük arról, hogy igenis, van lehetőség a kapcsolatok fölvételére, majd az egyetértés kialakítására. Ehhez az első föladathoz – ami már egymagában is fárasztó – a legkedvezőbb helyzetben levő munkást kellene kiválasztani. Ez nem a román, úgy látszik, nem is a csehszlovák, hanem talán a szerb. Végül, ha ekképpen megtaláltuk a munkást, nem volna szabad túl nagy erőfeszítést követelni tőle, mert még eltörnének kezében a szerszámai.

A legfontosabb azonban, hogy a kisantant kellőképpen erős legyen ahhoz, hogy a többiekkel szemben nyugalmat tanúsíthasson, önmagában pedig – vagyis minden tagjában – megbízhasson.

Föntieket meggyőződéssel állítom, a leírtak megerősítéseképpen hivatkozom a 287. és 288. sz., december 23-án, illetve 24-én kelt jelentéseimben[19] foglalt megállapításokra abban a reményben, hogy a kisantant soron következő tanácskozásán ebben a szellemben fogják a magyar kérdést megvizsgálni.

A géppuska-csempészési ügyben Marinković /Marinkovitch/ azért akarta a főszerepet Benešre hagyni – akivel állandó kapcsolatot tart –, mert az Olaszországgal fönnálló súlyos nézeteltérése figyelmének és idejének a legnagyobb részét igénybe veszi. Szilárd elhatározása, hogy a legteljesebb egyetértésben fog cselekedni két kisantantbeli szövetségesével, és a magyar kormánnyal, valamint annak intrikáival szemben táplált gyanakvása minden nap erősebbé válik.

Nagyméltóságod tehát bizonyos lehet benne – a 18. sz., január 9-ei levelében[20] kifejtett véleményének megfelelően –, hogy Marinković egyáltalán nem fogja elsietni a Bethlen gróf közeledési kísérletére adandó választ. Nyilvánvalóan nem a mi feladatunk, hogy őt erre ösztökéljük. Mivel Jugoszlávia hűséges a kisantanthoz, a Magyarországhoz való közeledésen semmit sem nyerne. Az Sz–H–Sz kormány csak abban az esetben lenne hajlandó megbékülni szomszédjával, ha a kisantant és nevezetesen Románia megszegné kötelezettségét, minek következtében az e szomszédjával szemben jelenleg birtokában levő biztosítékok megszűnnének létezni. Szerencsére erről nincsen szó. Még annyit mindehhez, hogy a magyar kormány egyre növekvő szívélyessége Olaszország iránt (föltételezve, hogy nincs semmilyen titkos kapcsolat a két ország között), az Sz–H–Sz vezérkar abbeli bizonyossága, hogy az olasz és a magyar kémszolgálatok összehangoltan tevékenykednek, végül pedig a magyarok gőgös, féktelenkedő és hitszegő magatartása az irántuk itt megnyilvánuló rokonszenv utolsó maradékát is minden nappal tovább apasztja. Magyarországot Jugoszláviához közelíteni valójában annyi, mint ez utóbbit a kisantanttól eltávolítani, és amikor két évvel ezelőtt, a Ninčić-kormány alatt sor került egy közelítési kísérletre, annak kezdeményezője Bodrero tábornok, belgrádi olasz követ volt.

Titulescu /Titulesco/ ma fölkeresett, és elmondta, mindenekelőtt ahhoz ragaszkodott, hogy megerősítse az olasz miniszterelnöknek:[21] Romániának azon őszinte óhaja, hogy fejlessze baráti kapcsolatait Olaszországgal, a leghalványabb kétséget sem támaszthatja abbeli szilárd elhatározása felől, hogy hűséges marad a Franciaországgal kötött szövetségéhez, valamint a szerződések teljesítésére irányuló politikájához. Mussolini válaszában kifejtette, hogy a mondatban elhangzott két állítás tökéletes összhangban van egymással, és hogy a maga részéről ő is ragaszkodik a szerződések tiszteletben tartásához. Másrészről pedig készen áll arra, hogy Franciaországgal megegyezésre jusson, és ennek sikere érdekében mindent tőle telhetőt meg fog tenni. A miniszterelnök nem titkolta tárgyalópartnere előtt, hogy számára minden mást megelőzően a legfontosabb kérdés az Adriai-tenger kérdése. Olaszországnak mindenképpen meghatározó szerepet kell játszania ezen a tengeren, ez számára létfontosságú kérdés. Amikor Titulescu az iránt érdeklődött, hogy Jugoszláviával kapcsolatosan milyen politikát szándékozik folytatni, Mussolini a következőt válaszolta: „Békepolitikát”.

Ezek után a román külügyminiszter megindokolta a géppuskaügyben követett magatartását: tekintettel Anglia, Olaszország és Lengyelország Genfben elfoglalt álláspontjára, az volt a benyomása, hogy e kérdésben a kisantant kisebbségbe kerül, és úgy gondolta, egy ilyen kalandot nem szabad megkockáztatni, és óvatosan kell eljárni.

Végezetül Titulescu hangot adott a magyar optánsok körüli vita miatt érzett nyugtalanságának: noha az ügyben teljes jóakarattal kíván eljárni, annak határt szabott az a levélváltás, amelynek során (hiányzó szó)[22] egyfelől a külföldieket a románoknál kedvezőbb elbánásban részesíteni, másfelől pedig olyan terheket róni az országra, amelyek a nemzetgazdaságot a feje tetejére állítanák. Románia saját értelmezését 60 olasz jogász következtetéseire támaszkodva védelmezheti, míg Magyarország mindössze tizenhat olasz törvénytudós állásfoglalását tudja fölmutatni.

Mivel Titulescu – aki kedden érkezik Párizsba – ragaszkodik hozzá, hogy Mussolinival folytatott megbeszélése részleteiről saját maga számolhasson be Nagyméltóságodnak, kérem önt, jelen táviratot szíveskedjék kizárólag személyes tájékozódására fönntartani.

Benešnek a Titulescu /Titulesco/ római útjával kapcsolatos megnyilatkozását a nyugalom, valamint az a véleményalkotásbeli megfontoltság jellemezte, amely mindenkor a sajátja, és amelyről semmilyen körülmények között sem mondana le, ha a román politikáról van szó. A külügyminiszter egyszer s mindenkorra véleményt alkotott magának a román jellemről, ami mind a meglepetésektől, mind a nyugtalanságtól megóvja azokban az esetekben, amikor a háromtagú kisantant harmadik szereplője külön utakon jár. Ugyanolyan megbocsájtó tekintettel szemléli román kollégája keringőlejtéseit Olaszországgal, mint ahogy annak idején Bülow herceg figyelte, hogyan megy a táncba az Osztrák–Magyar Monarchia Franciaországgal vagy Angliával. Eközben pedig arra gondol, hogy az efféle testgyakorlatok iránti hajlam a románok természetéből fakad, és hogy a körülmények hatalma, a hosszú távú érdekek figyelembevétele ezeket kellőképpen szűk határok közé szorítja ahhoz, hogy Románia szövetségeseinek ne kelljen túlzott mértékben gyanakodniuk. Ráadásul Beneš régóta tudott róla, hogy Titulescu Olaszországba és Rómába készül, és hogy San Remóba a pihentető nyaralás szándéka vitte, Rómába pedig az a cél, hogy Mussolinival előre meghatározott ügyekről, az optánskérdésről, pénzügyekről tárgyaljon.

E tartózkodás és e látogatás tehát főleg a kísérő körülmények miatt tett szert olyan jelentőségre, amelyet az utazás előkészítése idején még nem lehetett előre látni. Ezeknek a körülményeknek az egybeesése a háborús fegyverek szentgotthárdi lefoglalásának következményeivel akarva-akaratlanul olyan politikai jelentést kölcsönzött nekik, amelynek a létezését többé már nem lehetett teljesen letagadni, amikor napvilágra került, hogy Titulescu kérte, halasszák el a kisantant-kormányok jegyzékének átadását a Nemzetek Szövetsége részére. Amikor Benešsel erről a témáról beszélgettem, az volt a határozott érzésem, nagyon is tisztában van vele, hogy e kérés nemcsak román kollégájának abbeli igyekezetére derített fényt, hogy elkerülje azon tárgyalások megzavarását, amelyek Titulescut Rómába szólították, hanem arra a törekvésére is, hogy általánosságban Olaszország iránt tapintattal legyen. E törekvésben természetesen Beneš is osztozik, és az utóbbi év során erről több ízben is példával szolgált, ám sohasem ment olyan messzire, mint ahogy a jelek szerint Ion I. C. Brătianu /Jean Bratiano/ halála után azt Bukarestben teszik. Íme, a csekély különbség, amelyre Titulescu római látogatása derített világosságot, és amelyet azután a román külügyminiszter sajtónak adott nyilatkozatai is megerősítettek. Ez utóbbiakban megfigyelhetjük a kisantanthoz való hűséget hangoztató mondatoknak egyfajta csoportosítását és egyensúlyát azokéval, amelyek az Olaszország iránti jóindulatot juttatják kifejezésre: persze a kétféle állítást a kisantant többi tagja is próbálja összhangba hozni, ám ez idő szerint úgy látják, a tettek mezején sokkal nehezebben megy az egyensúly megteremtése, mint a szavakban.

Végül Titulescu római látogatását itt annak az államférfinak a személyisége és jelleme miatt kísérték érdeklődéssel, aki most kezdte el tevékenységét a román külügyminisztériumban. Úgy tudni, nagyon értelmes, kiváló szónok, a vitákban remekül érvel, szereti a sikert, és tudja, hogyan kedveltesse meg magát. Azt is mondják róla, hogy meglehetősen gyenge idegzetű, érzékeny és ingerlékeny. Elutazása San Remóba, csaknem azonnal hivatalba lépése és egy korántsem diplomáciai betegség után, ápolásra szoruló egészségi állapotról árulkodik, amelyet a rendszerességet követelő minisztériumi munka nemigen könnyít meg. Ez a Rómában megkezdett európai körút, a jugoszlávoknak tett ajánlat az olaszokkal való közvetítésre, a hasonló jellegű, Franciaország érdekében végzett román jószolgálati közreműködésről beszámoló sajtóértesülések, mindez valamiféle zaklatottságra, nagyravágyásra utal, és Titulescut egy „prima donna” színében tünteti föl.

A helyzet az, hogy Beneš – akivel a legutóbb Masaryk elnök társaságában Ion I. C. Brătianu /Jean Bratiano/ halálának következményeiről beszélgettem – ismételten arra következtetett – és megállapításához Masaryk elnök is meggyőződéssel csatlakozott –, hogy ennek az embernek az elvesztése Romániát igen érzékenyen érintette; majd Beneš – azt fontolgatva, vajon Titulescu birtokában van-e a miniszterelnöki tisztség betöltéséhez szükséges adottságoknak – annak a véleményének adott kifejezést, hogy kétségbevonhatatlan szellemi tulajdonságai ellenére hiányzik belőle az ehhez a tevékenységhez nélkülözhetetlen erős idegrendszer, olyan ember, akinek – ahogy mondani szokták – „nincs helyén a szíve”.

Egy másik alkalommal pedig, amikor ugyancsak Titulescuról volt közöttünk szó, Beneš a következőket mondta: „Nagyon vágyott arra, hogy a helyemre léphessen a Nemzetek Szövetségének tanácsában, de most, hogy megkapta a tisztséget, előre tudom, mit fog gondolni róla: kényelmesnek tartja majd, ha valamilyen román érdek védelmében kell majd föllépnie, és terhesnek, ha nem román, hanem más ügyet kell támogatni.”

Nagy érdeklődéssel olvastam Nagyméltóságod e hó 9-én kelt, 13. sz. levelét,[24] valamint budapesti követünknek e levélhez másolatban mellékelt 287. és 288. sz. két jelentését.[25] Ami magyar katonai attaséknak a kisantantországok fővárosaiba történő küldését illeti, teljes mértékben osztom de Vienne véleményét. Visszás és idejétmúlt az az állapot, hogy a kisantant országainak Budapesten vannak katonai attaséi, Prágában, Belgrádban és Bukarestben viszont nem lehetnek magyarok. E helyzet fölszámolásával Magyarországot olyan elégtételben részesítenék, amely alig kerülne valamibe a csehszlovák, román és jugoszláv kormánynak. Azt nem látom át igazán, hogy ebből milyen hátrányuk származhatna: egy magyar katonai attasé jelenléte az összes kisantantállam hasznára késztethetné nagyobb mérsékletre és bizonyos tartozkodásra a kémtevékenységet, amely területen – a csehszlovákiai helyzetből ítélve – a munkanélküliség ismeretlen fogalom. Bölcs döntés volna tehát a csehszlovák, román és jugoszláv kormány részéről, ha az ilyen tisztviselők küldésének vonatkozásában visszaállítanák a kölcsönösség és a csere elvét.

Ami Bethlen grófnak abbeli hajlandóságát illeti, hogy Jugoszláviával egy politikai megállapodást vagy egy egyszerű választott bírósági egyezményt kössön, nos, ez már kényesebb kérdés, amint arra egyébként január 9-ei levelében Nagyméltóságod fölhívta a figyelmem. E pontban a véleményem megegyezik az ön említett levelében ismertetett állásponttal, és az a lényege, hogy az olyan jellegű kötelezettségvállalásokat, amelyek közeledésre vezethetnek Jugoszlávia és Magyarország között, mindenfajta bonyodalom elkerülése érdekében a kisantant másik két kormányának jóváhagyásától kell függővé tenni.

Egyetértek de Vienne-nel abban, hogy a bizalmatlanság rossz tanácsadó lehet, és hogy adódnak helyzetek, amikor képesnek kell lennünk megszabadulni tőle. Ugyanakkor nem hiszem, hogy túlzott mértékben bizalmatlanoknak mutatkoznánk akkor, amikor szükséges elővigyázatosságnak tekintjük a három szövetséges előzetes egyeztetését, mielőtt egyikük egy olyan álammal létesít kapcsolatot, amelynek a másik kettővel szemben tanúsított magatartása a legkevésbé sem megnyugtató.

A magyarok nem csinálnak titkot abból, hogy megvetéssel és ellenszenvvel viseltetnek a románokkal és a csehszlovákokkal szemben, miközben a jugoszlávok iránt bizonyos megbecsülést éreznek. Ezt a különbözőséget – amivel a legfőbb érdekelt felek nagyon is tisztában vannak – még tovább növeli az a tény, hogy Magyarországnak sok a visszaszerezni valója Romániától és Csehszlovákiától és viszonylag kevés Jugoszláviától. A fő érdekeltek persze erre is ugyanúgy rádöbbentek. Csak nehezen tudják, ha egyáltalán el tudják képzelni, hogy a magyar kormány választása a három korábbi ellenség közül nem éppen ezért esett Jugoszláviára, és nem éppen ezért akar ehhez az országhoz közeledni. És ha ezek az okok nem rettentik is el őket attól, hogy engedjék Jugoszláviát Budapesttel tárgyalni, arra kétségtelenül indokot szolgáltatnak, hogy ez az ő hozzájárulásuk nélkül ne történhessen meg.

Végül még egy utolsó szempont is fölhozható ennek az óvatossági minimumnak – vagyis a három szövetséges közötti összhangnak – az igazolására, nevezetesen Magyarországnak Olaszországhoz fűződő kapcsolatai. Nap mint nap minden azt bizonyítja, hogy Magyarország összeszövetkezett Olaszországgal. Éppen politikai kapcsolataik nyilvánvaló megléte miatt természetesek az olyan megnyilvánulások, mint amilyen Bethlen gróf velencei megbeszélése Grandival, és ugyancsak ez az, ami érthetővé teszi a magyar miniszterelnöknek a találkozó kapcsán kifejtett magyarázatát, amelyben teljes őszinteséggel arra hivatkozott, hogy barátok között helyénvaló, ha elég rendszeresen találkoznak. Azonban ilyen körülmények között – akár tetszik, akár nem – Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia a magyarok közeledési kísérletében elkerülhetetlenül Olaszország szövetségesének próbálkozását látja. E körülmény pedig – és ez a legkevesebb, amit mondhatunk róla – Prágában és Belgrádban legalábbis nem tekinthető ajánlólevélnek.

A három kisantantkormány dolga lesz tehát, hogy megvizsgálja, vajon célszerűnek ítélik-e, hogy egyikük közeledjen Magyarországhoz, vállalva azt a kockázatot, hogy vagy kelepcébe kerül, vagy elszalaszt egy alkalmat. Hiszen a kérdés bizony pontosan így merül föl: egyfelől az a veszély fenyeget, hogy a kisantant összetartását meglepetéseknek szolgáltatják ki, föltéve, ha ebben az ügyben Magyarország és Olaszország együtt játszik; másfelől pedig az, hogy hagyják, hogy Magyarországot kettesben maradjon Olaszországgal, föltéve, ha Bethlen gróf nem Róma ösztönzésére cselekedett.

Mindkét megoldásnak megvan a maga hátránya. Meglehet, de Vienne azért nem annyira érzékeny az elsőben rejlő nehézségekre, mint én, mert talán kissé eltúlozza a kisantant összetartó erejét. Márpedig ez a kohézió korántsem bír ki minden próbatételt. És ezt éppen most tapasztalhatjuk. Románia belső nehézségei és kiszámíthatatlansága gyengítő tényezőt visz be a szervezetbe. És főképpen Olaszországnak – az egyetlen olyan hatalomnak, amely jelenleg elfogadja a háború lehetőségét, és ezt határozottan érzékelteti is – a magatartása az, ami némi zavart kelt a másodrendű államoknak ebben a csoportjában, amelyek – különböző okok miatt – a béke megőrzéséért szállnak síkra.

Tegnap a Temps tudósítója hosszasan beszélgetett Titulescuval /Titulesco/, aki beszámolt neki arról az igen kínos meglepetésről, amelyet a francia sajtó egy részének – és nevezetesen a Temps-nek – római látogatása alkalmával tanúsított magatartása okozott. A román külügyminiszter „már csak azért is sértve érezte magát legbensőbb érzéseiben,” mert mindenkor őszinte ragaszkodással viseltetett országunk iránt, és nem számított arra, hogy bizonyos francia politikai körök komoly nehézségeket gördítenek az útjába.

A Franciaország és a kisantant által a gépfegyverügyben követett politika szerinte veszélyes, és biztos bukásra van ítélve. Mussolini ellene foglalt állást. Az angol nagykövet[26] úgy tájékoztatta, hogy országa elítéli, és arról is tudomása van, hogy Németország ugyancsak ellenzi. Ez a politika ilyen körülmények között valószínűleg nem hozhat más eredményt, mint Magyarország sikerét.

Titulescut lenyűgözte az a rengeteg figyelmesség, amellyel elhalmozták Olaszországban, és kijelentette, hogy még sehol a világon nem részesült hasonló fogadtatásban. Úgy tudom, hogy egyebek mellett az ország egész területére külön vasúti kocsit bocsátottak rendelkezésére, és hogy az olasz kormány vendégszeretetét élvezte a királyságban való tartózkodásának egész ideje alatt, valamint hogy a Szent Móric és Szent Lázár Rend nagykeresztjével is kitüntették. Oentizon előtt égig magasztalta Mussolinit, akinek dicsérte „őszinteségét, becsületességét és emelkedett gondolkodását”.

Állítólag Titulescu határozott ígéretet kapott Mussolinitól arra, hogy nem lesz semmiféle szerződésrevízió. A beszélgetés során meglehetősen szigorú bírálattal illette Benešt, akinek a politikája neki nem [...][27]

(Érkezett: február 2. 13 óra 35, 13 óra 50; futárpostával február 3. 10 óra 15.)

Tegnap hosszú megbeszélésem volt Stresemann-nal, aki elmondta, arra készül, hogy mihelyt lehetséges, elutazzék a Côte d’Azurre. Nyilvánvalóan fáradtabb, mint amilyennek eddig bármikor láttam, és alapos pihenésre van szüksége. Párizson át utazna, ahol csak annyit időzne, amennyit az átszállás az egyik vonatról a másikra igénybe vesz, majd Avignonba menne tovább, onnan pedig gépkocsival Cap Martinba, ahol a genfi értekezlet időpontjáig maradna. Eredetileg február 7-re tervezte az indulást, de aztán Titulescu /Titulesco/ értesítette, hogy 9-én érkezik Berlinbe (egy megfejthetetlen mondat következik, amelynek megismétlését kértük).[28]

A külügyminiszter értésemre adta, hogy román kollégájával csak nagyon általános jellegű megbeszéléseket fog folytatni tekintve, hogy azok a kérdések, amelyeket lehetőség szerint (a német kormány) és Románia között (kell) megvitatni és rendezni (ezeket leveleimben többször is bemutattam) nagyon technikai jellegűek, és a szakértők alapos vizsgálatára szorulnak.

Most, amikor sor kerül a román külügyminiszter berlini utazására, különösen nagy figyelmet kell fordítanunk mindenre, amiről tudomásunk van Titulescu római tartózkodását illetően, ottani tevékenységéről, arról a vágyáról, hogy eljátszhasson egy szerepet, amely kívánságából Mussolini igyekezett minden bizonnyal hasznot húzni. Korábban már beszámoltam arról, ami ide hozzám eljutott a román külügyminiszter abbeli törekvésére vonatkozólag, hogy közeledjen Németországhoz. Ha e közeledést a francia–román kapcsolatok keretén belül akarja megvalósítani, akkor önmagában e kísérletet a béke megszilárdításának új elemeként értékelhetjük Európa keleti felében.

Ugyanakkor Titulescu Stresemann-nal tartandó általános jellegű megbeszéléseit nagymértékben befolyásolhatják azok a tárgyalások, amelyeket az előbbi Mussolinival folytatott. A múlt év során több alkalommal is beszámoltam az olasz diplomácia berlini tevékenységéről. A Duce nyilvánvalóan arra törekedett – mellesleg gyakran ügyetlenül élve a befolyásolás eszközével –, hogy „megfogja” Németországot, egyébként sokkal inkább azért, hogy tőlünk eltávolítsa, mint hogy magának Olaszországnak megszerezze. Erre nézve seregnyi tényt sorakoztattam föl annak idején, amelyeket – valószínűleg másokkal egyetemben – Stresemann is megerősített Genfben Nagyméltóságodnak.

Tavaly Mussolini próbálkozásai kudarcot vallottak, és határozott gyanakvást váltottak ki a Reich külügyminiszterében. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az olasz kormányfő nem az a férfi, aki egykönnyen meghátrál: Mussolini tehát továbbra is folytatta arra irányuló próbálkozásait, hogy kijátssza Németországot Franciaország ellen akkor, amikor közöttünk és a Reich között egyidejűleg vetődött föl a Rajna-vidék előrehozott kiürítésének, valamint a francia–olasz tárgyalásoknak a kényes kérdése. Az olasz politika itt mindent be fog vetni ellenünk, és újabb meg újabb alattomos támadásokra kell számítanunk. Nemrégiben az olasz nagykövet[29] rövid időre hazautazott Rómába. Biztosra vehető, hogy pontos utasításokkal érkezett vissza, és a híresztelések szerint máris újult erővel látott munkához.

A kérdés csak az, vajon milyen fogadtatásra számíthat Stresemann részéről. Egyelőre semmi okom azt föltételezni, hogy ezeket a próbálkozásokat komolyabban vegye, mint korábban; ha közelebbről megvizsgálom a a német–olasz kapcsolatok elemeit – mind az általános politikai viszonyokat, mind a két ország sajátságos viszonyait, mind pedig a gazdasági viszonyokat tekintve – inkább nézeteltérésre, mint a megegyezésben való bizakodásra látok okot. De ismételten hangsúlyozom, hogy ezt a dolgot – ugyanúgy, mint sok egyéb mást is – jelenleg a Rajna-vidék kiürítésének fényében kell szemügyre venni.

Afelől Nagyméltóságod teljesen nyugodt lehet, hogy a helyzet alakulását legjobb tehetségem szerint fogom követni. Azt ugyan nem merném megkockáztatni, hogy föltételezzem, Mussolini esetleg megpróbálta volna Titulescut egy Németországgal szemben követendő közös politikára rábírni, amely – legalábbis az előbbi elképzelése szerint – elsősorban ellenünk irányulna, viszont azt nem lehet kizárni, hogy a Ducénak esetleg sikerült olyan irányban befolyásolni a román miniszter álláspontját, amely Németországgal kapcsolatos politikájában a leginkább megfelel az olasz törekvéseknek.

FÖLJEGYZÉS BONNET-NAK, FRANCIAORSZÁG NEMZETEK SZÖVETSÉGEBELI KÜLDÖTTÉNEK TITULESCU ROMÁN KÜLÜGYMINISZTERREL FOLYTATOTT MEGBESZÉLÉSÉRŐL

Titulescu /Titulesco/ jobbnak látta volna, ha ezt a kérdést nem viszik a Tanács elé, mert attól tart, hogy Németország, Anglia és Olaszország lehetséges támogatása következtében a magyarok esetleg „tisztára mosva” kerülnek ki az ügyből. Ám mivel Duca hagyta magát rábeszélni, Titulescu már a Mussolinival való első találkozásakor elmondta neki: Románia csatlakozik a másik két kisantanttagállamhoz, hogy diplomáciai föllépéssel kérjék a Nemzetek Szövetségénél az ügy kivizsgálását. Tárgyalópartnere azt válaszolta, hogy véleménye szerint Magyarország teljesen le van fegyverezve.

Titulescu igen elégedett Mussolinival folytatott négy megbeszélésével, melyek közül az egyik 2 és fél órán át tartott; ez utóbbi mély benyomást tett rá.

Titulescu már rögtön a tárgyalások kezdetén ismertette tárgyalópartnerével Románia politikáját, amelyet mindenekelőtt olyan békepolitikaként határozott meg, melyre országának elengedhetetlenül szüksége van. Románia a béke biztosítása érdekében tagja a kisantantnak, amelynek egyedüli célja a rend és a nyugalom fönntartása Európának ebben a részében. A kisantant három állama között fönnálló esetleges nézeteltérések csak újabb biztosítékot jelentenek arra nézve, hogy a szervezet széles alapokon nyugvó, kiegyensúlyozott politikát kíván folytatni. Például Románia egy szép napon majd hasznosíthatja azokat a jó kapcsolatokat, amelyeket Csehszlovákia minden bizonnyal ki fog alakítani Oroszországgal; hasonlóképpen Románia egyszer majd segíthet abban, hogy megjavuljon az Olaszország és Jugoszlávia közötti viszony.

Ami Franciaországgal kapcsolatos politikáját illeti, Románia túl szorosan kötődik Párizshoz, hogy viszonyukat bármi is veszélyeztethetné.

Mussolini a leghatározottabban biztosította Titulescut abbeli eltökéltségéről, hogy betartatja a békeszerződéseket, a trianonit éppúgy, mint a többit; és – amint látszik – arra is ígéretet tett, hogy semmilyen módon sem fogja támogatni az erdélyi kisebbségek követeléseit.

Továbbá a Jugoszláviával való kapcsolatairól is szót váltott Titulescuval, és szerfölött ingerültnek mutatkozott ezen országgal szemben; kijelentette, hogy az Adriai-tenger mindkét partján jelen marad, és tovább folytatja az – egyébként a szerbek által az ország élére állított – Ahmed Zoguval elkezdett politikát; ez ugyanis létérdeke Olaszországnak, amelyet e nélkül mindössze néhány hajóval el lehetne zárni az Adriai-tengeri kijáratától. Evvel szemben a szerbek próbálkozhatnak Szaloniki irányában, ha a tranzit dolgában megállapodásra jutnak a görögökkel.

Titulescu elhatározta, hogy válaszol a magyar kormánynak a tavalyi év végén Bukaresthez intézett jegyzékére, amelyben – egyébként teljeséggel elfogadhatatlan – javaslatokat fogalmazott meg a román kormány részére. Válaszában – fönntartva elvi álláspontját – azt fogja fölajánlani Magyarországnak, hogy a moratórium lejártakor lemond a jóvátételi fizetések egy nem jelentős részletéről.

Az ön 122. sz. táviratában[31] megfogalmazott szempontok és aggodalmak nem kerülték el a minisztérium figyelmét; igyekezett is a lehetőségek szerint minél jobban szemmel tartani Titulescu /Titulesco/ tevékenységét, amelynek az országa, hasonlóképpen az általános európai béke és minden bizonnyal saját helyzete érdekében történő kifejtésére ez idő szerint láthatólag elhatározta magát.

A Mussolini által a román miniszternek biztosított kihallgatások alkalmával elhangzottakról nincs egyéb értesülésünk, mint azok az információk, amelyekkel maga Titulescu önkéntelenül szolgált. Bármennyire megnyugtató legyen is az ezeket összefoglaló „békét a békeszerződések keretében!” formula, Titulescu szavaiból olyan rendkívüli elragadtatás árad a Duce iránt és olyan fokú megelégedettség római útjával kapcsolatban, hogy nem zárhatjuk ki a föltételezést, mely szerint a két államférfi között bizonyos kérdésekben megegyezés jött létre. Mindamellett azt is valószínűsíthetjük, hogy a számba vett lehetőségek csak a jövőre nézve érvényesek, és csakis abban az esetben, ha egyfelől a mi megbeszéléseink Olaszországgal és másfelől ez utóbbi tárgyalásai Jugoszláviával semmilyen eredményt sem hoznának.

Bizalmas tájékoztatásul másolatban mellékelem önnek római nagykövetünk[32] 46–48. sz. táviratait,[33] amelyekben beszámolt nekem Titulescunak a Ducéval folytatott tárgyalásai után nála tett látogatásáról. Az információk, amelyeket a román miniszter Beaumarchais-val megosztott, teljes mértékben megegyeznek azokkal, amelyekkel Titulescu az utóbbi napokban nekem szolgált. Ezek pedig – és pillanatnyilag más egyéb nem áll rendelkezésünkre – nem jogosítanak föl bennünket jelenleg arra, hogy Titulescu magatartását kedvezőtlenül ítéljük meg. Mindenesetre arra vigyáznunk kell, nehogy kétségeinkből valami is kitudódjék, mert megbízható forrásból [...],[34] hogy a román államférfit korábban eléggé érzékenyen érintették az európai utazásával kapcsolatban bizonyos francia sajtóorgánumokban megfogalmazott bíráló megjegyzések.

Mivel Titulescu nem tud Berlinbe utazni, azt tervezi, hogy Stresemannt Cap Martinban keresi föl, így nehezebb lesz majd kiderítenünk, hogy miről tárgyalt a német miniszterrel.

Mindamellett számítok arra, hogy az öntől megszokott éber figyelemmel kíséri majd e tárgyalások várható berlini visszhangját, hogy számot adhasson nekem róluk.

Miután elolvastam január 14-ei, 8. sz. érdekfeszítő jelentését,[36] megelégedéssel állapítottam meg, hogy a benne a magyar–jugoszláv kapcsolatok esetleg bekövetkező fejlődésének kívánatos föltételeire vonatkozólag megfogalmazott észrevételek megegyeznek az én ugyanazon hó 9-én kelt, 11. sz. levelemben[37] ismertetett szempontokkal.

Ha ugyanis elfogadjuk, hogy szükség lenne a Magyarország és szomszédai közötti enyhülésre, egészen nyilvánvaló, hogy egy ilyen fejlemény nem következhetne be anélkül, hogy az a kisantanthoz tartozó állam, amelyik ilyen céllal akarna Magyarországgal tárgyalni, ne jutna szövetségeivel előzetesen egyetértésre. Ennek hiányában a tárgyalás avval a veszéllyel járna – amint ön is rámutat –, hogy Magyarország malmára hajtaná a vizet, abban az esetben – amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk –, ha ez utóbbi állam legfontosabb törekvése a szövetségesek gyűrűjének áttörésére irányulna.

Ezt leszámítva, valójában nincs alapos okunk arra, hogy ellenezzük a Jugoszlávia és Magyarország közötti kapcsolatok javítását. Egyébként ennek a lehetősége nem látszik túl távolinak, mert elérkezik majd a nap, amikor Magyarország kénytelen lesz Jugoszlávia jóindulatát megszerezni magának, hogy kijuthasson az Adriai-tengerre, amihez ma már – az Olaszországgal létrejött egyezmények alapján – reményt fűzhet.

A belgrádi követünk által a legutóbb hozzám eljuttatott értesülések egyébként nem utalnak arra, hogy a jugoszlávok sietnének a Bethlen gróf kezdeményezésére adandó válasszal, és a géppuskaügy kapcsán Genfben tett együttes diplomáciai föllépés arról tanúskodik, hogy ez idő szerint semmi nem fenyegeti a kisantanttagok közötti összetartást.

Másfelől úgy vélem, hogy a Jugoszlávia és Németország közötti túlságosan föltűnő közeledésből fakadó veszélyek – amelyeket már említett jelentésében figyelmembe ajánlott – megérdemelnek néhány megjegyzést.

Függetlenül az ön által bemutatott körülményektől, amelyek egy bizonyos pontig magyarázatot adhatnak az egy ideje Belgrád és Berlin között ebben az irányban kibontakozódó fejleményekre, a Jugoszláviának Németország felé igazodásában fontos tényezőként kell kezelnünk azt a politikát, amelyet ez utóbbi a háború óta a szlávokkal kapcsolatban követ. Németország – amelyet már a rapallói és a berlini szerződés Oroszországhoz kötött – nagyon is tisztában van avval, hogy a jugoszlávok – miközben óvintézkedéseket foganatosítanak, és nem tudják magukat elszánni arra, hogy szabályszerű kapcsolatokat létesítsenek Szovjet-Oroszországgal – figyelemmel követnek mindent, ami Moszkvában történik, és az oroszokat mindig is fajtestvéreiknek tartották, akiknek támogatását előszeretettel vennék igénybe, ha a körülmények ezt engednék.

Másrészről arra is emlékeznünk kell, hogy – nem lépve le a helyzete által rákényszerített hivatalos semlegesség útjáról – milyen magatartást tanúsított Németország akkor, amikor az olasz politika a legfenyegetőbben lépett föl Jugoszláviával szemben, vagyis az első tiranai egyezmény idején. Avval, hogy titokban Belgrád tudomására adta, hogy a német nép rokonszenve Jugoszlávia oldalán áll, Németország olyan gesztust tett, amely természetes módon ösztönözte az Sz–H–Sz kormányokat a hozzá való közeledésre. A Belgrád által megkötött szövetségi szerződések kétségtelenül lehetőséget biztosítanak rá, hogy Jugoszlávia aggodalom nélkül tekinthessen a jövőbe, ugyanakkor semmi meglepő nincs abban, hogy minden alkalmat kihasznál e biztosítékok gyarapítására. Biztosak lehetünk benne, hogy berlini követe, Balugdić /Balougditch/ – aki haladó társadalmi nézetei miatt Rómában „persona ingratává” vált – minden erejével azon fog munkálkodni, hogy Stresemann jóindulatát továbbra is ébren tartsa hazája iránt.

Vajon rejlik-e ebben valamilyen veszély, amely az egész politikánkat fenyegeti?

Általában véve, nyilvánvalóan nem tudunk megszabadulni aggodalmainktól azt látva, hogy a vereség miatti erkölcsi és anyagi válságból alig kilábaló tegnapi ellenségünk Európa közepében lépésről lépésre visszaveszi nagyhatalmi helyét, és hogy vonzóereje újból hatni kezd azokra az államokra, amelyek a mi támogatásunkkal biztosították függetlenségüket, és amelyeknek még mindig segítjük első lépéseit. Egyébként Németország talpra állása és hatásának újbóli megerősödése elkerülhetetlen és egyben olyan tényező, amellyel minden reálpolitikának számolnia kell, ha nem akar csalódni.

Másfelől előrelátható volt, hogy a locarnói egyezmények megkötése és a francia–német kapcsolatoknak ebből eredő enyhülése bátorítani fogja a velünk szövetségi szerződéses viszonyban levő államokat arra, hogy fokozatosan levessék Németországgal szembeni óvatosságukat, amelyre hosszú időn át a mi saját pozíciónk miatt kényszerültek. Azonban Jugoszláviára és Csehszlovákiára – a bennünket hozzájuk fűző megállapodások következtében gyakorolt befolyásunk révén, és azt megfelelőképpen érvényesítve – hosszú időn át sikeresen ellensúlyozhatjuk a hatást, amelyet Németország próbálna esetleg ezekben az államokban kifejteni.

Érdeklődéssel tanulmányoztam római nagykövetünknek[38] a Titulescu /Titulesco/ utazására vonatkozó 46–48.[39] és 69–71.[40] sz. táviratait, hasonlóképpen Nagyméltóságod berlini nagykövetünk[41] részére február 7-én elküldött 93. sz. sürgönyét.[42]

Ha összevetem tartalmukat Davila és Zalevski néhány elejtett szavával, valamint a Titulescuval különböző alkalmakkal történt találkozásaimról őrzött személyes benyomásaimmal, ezek az információk azt bizonyítják, hogy a román külügyminiszter – legyen bármilyen megnyerő is a személyisége – nem az a férfiú, akivel fönntartás nélkül lehet tárgyalni. Mivel roppant hiú és rendkívül befolyásolható, megítélésem szerint nem lehet megbízni benne. Utazása legelején azt kezdte híresztelni a sajtóban, hogy azért megy Rómába, hogy elsimítsa a francia–olasz ellentéteket. Ezen az állításon persze csak mosolyogtak azok, akik úgy gondolják, hogy Franciaországnak és Olaszországnak nyilvánvalóan nincs szüksége Romániára ahhoz, hogy beszéljenek egymással. Viszont – amint ez várható volt – a Duce varázsa és tekintélye teljesen levette a lábáról.

Titulescuban – amikor készségesen végighallgatta Mussolini gyanúsítgatásait – talán az a magába fojtott méreg is dolgozhatott, amelyet Benešnek – múltbeli szolgálataira és sokoldalú szellemi képességeire való tekintettel – a kisantantban játszott kiemelkedő szerepe miatt érez. Mivel az Olaszországgal kapcsolatos román politika nem mindig egyértelmű, egy csomó föltevést kockáztathatunk meg avval kapcsolatban, hogy mi történt Rómában. Az is igaz, hogy a román kormány korántsem képvisel egységes álláspontot, és a géppuskák ügyében bekövetkezett fordulat arra utal, hogy Duca nem hajlandó mindenben engedni külügyminiszter kollégájának.

Mindazonáltal úgy vélem, ha minden szükségeset megteszünk is annak érdekében, hogy kielégítsük Titulescu hiúságát – amire nagyon kényes –, tartsuk jól szem előtt, hogy teljes biztonsággal nem építhetünk rá.

Amint arról már beszámoltam Nagyméltóságodnak, Titulescu /Titulesco/ útban Róma felé átutazott Jugoszlávián, és a belgrádi román követ által Marinković tudomására hozta, kész Mussolininál közvetíteni az Olaszország és Jugoszlávia közötti megbékélés érdekében.

Marinković – megköszönve az ajánlatot – válaszában közölte, nagyon szívesen fogadná, ha Titulescu fölfedné előtte Mussolini szándékait, de mivel pillanatnyilag semmilyen ajánlata sincs az olasz kormány részére, Titulescut nem tudja semmivel sem megbízni. Ez utóbbi Rómából való elutazásakor arról tájékoztatta az Sz–H–Sz kormányt, hogy Mussolini szívesen fogadná Rakićot Belgrádba való elutazása előtt (ami csakugyan megtörtént), és visszatértekor ugyancsak szívesen találkozna vele még egyszer.

Nos, ez minden, amiről az Sz–H–Sz kormány tudomást szerzett Titulescunak a jugoszláv ügyekbe való beavatkozását illetően, és ha a 78. sz. táviratomban[44] olvasható értesülés megfelel a valóságnak, úgy Titulescu vélhetőleg Marinković tudta nélkül járt el.

„A török követ fogadásán (február 18-án) Durini (az olasz követ), aki soha nem szokott velem beszélgetni, félrevont, és elmondta, beszélt Bethlennel a Magyarország és Románia közötti kapcsolatokról, amelyeknek javítása annyira kívánatos lenne. Durini szerint Bethlen tökéletesen tisztában van avval, hogy az olaszok barátságára csak annyiban számíthat, amennyiben a területi viszonyokat (csak Erdélyre vonatkozólag?) tiszteletben tartják. Bethlen erre azt felelte, hogy Vintilǎ Brǎtianuval /Vintila Bratiano/ semmit sem tud kezdeni, ám nemsokára Iorga /Jorga/ kerül hatalomra, és akkor talán majd megegyezésre juthatnak. A magyar kormány erre az optánskérdés számára kedvező megoldása és bizonyos, a magyar kisebbségeknek tett engedmények árán hajlandó lesz.”

Ezután Stirceától megkérdeztem, tényleg lehet-e számítani arra, hogy Iorga eléggé rövid időn belül a román kormány élére kerüljön. Következőképpen válaszolt: „Elképzelhető, mint közbenső megoldás mindaddig, amíg az új választások nem jelölik ki a követendő irányvonalat, mert a liberálisok annyi ostobaságot követnek el, hogy már nem lehet őket elviselni.

– Akképpen biztosítja be magát, hogy senkit sem nevez ki a londoni követségünk élére. Azonban úgy gondolom, meg fog maradni a külügyben, tekintve, hogy mindenkivel jóban van; meg remélem is, hiszen olyan ügyesen forog a nemzetközi politikában.”

Román kollégám – amikor ilyen leplezetlen őszinteséggel nyilvánult meg előttem – egyértelmű bizonyságát adta annak, hogy a – területi viszonyok elismerése mellett történő – román–magyar megbékélés rendkívül fontos, és megvalósítása érdekében minden eszközt – beleértve az olaszok közvetítését is – igénybe lehet venni. Hogy azután ez a kisantant széteséséhez, Jugoszlávia elszigetelődéséhez vezethet, és hogy Olaszország – sikeresen összebékítve Romániát és Magyarországot, méghozzá anélkül, hogy ez utóbbi szája előtt elhúzná Erdély „visszacsatolásának” mézesmadzagját – egy csapásra uralkodó szerephez jut Közép-Európában, mindez nemigen látszott őt érdekelni.

Mivel nem akartam az esetleges további bizalmas értesülések forrását elapasztani, tartózkodtam tőle, hogy eláruljam, más szemszögből is el tudom képzelni e kérdések vizsgálatát.

Még a legkomolyabb dolgokban is van, ami jó kedvre deríti az embert. Mivel úgy adódott, hogy a társalgásunk további részében Bethlen gróf intelligenciájáról vitatkoztunk, Stircea ekképpen összegezte az elhangzottakat: „Magyarországon ő az egyetlen. Romániában legalább tíz olyan okos politikust találni, mint ő. Egyébként ő maga is román. Mégpedig erdélyi, és a családja – amely soha nem tette ki a lábát Erdélyből – román származású.”

FÖLJEGYZÉS CLAUZEL, A NEMZETEK SZÖVETSÉGE TANÁCSÁNAK FRANCIA KÉPVISELŐJE RÉSZÉRE

Márciusi ülésszakán a Tanács újra elkezdi vizsgálni a magyar optánsok ügyét, amelyet decemberben Titulescu /Titulesco/ egészségi állapotára való tekintettel napolt el, de mindenekelőtt azért, hogy a perben álló feleknek időt hagyjon arra, hogy közvetlen tárgyalások útján vethessék meg a békés megegyezés alapjait.

Bukaresti és budapesti értesülések szerint a román kormány – miután a magyar kormány ennek érdekében folytatandó tárgyalások megkezdésére hívta föl – valóban konkrét javaslatokkal állt elő, melyek szerint 1930-tól számítva kárpótlás címén lemondana az optánsok javára a magyar jóvátételi szolgáltatások Romániának járó részéről, föltéve, hogy a magyar kormány elismer bizonyos, Bukarest által a földbirtokreformja érvényben tartásához nélkülözhetetlen elveket. Nem úgy látszik azonban, mintha a magyar kormány hajlandónak mutatkozna ehhez az ügylethez csatlakozni, amelyet nem tart kielégítőnek.

Márpedig megegyezés híján – amelynek létrejöttére bajosan lehet az ülésszak megnyitása előtt számítani – a két fél ugyanabban a kibékíthetetlen jogi helyzetben találkozik majd egymással a Tanács előtt, mint a szeptemberi ülésszak befejeztekor.

A Sir A. Chamberlain által annak idején indítványozott átfogó megoldás lehetőséget adhatott volna a Tanácsnak arra, hogy lezárja ezt az ügyet.

Jelentéstervezete fölsorolta azokat a Tanács jogászaiból álló bizottság által meghatározott elveket, amelyek alapján a Tanács ajánlásának megfelelően értelmezni kell a trianoni békeszerződésnek a likvidációkra vonatkozó pontjait, majd a befejező részben azokat a büntető rendelkezéseket is megszabta, amelyek az e szabályokat el nem fogadó féllel szemben alkalmazandók. Arra a várható esetre nézve – amely be is következett –, ha Magyarország elutasító álláspontra helyezkedik – kikötötték, hogy a Tanács a román–magyar vegyes döntőbíróságon a hiányzó román bíró helyére nem fog helyettest kinevezni úgy, hogy a tényleges helyzet továbbra is Románia számára lesz kedvező.sic!

A német és az olasz képviselők részéről az üléseken elhangzott ellenvetések azonban arra késztették a brit megbízottat, hogy jelentéséből elhagyja és időlegesen fölfüggessze a büntető rendelkezésekre vonatkozó részt, amely azt célozta volna, hogy az előzetesen megfogalmazott ajánlások gyakorlati következményeket vonjanak maguk után: a korlátozottan egyhangú határozattal elfogadott jelentés tehát pusztán bizonyos ajánlások írásba foglalására szorítkozott, melyek érvényességét a magyar kormány kétségbe vonta, továbbra is azt állítva, hogy az ügyre alkalmazandó jogszabályok meghatározása a – szabályosan megkeresett – vegyes döntőbíróságra, vagy – ha kétségek merülnek föl – az Állandó Nemzetközi Bíróságra, nem pedig a Tanácsra – mint politikai intézményre – tartozik.

Mindenesetre a Tanácsot kötelezik saját, szeptemberben egyhangúlag elfogadott ajánlásai, nevezetesen közülük az első, amely megerősíti a román álláspont lényegét, tudniillik:

„Az 1914–18. évi háború nyomán hozott, békét szabályozó rendelkezések egyáltalán nem zárják ki hogy egy általános földbirtokreform-tervezetet magyar illetőségű személyekre (közülük azokra is, akik a magyar állampolgárság mellett döntöttek) alkalmazzák.”

Mindamellett Sir Austen Chamberlain arról tájékoztatta Fleuriau-t, hogy olasz részről megkeresték, és tudatták vele, hogy Scialoja olyan értelmű utasítást kapott, hogy a bíró megválasztása, vagy a hágai bírósághoz való fordulás mellett szavazzon, ha Magyarország a bíróválasztást vagy a bíróság megkeresését kérni fogja. Az első megoldás ellentétben áll Sir Austen Chamberlain jelentésének megállapításaival; ami pedig a másodikat illeti – amelyet már Apponyi gróf szeptemberben sürgetett –, annak az a nagy hátránya, hogy egy, a Tanács jogászai által megfogalmazott álláspontot a bíróság megítélése alá bocsát; ezért tehát elvetendő; egyébként még az a kérdés is fölmerül, vajon a nem egységes nézeten levő Tanács képes lesz-e szakvéleményt kérni.

Sir Austen Chamberlain tulajdonképpen nem lát semmilyen megoldást, és állítólag azt fontolgatja, hogy visszaadja megbízását, és a Tanácsra hagyja az ügy rendezésének a gondját. Ebben az esetben a Tanács – amely elé Románia az egyezségokmány 15. pontja alapján vitte a vitás ügyet – a 15. pont 4. és 7. bekezdésében leírt helyzetbe kerül, tehát a nem egyhangúság helyzetébe, amelyben a Szövetség minden tagja fönntartja magának azt a jogot, hogy akképpen cselekedjen, amint azt „a jog és igazság érdekében” szükségesnek látja. A jelen esetben a dolgok változatlanul maradnának, ami a lehető legrosszabb megoldás, mivel az ügy továbbra is mérgezné a román–magyar kapcsolatokat, és ennélfogva megkönnyítené az olaszok kelet-európai és balkáni mesterkedéseit.

Bethlen gróf sejteni engedte – ha nem is a formát, de a tartalmat illetően –, hogy miről fog Debrecenbe beszélni (március elsejei, 46–47. sz. táviratom[47]), egyúttal azokat a már ismert okokat is előadta, amelyek miatt ellenszolgáltatás nélkül nem mehet bele egy „Locarnóba”.

„Ha szubjektívnek kell lennem, tudok objektív is lenni. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy Beneš nincs könnyű helyzetben. Csehszlovákia úgy jött létre, hogy vannak egyes vidékek, ahol az ország szélessége körülbelül 60 kilométert tesz ki. Ha mi 10–20 kilométert visszaszereznénk, akkor ebből a területből mindössze egy 40 kilométer széles rész maradna. Beneš ezt nem tudja elfogadni, én meg azt viselem el nehezen, hogy az én fővárosom 30 kilométerre fekszik a határtól, így azután bajosan tudnánk egyetértésre jutni.

Románia esetében – amelyik egészen kerek alakú – a kérdés nem ilyen súllyal merül föl. De hát minek beszélnék is róla? Előbb enyhülésre kell törekednünk szomszédainkkal. Az is igaz, hogy amíg Vintilă Brǎtianu /Vintila Bratiano/ hatalmon marad, román viszonylatban semmit sem tehetünk.”

Ekkor megkérdeztem tőle, ki lehet az, akivel ezt az enyhülést meg lehet valósítani. Iorga /Jorga/ neve hangzott el. Majd Bethlen gróf ekképpen fejezte be: „Majd ha enyhítik a kisebbségekkel való bánásmódot, akkor beszélhetünk.”

E szavakat összefüggésbe hozom az olasz[48] és a román[49] követ között nemrégiben lezajlott beszélgetéssel, amelyről az utóbbi számolt be nekem (lásd 63. sz., február 27-én kelt levelem[50]).

Ami pedig Csehszlovákiát illeti, annak az erős hangsúlynak a célpontja, amellyel a magyar miniszterelnök Csehszlovákia területének tökéletlenségeit ecseteli, vélhetőleg Kárpátalja, amelynek révén Magyarország kapcsolatot teremthetne Lengyelországgal.

CLAUZEL, A NEMZETEK SZÖVETSÉGE TANÁCSÁNAK FRANCIA KÉPVISELŐJE BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK

A Tanács mai napon megtartott két nyilvános ülését Titulescunak /Titulesco/ és Apponyi grófnak a magyar optánsok ügyében elhangzott, egymásnak ellentmondó előadása töltötte ki.

Apponyi gróf bírálattal illette a román kormánynak az ülésszakok között eltelt időben az optánsok kártérítésére tett javaslatait. Egyfelől ez a megegyezéses rendezésre előterjesztett indítvány előzetes föltételként szabja meg a Magyarország által szeptemberben már visszautasított jogelvek elfogadását; másfelől maga a magyar jóvátételi kifizetésekből Romániának járó rész – amelyből a kártérítés összegét levonni tervezték – Apponyi gróf számításai szerint nem haladja meg a 10 vagy 11 millió aranyfrankot, ez pedig ugyancsak csekélyke összeg a kisajátított 150 000 hektár ellenében. Ragyogó válaszában Titulescu kifejtette, hogy a Tanács bizottsága által megfogalmazott jogelvek elfogadása elengedhetetlenül szükséges, elkerülendő, hogy ez a rendezés olyan precedenst teremtsen, amely az egész román földbirtokreformot veszélyeztethetné. Ami pedig a magyar jóvátételi kifizetésekből Romániának járó részt illeti, Budapest képviselője figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy ezt a részt Magyarországnak a fizetési eszköze megszilárdítása céljából engedélyezett részleges moratóriumra való tekintettel csökkentették 1943-ig bezárólag; mindenesetre elfogadhatatlan, hogy Románia, amelynek követelése van Magyarországgal szemben, és ennek folyósítására jóindulatúan haladékot adott, még ezenfölül készpénzben kártalanítást fizessen ennek az államnak. Ez az érvelés a Tanácsra mély benyomást tett.

Az ügy jogi szempontjait taglaló előadások – amely aspektusokra a délutáni ülésen a két meghatalmazott többször is visszatért – a kérdés megoldásához semmilyen új elemmel nem járultak hozzá. Apponyi gróf megújította a Tanácshoz már júniusban és szeptemberben is eljuttatott kérését, amely arra irányult, hogy nevezzen ki egy helyettesítőt a magyar–román vegyes döntőbíróságon, vagy pedig – abban az esetben, ha a Tanácsnak kételyei volnának e bíróság illetékességére vonatkozólag –, adja át az ügyet határozathozatal vagy véleményezés végett az Állandó Nemzetközi Bíróságnak. Titulescu avval vágott vissza, hogy a Tanács most már nem kérdőjelezheti meg szeptemberben egyhangúlag elfogadott ajánlását.

CLAUZEL, A NEMZETEK SZÖVETSÉGE TANÁCSÁNAK FRANCIA KÉPVISELŐJE BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK

A Tanácsnak a jogvitában nem részt vevő tagjai..csatlakoztak az indítványhoz.; különösen az ugyancsak egyetértő Stresemann tüntette föl magát a döntőbíráskodás támogatójának.

Miután az ajánlást ekképpen elfogadták, fölkérték a magyar és a román küldöttet, hogy a délutáni ülésen ismertessék válaszukat. Apponyi gróf feltétel nélküli beleegyezését adta a javaslathoz. Titulescu /Titulesco/ ellenben úgy nyilatkozott, csak abban az esetben fogadhatja el az indítványt, ha a Tanács által kijelölendő két új bíró kifejezetten köteles lesz a szeptember 19-ei ajánláshoz tartani magát. Ez tehát lényegében a megegyezés visszautasításával volt egyenlő.

Miután a román küldött a javaslat előterjesztőjének fölszólalása után továbbra is ragaszkodott álláspontjához, Briand egy újabb szónoki erőfeszítést téve, igyekezett Titulescut meggyőzni arról, hogy tanúsítson kevésbé elutasító magatartást, és legalább várjon a válasszal, és tartsa fönn magának a lehetőséget arra, hogy újból tárgyalhasson a dologról kormányával. Rávilágított arra, hogy milyen biztosítékhoz jut Románia a javasolt eljárás eredményeképpen, amely semmiben sem sérti a Tanács korábbi ajánlásait, és amelyeket a döntőbíróságnak szem előtt kell majd tartania.

Az elhangzott részletes információk hallatán Stresemann megint elővette a szeptemberi megbeszélések során – másik három kollégájával együtt – már megfogalmazott fönntartásait, amivel hosszadalmas és nehezen követhető vitát indított el.

Befejezésképpen az elnök indítványozta, hogy ne kérjenek végleges választ a felektől, hanem engedjenek nekik újabb haladékot. Jóllehet Titulescu azt bizonygatta, hogy a korábban ismertetett elutasító döntése semmiben sem fog változni, az elfogadott – és az ön részére külön táviratban elküldött – záró határozat megfogalmazásában játszott tevékeny szerepe arra a reményre jogosít, hogy a megnyugtató rendezéshez vezető út nem zárult még be.

CLAUZEL, A NEMZETEK SZÖVETSÉGE TANÁCSÁNAK FRANCIA KÉPVISELŐJE BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK

Hivatkozással 53–54. sz. távirataimra.[51] A Nemzetek Szövetsége Tanácsának az optánsügyben 1928. március 9-én elfogadott határozatának szövege.

Tekintettel arra, hogy a jogvita megoldásának legkedvezőbb módja a felek közötti barátságos tárgyalás, 1927 szeptemberében a Tanács ezt a módszert ajánlotta nekik, három olyan elvet jelölve meg, amelyek – véleménye szerint – e tárgyalás igazságos alapjául szolgálhatnak:

Azonban a Tanács – amikor megállapította, hogy egy ilyen barátságos tárgyalás nem jöhet létre a felek között, miközben továbbra is célszerűnek tartja az 1927. szeptember 19-ei ajánlásának figyelembe vételét, és anélkül, hogy változtatna a tanácskozásairól készített jegyzőkönyvekben foglalt fölfogásán – a következő ajánlást a feleknek egyhangúlag elfogadásra terjeszti elő:

„A Tanács válasszon ki két, a háború folyamán semlegesen maradt hatalomhoz tartozó személyt avégett, hogy ezeket a trianoni békeszerződés 289. cikke alapján létrehozott vegyes döntőbírósághoz rendelje olyan módon, hogy a román bírót is – akit kormánya vissza fog helyezni – odaszámítsák; továbbá avégett, hogy ezen öttagú döntőbíróság elé terjesszék azokat a panaszokat, amelyeket azok a magyar állampolgárok nyújtottak be a trianoni békeszerződés 250. cikke alapján, akiknek birtokát a volt Osztrák–Magyar Monarchia Romániának juttatott területein végrehajtott földbirtokreform következtében kisajátították.”

A Tanács fölkéri a magyar kormány és a román kormány képviselőit, hogy a következő ülésszakon ismertessék vele a fentnevezett kormányok válaszát, egyúttal már most elhatározza, hogy a kérdést ennek az ülésszaknak a napirendjére tűzi.

A Nemzetek Szövetsége Tanácsának a magyar optánsok kérdésében hozott határozatát itt annál is inkább nagy sajnálattal fogadták, mert mindenkit váratlanul ért. Egyetértés alakult ki azt illetőleg, hogy a döntés ellentmondásban áll a szeptemberi ülésszakon lefektetett elvekkel. „A Nemzetek Szövetsége Tanácsának legújabb határozata elfogadhatatlan – szögezi le az «Universul». Románia nem ismeri el semmiféle rendkívüli bíróság illetékességét arra, hogy vitára bocsássa földbirtokreformját.”

Az ellenzéki újságok – miközben egyetértésüket fejezik ki a Titulescu /Titulescu/ által védelmezett állásponttal – annak a reményüknek adnak hangot, hogy ez a kudarc (a) liberális kormány (bukásához) fog vezetni.

Amint látszik, a román kormány – minden bizonnyal annak a csalódásnak a hatására, hogy álláspontját nem sikerült maradéktalanul érvényesíteni – nem a valóságnak megfelelően értékeli a Tanács határozatának a természetét. Az előterjesztő javaslatát mind a zárt, mind a nyílt ülésen egyhangúlag elfogadták, és az nélkülözhetetlennek is bizonyult, mivel a Tanácsban nem alakult ki teljes egyetértés arra nézve, hogy a múlt év szeptemberében megfogalmazott ajánlásokat határozattá emeljék. A két semleges bíró kirendelése a bíróság elnöke mellé ugyanis nem tekinthető a magyar álláspont győzelmének, hiszen ez az intézkedés az első bíró iránti bizalmatlanságot fejezi ki. Megjegyzem még, hogy a nyilvános ülésen többször fölhívtam a figyelmet arra, hogy a szeptemberben kidolgozott javaslatok továbbra is érvényesek, és az én erőfeszítéseim eredményeképpen kerültek bele a határozat végleges szövegébe. A román kormány nyilvánvalóan nem számíthatott arra, hogy a Tanács – miközben egyébiránt éppen a választott bírósági eljárás elterjesztésére irányuló törekvéseknek lehetünk tanúi – egész egyszerűen belemenjen abba, hogy ne ismerjen el egy döntőbíróságot, amely bíróság működésének a biztosítását a trianoni békeszerződés történetesen a föladatává teszi. Végül pedig, ha Titulescu /Titulesco/ tanácsomat kérte volna, mielőtt tárgyalásokba kezd a magyar kormánnyal, egészen biztosan nem javasoltam volna neki, hogy a megbeszélések előzetes föltételeként a saját jogi álláspontjának az elfogadását követelje meg az ellenféltől: evvel ugyanis eleve kudarcra ítélte a barátságos tárgyalást, amely pedig egy ilyen kényes kérdés egyetlen megoldási módja lehetett volna.

Ami Scialoja magatartását illeti, fogalmam sincs róla, miért gondolja úgy a román kormány, hogy elismeréssel kellene szólnia róla: az olasz küldött a nyilvános ülésen ugyan támogatta Sir Austen Chamberlain indítványát, de azután a legkevésbé sem törekedett arra, hogy a határozatot a román fél által óhajtott irányban befolyásolja. Korábban pedig azt javasolta, hogy az üggyel a hágai bírósághoz kell fordulni, amely megoldásról román oldalról hallani sem akartak.

A bosszankodás mindeme megnyilvánulásának nem kívánok túlzott jelentőséget tulajdonítani, de kellemetlen lenne, ha ez a fölfogásmód tartósnak bizonyulva meggátolná a román kormányt abban, hogy a helyzetet a kellő nyugalommal értékelje, és úgy keresse a megegyezés újabb lehetőségét.

A következő futárpoggyásszal minden körülményre kiterjedő tájékoztatást küldök erről az ügyről.

Tegnap a képviselőházban – az egészségi állapota miatt továbbra is genfi tartózkodásra kényszerülő Titulescu /Titulesco/ távollétében – Vintilă Brǎtianu /Bratiano/ olvasta föl a külügyminiszter nevében azt a nyilatkozatot, amelynek szövegét[53] mellékelve megküldöm Nagyméltóságodnak.

A román kormány véleménye szerint a genfi Tanács hibát követett el, „amely annál is inkább fájdalmas, mert ebben a Románia legjobb barátainak számító országok is részt vettek. Az üléseken fölvett jegyzőkönyvek azt bizonyítják, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsa baráti módon viselkedett Romániával, és attól a – nyilvánvalóan téves, ám őszinte – meggyőződéstől vezettetve cselekedett, hogy a népek közötti egyetértést segíti elő.”

A miniszterelnök[54] – miután újfent nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a genfi Tanács megegyezéssel kívánja a nézeteltérést lezárni, továbbá hogy a testület tagjainak szilárd meggyőződése szerint „lehetetlenség, hogy Románia az új bíróság előtt elveszítse perét” –, ekképpen fejezte be mondandóját: „Mindamellett a kérdés jelentősége folytán a legcsekélyebb kockázat is katasztrófába torkollhat.”

Mivel Romániát semmi sem kötelezi arra, hogy egy ilyen kérdést választott bíróság elé vigyen, az ország teljes egyetértésben és egyhangúlag kinyilatkoztatja: „Nem vagyunk hajlandóak idegen bíráktól megkérdezni, hogy vajon államunk szuverén állam-e, vagy pedig olyan, amely újból a kapitulációk rendszerében kényszerül élni, amelytől éppenhogy megszabadult.”

A miniszterelnök beszédének befejező mondatait már csak azért is hosszú tapsvihar fogadta, mert a nemzeti parasztpárti ellenzéknek átmenetileg nincs parlamenti képviselete. Azon nyomban indítványt fogadtak el egyhangúlag arról, hogy újból köszönetüket nyilvánítják Titulescunak, amelyet haladéktalanul továbbítottak is az érdekeltnek.

BONNET, FRANCIAORSZÁG NEMZETEK SZÖVETSÉGEBELI MEGBÍZOTTJA BERTHELOT-NAK, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FŐTITKÁRÁNAK

Találkoztam Titulescuval /Titulesco/, mielőtt elutazott volna Genfből. Elkészült egy emlékirat összeállításával a magyar optánsok ügyében, amelyet a legközelebbi ülésszak megnyitásakor szándékozik a Tanácshoz benyújtani, de néhány napon belül bizalmas úton továbbítani fogja Párizsba és Londonba.

Az emlékiratban többek között fölhívja a figyelmet arra a kötelezettségre, amelyet a magyar kormány a Magyarország pénzügyi újjáépítését szabályozó megegyezés aláírását megelőzően vállalt a Nemzetek Szövetségével szemben, tudniillik hogy a trianoni békeszerződésre alapozott mindennemű követelésről lemond.

Titulescu nagyon szeretné, ha ön – csakúgy, mint az ügy tanácsbeli előterjesztője, Sir Austen Chamberlain – átnézné az emlékiratot. Úgy vélekedik, hogy ez utóbbi – bárhogyan alakuljon is ez az ügy – végül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy a végleges rendezés csak a Romániának járó magyar jóvátételi fizetések egy részletének az eltörlésével valósulhat meg. Ezt követően a megoldás ennek az összegnek a nagyságáról szóló – románok és magyarok közötti, valamilyen közvetítő segítségével folytatott – alkudozás eredményeképpen jöhet majd létre.

Állítólag Sir Eric Drummond – akivel még azelőtt beszéltem, hogy ön volt szíves engem fogadni – beleegyezett, hogy javasolja Sir Austen Chamberlainnek: hívjon meg egy magyar és egy román tárgyalót Londonba. Azonban úgy gondolta, csak abban az esetben fordulhat Sir Austen Chamberlainhez, ha Titulescu – miközben fönntartja saját jogi álláspontját – nem ragaszkodik ahhoz, hogy a magyar kormány adja föl a magáét. Márpedig – ahogy tudni lehet – ez idő szerint Titulescu csak két föltétellel lenne hajlandó a magyaroknak juttatandó összegről egyezkedni, mégpedig hogy ezt az összeget a jóvátételből vegyék el, valamint hogy a magyar kormány ismerje el a saját állampolgárai és a román állampolgárok közötti egyenlő bánásmód elvét.

Az egyenlőségi elv tiszteletben tartását föltétlenül szükségesnek ítéli; ha ugyanis e kérdésben engedne, az összes többi olyan külföldi előtt – angolok, lengyelek stb. –, akinek a birtokát kisajátították, megnyílna az út.

Fölvetettem neki, hogy talán lehetne egy olyan formulát találni, amely e veszélyt anélkül hárítaná el, hogy megkövetelnék a magyar kormány föltétlen beleegyezését. Csak egy ilyent tud elképzelni: ennek az elvnek az egyhangú elismerését a Tanácsban, a magyar képviselő tartózkodása mellett.

Úgy gondolom, valójában egy másik is akad talán; azt persze nem tudhatom, hogy jelenleg hajlana-e Titulescu az elfogadására, ám tanulmányozásra érdemesnek látszik: az előterjesztő (vagy a Hármas Bizottság) azt állapítaná meg, hogy szerinte nem szükséges kitérni a magyar és a román állampolgárok közötti egyenlőség problémájára, amelyhez a román kormány mindenáron ragaszkodik, tekintve, hogy ez a kérdés az egyéb nemzetek állampolgárai számára nem teremthet precedenst, mivel a rendezésre váró ügy a trianoni békeszerződés egyik – kizárólag magyar–román kérdéseket szabályozó – részéből következik.

A Sir Eric Drummonddal folytatott megbeszéléseim során az volt a benyomásom, hajlandó lenne egy ilyen alapon indítandó tárgyalást támogatni, ha ennek ötletét fölvetnék Sir Austen Chamberlainnek. Azért továbbítom tehát önnek – és csakis önnek – ezeket az információkat, hogy – ha lehetőséget lát rá – megpróbáljon velük valamit kezdeni Londonban a bizalmas román memorandummal kapcsolatosan; de természetesen további intézkedésig nem szólok róla Sir Eric Drummondnak.

Éppen most értesültem róla, hogy holnapután Párizsba kell utaznom, ahol a hétfői és a keddi napot fogom tölteni; ha további információkra van szüksége, rendelkezésére állok (Nemzetek Szövetségének Irodája, Tel.: Élysées, 82–86.).

Három napot Bécsben töltöttem, hogy Chambrunnel találkozzam, mielőtt elutazik állomáshelyéről. Kollégám szívességének köszönhetően, a követségen töltött idő alatt több olyan személyiséggel is találkoztam, akiket érdeklődéssel hallgattam, egyebek mellett Haynisch köztársasági elnökkel, Peter külügyminisztériumi főtitkárral, Vavrecka csehszlovák követtel, Ambrózy gróf magyar követtel.

Meglepetéssel állapítottam meg, mennyire különbözik Csehszlovákia megítélése Ausztriában attól, ahogy ezt az országot a magyarok értékelik. Úgy veszem észre, valóban kedvező irányú változás tapasztalható az osztrákoknak a Csehországban, Morvaországban és Szlovákiában újonnan létrejött állam iránt tanúsított magatartásában, és – tekintve, hogy ez a javulás egybeesik avval, amely a csehszlovákoknak az Ausztria iránti hozzáállásában bekövetkezett – ez a tény korántsem elhanyagolható, és a közeli jövőben politikai következményei is lehetnek.

Hallottam, amint Haynisch elnök nagyrabecsüléssel, sőt csodálattal szólt Masaryk elnökről, emlékeztetve rá, hogy tanárként együtt dolgoztak, és így kötöttek ismeretséget, és elismeréssel illette a csehszlovák államfő szellemi és erkölcsi kiválóságát. Igaz, hogy Haynisch elnök ezután azt is hozzáfűzte, hogy szemében Beneš a vigéc típusát testesíti meg, amely megjegyzésből már kevesebb jóindulat árad, noha végeredményben a kereskedelmi utazók testülete nem csupán megvetést érdemel. De ebben az értékelésben lehet valami a polgárnak – mint amilyen Haynisch is – az egyszerű, az életben csak a saját erejéből előbbre jutó emberek – akik közé Beneš is tartozik – iránt tanúsított megvetéséből. És mivel maga Seipel is házmesterszülők gyermeke, még mindig föltételezhetjük, hogy a bécsi kancellárnak a prágai kollégájáról megfogalmazott véleményét semmiféle osztályelőítélet nem befolyásolja.sic!

A háború előtti eseményeket és a már elhunyt, vagy a háború viharától elsodort diplomatákat fölidéző Peter – aki egy osztrák hivatalnok részéről igen meglepő szellemi függetlenségről és elfogulatlan ítéletalkotásról tett tanúbizonyságot – örömét fejezte ki amiatt, hogy az országa és Csehszlovákia közötti kapcsolatok olyan szívélyessé és fesztelenné váltak, mint amilyenek jelenleg, valamint amiatt is, hogy Prága kifejezette baráti magatartást tanúsít Ausztria iránt.

Vavrecka – akit a követségén látogattam meg – elmondta, mennyire elégedett avval, ahogyan Bécsben viszonyulnak az Ausztria és Csehszlovákia közötti jó viszony kialakításához, majd hozzátette: annak a reményéről sem szabad lemondani, hogy idővel, valamikor a jövőben, a már létrejött, kölcsönös jóakaraton alapuló kapcsolatok tovább erősödnek, és végül valamiféle politikai kötelékben nyernek végső formát. Leleményes ember benyomását tette rám, aki nincs híján a ravaszságnak – mindez egy kiszolgált tengerészaltiszt közönséges és durva külseje mögé rejtve –, és aki jól kiismeri magát a bécsi terepen, és nagyon ügyesen kihasználja azokat a tájékozódási és cselekvési lehetőségeket, amelyeket az ottani népes cseh kolónia jelenlétéből adódnak.

Határozottan az a benyomásom, hogy a politikai és egyéni sorscsapások szülte összes keserűség a magyarok szívében gyűlt össze. Ambrózy gróf, magyar követ, engem nem mert bizalmába avatni és fölfedni Csehszlovákia ellen irányuló szenvedélyes érzéseit, ám bécsi követségünk első titkárának erről őszinte vallomást tett. Véleménye szerint Csehszlovákia egy kettős hazugság gyümölcse, amelyek közül az egyik az, hogy Szlovákia föl akart volna szabadulni a magyar uralom alól, a második pedig az, hogy egyesülni akart volna a csehekkel. Azután a témához még megannyi megjegyzést fűzött, amelyek mind megbékíthetetlen ellenséges indulatát juttatták kifejezésre. Engem nem lepett meg beszélgetőpartnerének erről szóló beszámolója, hiszen Prágában a magyar követ nagyjából ugyanilyen értelemben szokott megnyilatkozni külföldi kollégái előtt, többek között például akkortájt, amikor Bethlen gróf elmondta debreceni beszédét, egy közép-európai Locarnónak már a puszta föltételezése ellen is hevesen kikelt. Bécsi kollégájának kedélyállapota tehát teljesen megegyezik az övével.

Örülnünk kell annak a különbözőségnek, amely egyre inkább megnyilvánul az osztrákoknak és a magyaroknak a Csehszlovákia iránt táplált érzelmeit illetően. Hiszen az előbbiek hozzáállása – amely ugyanolyan, mint amelyet a csehszlovák vezetők tanúsítanak Ausztriával kapcsolatosan – reményt nyújt arra, hogy Bécs és Prága között a jövőben megegyező vonalvezetésű és egy bizonyos pontig összehangolt politika alakulhat ki.

A Nemzetek Szövetsége Tanácsa soron következő ülésszakának napirendjén ismét szerepelni fog az optánsok kérdése, melynek rendezését az utóbbi két hónapban Titulescu /Titulesco/ magatartása bizony nem könnyítette meg. A román külügyminiszter – miután minden mértéken túlmenve adott hangot elégedetlenségének azon megoldással szemben, amelyről a Tanács úgy vélte, jó szívvel ajánlhatja neki, és amelyre vonatkozólag ön a mellékelt anyagban[56] foglaltakból részletes tájékoztatást meríthet – hallgatásba burkolózott, és csaknem két hónapon keresztül semmiféle olyan kezdeményezés nem történt irányunkba, amelyből következtetni tudtunk volna a román kormány szándékaira. Figyelembe véve e körülményeket, bármennyire igyekeztünk is egy, a román érdekekkel összeegyeztethető megoldást előkészíteni, nem a mi kötelességünk volt ebben az ügyben – melynek egyébként Sir Austen Chamberlain az előterjesztője – kezdeményezni, ami esetleg kedvezőtlen fogadtatásra talált volna. Mára azonban megváltozott a helyzet.

Titulescu május 4-én egy emlékiratot terjesztett be hozzánk és ugyanakkor Sir Austen Chamberlainhez is, amelyet a Tanácshoz szándékozik benyújtani a kérdésben. A külügyminisztérium főtitkára[57] – akihez a dokumentumot Titulescu személy szerint címezte – azonnal válaszolt neki, biztosítva őt a francia kormány jóindulatáról, valamint azon óhajáról, hogy a román kormány számára elfogadható megoldás szülessen. Hozzáfűzte, hogy a beterjesztett dokumentumot ebben a szellemben fogjuk tanulmányozni. A terjedelmes memorandum – amint a jelen levélhez mellékelt tanulmányból kitűnik – sajnálatos módon kevés új gondolatot tartalmaz.

Ugyanis a román kormányzat nevében nyilatkozó Titulescu – eddigi magatartásához híven – továbbra is fönntartja elvi álláspontját, miközben jelzi, hogy nem zárkózik el a kártalanítástól, amely mellesleg semmiféle kifizetést sem követelne meg Románia részéről, hiszen a kárpótlás összegét a magyar kormány által fizetendő jóvátétel kompenzálásával bocsátanák Budapest rendelkezésére; másfelől Románia továbbra is ellenez mindenféle választott bírósági rendezést.

Ilyen alapon semmilyen megoldás nem lehetséges. Szerencsére a legutóbbi időben történt diplomáciai lépések arra engednek következtetni, hogy Bukarest nem ragaszkodik teljes egészében ehhez ez az elvi állásponthoz.

Antonescunak /Antonesco/ a minisztériumnál tett legutóbbi demarsából ugyanis kitűnik a román kormány azon törekvése, hogy ne alakítson már most ki ebben az ügyben végleges álláspontot, hasonlóképpen azon igyekezete, hogy megoldást találjon egy olyan konfliktusra, amelynek magát Romániát sújtó hátrányaival tisztában van.

Antonescu a külügyminisztérium népszövetségi osztályának főnökével folytatott beszélgetése során elmondta, szeretne javaslatokat kapni, amelyeket kormánya azután tanulmányozna; ugyanakkor emlékeztetett, menyire kényes Brǎtianu /Bratiano/ helyzete egy olyan munkatárssal szemben, aki nem tagja a liberális pártnak, és akinek a lemondása tovább bonyolíthatná a román belpolitikai helyzetet; és úgy látszott, szívesen fogadja a neki mint magánszemélynek előadott javaslatokat. Ezek közül a legfontosabb arra irányult, hogy Románia és Magyarország – a nagyhatalmak föllépésének folyományaként – állapodjon meg egy közvetítő kijelölésében, aki a kérdés minden összetevőjét szem előtt tartva – ideértve a Tanácsban folytatott vitákat és Románia pénzügyi helyzetét –, és minden, precedensként esetleg fölhozható, jogi vonatkozású megfontolástól eltekintve, részrehajlás nélkül megoldást keresne a jelenlegi nehézségekre.

Arról, hogy Bukarestben és San Remóban hogyan fogadták ezeket az elképzeléseket, semmilyen értesülést nem kaptunk, mígnem egy, a külügyminisztérium népszövetségi osztályának főnöke és Románia népszövetségbeli állandó képviselője közötti, Genfben folytatott megbeszélés alkalmat kínált munkatársamnak arra, hogy megismételje a javaslatokat. Erre a megbeszélésre május 19-én került sor. Titulescu 21-én küldte el a külügyminisztériumi főtitkárnak azt a magánlevelet, amelyet mellékelek.[58] Ebből az világlik ki, hogy jóllehet a román külügyminiszter hiúsága továbbra is nehezen kezelhető, Titulescu már nem bújik ki módszeresen egy ésszerű megoldás keresése elől.

Különösen arra hívom föl a figyelmét, hogy nem helyezkedik kimondottan ellenséges álláspontra avval a megoldással kapcsolatosan, amely a békés megegyezés érdekében egy közvetítő elé utalná az ügyet.

Tekintve, hogy a Tanácsban Sir Austen Chamberlain az optánskérdés előadója, ez idő szerint szó sem lehet róla, hogy – őt mellőzve – mi vigyük előbbre ezt az ügyet. Arra kérem tehát, hogy ismertesse a külügyminiszterrel, milyen hangulatról számol be a legutolsó, San Remóból érkezett jelentés, amelynek a legjellemzőbb részleteit minden bizonnyal rendelkezésére is bocsáthatja. Egyébként sajnálatos volna, ha valamiképpen azt föltételezné, hogy Franciaország nélküle próbálkozik e kényes ügy megoldásával. Tárja föl tehát előtte a körülményeket, amelyek – attól a törekvéstől vezettetve, hogy tekintettel legyünk román szövetségesünk helyzetére – arra késztettek bennünket, hogy ilyen félhivatalos módon puhatoljuk ki Titulescu szándékait, és tudassa vele, ha a maga részéről lát valamilyen lehetőséget előrelépésre ebben az ilyen irányban, készséggel csatlakozom erőfeszítéseihez avégett, hogy a két felet egy ilyen jellegű megoldásnak megnyerjük, ám ebben a dologban külön-külön nem juthatunk már előbbre. Ugyanezen okból Berthelot Titulescunak küldendő válaszában – amelyben megköszöni levelét – föltétlenül értesíti majd arról, hogy Sir Austen Chamberlaint tájékoztatni fogjuk a helyzet állásáról.

Ma délután tájékoztattam Sir Austen Chamberlaint a magyar optánsok ügyéről, az ön folyó hó 26-án kelt levelében foglalt utasításnak megfelelően.[59]

Amikor a beszámolóm elején ismertettem a külügyminiszterrel Nagyméltóságodnak a Tanács márciusi ülése után Romániával kapcsolatban elfoglalt álláspontját, arra kért, idézzem föl neki Nagyméltóságod nyilatkozatait, amelyeket Titulescu /Titulesco/ figyelmen kívül hagyott. Erre fölolvastam neki azoknak az utasításoknak[60] a legnagyobb részét, amelyeket ön 1928. március 16-án Japynak küldött, beleértve az utolsó mondatokat is, amelyek minden kétséget kizáróan tanúskodnak az ön ama elhatározott szándékáról, hogy a magyar optánsügyben semmiféle kezdeményezést nem tesz, hacsak a román kormánytól nem érkezik erre fölkérés.

A Titulescu által e hó 4-én benyújtott emlékirattal[61] kapcsolatban mindössze annyit jegyeztem meg, hogy ebben a dokumentumban kevés új gondolatot találni. E véleménnyel Sir Austen Chamberlain is egyetértett: neki a román miniszter magánlevélben küldte el a memorandumot, melynek vételét Sir Austen Chamberlain nyugtázta; az érintkezés közöttük evvel ki is merült.

Úgy véltem, az Antonescu /Antonesco/ és Massigli között történt megbeszélésre viszont bővebben szükséges kitérnem, hiszen ez volt annak az incidensnek az elindítója, amelyről a külügyminisztert tájékoztatnom kellet. Fölolvastam tehát neki a megbeszélésről készített följegyzés lényegesebb részeit. Miután említést tettem arról az eszmecseréről, amelyet Massigli a román kormány képviselőivel Genfben folytatott, a Titulescu és Berthelot között történt legutóbbi levélváltást hoztam szóba, és átadtam neki a román miniszter levelének, valamint táviratának a másolatát. A külügyminiszter e két dokumentum segítségével képet alkothat magának arról, miként vélekedik a dolgokról Titulescu, akivel találkozni fog Genfben. Nagyméltóságodat biztosíthatom arról, hogy az ebben a helyzetben követett eljárását Sir Austen Chamberlain tökéletesen megérti és nagyra értékeli.

Magánemberként fölhívtam a külügyminiszter figyelmét arra, hogy az eredetileg Massigli által megfogalmazott két javaslat közül Antonescu azonnal elfogadta azt, amelyik a magyar követelések rendezését a lej kedvező árfolyamán kívánta megvalósítani, és hogy ezt végül azért vetették el, mert Titulescu minden olyan rendezéssel szembeszállt, amely nem a jóvátételen alapul. Márpedig valószínű, hogy Románia ezt a kellemetlen ügyet csak némi pénzáldozat árán tudja majd lezárni.

Sir Austen Chamberlain – aki érzésem szerint most a korábbinál kevesebb érdeklődést mutatott az optánskérdés iránt – nem említette, hogy azonnali megoldásra számít; arról beszélt, hogy a Tanács egy másik ülésszakára kellene áttenni az ügyet.

Tegnap Beneš a velem való beszélgetés során visszatért berlini tartózkodására abból a szempontból, hogy ott érintette a [62]Kellog-paktum és az európai államok között fönnálló szerződések kérdését.

„Amikor von Schuberttel a Kellog-paktumról beszélgettünk – hangzott beszámolója – nem mulasztottam el fölhívni a figyelmét arra, hogy mivel Csehszlovákia egyike a locarnói szerződéseket aláíró államoknak, az őt Franciaországhoz kötő különegyezmény részesedik a locarnói szerződés kapcsán megfogalmazott fönntartásból származó előnyből. Von Schubert nem élt semmilyen ellenvetéssel. A Lengyelországot Franciaországhoz fűző különegyezményre nem tettem célzást, hiszen az nem tartozik az én hatáskörömbe. Tárgyalópartnerem azonban minden bizonnyal megértette, hogy ami igaz a francia–csehszlovák szövetségre, az igaz a francia–lengyelre is.”

Föntiekből kiviláglik, milyen elvből indul ki Beneš. Csehszlovákia – hasonlóképpen Lengyelországhoz – úgy lépett be a locarnói rendszerbe, hogy megelőzőleg már különegyezmény kötötte Franciaországhoz; a Kellog-paktum kezdeményezői osztoztak a locarnói rendszerrel kapcsolatosfönntartásban;a francia–csehszlovák megállapodás – ugyanúgy, mint a francia–lengyel – részese e fönntartásból származó előnynek.

Nagyjából ekképpen hangzik a Beneš által a von Schuberttel való megbeszélése során fölállított elv, amelyet már korábban, a Sir Austen Chamberlainnel és Sir W. Tyrrell-lel folytatott tárgyalásai alkalmával is hangoztatott. Ez ugyanaz az elv, amelyet – reményei szerint – utóbbiakkal sikerült elismertetnie, amikor beszámol róla, hogy egyetértésre jutottak vele a tekintetben, hogy tudomásul veszik, miszerint Franciaországnak a Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Romániával, valamint Lengyelországgal megkötött szerződései „a locarnói rendszer részét alkotják .

Tegnap a román követ[63] hivatalos demars keretében ismertette a minisztériumban kormányának az optánskérdésben elfoglalt álláspontját, támogatásunkat kérve ahhoz, hogy érvényt szerezhessenek neki. A román kormány hajlandó a tárgyalások újrafölvételére (Diamandy nem fejtette ki, vajon az érdekelt felek közötti közvetlen megbeszélésekre gondol, vagy egy harmadik fél közreműködését is szükségesnek tartja), föltéve, hogy előzetesen egyértelmű megállapodás születik arról, hogy Romániának semmi esetre sem kell majd készpénzfizetést teljesítenie, valamint hogy az összes kártérítés rendezése a jóvátételi kifizetések terhére fog történni. Ha egy ilyen megoldás nem jön létre, a román kormány kérni fogja, hogy a Tanács ne foglalkozzon tovább az üggyel.

Az első kérés ésszerű, jóllehet talán nem helyes a kártérítés elvét a tárgyalás előzetes föltételéül szabni – és erre figyelmeztetni is fogjuk Genfben Titulescut /Titulesco/.

Az viszont nem jöhet számításba, hogy az ügyet elvonják a Tanácstól. Diamandy figyelmét fölhívtuk rá: előfordulhat, hogy a román–magyar jogvita – amelyet Románia az egyezségokmány 11. pontjára hivatkozva vitt a Tanács elé – megoldás nélkül marad, ellenben Magyarország folyamodványa – amelyben azt kéri, hogy a Tanács intézkedjen egy, a vegyes döntőbíróságról távol maradó román bíró helyébe lépő bíró kinevezése érdekében – a trianoni békeszerződés 239. cikkén alapszik. A békeszerződés megfogalmazása homályos: nem tudni, hogy a Tanácsnak lehetőséget biztosít a helyettesítő bíró kinevezésére, vagy kötelességévé teszi azt. Ha a kérdés körül vita bontakozik ki, és ha a Tanács valamelyik tagja indítványozza, hogy az ügyben kérjék ki a hágai bíróság véleményét, a francia kormány nem zárkózhat el attól, hogy csatlakozzék a szakvéleménykéréshez. Ha a bíróság úgy határoz, hogy a Tanácsnak kötelessége a helyettesítő bírót kinevezni, Románia ki lesz téve annak, hogy az ügyet egy olyan bíróság veszi újra elő, ahol a jelenlegi elnök két oldalán – akinek pártatlanságát kétségbe vonja – a magyar bíró meg egy semleges bíró foglal majd helyet. Ez eggyel több ok arra, hogy Titulescu ráálljon egy méltányos egyezségre, amire fölhívtuk Diamandy figyelmét.

A külügyminisztérium irányítója[64] arra kért, (keressem föl) ma délután. Piłsudski marsall megbízásából a következőket kívánta tudomásomra hozni:

Két héttel (ezelőtt) a magyar kormány varsói követez iránt érdeklődött (Piłsudski marsallnál), hajlandó lenne-e közvetíteni Magyarország és Románia között, és segíteni abban, hogy a közöttük levő nézeteltérésre megoldást találjanak. A kérés szigorúan személyes jellegű volt, és a marsall – mivel úgy ítélte meg, hogy (nem) mint kormányfőhöz fordultak hozzá – még Zaleskinek sem szólt a dologról, mielőtt nem puhatolódzott a román kormánynál.

Ez megbízta lengyelországi képviselőjét,[65] válaszul közölje, hogy elfogadják az ajánlatot avval a föltétellel, hogy a megbeszélésekben Cseh–Szlovákia és Jugo-Szlávia is részt vesz.

Piłsudski marsall úgy ítélte meg, hogy a válasszal megváltozott a javaslat jellege: most már nem egy jelentéktelenebb kérdésbe történő baráti beavatkozásról lenne szó, hanem arról, hogy a vitát kiszélesítenék, így az általános politikai üggyé duzzadna. Tudatta tehát a magyar követettel – akivel egyúttal ismertette a román választ –, hogy (elhárítja) a neki fölajánlott (hiányzó szó[66]). Ugyanakkor a külügyminisztériumot is tájékoztatta, és utasítást adott arra, hogy engem is haladéktalanul informáljanak. Értesített, hogy az ügyben tárgyalni kíván velem, minden bizonnyal pénteken.

A megbeszélésen a külügyi államtitkár is részt fog venni, aminek örülök, mert Wysocki kiváló elme, és (hiányzó szó[67]) volt osztrák diplomata, teljesen tisztában van azokkal a veszélyekkel, amelyeket a magyarok intrikái okozhatnak.

Davila rövidesen Genfbe utazik. Elképzelhető, hogy a dologról említést tesz a mi képviselőnknek,[68] akit ezért sürgősen tájékoztatni kellene.

A román követ[70] megerősítette a külügyi államtitkár[71] közlését, amely – néhány részlettől eltekintve – a következőket tartalmazza:

A magyar kormány nem arra kérte föl Piłsudski marsallt, hogy a függő kérdések rendezése érekében lépjen közbe, hanem – homályosabban fogalmazva – arra, hogy a Magyarország és Románia közötti enyhülést segítse elő.

Amikor a marsall Davilának beszélt a kérdésről, ez megkérdezte tőle, vajon szándékozik-e értesíteni szövetségesét, a francia kormányt. A marsall azt felelte, hogy addig nem, ameddig nem kap választ a román kormánytól, ám mihelyt az megérkezik – tartalmától függetlenül –, tájékoztatni fogja a francia kormányt, és ígéretét be is tartotta.

Amikor Davila ismertette vele a román választ, amely azt kéri, hogy a megbeszélésekbe Cseh–Szlovákia és Jugoszlávia is vegyen részt, a miniszterelnök valóban azt válaszolta, hogy az ügy túlságosan általánossá kezd alakulni, és hogy ő (beleegyezett) volna ...

... tisztelettel tölti el őt az a kifogástalan korrektség és egyenesség, amelyről Piłsudski marsall ebben az ügyben tanúbizonyságot szolgáltatott. Ami őt illeti, a maga részéről meggyőződése, hogy a magyarok Olaszország sugalmazására cselekedtek avval a szándékkal, hogy megpróbálják a kisantantot fölbomlasztani: Románia ennek megakadályozására követelte válaszában a két másik tagállam részvételét.

A román követ úgy vélekedik, hogy (itt) (meglehetősen) nagy a nyugtalanság azok miatt a híresztelések miatt, amelyeket a francia sajtó egy részében eléggé ügyetlenül terjesztenek egy Lengyelország kárára megvalósítandó francia–német közeledésről, és hogy ez arra ösztönözheti a lengyel kormányt, hogy Olaszország oldalán keressen biztosítékokat, valamint a Románia és a Magyarország (közötti) közeledésben, amelynek révén esetleg (egy) keleti rendszerrel válthatná föl a szövetséget Franciaországgal, ha az cserbenhagyná. Ebben a tekintetben a magyar lépést nyilvánvaló csaléteknek tartja.

Tegnap Beneš a parlament két házának külügyi bizottságai előtt tartott előadást a külpolitikáról, amelynek során a nemzetközi helyzetet kielégítőnek nevezte. A bizottságbeli vitákról szólva bejelentette, hogy a következő ülésszakon sor kerül a márciusban kidolgozott tervek szövegének másodszori fölolvasására, amelyeknek a megvalósításáról a különböző kormányok utólagosan fognak tárgyalni.sic! A külügyminiszter e lépés jelentőségét nem túlozza el, ám úgy véli, hogy mindazonáltal elő fogja mozdítani a béke ügyét. A leszerelési bizottság csak a szeptemberi ülésszakon folytatja munkáját, mivel az egyes nagyhatalmak között fönnálló nézeteltéréseket még nem sikerül elsimítani. A megoldást nagyban megkönnyítené, ha az Egyesült Államok Európa javára fölülvizsgálná a szövetségesek egymás közötti háborús adósságát.

Beneš a következőkben a Kellog-féle tervről beszélt, amely ugyanazt a célt kívánja megvalósítani, mint a genfi jegyzőkönyv. Csak annyit vár tőle, mint amennyivel hozzá tud járulni Európa biztonságához, és e terv miatt Csehszlovákia nem mondhat le a többi biztonsági garanciáról, ahogyan a saját védelmi eszközeiről sem, amit egyébként nem is kérnek tőle. A Kellog-tervet mindamellett nem szabad alábecsülni, hiszen elősegíti a Nemzetek Szövetségének a béke érdekében kifejtett tevékenységét. A csehszlovák kormány – a nagyhatalmak egyetértésével – kész arra, hogy csatlakozzon a tervhez.

Ezután Beneš rátért az Olaszország és Jugoszlávia közötti feszült viszonyra, amelynek közeli megoldására lehet számítani. Olaszországnak Franciaországgal kellene egyetértésre jutnia, ami a Jugoszláviával való megbeszéléseinek is lendületet adna. Attól nem kell tartani, hogy fegyveres konfliktus robban ki; ilyet Európában senki sem szeretne, és ez az öngyilkossággal volna egyenlő. Jugoszlávia – külügyminiszterének, Marinkovićnak a békés magatartása révén – általános megbecsülést vívott ki magának, és a megegyezés érdekében a jövőben is mindent el fog követni. A külügyminiszter annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Olaszország ugyanilyen irányban fog erőfeszítéseket tenni. Csehszlovákia mindent elkövet, hogy ezeket az erőfeszítéseket támogassa.

A mind ez idáig a Rothermere-féle sajtóhadjáratra korlátozódó magyar revíziós politikát vizsgálva Beneš kijelentette, hogy – hasonlóan Sir Austen Chamberlainhez – ennél a kérdésnél nem kíván hosszasan elidőzni. Mindössze azt hangsúlyozta – amivel Franciaországban és Angliában is tisztában vannak –, hogy minden, a békeszerződések fölülvizsgálatára irányuló törekvés olyan megrázkódtatásokat váltana ki, amelyek Európát lángba borítanák. A revízióért folytatott izgatás nyilvánvalóan hátráltatja, azonban megakadályozni nem tudja a konszolidációt Európában. Beneš rámutatott: minden ilyen próbálkozással határozottan szembeszáll, mert ő a nyugalom és béke megteremtését tűzte ki célul Közép-Európában. Mindazoknak keserű csalódásban lesz részük, akik a békeszerződések fölülvizsgálatát követelő agitációba vetették reményüket. A miniszter nem csak a franciaországi, hanem az angliai helyzetet is elemezte, ahol mind a kormány, mind a hivatalos körök a szerződések szigorú végrehajtásának politikáját követik, és az egyéb politikai körök sem tennének olyasmit, ami megrendíthetné az európai helyzetet. Mindazok, akik ezt nem hajlandók tudomásul venni Magyarországon vagy másutt, felelőtlenül a tűzzel játszanak. Csehszlovákia evvel tisztában van, és nem enged teret a zavarkeltésnek. Minden olyan kísérlet, amely a kisantant összetartásának meggyöngítésére irányul, egyszerűen nevetséges. A kisantantországok érdekközössége megbonthatatlan; a tömörülés ellenségei tévesen ítélik meg azokat az alapvető lélektani elveket, amelyeken a három szövetséges ország együttműködése nyugszik.

Ezután Beneš beszámolt Nyugat-Európában és Németországban tett útjáról, melynek eredményeivel teljes mértékben elégedett, mivel sikerült megerősítenie a régi barátokhoz fűző szálakat, és új kapcsolatokat létesítenie, amelyek a jövőben segíthetnek abban, hogy jó viszony alakulhasson ki Csehszlovákia nagy szomszédjával. A Franciaországgal és Belgiummal fönnálló kapcsolatok – ugyanúgy, mint azelőtt – továbbra is barátiak, és végleges formát nyertek. Beneš Londonban érintkezésbe lépett az olasz diplomácia képviselőivel, és tájékoztatta őket megbeszéléseiről. Igaz ugyan, hogy Csehszlovákiának Olaszországgal való kapcsolatait az olasz-jugoszláv konfliktus kedvezőtlenül befolyásolja, ám továbbra is az Olaszország iránt a háború alatt nyújtott segítsége miatt érzett hála, hasonlóképpen a két ország között fönnálló barátsági szerződés határozza meg őket. Angliában – ahol nagyra értékelik Csehszlovákia békepolitikáját – Beneš valamennyi hivatalos és nem hivatalos körrel, a pártokkal, a sajtóval, a pénzvilág képviselőivel kapcsolatra lépett, és a legnagyobb megelégedettségének adott kifejezést a fogadtatás miatt, amelyben személy szerint és egy baráti ország minisztereként részesítették. Beneš meggyőződhetett arról, hogy az angol politika Sir Austen Chamberlain vezetésével Locarno szellemében folytatódik tovább, London szorosabbra fűzi kapcsolatait Franciaországgal, valamint Németországgal, és egyre nagyobb érdeklődést tanúsít Közép- és Délkelet-Európa békéjének fönntartása iránt.

Berlini tartózkodásáról Beneš azt nyilatkozta, hogy Marxszal egy általános jellegű megbeszélést folytatott, von Schuberttel néhány külpolitikai kérdést vettek sorra, Curtiusszal pedig egy kereskedelmi egyezmény megkötéséről tárgyalt. A megbeszélések a legbarátságosabb légkörben zajlottak, mivel a tárgyalófeleket az az érzés töltötte el, hogy a két ország viszonyát semmiféle lényeges ellentét nem árnyékolja be, ami mindkettejük érdekeit, hasonlóképpen az európai béke javát szolgálja. Miután mind a gazdasági, mind a politikai kérdéseket illetően kifejtette Csehszlovákia álláspontját, Beneš Berlinben hangsúlyozta, hogy ez a politika a status quón és a béke állhatatos védelmén nyugszik. Semmi szükség arra, hogy válaszoljon a különféle légből kapott híresztelésekre. Az eszmecseréken a Kellog-tervezetet, a biztonság és a leszerelés kérdését, a gazdasági együttműködésnek a genfi értekezlet szellemében történő megvalósítását, valamint különböző, Csehszlovákiát és Németországot különösen érdeklő kérdéseket vitattak meg. A külügyminiszter leszögezte, hogy berlini útjának nagy a politikai jelentősége, mivel tovább erősítette a két ország között fönnálló baráti kapcsolatokat, és hozzájárult a közép-európai helyzet további megszilárdulásához. Az Oroszországnak Csehszlovákiával való kapcsolataikban semmi változás nem történt, jóllehet intézkedéseket tettek a gazdasági kapcsolatok előmozdítása érdekében, azonban mindennemű politikai jelleg mellőzésével. Kizárólag technikai jellegű kérdéseket vizsgáltak, mint amilyen a vámtarifák csökkentése és a tranzitforgalom problémái. A barátságot Lengyelországgal semmi sem árnyékolja be. Ugyanez a helyzet az Ausztriához fűződő kapcsolatokkal is.

Összefoglalásul Beneš rámutatott arra, hogy napjainkban a romboló erők – az építő erők nyomásának engedelmeskedve – mindenütt egyre inkább háttérbe szorulnak. A német választások eredménye Németországban a köztársaság, Európában a béke megszilárdulásáról tanúskodik. Természetesen a helyzetnek ez az értelmezése nem akadályozhatja meg Csehszlovákiát, hogy minden pillanatban készen álljon arra, hogy képes legyen saját erejéből megvédeni magát.

Jóllehet Beneš átutazott Brüsszelen, és megbeszélést folytatott a királlyal,[73] valamint a külügyminiszterrel[74] is, londoni, de főleg berlini látogatása – ahova Belgiumból érkezett – úgy látszik, fölkeltette a belga kormányzat érdeklődését, amely tájékozódott az ügyben a prágai belga követnél.[75] Raymond tehát fölkeresett, hogy fölvilágosítást kérjen. Habozás nélkül elmondtam neki, amit tudtam, és ez csupa olyasmi volt, ami számot tarthatott a belga kormány érdeklődésére. Ezután kollégám kérdéseivel magához Benešhez ment, aki mindenről őszintén beszámolt neki, ami csak érdekelte. Erre föl visszajött hozzám, hogy megossza velem benyomásait. Abból, amit a két velem folytatott beszélgetés során elmondott, a következőket jegyeztem meg:

A belga kormány figyelmét főképpen azok a német, hasonlóképpen angol sajtójelentések keltették föl, amelyeknek az állítása szerint Beneš a német kormánynál egy, a közép-európai országokat összefogó gazdasági egyezség felől puhatolódzott, amelynek Németország is részese lenne. Úgy vettem észre, Raymond időközben már meggyőződött arról, hogy ezek az értesülések minden alapot nélkülöznek. Amint látom, megértette, hogy ha Benešben föl is merült a közép-európai országok gazdasági egyezményének a gondolata, és ha valamikor esetleg még vissza is tér ehhez a tervhez, semmi esetre sem lehet célja ilyen megegyezést Németország részvételével, tehát Németországnak az egyezménybe való bevonásával megvalósítani. Ebben az esetben ugyanis a csehszlovák külügyminiszternek nem azt kellene kérnie Németországtól, hogy csatlakozzék egy gazdasági együttműködési rendszerhez, hanem hogy – bizonyos konvencionális jogairól lemondva – tegye lehetővé annak létrehozatalát. Ráadásul e terv megvalósítása – amelyről esetleg nem is tett le végleg – korántsem jelenlegi gondjainak a legnagyobbika. Úgy látszik, Raymondnak ez is elkerülte a figyelmét. Azt azonban bizalmasan közölte velem, hogy Gaiffier továbbra is úgy ír Párizsból Brüsszelbe, mint ha a dunai gazdasági együttműködési terv, amelyről Beneš tavaly beszélt nekünk, a külügyminiszter küszöbön álló teendőinek sorába tartozna, és hogy Brüsszelben e terv magvalósítását továbbra is az osztrák–német Anschluss legjobb – ha nem az egyetlen – ellenszerének tartják.

Másodsorban Raymond teljes mértékben fölmérte annak a jelentőségét, amit Beneš Schubertnek, Marxnak és Loebének az osztrák–német Anschluss-szal kapcsolatban mondott: az érveknek a súlyát, amelyeket a csehszlovák külügyminiszter ezen lehetőség ellen német tárgyalópartnereinek fölsorakoztatott, végül pedig annak a benyomásnak és azoknak a gondolatoknak a jelentőségét, amelyet Beneš hite szerint tett rájuk, illetve ébresztett bennük. Raymond ugyanakkor – okkal vagy ok nélkül – nem tartja kizártnak, hogy Beneš Schuberttel, Marxszal, Loebével folytatott megbeszélései során kevésbé kategorikusan, kevésbé határozottan fogalmazott, mint ahogy arról nekünk prágai irodájában később beszámolt. Azonkívül Raymond azt sem zárja ki, hogy ezek az urak kevesebb fontosságot tulajdonítottak Beneš szavainak, mint ahogy ő képzelte, és ennek kapcsán eszébe jutott, hogy Cohibert [?],[76] akit személyesen ismer, egy alkalommal a csehszlovák külügyminiszterről beszélve azt mondta neki: „Ez a kis Beneš, aki Metternichnek képzeli magát.”

Harmadsorban, Raymond-t igencsak meglepte a szívesen és sokat beszélő Benešnek egy érve, amelyet megbeszélésük során mintegy mellékesen hozott föl. Annak bizonyítására, hogy Közép-Európában Olaszország nem kellőképpen átgondolt politikát folytat, Beneš ugyanis a következőket mondta neki: „Ha elhatároznánk magunkat arra, hogy Magyarországnak – a dunai államok között létrehozandó gazdasági rendszerhez való csatlakozás fejében – területi engedményt teszünk, magától értetődően elfogadná, és akkor Olaszország hiába fáradozott a vele való szövetség érdekében.” Amint észrevettem, Raymond ebből arra következtet, hogy Beneš fejében továbbra is motoszkál a gondolat, miszerint valamilyen határkiigazítás árán meg kellene egyezni Magyarországgal, és hogy a dunai országok gazdasági egyesítésének a terve is még mindig nagyon a szívén fekszik. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy amikor Beneš belelendül, gyakran túl messzire megy, és jócskán eltér a pillanatnyilag valójában képviselt politikájától, ennélfogva kijelentéseinek legföljebb elméleti értéket lehet tulajdonítani.

Végezetül belga kollégám – akivel az itt-tartózkodásom óta ide akkreditált két olasz követ néhanapján őszintébb hangot ütött meg, mint velem – beszámolt arról, hogy Preziosi és Vanutelli számára a dunai gazdasági konföderáció valóságos lidércnyomásként hatott. Az előbbi, majd az utóbbi is avval gyanúsították és gyanúsítják a mai napig Benešt, hogy hol politikai, hol gazdasági téren törekszik e konföderáció megteremtésére, és elsődleges föladatuknak tekintették vagy tekintik, hogy meghiúsítsák e sötét szándék véghezvitelét, amelyik az ő képzeletükben egy ördögi, francia–csehszlovák összefogással forralt összeesküvésként jelenik meg. Nekem is gyakran ugyanez volt a benyomásom akár Preziosival, akár Vanutellivel kapcsolatosan, ezért azután Raymond idevonatkozó kijelentése korántsem lepett meg. Az általam itt megismert olasz követeket – akiknek a napjai egyébként állandó félelemben telnek amiatt, hogy vajon kormányuk mikor kapja rajta őket valamilféle éberségbeli vagy helyzetértékelésbeli mulasztáson, vagy hogy mikor vonja őket felelősségre a körmönfont és álnok Beneš valamilyen csalafinta húzása miatt – a dunai konföderáció szelleme valósággal rettegésben tartja. Úgy vélem, kevés az esély rá, hogy megszabaduljanak ettől a kényszerképzettől, hiszen előnyük is származik belőle. Először is védelmet kínál számukra az általuk képviselt gyanakodó és nyugtalan kormány rosszallása vagy bosszúja ellen. Azután meg – ébren tartva kormányukban egy képzeletbeli veszélytől való félelmet – lehetőséget nyújt nekik arra, hogy elhárítását a maguk érdemének tulajdonítsák.

Magyarországon élénk figyelemmel kísérték a romániai politikai válság egyes szakaszait. A sajtó – egészében véve – kedvezően fogadta a Maniu-kormány megalakulását. A lapok nem mulasztanak el emlékeztetni arra, hogy a jelenlegi bukaresti kormány tagjai között „hét erdélyi található”, élükön Maniuval, és hogy ez utóbbi – kormányának két miniszterével egyetemben – a múltbeli magyar országgyűlés képviselőjeként „Bethlen gróf kollégája” volt. Azonkívül az új román miniszterelnök – amint ezt előszeretettel hangsúlyozzák – egyik aláírója az 1918. évi gyulafehérvári nyilatkozatnak,[78] amely Erdélynek nagyfokú autonómiát kívánt biztosítani. Úgy vélekednek, hogy Maniu – aki ismeri és érti a nemzetiségi kérdést, hiszen korábban a budapesti országgyűlés ellenzéki padsoraiból védelmezte a nemzetiségi elvet – emlékezni fog e „magyarországi parlamenti gyakorlatra”, és hajlandónak mutatkozik majd arra, hogy ez utóbbi országgal szívélyesebb kapcsolatokat létesítsen.

Mindamellett meglepő lett volna, ha a magyar sajtó – amely minden egyes politikai eseményt olyan ügyesen használ föl arra, hogy egy-egy, a magyar követelésekre irányuló célzást elhelyezzen – nem ebből a szempontból kommentálta volna egy nemzeti parasztpárti kormány megalakulását Romániában. Ezt több budapesti újság sem mulasztotta el megtenni. Ami a „Pesti Naplót” illeti – miután bántóan gúnyos hangnemben idézi Maniu legutóbbi állítólagos kijelentéseit „a törvények tiszteletben tartásának, a közigazgatási testületek morális megtisztulásának és az ország újjáépítésének” a szükségességéről –, a következőképen fogalmaz: „Igencsak különösnek tarthatnánk, hogy egy európai ország programjának alapjául a «Ne lopj!» jelszavát teszi meg. Mi e jelszót mégis örömmel üdvözöljük, mivel általánosabb értelemben magyarázzuk. Nem csak a közpénzeket, az ajánlott leveleket, a vonatjegyért kifizetett összeget stb. nem szabad ellopni, hanem a kisebbségek nyelvét, templomait, földjeit, pénzét sem. Ha Maniu így érti Mózes parancsolatát, ... sok sikert kívánunk neki.”

Ami a magyar kormányköröket illeti, meggyőződhettem róla, mennyire óvakodnak attól, hogy a román–magyar kapcsolatok alakulásának szempontjából értékeljék az új román kormány beiktatását. A külügyminiszter[79] – aki már néhány hét óta minden alkalmat megragadott, hogy azokról az intézkedésekről beszéljen nekem, amelyeket a kisantantállamokban a magyar kisebbségek helyzetének javítása érdekében meg kellene hozni – bizonyos derűlátással kommentálta előttem egy olyan politikus hatalomra kerülését Bukarestben, aki e súlyos kérdést nagyobb megértéssel kezeli. Ugyanakkor Budapesten úgy tesznek, mint ha nem volnának avval tisztában, hogy a Maniu-kormány egyáltalán nem örvend széles támogatottságnak az országban. Egy külügyminisztériumi tisztviselő – igaz, hogy erdélyi származású – néhány napja a következőket fejtegette nekem: „Érzelmileg, bizonyos értelemben hajlik az ember arra, hogy jó szívvel fogadja a Maniu-kabinet megalakulását... Az a benyomásunk ugyanis, hogy régi ismerősökkel lesz dolgunk. Politikai szempontból azonban aggályaink vannak. Vajon lesz-e elég ereje ennek a kormánynak arra, hogy a román közvéleménnyel el tudjon fogadtatni egy olyan programot, amely enyhülést – és következésképpen néhány kompromisszumot – irányoz elő a Románia és Magyarország közötti kapcsolatokban?”

Amint látszik, a magyar kormány máris sajnálja, hogy az optánskérdéssel kapcsolatos közvetlen tárgyalások nem kezdődhettek meg a liberális kormányzás alatt. És amitől e tekintetben még jobban tart, mint a megbeszélések elhalasztásától, az Titulescu esetleges kinevezése a külügyminisztérium élére. Mindenestre az a hír, amelyet Nagyméltóságod 136. sz. táviratában közölt velem, mely szerint Genfben ismét ez a román politikus lesz a főmegbízott, itt meglehetősen nagy csalódást keltett.

Franciaországi tartózkodása során az Sz–H–Sz Állam királya fogadta Briand-t, aki először is azt hangsúlyozta, mennyire kívánatosnak tartjuk, hogy a Jugoszláviát jelenleg megosztó belső konfliktusok szerencsésen megoldódjanak, majd pedig azt emelte ki, hogy a francia kormány milyen nagy jelentőséget tulajdonít egy Görögország és Szerbia közötti egyezmény mielőbbi aláírásának.

A király megköszönte a miniszternek a nyilatkozatot, és arról biztosította, hogy osztozik aggodalmában, és hogy minden tőle telhetőt elkövet avégett, hogy e nehézségek kedvező megoldást nyerjenek.

A király kevéssel később Berthelot-t fogadta, aki – fölhasználva az uralkodóval való régi ismeretségét – részletesebben kifejtette a francia kormánynak a szóban forgó két kérdésben képviselt álláspontját.

Ami a horvát ügyet illeti, Berthelot – miközben elnézést kért, hogy az Sz–H–Sz Állam belpolitikájához ily közel eső tárgyat érint – rámutatott arra, hogy a királyság két része között nap mint nap élesedő ellentétet nem lehet anélkül föloldani, hogy Szerbia áldozatot hozzon.

A királynak arra a kérdésére, hogy vajon tud-e valamilyen kézzelfogható tanáccsal szolgálni, Berthelot nemleges választ adott, hozzáfűzve, hogy az alkotmányjog vagy a nemzetközi jog fegyvertárából nem hiányoznak azok az eszközök, amelyek segítségével eleget lehetne tenni néhány horvát követelésnek anélkül, hogy a királyság egységét veszélyeztetnék.

Sándor király egyetértett evvel. Ugyanakkor hozzátette, hogy véleménye szerint a jelenlegi válság jelentőségét eltúlozzák. Arra is fölhívta a figyelmet, hogy a kérdést tovább bonyolítja a jelentős számú (a népességnek körülbelül az 1/3-dát kitevő) szerb lakosság jelenléte a horvát területen, akik sohasem fogadnák el a szétválást (például perszonálunió formájában), és panaszaik azonnali visszhangot váltanának ki Ó-Szerbiában.

Ezt követően Berthelot Jugoszláviának Görögországgal fönntartott kapcsolataira terelte a társalgást. Előadta azokat az okokat, amelyek – a mi megítélésünk szerint – szükségessé teszik annak a megegyezésnek a végleges formába öntését, amelynek alapjait Párizsban és Belgrádban, Venizelosz ottléte alkalmával rakták le.

Amint látszott, Sándor király őszintén óhajtja e kérdés lezárását. Megerősítette, hogy Belgrádba való visszatérése után személyesen veszi kézbe az ügyet, és erősen bízik abban, hogy képes lesz legyőzni a hivatalokban, vagy akár még a kormány részéről is esetleg megnyilvánuló ellenállást.

A király nem hiszi, hogy pillanatnyilag erről az oldalról veszélyes komplikációkra kellene számítania. Kijelentette: Jugoszlávia elhatározott szándéka, hogy fönntartja a kapcsolatot, és a helyzet javítása érdekében minden tőle telhetőt el fog követni.

Ekkor a főtitkár azoknak a javaslatoknak a tartalmáról tájékoztatta, amelyeket az olasz kormánynak készülünk előterjeszteni, és arra kérte a királyt, kertelés és hátsó gondolat nélkül mondja meg neki, hogy a maga részéről van-e bármiféle kifogása evvel a tárgyalással kapcsolatban.

A király azt válaszolta, hogy tökéletesen érti a mi álláspontunkat, és a tervezett megbeszéléseket illetően nincsen semmilyen ellenvetése.

Három héten belül két alkalommal is látogatást tett nálam magyar kollégám, Masirevich [Masirevitch], akivel a legjobb kapcsolatokat tartom fönn, ám aki ilyen fokú érdeklődéshez mindeddig nem szoktatott hozzá.

Bármiféle határozott tárgy nélküli csevegés ürügyén keresett föl, ám valójában azért, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti kapcsolatokat rendszeresen visszatérő módon megzavaró számos vitás kérdésről beszéljen nekem. Az első alkalommal készségesen és hosszasan vette sorra azokat packázásokat, amelyeknek állítása szerint ki vannak téve a Csehszlovákiában lakó vagy oda utazni kényszerülő magyarok, illetve a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok. Másodízben egy rövid jegyzéket adott át, amelynek másolatát mellékelten megküldöm Nagyméltóságod részére,[80] és amely azon közigazgatási vagy jogi kérdéseket foglalja össze, amelyeket kormánya sérelmesnek tart.

E második látogatása során Masirevich közölte velem: annak ellenére, hogy kormánya Benešsel, 1923 és 1926 között, már sikertelenül próbálkozott e kérdéseknek a végére járni, ő úgy határozott, ismételten kísérletet tesz a megoldásukra, és ezért néhány nappal korábban újabb megbeszélést kezdett el Benešsel.

Nem mulasztottam el magyar kollégám tudomására hozni, hogy noha az elmondottakat mint információt érdekesnek tartom, sem jogosultságom, sem eszközeim nincsenek arra, hogy Beneš véleményét a közöttük fönnálló vitás kérdésekben befolyásolhassam. Persze még azt is hozzátettem, hogy a francia politika természeténél fogva békés szándékai miatt mi „a priori” rokonszenvezünk a Budapest–Prága kapcsolatokat befolyásoló perpatvarok lezárásával.

Tekintettel a magyar követ által kinyilvánított azon kívánságra, hogy rendezni kellene a csehszlovák kormánnyal a közigazgatási és jogi kérdéseket, hasonlóképpen a jugoszláv kollégámtól[81] származó értesülésekre, úgy veszem észre, hogy a magyar kormány is kezd már kibontakozni az őt Olaszországhoz kötő szövetség függéséből, mivel lassanként rájön, hogy abból nem sok haszna származott, és inkább a maga útját keresi a saját szomszédaival – Rómától függetlenül – folytatandó tárgyalások során.

Föltétlenül tájékozódni fogok azoknak a megbeszéléseknek a további fejleményeiről, amelyeket Masirevich Benešsel kezdett el. A szóban forgó kérdések rendkívül szövevényesek, megítélésükben gyakran ütközik a belső jogrendszer és a nemzetközi jog, és olyan csehszlovák nemzeti érdekeket érintenek, amelyek Csehszlovákiát arra késztetik, hogy a nemzetiségi kisebbségekre vonatkozó szerződések rendelkezéseit az őt a lehető legkevésbé zavaró értelemben magyarázza. Okunk van tehát reá, hogy nagy dolgot ne várjunk az ezekről a kérdésekről várhatóan elkezdődő újabb eszmecserétől. Ám a magyar kormány azon kezdeményezése, hogy ismét a szőnyegre hozza őket, egy olyan politikai irányzatról árulkodik, amely önmagában is figyelemre méltó, és megérdemli, hogy kedvező jelenségként adjunk hírt róla.

A külügyminiszter[82] értesített, hogy megállapodott a magyar kormánnyal arról, hogy december 15-re halasztják el a megbízottak értekezletét. Találkozójukra nem Rapallóban, hanem minden bizonnyal Velencében fog sor kerülni.

Mironescu reméli, hogy a magyar kormány hozzájárul ahhoz, hogy a kérdést levegyék a genfi napirendről. Ennek érdekében jelenleg is tárgyalások folynak. Úgy vettem észre, hogy az (új) miniszter nagyon szeretné megtalálni a közös hangot, hogy sikerüljön végleges megoldásra jutni a kérdésben.

A magyar ügyvivő tájékoztatása szerint, kormánya olyan értelmű döntést hozott, hogy leveszi az optánskérdést a Nemzetek Szövetsége Tanácsának a napirendjéről. Olyan utasítást kapott, amely fölhatalmazza, hogy a román kormánnyal megállapodjon arra nézve, hogy ennek érdekében mindkét fél megegyező vagy hasonló szövegű jegyzéket juttat el a Titkárságra.

Magyarország volt bukaresti követe, Villani báró – akinek párizsi kinevezését éppen most hagyta jóvá a francia kormány – néhány napon belül elfoglalja új állomáshelyét. Budapestre való visszaérkezésem után azonnal fölkeresett, és mind személyét, mind modorát illetően kellemes benyomást tett rám.

Villani – okkal vagy ok nélkül – itt a román ügyek szakértőjének számít. Készségesen számolt be nekem a romániai helyzetről, és az általa elmondottak megerősítették és világosabbá tették Rivière értesüléseit, amelyekről az e hó 18-án kelt, 285. sz. levelében[84] tudósított. Ezért úgy gondolom, tájékoztatásul érdemes a következőkben összefoglalni őket.

„Személy szerint örülnék, ha Maniu kerülne hatalomra, akivel a legjobb kapcsolatban voltam – mutatott rá beszélgetőpartnerem. Magyar szempontból annak is [...],[85] hogy a román kormány élén egy olyan ember áll, aki – hiszen jól ismeri Magyarországot meg a magyarokat, és tapasztalatból tudja, milyen kölcsönös engedményekre van szükség a különböző etnikumok között – a kisebbségi kérdéseket nem egy moldvai vagy egy havasalföldi politikus hajthatatlanságával fogja kezelni. Ugyanakkor tartok attól, hogy a miniszterelnök rendelkezéseit a gyakorlatban a végrehajtók eltorzítják. Maniunak – ha pártja igényeinek eleget akar tenni – az erdélyi közigazgatásba erdélyieket kell majd kineveznie. Ezekről azután elképzelhető, hogy – vagy nemzeti túlbuzgóságból, vagy helyi sérelmek miatt – nem tudnak majd leszokni arról, hogy továbbra is kettős mércét alkalmazzanak. És vajon nem fognak-e még inkább különböző mértékkel mérni, attól tartva, hogy a liberálisok táborában majd megvádolják őket, hogy nem annyira jó románok, mint ha Jászvásárban vagy Bukarestben jöttek volna a világra?

Egyébként még az is előfordulhat, hogy maga Maniu is úgy érzi, biztosítékokat kell szolgáltatnia. Hiszen amint ön is tudja, Titulescu visszamegy Genfbe. Márpedig Titulescuval az optánsügy megoldása ismét a semmibe vész.

Mégis úgy vélem, hogy Maniuval végül is meg tudnánk egyezni. Csak azt nem hiszem, hogy lesz rá elég időnk. A nemzetiek meg a parasztpártiak egymásra találtak az ellenzékben. De vajon akkor is szövetségesek maradnak majd, ha elérik céljukat, tehát ha megszerzik a hatalmat? A parasztpártiak élén a besszarábiai Mihalache áll, aki nemcsak tetterővel és nagyravágyással, hanem ráadásul még éles elmével is meg van áldva. A parlamentben a hatás kedvéért parasztgúnyában páváskodik, de igazából kormányozni akar, és erre lázas szorgalommal készülődik. Egy ideje franciául és angolul tanul: ez pedig nem elhanyagolható részlet.

Egy parasztpárti kormány megalakulása ugrás volna az ismeretlenbe, annyira megváltozna ugyanis minden körülmény, amellyel a román kérdés vizsgálatakor a helyzetet általában jellemezni szoktuk. Mihalache radikálisnak nevezi magát, pedig igazából köztársasági érzelmű. Valószínűleg avval kezdené, hogy újra napirendre tűzi és teljessé teszi a földbirtokreformot. Mi sem természetesebb, hogy ezzel legelőször is a magyar földbirtokosokat célozza meg, és ez esetben nem sokat adnék a nekik meghagyott körülbelül 30 hektáros birtokokért.

Általánosabb szempontból szemügyre véve a dolgot azonban még az a kérdés is fölmerülhet, hogy vajon az uralkodóházra nem leselkedik-e komoly veszély. Ferdinánd király és Ionel /Jonel/ Brǎtianu halála óta ugyanis a dinasztia helyzetében igen hátrányos változások következtek be. A régensségnek semmi tekintélye sincs, Mária királyné sokat veszített befolyásából, Miklós herceg egyenlő a nullával, Mihály király még gyermek. Ami pedig Károly herceget illeti, rá a szót sem érdemes vesztegetni. Mindezt egy szélroham könnyűszerrel elsöpörné.”

Más tárgyra térve, Villani arról számolt be, hogy egyik legutóbbi beszélgetésük során Argetoianu szükségesnek nevezte, hogy Románia gazdaságilag Németország irányába tájékozódjék. Vajon a németek nem képesek-e arra – mégpedig mindenki másnál inkább –, hogy nagy összegű hiteleket folyósítsanak? Német részről különben sem restellnék a fáradságot, hogy gazdaságilag haszonbérletbe vegyenek egy olyan országot, amely területi gyarapodása eredményeképpen jóval értékesebbé vált a gazdálkodás számára, mint a háború előtt volt.

Márpedig Maniuak – hogy így fogalmazzunk – közép-európai a kultúrája, és éppen ezért liberális elődjeinél még nagyobb hajlandóságot fog mutatni arra, hogy tiszteletet tanúsítson a német technika iránt.

A Magyarország és Olaszország között nemrégiben megkötött kereskedelmi egyezmény ratifikációs törvényjavaslatával kapcsolatos képviselőházi vita újból ürügyet szolgáltatott – ám ez alkalommal az országgyűlés színe előtt – annak az ellentétnek a fölidézésére, amely – mint látszik – a magyar politika olasz, illetve francia irányultsága között fönnáll. Gratz Gusztáv volt miniszter, egységes párti képviselő, aki mindeddig németbarát érzelmeiről volt ismert, azt a tényt hangsúlyozta, hogy a mostani megállapodás „semmiképpen sem irányul Franciaország ellen”. Majd pedig – általánosabban fogalmazva – kijelentette, hogy a Róma és Budapest között meglévő baráti kapcsolatok nem zárják és nem is zárhatják ki a francia–magyar barátság lehetőségét, egy olyan barátságét, amelynek szükségét Magyarország a maga részéről a legteljesebb mértékben átérzi.

Ezek az egész ház által igen kedvezően fogadott nyilatkozatok nem nyerték el az ugyanazon kormánypárt egyik tagjának, Bogyának a tetszését. Ez utóbbi kemény szavakkal illette azt az országot, amely – szerinte – továbbra is ellenségesen viszonyul Magyarországhoz. „A trianoni szerződést Franciaország diktálta – jelentette ki a szónok. Bogya ezután visszautasította a Franciaországhoz való közeledés gondolatát, és azon reményének adott kifejezést, hogy „a jelenlegi rendszer hűséges marad Olaszországhoz”.

Megjegyzésre méltó, hogy ez a franciaellenes kirohanás egy különben minden tekintélyt nélkülöző képviselő részéről élénk tiltakozást váltott ki az ülésteremben, és elkövetője elnöki rendreutasításban részesült. Sőt a kormánynak arra is gondja volt, hogy válaszoljon erre a megnyilatkozásra, amelyet helytelennek ítélt. Másnap, Bethlen gróf távollétében Vass József házelnökhelyettes lépett a szószékre, hogy súlyos rosszallását fejezze ki minden, a francia nemzet ellen irányuló támadással szemben. Az interpelláló képviselő menten bocsánatot kért.

Némi elégedettséggel vehetjük tudomásul egy olyan miniszter korrektségét, aki – és evvel a külügyminisztérium nagyon is tisztában van – mindeddig még egyszer sem hívta föl magára figyelmünket különösebb franciabarát érzelmeivel. Legalább annyira jellemző az újságok reagálása: Bogya kijelentéseit kommentálva, csaknem mindegyikük rámutatott arra, hogy a magyar politikában semmiféle komolyabb franciaellenes törekvés sem lelhető föl. Ugyanakkor az is igaz, hogy a sajtó – ragaszkodva a magyarok rögeszméjéhez –, amikor a Franciaországgal való kíméletes bánásmódra szólított föl, egyáltalán nem titkolta, hogy mindenekelőtt a trianoni békeszerződés revízióját támogató beleegyezésünk megszerzésének szándéka vezérli.

Sándor király mostani párizsi tartózkodása során fogadott engem, majd Őfelsége kevéssel később a külügyminisztérium főtitkárát[87] fogadta kihallgatáson.

E megbeszélések alkalmával lehetőségünk nyílt arra, hogy hangsúlyozzuk az uralkodónak, mennyire kívánatosnak tartja a francia kormány, hogy az Sz–H–Sz Királyság állampolgárait jelenleg megosztó belső konfliktusok szerencsésen megoldódjanak, majd pedig azt emelte ki, hogy a francia kormány milyen nagy jelentőséget tulajdonít egy Görögország és Szerbia közötti egyezmény mielőbbi aláírásának.

A horvát kérdésre nézve a királynak semmilyen konkrét tanáccsal nem szolgáltunk. Mindössze arra hívtuk föl a figyelmét, hogy az alkotmányjog vagy a nemzetközi jog fegyvertárából nem hiányoznak azok az eszközök, amelyek segítségével eleget lehetne tenni néhány horvát követelésnek anélkül, hogy a királyság egységét veszélyeztetnék. Sándor király egyetértett evvel, ugyanakkor fölhívta a figyelmet, hogy a kérdést tovább bonyolítja a jelentős számú szerb lakosság horvátországbeli jelenléte, akik sohasem fogadnák el a szétválást – például perszonálunió formájában –, és panaszaik azonnali visszhangot váltanának ki Ó-Szerbiában.

Egyébiránt az uralkodó – amint ez látható volt – őszintén óhajtja a szerb–görög kérdés lezárását. Megerősítette, hogy Belgrádba való visszatérése után személyesen veszi kézbe az ügyet. Azóta már önnek lehetősége nyílt arra, hogy a Marinkovićcsal folytatott eszmecseréje alkalmával – melyről november 16-ai táviratában[88] számolt be[89] – a király intézkedésének visszhangjáról értesüljön.

Amikor a királlyal történt megbeszélése során Berthelot az Olaszországgal való kapcsolatokra tért rá, az volt a benyomása, hogy Őfelsége nem hiszi, hogy pillanatnyilag erről az oldalról veszélyes komplikációkra kellene számítania. Kijelentette: az Sz–H–Sz kormányzatnak elhatározott szándéka, hogy fönntartja a kapcsolatot a római kabinettel, és minden tőle telhetőt el fog követni a helyzet javítása érdekében.

Végezetül, amikor a főtitkár azoknak a javaslatoknak a tartalmáról tájékoztatta röviden, amelyeket az olasz kormánynak készülünk előterjeszteni, a király kijelentette, hogy tökéletesen érti az álláspontunkat, és a tervezett megbeszéléseket illetően nincsen semmilyen ellenvetése.

Nemrégiben alkalmam volt beszámolni a minisztériumnak arról, hogy a prágai magyar követ[90] szándéka szerint újra elkezdene Benešsel tárgyalni egy sor – legnagyobbrészt jogi természetű – vitás kérdésről, amelyekről egy elég részletes jegyzéket juttattam el a minisztériumnak.

A legutolsó találkozásunk alkalmával Beneš megerősítette a magyar követtől származó értesülésemet. A külügyminiszter elmondta, magyar kollégámmal nagyon rövid határidőn belül tervezi újból elkezdeni egy sor olyan kérdésnek a megvitatását, amelyeknek megnyugtató rendezése még várat magára, és amelyek vagy a rendőrhatóságok vagy a bírói szervek részéről túl gyakran adnak okot különböző incidenseket és tiltakozásokat kiváltó intézkedésekre. Föl is sorolt közülük néhányat, amelyek megegyeznek a magyar követ által említettekkel. Hozzátette, hogy egy széles alapokon nyugvó megbékélés szellemében kívánja megvizsgálni a békétlenségnek e melegágyait. Ez valóban célravezető intézkedés a részéről, és mindenki csak örülni tudna annak, ha Magyarország és Csehszlovákia között megszűnnének ezek a súrlódási pontok, föltéve, hogy a nem könnyűnek ígérkező tárgyalások eredményeként sikerül fölszámolni őket.

A román és a magyar kormány 1924. március 14-én arról tájékoztatta a jóvátételi bizottságot, hogy az 1919-ben és 1920-ban lezajlott hadműveletekre vonatkozóan a következő megállapodást kötötték (trianoni békeszerződés, 181. cikk);

„Magyarország visszavonja a jóvátételi bizottsághoz az 1919-ben és 1920-ban lezajlott hadműveletek tárgyában benyújtott kérését, és kijelenti, hogy az említett hadműveletekkel kapcsolatosan semmiféle követelése nincs.”

„Románia kijelenti, hogy Magyarországgal szemben ugyanezen hadműveletekkel kapcsolatosan, követelése – beleértve a megszállás címén való bármiféle követelése – nincs.”

Másrészt, a Magyarország és Románia által 1924-ben aláírt restitúciós általányszerződések, amelyeket ugyanazon év december 2-án nyújtottak be a jóvátételi bizottságnak, egyebek mellett mindennemű, Románia és Magyarország között a vasutakkal kapcsolatosan függőben maradt anyagi kérdést lezártak.

Felcourt álláspontja szerint Magyarország ilyen körülmények között semmiféle követelést sem támaszthat Romániával szemben. Egyébként a jóvátételi bizottság román megbízottjának is ez a véleménye.

PH. BERTHELOT, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FŐTITKÁRA A FRANCIA KÜLÜGYI KÉPVISELŐKNEK[92]

Mindenkinek: Belgrádban a lengyel ügyvivő tiltakozott a legutóbb aláírt görög–jugoszláv jegyzőkönyv azon kikötése ellen, amely megtiltja valamely harmadik hatalom tulajdonát képező hadfölszerelés tranzitforgalmát a szaloniki szabad szerb övezeten át. A lengyel kormány értelmezése szerint ugyanis a jugoszláv kormány (a Bukarestben 1922 októberében aláírt megállapodással) kötelezettséget vállalt arra, hogy a két aláíró állam számára biztosítja a hadianyagok tranzitforgalmát a szaloniki övezetben. Az 1925. november 26-ai katonai egyezmény hasonlóképpen kötelezte az Sz–H–Sz államot arra, hogy engedélyezze a lengyelországi rendeltetésű fegyver- és hadianyag-szállítmányok belépését a szaloniki szabad övezetbe. A lengyel tiltakozás megállapítja, hogy a jugoszláv kormány megszegte vállalt kötelezettségét, amikor Venizelosszal aláírta a belgrádi jegyzőkönyvet, továbbá hogy a lengyel kormány (szerencsétlen kifejezéssel élve) „fönntartja magának a jogot kárpótlás követelésére”

Az ügyről nekem beszámoló párizsi szerb követ[94] egyidejűleg kormánya érveit is ismertette: 1. – a bukaresti megállapodás kikötötte, hogy Lengyelország csak akkor kaphatja meg a hadianyagokra vonatkozó tranzitjogot, ha a szaloniki övezet jogállása ezt nem zárja ki; 2. – a belgrádi egyezményben a szerb kormány nem mondott le egy korábbi, a görögök által jóváhagyott jogról, mindössze elismerte a görög kormány által mindig is hangoztatott tételt, mely szerint a szaloniki övezet csak a jugoszláv kereskedelem céljait hivatott szolgálni. A jugoszláv kormány Venizelosz ezen elméleti álláspont hivatalos megváltozatását határozottan ellenző föllépésének hatására kényszerült engedni, miközben félhivatalosan (titkosnak szánt) biztosítékokat kapott arra nézve, hogy a gyakorlatban a görög kormány szemet fog hunyni a dolgok fölött; a szállítmányokat – amelyeket úgy fognak kezelni, mintha a szerb kormány volna a tulajdonos – új szállítólevelekkel ellátva küldik majd tovább; 3. – a görög–szerb tárgyalásokról informált francia kormány nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy politikai szempontból szükség volna egy Athén és Belgrád közötti egyezmény megkötésére megakadályozandó, hogy Görögország visszakerüljön a Szófiában és Budapesten igen aktív olasz politika érdekszférájába.

Kérem, beszéljen Zaleskivel erről a kérdésről, és erősítse meg neki, hogy valóban tájékoztatták a tárgyalásokról a francia kormányt, amely újból és újból figyelmeztette Belgrádot, hogy milyen fontos megkötni a szerződést Görögországgal. Anélkül, hogy beleszóltunk volna Belgrádban a szerződés megszerkesztésébe, azt tanácsoltuk a a jugo-szláv kormánynak, ha Venizelosz határozottan visszautasítaná egy olyan megállapodás aláírását, amely kifejezetten engedélyezi a hadianyagok újraexportálását, akkor elégedjen meg a görög miniszterelnök által tett ígérettel, mely szerint szemet fog hunyni az esetleg Jugo-Szláviából továbbított szállítmányok fölött. Hasonlóképpen közbenjártam Athénben Venizelosznál annak érdekében, hogy tartsa be ezt a hallgatólagos megállapodást, és érje be egy Belgrád számára elfogadható megfogalmazással.

Zalevski biztosan meg fogja érteni, hogy milyen súlyos károkat okozna, ha a Görögország és Jugo-Szlávia közötti kapcsolatokban fönntartanák a bizalmatlanság légkörét, ellehetetlenítve ekképpen a Szalonikin átmenő kereskedelmet, ami pontosan az ellenkezője volna annak, mint amire Lengyelország törekszik.

Nem győzöm hangsúlyozni önnek, mennyire fontos, hogy a kérdésnek ezekről a kulcsfontosságú tényezőiről meggyőzze a lengyel kormányt.

Csak Belgrádnak: Másrészt arra is szükség van, hogy a jugo-szláv kormány a sikerre való őszinte törekvés jegyében folytassa a tárgyalást Athénben.

Kérem, ragadja meg a legközelebbi kedvező alkalmat, és ösztönözze a királyt, hogy kezelje továbbra is az ügyet avval a jóindulattal, mint amelynek Párizsban bizonyságát adta, és sürgesse, hogy igyekezzen ismételten meggyőzni minisztereit, akiket a kelleténél jobban befolyásol a szkupstina részéről várható ellenállás, valamint a Görögország iránt táplált – korántsem túlzott mértékű – személyes jóindulatuk.

PH. BERTHELOT, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FŐTITKÁRA A FRANCIA KÜLÜGYI KÉPVISELŐKNEK[95]

Belgrádnak és Bukarestnek – A következő táviratot intézem Laroche-nak:

Mindenkinek – Chlapowski (a Szalonikin át továbbított esetleges hadianyag-tranzitszállítmányokra vonatkozó szerb–görög megállapodás elősegítése érdekében a francia kormány által a szerb kormánynak adott tanácsokkal kapcsolatos) jegyzéket adott át nekem, amelyet – mivel indokolatlannak ítéltem – nem vettem át. A jegyzék kifogásolta, hogy Varsó megkérdezése nélkül azt tanácsoltuk a szerbeknek, szegjék meg 1922-ben Lengyelország iránt vállalt kötelezettségeiket.

Ezt követően a kérdés minden részletét föltártam előtte. A francia kormány egyidejűleg járt közben Venizelosznál és a szerb királynál[97] annak érdekében, hogy Görögország és Jugoszlávia megegyezésre jusson, és alapvető érdekeiket, valamint közös politikánkat szem előtt tartva, barátsági szerződést írjon alá. Minden kérdésben egyetértés alakult ki, kivéve a lengyelországi és romániai rendeltetésű hadianyagnak a szaloniki szabad szerb övezeten történő akadálytalan áthaladását. Venizelosz a leghatározottabban visszautasította, hogy ebben a vonatkozásban bármiféle konkrét kötelezettséget vállaljon.

Hogy elkerüljük a szakítást – amelynek következtében a jövőben lehetetlenné vált volna az (általunk mellesleg csak közvetett módon ismert) 1922. és 1925. évi egyezményekben rögzített lengyel és a román utánpótlás – görög részről ígéretet kaptunk arra, hogy nem fogják firtatni a Szalonikin át Szerbiába tartó ládák tartalmát, a jugoszlávoknak pedig kifejtettük, hogy ilyen körülmények között vagy továbbküldik a szövetségeseiknek szánt hadianyagot, vagy egyezményes jelzésekben állapodnak meg, amelyek ténylegesen lehetővé teszik, hogy a Bukarestnek és Varsónak továbbítandó ládák akadály nélkül eljuthassanak rendeltetési helyükre. Ekképpen eljárva nem hogy akadályt gördítettünk volna a föntebb említett egyezmények útjába, hanem éppen ellenkezőleg, mindenesetre biztosítottuk a megvalósulásukat. E tekintetben tehát bárminemű szemrehányást visszautasítunk. Még azt is hozzátettem, hogy – kiindulva az elfogadott hipotézisből – ha mi parancsolunk a tengeren, akkor még szükségünk lesz a görögöknek a jóindulatára, amelyet a görög–jugoszláv megállapodás révén biztosítottunk magunknak, ha pedig nem a miénk a tenger, akkor úgysem fog átmenni semmi. Erre föl a lengyel nagykövet zsebre tette a jegyzéket, mondván, hogy megmagyarázza a helyzetet Varsónak.

Köszönöm Nagyméltóságodnak, hogy volt szíves megküldeni prágai követünk[99] 526. sz., november 19-én kelt jelentését,[100] amelyben a Csehszlovákia és Magyarország közötti – közigazgatási, valamint jogi természetű, és a két ország között mindeddig nem rendezett – kérdésekkel kapcsolatos tárgyalások újrafölvételéről számol be.

Elég különösnek nevezhető, hogy a prágai magyar követ,[101] a Charles-Roux-val folytatott megbeszélései során az újabb tárgyalások kezdeményezését saját kormányának tulajdonítva, pápább akart lenni a pápánál. Amikor a legutóbbi diplomáciai kihallgatása alkalmával ugyanis erről az ügyről beszélt nekem, Walko kéretlenül elárulta, hogy a tárgyalások fölújítását kezdeményező fölhívás a csehszlovák fél részéről érkezett.

Igaz, hogy az első megbeszélések kudarcát – tárgyalópartnerem szerint – Prága, nem pedig Budapest hajthatatlansága okozta, mivel a magyarok – mint ez köztudott – mindig is hajlottak a békülésre, olyan mértékben amilyent a Szent Korona becsülete lehetővé tesz.

Akárhogyan áll is a dolog, és annak ellenére, hogy a tisztázásra váró kérdések valóban bonyolultak, úgy vettem észre, Walko komolyan megoldást, vagy legalábbis „modus vivendit” szeretne találni rájuk. Ám ahhoz, hogy a tárgyalások valóban elkezdődhessenek, meg kellett várni Bethlen gróf hazaérkezését, mivel a vitás kérdések túlnyomó részben miniszterelnöki hatáskörbe tartoznak.

Véleményem szerint a magyarok jóindulatából – ami felől különben, ugyanúgy, mint a csehszlovákok jóindulata felől, a gyakorlat során kell majd megbizonyosodni – nem kellene Prágában arra következtetni, hogy a Magyarország és Olaszország közötti kötelékek meglazultak volna. Annyi bizonyos, hogy jelenleg ezeket a kapcsolatokat a korábbinál kevésbé látványos külsőségek kísérik. Úgy hiszem azonban, hogy ez a magyar kormány taktikájából következik, amely a kezdetektől fogva visszautasította, hogy az olasz politika mutassa neki az utat, és végül Mussolini magához láncolja. Gyakran megfigyelhettem a magyarok arra irányuló törekvését, hogy azonnal lépjenek egyet hátra, amikor az olaszok két lépést tesznek előre. Ez év tavaszán is az olaszok oly szélesre tárt karral és oly nagy hévvel rontottak rá a magyarokra, hogy azok erre föl csak még inkább megnehezteltek.

Ezek a fortélyok részei az általános biztonsági politikának, amelyet a magyar miniszterelnök[102] abból a talán kissé leegyszerűsítő elgondolásból folytat, hogy ha minden fronton bebiztosítja magát, akkor minden alkalmat megragadhat, jöjjön az bármely oldalról is. Jóban vagyunk Londonnal, még jobban Rómával, de nagyon nem szeretnénk rosszban lenni Párizzsal sem; nagyon jóban vagyunk Varsóval, de már nem is nagyon ötlik föl bennünk, hogy el kellene hanyagolnunk Berlint. Egyébként ez a játék az európai klaviatúrán bizonyos virtuozitást kíván ahhoz, hogy az ilyen vagy olyan „alapmotívum” a szükséges időközönként visszatérve csendüljön föl az arpeggiókban vagy a fioriturákban. Ennek megfelelően a félálomban szendergő olasz „motívum” Grandi és Bethlen gróf luganói találkozójával hangzik föl újra. Egyébként az is elképzelhető, hogy a török–magyar választott bírósági megállapodásba bekerülő „semlegességi” és a másik féllel szemben álló csoporthoz történő csatlakozást megtiltó záradékot (lásd 153. sz. táviratomat[103]) nem egyedül a rokoni kapcsolatok sugalmazták, Attila és Árpád emlékezetére.

Ami a kisantantot illeti, a magyar kormány – jóllehet a szerbek láthatólag makacsul ennek ellenkezőjét hiszik – mindig is megegyezésre törekedett az Sz–H–Sz kormánnyal, és sohasem volt hajlandó magát az olaszok Belgrád-ellenes politikájának alávetni. Egyébként a Maniu-kormányra Budapesten a lehető legnagyobb rokonszenvvel tekintenek – amire a románok iránt itt egyáltalán képesek. Végül pedig úgy látszik, mintha egy kicsit, még csak egy egész kicsit, Csehszlovákiára is figyelnének.

Vajon a magyarok a Párizsba vezető országutat egyszerre akarják a varsói úton és egy keskeny, Prága felé vivő ösvényen keresztül elérni? Mindenekelőtt arra gondolok, hogy az egyre sürgetőbb mindennapi – akár gazdasági, akár egyéb – szükségletek hatására a magyarok kezdik megérteni, hogy a mindennapi életben nem lehet [...][104]

Amikor január 8-án kihallgatáson fogadott, a miniszterelnök[105] maga vetette föl a magyar irredentizmus kérdését.

Elmondta, hogy hatalomra jutása előtt beszélt erről a dologról Piłsudski marsallal, amikor ez tavaly ősszel Bukarestbe látogatott. A marsall állítólag kijelentette neki, szeretné, ha Magyarországnak a szomszédaival való kapcsolataiban enyhülés állna be, azonban ő soha, semmilyen módon nem bátorítaná a magyarok területi követeléseit.

„A veszélyt valójában nem itt kell keresni – jelentette ki Maniu. Én a Habsburgok visszatérésétől tartok, márpedig – a csehszlovákokat és a románokat leszámítva – evvel a kérdéssel senki sem foglalkozik. Nevezetesen az olaszok sincsenek tudatában a veszélynek.”

„Ezt az eseményt csak egyetlen módon lehet elkerülni – tette hozzá a miniszterelnök –, mégpedig úgy, hogy rá kell bírni Magyarországot, szüntesse meg végre ezt az „ideiglenes” kormányzati rendszert, amelyhez oly makacsul ragaszkodik. Nem lényeges, hogy köztársaság lesz belőle, vagy királyt választ magának egy másik uralkodóházból, a fontos, hogy akkor kell cselekedni, amikor még van rá idő. A Habsburgok neve a mostani Magyarországon mindennek ellenére a gyászt és a pusztulást idézi, de vajon egy nemzedék elteltével is ugyanígy áll majd a helyzet?”

A tárgyalások román kollégám[106]állítása szerint jobbára megfelelő ütemben haladnak. Úgy tudja, a felek annak az általános kártalanítási összegnek a megvitatásánál tartanak, amelyet a román kormány hajlandó volna az igényjogosultaknak kifizetni. A román küldötteket utasították arra, hogy ajánlatukban ne lépjék túl a 100 millió aranyfrankos határt. A magyar megbízottak pedig – a hírek szerint – követelésüket már 140 millióra szállították le. „Ha az összegben meg tudnak állapodni – fűzte hozzá kollégám –, még hátravan a kifizetés módozatainak a tisztázása, és nekünk, románoknak pedig főképpen egy olyan formula kigondolása, amely megvéd bennünket más külföldiek és saját állampolgáraink követeléseivel szemben.”

Egy angol hajóraj két hetet töltött a cattarói öbölben. A flotta a legkorszerűbb egységekből állt, többek között a „Frobisher” cirkálóból, amely a tengernagyi hajó is volt egyben. A látogatást és annak hosszúra nyúlt időtartamát a jugoszláv sajtó egésze a brit kormányzat Jugoszlávia iránti növekvő érdeklődése jeleként értékeli, amely országot a háború előtt inkább bizonyos fokú lenézéssel kezelt. Tegnap a Politika, ma reggel a Novosti szentelt terjedelmes cikket a Nagy-Britannia és az Sz–H–Sz Királyság közötti kapcsolatoknak, emlékeztetve mindarra, amivel Jugoszlávia tartozik Angliának, egyebek mellett Balfournak az 1917-ben, a londoni városházán tett nyilatkozatára, amelyben bejelentette, hogy Ausztria–Magyarországot nemzeti államokra kell fölosztani.

A jelenleg Belgrádban látható angol festészeti kiállítás, amelyet egy, az Angliával kapcsolatos kérdéseket tárgyaló, szerb nyelven tartott előadássorozat kísér, szintén alkalmat kínál a lapoknak arra, hogy rokonszenvező cikkeket közöljenek. Ám az igazi oka Anglia növekvő népszerűségének – amelyet az ország itteni ifjú és ügybuzgó követe ügyesen igyekszik gyarapítani – a Rómában érvényesülő angol befolyás kamatoztatásának reménye mellett, az angol nemzeti bank kölcsönzőként való föllépésében keresendő. A legutóbbi angol kölcsönfölvétel kétségkívül sikertelen ügyletnek bizonyult, azonban a Rotschild-csoporttal megkötött előzetes szerződés máig érvényben van, és Porternek, a Rotschild-csoport megbízottjának belgrádi jelenléte új reményeket ébreszt. Itt – az Olaszországhoz fűződő jól ismert kapcsolatai ellenére – nagyon hálásak Angliának amiatt, hogy a háború utáni Európában ennek az országnak a piaca nyílt meg elsőként Jugoszlávia előtt. Akadnak olyanok, akik – a legigazságtalanabb módon – Anglia magatartását egyenesen szembeállítják Franciaországéval és annak állítólagos makacsságával, amellyel a neki járó tartozások visszafizetését követeli. Végeredményben a londoni kormány Jugoszláviának nyújtott támogatása Albánia ügyében egyáltalán semmi eredménnyel nem járt, hasonlóképpen az angol bankok sem lettek volna képesek a párizsi pénzpiac segítsége nélkül egy jugoszláv államkölcsönt kibocsájtani.

Angliával Jugoszlávián belül a horvátok és a szlovének is rokonszenveznek, akik különben természetszerűleg Németországhoz vonzódnak, ám mivel természetes szimpátiájukat nyíltan nem igazán merészelik fölfedni, az angolokban igyekeznek erős pártfogókra lelni. Franciaországra úgy tekintenek, mint amelyet a szerbek nagyon is kizárólagos módon maguknak sajátítottak ki, és a bennünket egymáshoz fűző fegyverbarátság miatt a királyság különböző részei között támadó viszálykodásokban az elfogultság gyanújának árnyéka vetődik ránk.

Ami az angolokat illeti, úgy hiszem, az ő szándékaik jóval gyakorlatiasabbak és realistábbak. Anglia itt is, mint mindenütt máshol, a tőkéit szeretné kihelyezni, és Olaszország, amelyet ez rendkívüli módon zavar, sőt nyugtalansággal tölt el, a City érdekeivel szemben nem tehet semmit. Azon a napon, amikor a Selection Trust Ltd. megkapta a dél-szerbiai Trepcában /Trepche/ fekvő bányák koncesszióját – ami rendkívül jó üzletnek látszik –, megállapíthattam, hogy angol kollégámnak[108] az Sz–H–Sz kormány iránti magatartásában kedvező változás állt be, és úgy gondolom, hogy a január 5-ei államcsíny[109] amely egyáltalán nem nyerte meg London tetszését – a legkevésbé sem fogja visszariasztani Angliát attól, hogy egyre barátságosabb politikát folytasson itt, ha úgy látja, hogy ennek révén busás gazdasági haszonra tehet szert.

Mellesleg könnyűszerrel kivédhetjük ezt a konkurenciát. A francia tőke végre megtanulta, melyik út vezet Belgrádba, és reményeim szerint már jelenleg is kiterjedt birodalmunk gyors ütemben fog növekedni.

Megjegyzem még, hogy a kulturális területen egyetlen nemzet sem dicsekedhet az utóbbi években a mieinkhez hasonló eredményekkel. Végül pedig továbbra is mi vagyunk a legfőbb és hűséges szövetséges, amelyhez, ha baj van, mindig lehet fordulni. Ugyanakkor a mi érdekeink nyilvánvalóan azt kívánják – a gazdasági és pénzügyi pozícióink itteni erősítése mellett –, hogy a szerbek – legalábbis nagy részben – fönntartsák a királyság uralmát.

Román kollégám, Philodor nagyon örült a mostani görög–szerb megállapodásoknak. Ahogy elmondta, ő úgy látja, hogy ezek nagyban előremozdítják a balkáni béke ügyét, és e sikerben a legnagyobb érdem Franciaországot illeti, amely lankadatlanul munkálkodik a béke érdekében. Ám valójában kollégám az egyezményekben főleg a jugoszláv politikának adott új irányt látja, amely Görögországhoz közeledve eltávolodik Bulgáriától, és ez mindenképpen nagy öröm forrása Bukarestben, ahol semmitől sem tartanak annyira, mint a két balkáni szláv nemzet kibékülésétől.

Ez az oka kollégám gyakori és kitartó érdeklődésének – amely mögött némi aggodalmat vélek fölfedezni – a Pirotban tétován megkezdett jugoszláv–bolgár tárgyalásokkal kapcsolatosan. Úgy gondolja – és nem is ok nélkül –, hogy a megbeszélések eredménye legföljebb egy jelentéktelen kereskedelmi egyezmény lehet, hiszen a két ország közötti forgalom csaknem a nullával egyenlő. És – hasonló okok miatt – egy barátsági szerződést a szerbek és a bolgárok között legalább olyan nehéz volna tető alá hozni, mint a szerbek és az olaszok között; Szófiában pedig ugyanúgy nem lehet Macedóniáról beszélni, mint ahogy Rómában Albániáról.

Ha a dolgok nem így állnának, ha azt látnánk, hogy a belgrádi meg a szófiai kormány olyan mértékben közeledik egymáshoz, hogy már az egyesülést fontolgatják, Bukarestet olyan mély nyugtalanság kerítené hatalmába, hogy a kisantant egész léte, de legalábbis összetartó ereje kétségessé válna. Ekkor ugyanis Romániát északon és délen szláv népek fognák közbe, amelyek Besszarábiát és Dobrudzsát egyszerre fenyegetnék. Mindent egybevéve tehát Olaszország – a macedóniai bizottság anyagi támogatásával – kétségkívül a kisantant fönnmaradásáért munkálkodik, amiért csak hálásak lehetünk neki.

Természetesen Philodor minderre nem tért ki, ám azt hosszasan fejtegette, hogy az Sz–H–Sz kormány az országban menedéket talált több ezer orosznak miféle támogatásokat biztosít: hadapródiskola, orosz akadémia, veteránegyesületek, orosz tisztek és tisztviselők alkalmazása stb. Véleménye szerint az Sz–H–Sz kormány evvel azt akarja elérni, hogy Oroszországban a legfőbb szövetséges rangját vívja ki magának, amikor majd megbukik a szovjetkormány. Megjegyzése érezhetően nem volt minden keserűség nélkül.

Végül Philodor arról számolt be, hogy a közeljövőben román tisztviselőkből és jogászokból álló küldöttség utazik Belgrádba, hogy a jugoszláv külügyminiszterrel a határmegállapítással és a kisebbségekkel kapcsolatos, mindeddig függőben maradt összes kérdést megvitassa. A temesvári bánság korábban élő egység volt, amelyet kettészakítottak. Az iskolák, az egyházak jogállása, a katonai javak megosztása, az országhatár által szétszabdalt földbirtokok, a vízügyi igazgatás és még rengeteg egyéb részletkérdés vár megoldásra, ami a román részről Philidor, jugoszláv részről Rakotić külügyminiszter-helyettes elnöklete alatt tevékenykedő bizottságnak hosszú időre munkát fog adni.

BETHLEN MAGYAR MINISZTERELNÖK INTERJÚJA A DÉPÊCHE DE TOULOUSE BUDAPESTI TUUDÓSÍTÓJÁVAL[111]

Bethlen gróf néhány napja ünnepelte hatalomra kerülésének nyolcadik évfordulóját. Nyolc éve történt ugyanis, hogy Horthy tengernagy, Magyarország kormányzója megbízta a miniszterelnöki tisztség ellátásával, amelyet azóta is megszakítás nélkül visel. Ezért lehetséges, hogy az ötvenedik életévét nemrégiben betöltött Bethlen jelenleg az európai miniszterelnökök, sőt kis híján a hivatalban levő miniszterek korelnöke, hiszen az európai kormányokban mindössze három olyan személyiség – Gaspari bíboros vatikáni államtitkár, Csicserin, a Szovjetunió külügyi népbiztosa és Eduard Beneš csehszlovák külügyminiszter – található, aki nálánál hosszabb ideig látta el folyamatosan hivatalát.

A budai miniszterelnökség tágas dolgozószobájában fogadott, fönn a királyi várnak helyet adó domb tetején, ahol Savoyai Jenő francia herceg ugratja bronzparipáját. Abban a dolgozószobában, ahol újságírói pályám talán legizgalmasabb óráit éltem át 1921 októberének egyik éjszakáján, amikor innen 11 kilométerre a Svájcból elmenekült Habsburg Károly fegyverrel a kézben és ágyúdörgés közepette követelte magának ősei jussát, a magyar koronát. Ezen az éjszakán Bethlen megmentette országát, és úgy gondolom, ahhoz is rendkívül nagy mértékben hozzájárult, hogy az európai békét megmentse, amikor véget vetett a felelőtlen kalandnak, amely kis híján lángba borította az akkor még bármely pillanatban robbanni kész puskaporos hordót.

Mert mi volt itt nyolc éve? Szűnni nem akaró külpolitikai krízis, nap mint nap mélyülő pénzügyi válság; belföldön politikai, gazdasági, társadalmi összeomlás, széteső államhatalom, szemben álló csoportok küzdelme, elkeseredett, féktelen, a legképtelenebb őrültségektől sem visszariadó törekvések. Ma már mindez csupán rossz emlék. Az országban mind kívülről, mind belülről, mind politikailag, mind pénzügyileg helyreállt a béke. És e hosszan tartó országlás módszereit és vezéreszméit bírálni persze lehet, ám eredményeit semmibe venni nem. Nem állhattam meg, hogy ezt el ne mondjam neki.

Ezután tértünk rá látogatásom legfőbb témájára, a Franciaországgal való kapcsolatokra.

– Örömmel állapíthatom meg – mutatott rá a miniszterelnök, hogy ezek a kapcsolatok folyamatosan javulnak. Amint ön is tudja, egy időben nagyon feszültek voltak: akkor, amikor csaknem nyíltan avval vádolták a magyar kormányt, hogy támogatja a francia bankjegyek hamisítóinak az összeesküvését. Szerencsére a bűnösök szigorú felelősségre vonása – jóformán mindegyikük letöltötte büntetését, a többiek pedig csak a szokásos enyhítésekben részesültek – eloszlatta e félreértést, amelynek mára nyoma sincs.

„A francia közvélemény két kérdésben hajlott arra, hogy az európai nemzetek között szükséges jó összhang „megbontásának” szándékával gyanúsítson meg bennünket: a békeszerződés fölülvizsgálatának és a királyság visszaállításának a kérdéséről akarok beszélni.

Ami az első pontot illeti, arról különböző alkalmakkor elmélyült beszélgetéseket folytattam Briand-nal. Elmagyaráztam neki, hogy a legtermészetesebb módon minden magyar állampolgár leghőbb vágya a békeszerződés legszigorúbb ([112]) (kikötéseinek) a fölülvizsgálata, és lehetetlenség, hogy ez másképpen legyen. Ugyanakkor azt is kifejtettem neki – és megelégedve láttam, hogy sikerül meggyőznöm –, hogy a magyar kormánynak jelenleg ([113]) egyáltalán nem áll szándékában fölvetni a békeszerződés revíziójának a kérdését. Erről a fölvizsgálatról csak akkor lesz célszerű tárgyalni, ha majd a kedélyek megnyugszanak, és a helyzet kellőképpen megérik, és különben is, e vonatkozásban sohasem akartunk meglepetésszerűen lépni. Szükség van arra, hogy valamiféle koncepció alakuljon ki, amelynek segítségével a nyugati nagy országok ([114]) megértik, hogy e revíziót anélkül is meg lehet vizsgálni és meg lehet kísérelni, hogy az sértené közvetlen vagy közvetett érdekeiket, és anélkül, hogy sértené az európai béke fölsőbb érdekeit.; ([115]) (ellenkezőleg)

Egyébként is, vajon miért föltételezik rólunk, hogy annyira balgák vagyunk, hogy nem látjuk: e kérdésben manapság csak a biztos bukásra számíthatunk.

Ami (az üres trón tényleges betöltésének)[116] a kérdését illeti, arról csak annyit szeretnék önnek mondani, hogy sok, nagyon sok idő fog még addig eltelni, amíg a magyar kormány célszerűnek gondolja a kérdés fölvetését.

A néptömegek tökéletesen elégedettek avval, hogy a nemzet élén egy választott kormányzó áll, aki élete végéig be fogja tölteni ezt a hivatalt, és a legfőbb hatalom formájának kérdését illetően semmilyen egyéb megoldást nem tartanak szükségesnek. Az az egyik vagy másik trónigénylő támogatására indult mozgolódás, amelynek még alig egy éve is tanúi lehettünk, (erejét vesztette),[117] és semmi olyan ok nem merült föl, amely tápot adhatna a tömegek ilyenfajta nyugtalankodásának.

Mindannyian arra törekszünk, hogy megerősítsük ennek az országnak a rendjét, hogy a háború és az azt követő évek borzalmas válságai után jobb életkörülményeket teremtsünk, hogy megszilárdítsuk kapcsolatainkat a többi országgal.

A múlt év őszén választott bírósági és barátsági egyezményt kötöttünk a Lengyel Köztársasággal. E megállapodás az egymás iránt táplált nagyon régi, hagyományos (ragaszkodást)[118] szentesíti, amely hosszú évszázadok óta köti össze a két országot. És annál is inkább örülünk neki, mert úgy gondoljuk, hogy Lengyelország Romániával fönnálló szövetsége révén kedvezően tudja majd befolyásolni az evvel az országgal ápolt kapcsolatainkat.

Abban is reménykedünk, hogy Lengyelországgal való barátságunk – a Franciaország és Lengyelország közötti szívélyes viszonynak köszönhetően – segíteni fog bennünket abban, hogy még jobban elmélyíthessük kapcsolatainkat az ön hazájával.[119]

Közöttünk és Franciaország között semmiféle konfliktus, sőt, hogy továbbmenjek, semmiféle súrlódási pont nem lehetséges. Nincs akadálya tehát annak, hogy a két országot szívélyes kapcsolatok fűzzék egymáshoz, amelyek majd megnyitják a lehetőséget az előtt, hogy teljes egyetértésben lássanak hozzá az együttműködés munkájához, amelyre – véleményem szerint – a világnak ebben a felében gazdasági, de főleg pénzügyi téren hivatottak. Ám ahhoz, hogy ez a szívélyes légkör kialakulhasson, elengedhetetlenül szükséges, hogy a francia közvélemény teljesen világosan lássa: Közép-Európának mi konstruktív alkotórésze akarunk lenni, és nem más. Közös varsói barátaink bizonyára segítenek majd abban, hogy elérhessük ezt az eredményt.

Egyébként ennek kapcsán még örömmel mondhatom el, hogy az önök új követének, de Vienne-nek – aki nemcsak körültekintő diplomata, de kellemes ember is – a budapesti jelenléte a francia–magyar kapcsolatok szerencsés alakulásának egyik – és korántsem a legelhanyagolhatóbb – tényezője.

Ami pedig a szomszédos államokkal, az önök szövetségeseivel való viszonyunkat illeti,[120]hangsúlyoznom kell, hogy kapcsolataink[121]javulnak[122]velük.”

A közigazgatási reformról szóló vita során Vargha egységes párti képviselő a képviselőház április 25-ei ülésén a Mura és a Dráva által alkotott háromszögben (Muraköz) fekvő, és a trianoni békeszerződés által Jugoszláviának ítélt harmincnégy község Magyarországhoz való esetleges visszakerülése ügyében interpellált a kormányhoz. A képviselő véleménye szerint 1921 novemberében a határmegállapító bizottság úgy határozott, hogy a szóban forgó helységeket – melyek közül hét „vend” község és huszonhét „magyar” község található – vissza kell a magyaroknak szolgáltatni. A kérdés nemzetek szövetségebeli előterjesztője, Hymans annak idején állítólag még azt is javasolta, hogy e harmincnégy községen kívül a vend (szlovén) lakosság által lakott terület egészét Magyarországnak kell átengedni. Azonban a jugoszláv és a magyar kormánynak – amikor a Nemzetek Szövetsége fölszólította őket, hogy közvetlen tárgyalások útján rendezzék a kérdést – nem sikerült megegyezésre jutnia, és az ügy a jelenlegi állapotában maradt. Az interpelláló azt kérte, hogy újítsák föl a félbe maradt tárgyalásokat, és ha újból zátonyra futnának, az ügyet ismét terjesszék a Nemzetek Szövetsége elé.

Az interpellációra azonmód válaszoló külügyminiszter[125] leszögezte, hogy a határmegállapító bizottságnak nem etnográfiai vagy gazdasági ismérvek, hanem egyedül a közigazgatási szempont alapján kellett a határokat kijelölnie. Hymans a későbbiek során valóban indítványozta, hogy a két érdekelt kormány képviselői a Millerand-féle „kísérőlevél”[126] alapján keressék a barátságos megegyezés lehetőségét. Ám mivel a jugoszláv megbízott kormánya utasítására fölállt a tárgyalóasztal mellől, ez a megállapodás nem jött létre. Kétségtelen – folytatta Walko –, hogy a Nemzetek Szövetsége e pillanatban fölajánlhatta volna, sőt föl kellett volna ajánlania jószolgálatait. Nem tette. Következésképpen úgy látszik – amint azt a magyar megbízott a határmegállapító bizottság tevékenységének befejezésekor kijelentette –, hogy Millerand „kísérőlevelének” magyar szempontból semmiféle valóságos értéke nincs. A külügyminiszter egyébként nem lát arra lehetőséget, hogy a kérdést ez idő szerint újfent vitára bocsássák. „Mindamellett – tette hozzá – az igazság nyilvánvalóan a magyar oldalon áll, és ha jelenleg nem is lehet semmilyen lépéssel sem próbálkozni, nem hagyjuk, hogy az ügy feledésbe merüljön, és a jövőben is figyelemmel fogjuk kísérni.”

Vargha visszavette a szót és fölidézte a jugoszláv megbízottnak a békekonferencián elhangzott kijelentéseit, melyek szerint a vitatott „vend” területet a francia megbízottak különösen nyomatékos sürgetésének eredményeképpen juttatták országának. A szónok megdöbbenését fejezte ki a „dicsőséges francia nemzetnek” e Magyarországgal szemben oly igazságtalan cselekedete miatt, és annak a reményének adott hangot, hogy egy napon Franciaország majd jóvá fogja tenni annak az országnak a kárára elkövetett vétkeit, amely iránta évszázadokon keresztül őszinte barátságot tanúsított.

Walko válaszában rámutatott: nem bizonyítható, hogy annak idején francia közbenjárás történt a jugoszláv szempont érdekében, ám természetesnek lehet tartani, hogy Franciaország – tekintettel Jugoszláviával való szövetségesi viszonyára – támogatta „kis szövetségesének” a követeléseit.

Lahovary – aki hosszú időn keresztül volt Románia követe Rómában, és jelenleg a bukaresti diplomáciai bizottság elnöke – nemrégiben rövidebb tartózkodásra érkezett Rómába, és fogadta Mussolini. Az olasz kormányfő a megbeszélés során kifejtette neki, mennyire sajnálatosnak tartja, hogy az Olaszország és Románia közötti kapcsolatok nem váltak olyan szorossá, mint ahogyan szerette volna a két ország által aláírt barátsági szerződés nyomán. Úgy gondolom, hogy Lahovary – aki azóta már látogatást tett Nagyméltóságodnál – tájékoztatta erről a beszélgetésről.

Ghika herceg arról számolt be, hogy a Grandival és Guarigliával folytatott megbeszélései alkalmával hasonló benyomásokról értesült. Román kollégám ez alkalommal kitért azokra az erőfeszítésekre, melyeket Lahovary az Olaszország és Románia közötti kapcsolatok elmélyítése érdekében tett: amint hangsúlyozta, időt kell hagyni az elődje által alapított olasz–román baráti táraságnak arra, hogy kifejthesse hatását. Ghika herceg arról is szólt, hogy az olaszok a Romániához fűződő kötelékek szorosabbá tételére alkalmazott eszközöket talán nem mindig a legszerencsésebb kézzel választották meg: például az újságok nemrégiben Róma városának arról a szándékáról írtak, hogy a Traianus-oszlop kicsinyített másolatát Bukarest városának ajándékozza. Kollégám megjegyezte, meglehet, nem igazából célravezető, hogy e gesztussal emlékeztetik a románokat Traianusnak a dák őseik fölött aratott győzelmére.

A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM EURÓPAI IGAZGATÓSÁGÁNAK A FÖLJEGYZÉSE[128]

A budapesti francia követ[129] a következőképpen számolt be a minisztériumnak arról a megbeszélésről, amelyet a magyar miniszterelnökkel[130] folytatott, mielőtt szabadságra utazott volna:

„Mivel Párizsba megy – mondta Bethlen gróf –, közölje Briand-nal, hogy hűen követem azt a politikát, amelyet neki fölvázoltam, amikor tavaly decemberben volt szíves fogadni Luganóban. Nem törekszem a szerződések fölülvizsgálatára, nem törekszem a monarchia restaurációjára. E két kérdést nem szándékozom fölvetni. Azt szeretném, hogy kormányzásom ideje alatt konstruktív és nem destruktív elemként tekintsenek Magyarországra.

Nagyon szeretném – folytatta Bethlen gróf –, ha Franciaországhoz fűződő kapcsolataink tovább javulnának. Egyébként e vonatkozásban örömteli változás tapasztalható közvéleményünkben. Tudja, Magyarországon – mint majdnem mindenütt máshol – hosszú időn keresztül lehetett bizonyos véleményekkel találkozni a franciák sekélyességéről, dekadenciájáról, sőt erkölcsi romlottságáról. A háború kimenetele sem változtatott ezen az önöket minősítő vélekedésen, és amikor látható volt, mennyire kell küszködniük, hogy megbirkózzanak a háború utáni nehézségekkel, az önök ócsárlói ezt arra használták föl, hogy e megítélést tovább erősítsék. Márpedig e tekintetben változásról, sőt egy teljes fordulat bekövetkeztéről adhatok számot. Azok a figyelemre méltó kondíciók, amelyek mellett önöknek sikerült kilábalniuk a gazdasági és pénzügyi válságból és az a mód, ahogyan a franciák hagyják a parlamenti rendszer rendes működését érvényesülni, önöket Európának talán a legstabilabb, de mindenesetre az egyik legstabilabb tényezőjévé teszik.”

Grandi budapesti látogatásáról szólva, Bethlen gróf kifejtette, hogy az kizárólag udvariassági vizit volt, amely Magyarország és Olaszország kapcsolatában semmi újat nem hozott.

A lengyel–magyar viszonyt illetően ugyanolyan értelemben nyilatkozott, mint a lengyel külügyminiszter[131] néhány nappal később, amikor budapesti látogatása alkalmából találkoztam vele. „Az elemi politikai érzékkel még megáldott magyar újságírók – tájékoztatott Zaleski – Bethlen grófnak a «Dépêche de Toulouse-ban» megjelent legutóbbi kijelentéseire való hivatkozással, Franciaország és Magyarország közötti közvetítő szereppel szerettek volna fölruházni. Mire én azt válaszoltam nekik, hogy erről nincsen szó, hiszen Franciaországnak van Budapesten követe: a magyar kormánynak hozzá kell fordulnia. Avval kapcsolatban pedig, hogy a lengyel–magyar barátság miféle szolgálatot tudna tenni Romániának, bevallom önnek, a leginkább az érdekel, hogyan lehetne elérni, hogy Magyarország és Románia között a bizalom olyan légköre jöjjön létre, hogy ez utóbbinak – ha történetesen nehézségei adódnának Oroszországgal – ne kelljen a hátában kellemetlenségektől tartania.”

A beszélgetésünk további részében Bethlen gróf ismételten kifejtette, hogyan értelmezi a magyar politika irányelveit. „Tekintettel földrajzi helyzetére – mutatott rá – Magyarországot keletről a szláv, nyugatról a német veszély fenyegetheti. A szláv veszély szükségszerűen arra készteti, hogy ne csak Lengyelországgal, de Romániával is szorosabb kapcsolatokat létesítsen. A német veszély pedig (az Anschluss – meghatározó mértékű német befolyás kialakulásának lehetősége Csehszlovákiában) mindazon országok irányában való tájékozódást parancsol – akár keleten, akár nyugaton – amelyek ugyanettől a fenyegetéstől tartanak, és az európai egyensúly megőrzésére törekszenek.”

Beszélgetésünk végéhez közeledve Bethlen gróf szólt azokról a nehézségekről, amelyekkel politikája nem csak a legkülönfélébb színezetű (szélsőjobboldali és jobboldali) legitimisták és monarchisták, de azoknak a középen és baloldalon álló magyaroknak a részéről is találkozik, akik az angliai liberálisok-munkáspártiak győzelmében reménykedve, egyre inkább Rothermere lordra támaszkodnak, akit szeretnének a maguk részére teljesen kisajátítani.

Mi több, Bethlen gróf elmondása szerint Rothermere lord megüzente neki, hogy nem helyesli halogató politikáját, ennélfogva adott esetben a jelenlegi magyar miniszterelnök ne is számítson támogatására.

Amikor Bethlen gróf a legutóbbi beszédében Csehszlovákiáról szólt, kijelentette, hogy nincs előrehaladás az evvel az országgal való kapcsolatokban, és hogy a magyar kormány egyelőre konkrét javaslatokat vár a csehszlovák fél részéről. Tudniillik a két kormány között – amint ez a külügyminisztérium előtt is ismeretes – számos kérdés vár elintézésre, melyek közül a legfontosabb a több tízezernyi magyar származású szlovákiai lakos állampolgárságával kapcsolatos. A csehszlovák félhivatalos újság, a „Prager Presse” május 27-ei számában válaszolt a magyar miniszterelnök kijelentéseire. A „Prager Pressének” az e tárgyra vonatkozó értesülései szerint a két kormány által vizsgált összes kérdés közül már csak három olyan maradt hátra, amelyet nem sikerült megoldani, nevezetesen a (föntebb említett) állampolgársági kérdés, valamint a Magyarország által létesített alapítványok és a levéltári anyagok megosztásának a kérdése. Az elsőről folyó tárgyalások akkor szakadtak meg, amikor a magyarok azt ígérték, hogy javaslatokkal fognak előállni, ami mind ez idei még várat magára. A másik két kérdésre vonatkozóan Csehszlovákia indítványt terjesztett elő a rendezés alapelveire nézve, azonban a budapesti kormány még nem válaszolt a csehszlovák ajánlatokra.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy Csehszlovákia nem törekedett a közte és Magyarország között függőben maradt ügyek megoldására – mutatott rá a „Prager Presse”.

Beneš rendkívül elégedett a Sándor királlyal Belgrádban folytatott megbeszélésével. A két kihallgatás során, amelyen az uralkodó fogadta, és amelyek – mint beszámolt róla – összesen négy óra hosszat tartottak, minden oldalról szemügyre vették Jugoszlávia belső és külső helyzetét. Beneš kitűnő hangulatban találta a királyt, és hosszúra nyúlt beszélgetésük megerősítette az uralkodó szellemi és jellembeli tulajdonságairól korábban alkotott kedvező véleményében.

A király – akinek a parlament föloszlatása és az alkotmányos biztosítékok fölfüggesztése pillanatában lehetősége adódott arra, hogy Beneš személyes jóindulatát kérje – köszönetét fejezte ki azért a magatartásért, amelyet a csehszlovák kormány, nevezetesen Masaryk és Beneš olyan helyzetben tanúsított, amikor a Jugoszláviában végbemenő események aligha feleltek meg e két államférfi által vallott demokratikus alapelveknek. Ezután elmagyarázta tárgyalópartnerének, miért volt akkori döntése az egyetlen lehetséges megoldás a kibogozhatatlan belpolitikai helyzetre. Erről egyébként Beneš már azelőtt meg volt győződve, mielőtt a király szájából hallotta volna. Az uralkodó akkor aziránt érdeklődött, vajon nem tapasztalható-e valamiféle elfogultság a vezető csehszlovák körökben az általa kényszerűségből bevezetett rendszerrel szemben. Beneš azt válaszolta, hogy ilyesmi egyáltalán nem találkozni, és elmondása szerint szóról szóra a következőket mondta neki: „Önökkel voltunk, vagyunk és leszünk.”

Ekkor Beneš megszakította elbeszélését, és rámutatott arra, hogy Jugoszlávia valóban életbevágóan fontos Csehszlovákia számára, amely tény mellett eltörpül egy alkotmányjogi kérdés jelentősége, majd megjegyezte: „Úgy vélem, evvel Franciaország is így van.”

Beneš ezután elmondta, nyomatékosan kérte a királyt, belpolitikai téren ne kerüljön sor üldözésre, perekre, letartóztatásokra, és ezen álláspontja az uralkodó helyeslésével találkozott.

Beszámolója szerint azt is bátorkodott kifejteni őfelségének, ha a körülmények szükségessé tették is, hogy tábornokokat szólítsanak a politikai küzdelem porondjára, mind az uralkodóra, mind az általa bevezetett kivételes állapotra nézve rendkívül fontos lenne, hogy a fölöttük való rendelkezés ne kerüljön a katonák kezébe. A király a leghatározottabban állította, hogy kormánya minden egyes tagját – katonait csakúgy, mint polgárit – illetően megőrizte teljes cselekvési szabadságát, majd hozzátette: „Biztosíthatom arról, hogy módomban áll bármely pillanatban megválni tőlük.”

Benešnek az volt a benyomása, hogy a király valóban uralja a helyzetet, és főleg ez utóbbi kijelentése töltötte el elégedettséggel.

Arra is fölhívta a király figyelmét, hogy célszerű lenne mielőbb egy teljes körű alkotmányos reformot kidolgozni, ha nem is azért, hogy haladéktalanul érvénybe léptessék, hát azért, hogy szükség esetén kéznél legyen. Igyekezett az uralkodó számára érthetővé tenni, mekkora erőfölényhez juttatná a régi pártokkal szemben, ha birtokában volna egy, az állam újjászervezését ismertető, bármikor megvalósítható tervezet, és – amint elmondta – az volt az érzése, hogy a király e kérdésben osztozik véleményében.

Beneš beszámolt Sándor királynak a bolgár uralkodó prágai látogatásáról, valamint a Masaryk elnökkel és vele folytatott megbeszéléseiről. Közölte, a jugoszláv uralkodó részéről a legcsekélyebb ellenséges megnyilvánulást nem tapasztalta Borisz király iránt. Ugyanakkor a Beneš által a bulgáriai közhangulatról összegyűjtött értesülések – amelyekről egy másik jelentésben fogok beszámolni – a bolgár–jugoszláv közeledés lehetőségével kapcsolatban táplált reményeit legnagyobbrészt szertefoszlatták.

Belgrádi látogatásának ideje alatt Beneš a legjelentősebb politikusokkal is tárgyalt, akiknek a többségét már korábbról ismerte. A kormány tagjai közül az igazságügyi minisztert ítélte a legintelligensebbnek és a legtevékenyebbnek. Ez arról tájékoztatta, hogy négy hónap leforgása alatt többet tettek a királyság egységes jogszabályozásának megteremtéséért, mint a parlament tíz esztendő alatt. Úgy vettem észre, állításának igazságát Beneš nem vonta kétségbe, és így azt sem, hogy a jugoszláv királyság összes tartományában hamarosan egységes jogszabályokat fognak alkalmazni. A régi pártok politikusaival – egyebek mellett Ninčićcsel – folytatott megbeszélései során arra a megállapításra jutott, hogy ezek az emberek alapjában véve elismerik, szükséges volt, hogy a király magára vállalja az ország személyes kormányzását, és remélni lehet, hogy – többek között – a radikálisok nem fognak szembeszállni őfelségével.

Beneš végezetül egy sajátos kérdésre hívta föl a figyelmem: a Franciaországgal szemben fönnálló jugoszláv háborús adósság rendezésére. Amint beszámolt róla, csaknem mindenkinél némi csalódást tapasztalt, amelyet a francia kormány arra irányuló túlzott követelése váltott ki, hogy e tartozást aranyban szükséges kiegyenlíteni. Az okok, amelyek miatt ez a követelés a jugoszláv kormányt és általában véve a régi parlamenti világ legjobb elemeit aggasztja, nem kizárólag pénzügyi jellegűek, hanem belpolitikai vetületük is van. Úgy látszik ugyanis – a Beneš által bizalmasan elmondottak tükrében –, hogy ennek a Franciaországgal szemben fönnálló jugoszláv háborús adósságnak körülbelül 60 százaléka nem túlzottan lelkiismeretes jugoszlávok kezében van, akik alacsony áron jutottak hozzá, és akik az aranyban történő visszafizetés révén a művelet eredményeképpen busás haszonra tennének szert. A nyereségre számító spekulánsok között – ugyancsak Beneš szerint – volt miniszterek is találhatók, akik nem érdemlik meg, hogy egy ilyen spekuláción szedjék meg magukat. Ezek azok az okok, amelyek miatt Beneš úgy gondolta, hogy be kell számolnia nekem mindarról, amit erről az ügyről Belgrádban megtudott.

Fönti pontokban a külügyminiszternek a jugoszláv királlyal és Belgrádban lakó számos barátjával folytatott beszélgetéséről adott terjedelmes beszámolójának az általam legérdekesebbnek tartott részleteit foglaltam össze. Ezen kívül semmi olyan nem hangzott el, ami érdekelhetné a külügyminisztériumot, hacsak az nem, hogy Benešben olyan benyomás alakult ki, hogy a jugoszláv lakosság az ország mostani belső válságában a király mellett áll.

Ez a követség a 134–136. sz. táviratában[133] már tájékoztatta a külügyminisztériumot Wolffnak /Wolf/ az egyik osztrák napilapban azt követően megjelent cikkéről, hogy ez az újságíró Masaryk elnökkel beszélgetett. A következőkben fölidézem az elnöknek tulajdonított legfontosabb kijelentéseket:

Magyarországgal keményen bántak, és Csehszlovákia hajlandó lenne egy határkiigazításba beleegyezni, azonban Románia és Jugoszlávia ezt ellenzi. Hasonlóképpen, ami a kisebbségeket illeti, Csehszlovákia mit sem szeretne jobban, mint egy szabadabb rendszer bevezetését, ám ebben a túlságosan „konzervatív” Franciaország és Olaszország megakadályozza. A magyarok mindenesetre nagyon tévednének, ha úgy gondolnák, hogy a békés megegyezésen kívül egyéb módon is sikerülhet határmódosítást elérniük. A csehszlovákiai németek egyelőre még nem kaptak meg mindent, amire jogosan igényt tarthatnak, ám ez a helyzet alakulásán múlik, és végül el fogják érni, amit akarnak.

Miután a csehszlovák újságok lehozták Wolff cikkét, a kormány helyreigazítást tett közzé nagyjából a következő szöveggel:

„Nyilvánvaló, hogy az a mód, ahogyan Wolff professzor kifejezte magát, csak őt kötelezi, és az interjú nem Masaryk, hanem a professzor szavait adja vissza. A beszélgetést nem teljességében és nem szó szerint közölték. Például, ami a határkiigazításra vonatkozik, a köztársasági elnöknek korábban és hasonló körülmények között már alkalma nyílt arra, hogy véleményt nyilvánítson. Akkor azt nyilatkozta, hogy ez a kérdés nem csak Magyarországot, hanem Csehszlovákiát is érinti, vagyis másképpen fogalmazva, hogy e két ország közül a második is megfogalmazhatna panaszokat a szomszédjával szemben. Még azt is hozzátette, hogy e kérdést semmi esetre sem lehet anélkül megvizsgálni, hogy ne szereznék meg egyrészt a kisantant, másrészt egyéb államok jóváhagyását, és hogy általában véve a békeszerződéseket különben is szükséges betartani. Egyébként biztosra vehető, hogy Masaryknak a magyar propagandát illető szemrehányásai súlyosabbak és részletezőbbek voltak, mint ahogyan a bécsi újságban megjelentek.

Ugyanez állapítható meg néhány másik kijelentéssel kapcsolatban is, amelyeket nem pontosan közöltek.”

Amint a már említett 134–136. sz. táviratból kiderül, evvel a helyreigazítással nem volt mindenki elégedett. A „Narodni Listy” c. nemzeti demokrata újság leplezetlenül hangot adott ama félelmének, hogy a kifulladófélben levő „Rothermere-kampány” az elnök kijelentései nyomán majd ismét erőre kap. A lap arra is fölhívja a figyelmet, hogy az elnök szavait a nagy- és a kisantant államainak címzett rosszallásként is lehet értelmezni, és a „Narodni Listy” befejezésül azt is leszögezi, hogy már régóta tisztában van avval, mihez is kell tartania magát az államfői interjúkkal kapcsolatban.

Csakugyan, alaposabban tanulmányozva a kormányközleményt, kiderül, hogy a bécsi újságírónak tett elnöki kijelentésekkel szemben állnak Masaryk egyéb, a szövetségesek szolidaritását stb. hangsúlyozó nyilatkozatai, amelyek összességében vizsgálva mégsem jelentenek határozott cáfolatot. A sajtó egésze elhallgatta ezt az eseményt, amelyet a miniszterelnökség naponta kiadott sajtótájékoztatója is óvakodott megemlíteni.

MASSIGLI, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM NÉPSZÖVETSÉGI OSZTÁLYÁNAK VEZETŐJE BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK[134]

Némi feszültség észlelhető Zaleski és a kisantant-képviselők, nevezetesen Titulescu /Titulesco/ kapcsolatában. A helyzet kialakulásában szerepet játszott a sértett hiúság, azonban komolyabb előzményei is vannak: először is a kisebbségekről folyó elkeseredett vita, amelynek a közvetlen kiváltó okát – és ezt a románok meg a csehek nem felejtik el – a lengyel miniszter Luganóban tett meggondolatlan kijelentései szolgáltatták; azután és főképpen Zaleski legutóbbi látogatása Budapesten. Ennek kapcsán Titulescu megjegyezte, hogy Románia érdekelt a lengyel–magyar kapcsolatok javulásában, azt viszont érthetetlennek tartja, hogy a lengyel külügyminiszter miért éppen a kisantant belgrádi értekezletének napját választotta látogatása időpontjául. Ez – ahogy nekem elmondta – kellemetlen benyomást tett, amit szerb részről is megerősítettek.

Kisantantkörökben e „tapintatlanság” annál is inkább föltűnést keltett, mert miközben a három miniszter[135] Belgrádban közös álláspontot alakított ki abban az ügyben, amellyel a Nemzetek Szövetségének Tanácsa jelenleg éppen foglalkozik, a három hatalom párizsi képviselője[136] hagyta, hogy a lengyel nagykövet és Politis egy ötoldalú megbeszélésbe vonja be őket, amelyen jelentős mértékben eltérő következtetésekre jutottak. Amikor e megállapításokat ismertették a román küldöttel, ez emelt hangon kijelentette, hogy neki sem Chlapowsky, sem Diamandy ne osztogasson utasításokat. „Az új öttagú Tanács befejezte tevékenységét” – közölte velem, amikor tájékoztatott az incidensről.

E sajnálatos helyzet olyan módon érezteti hatását a jelenlegi vitában, hogy a kisantant tanácsbeli képviselője szemmel láthatóan vigyáz arra, nehogy megnyilvánulását valaki is összetévessze lengyel kollégája magatartásával.

A Bethlen gróffal Madridban lezajlott találkozója után Gefenco /Jafenco/ táviratot küldött ide (melyet csak tegnap este fejtettek meg), amelyben közlemény kiadását javasolja a megbeszélésről. Ebben az állna, hogy a magyar miniszterelnök beszédét a körülmények inspirálták, és azt nem szabad egy, a békét veszélyeztető politikai cselekvési programként értelmezni.

A miniszterelnök[138] és a külügyminiszter[139] elégtelennek (tartja) ezt a kizárólagosan nemleges nyilatkozatot. Ők a Romániával való jó kapcsolatok fönntartására irányuló törekvés egyértelmű megerősítését tartanának kívánatosnak, és nagyon örülnének, ha Bethlen gróf ilyen értelemben kiegészített kijelentései szerepelnének Walko írásos válaszában. Mironescu hálás lenne Nagyméltóságodnak, ha támogatná ezen eredmény elérésében.

Brit kollégám tájékoztatott, szorgalmazta kormányánál, hogy – egy még meghatározandó formában – támogassa a román lépést.

Úgy tapasztalom, itt meglehetősen ideges hangulat uralkodik. Maniu, miután elolvasta a beszéd magyar szövegét, annak minden mondatát provokációnak tartja.

A kormány – akárcsak a közvélemény – (a legmélyebb) hálát fogja majd Franciaország iránt tanúsítani mindazért, amit annak érdekében cselekszik, hogy ennek az Olaszország buzdítása és Lengyelország bizonyos fokú cinkossága által bátorított és támogatott revizionista kampánynak véget vessen.

Miután a magyar miniszterelnök[140] néhány napos vidéki tartózkodás után visszatért Budapestre, nagyon határozottan abban az értelemben beszéltem vele, amelyet ön a 170. sz. táviratában[141] előírt nekem.

Bethlen gróf – minden bizonnyal egybehangzóan avval, amit Madridban és Párizsban már elmondott – kijelentette, hogy miután egy emlékünnepségen szólalt föl, úgy illett, hogy jó hazafinak mutatkozzon. Nem tehette meg, hogy ne utaljon minden magyar fájdalmára és azokra a jól ismert törekvésekre, amelyek magyar szempontból jogosak. Egyébként is vigyázott arra, hogy csak általánosságokban beszéljen, neveket ne említsen, és nem (hiányzó szó),[142] hogy az elhangzottak bármire is kötelezzék a magyar kormányt, amint az egy országgyűlési fölszólalás, vagy hivatalos külföldi képviselők előtt tett kijelentések esetében történne.

Ami nevezetesen Romániát illeti, olyannyira nem akart rá külön kitérni, hogy pár nappal korábban, éppen ellenkezőleg azt mondta Zaleskinek, hogy ha az optánsügyet rendezik, és ha az erdélyi magyarok „normális bánásmódban” részesülnek, akkor a magyar kormány nem csak az enyhülésre, hanem az együttműködésre is hajlandó lesz. A beszédével kapcsolatban egyébként kifejtette nézetét Gafenkónak, akivel egyetértésben a bukaresti lapok számára egy megnyugtató közleményt szerkesztettek. A román kormány azonban ahelyett, hogy ezt nyilvánosságra hozta volna, két nap múlva elküldte jegyzékét Budapestnek.

Ez a békességre törekvő magyar magatartás általános érvényű volt. Azt azonban fontosnak tartották, hogy cseh–szlovák részről szüntessék meg a magyarok önkényes letartóztatását.

Nem hiszem, hogy túl messzire megyek, amikor azt állítom, hogy Bethlen gróf e mentegetődzése ellenére megbánta beszédét. Elismerte, hogy az nagyon kedvezőtlen hatást váltott ki. Ismételten kijelentette, hogy a revízió kérdése, valamint a dinasztikus kérdés „nem időszerű”, és hogy a magyar kormánynak csak békés céljai vannak.

Ezután a Franciaországgal való kapcsolatokról szólva egy „kulturális és gazdasági” tervet fejtegetett, amely elsősorban gazdasági szempontból lehet érdekes.

A Bem-ünnepségekkel kapcsolatban Bethlen gróf megígérte, ügyelni fog rá, hogy a hadügyminiszter[143] – aki egy magánegyesület által szervezett ceremónián képviseli a kormányt – „ne politizáljon”. Azonban egyes egyének vagy nem hivatalos csoportok kirohanásait bajosan lehet megakadályozni.

Az optánsok kérdéséről május 30. óta Bécsben folyó román–magyar tárgyalások ma reggel avval a megállapítással fejeződtek be, hogy mindeddig nem sikerült egyetértést elérni, de mindkét küldöttség jelentésben tájékoztatja kormányát azokról a pontokról, amelyekben (megállapodás) született.

Nagyméltóságodnak a keddi futárpoggyásszal továbbítom Davilának az ezzel kapcsolatban adott információit. A román megbízott mind beszélgetésünk során, mind a sajtónak adott nyilatkozataiban hangsúlyozta azon óhaját, hogy vagy itt, vagy Bukarestben kezdjék újra a közvetlen tárgyalásokat, míg magyar kollégája[145] azt javasolja, hogy a megoldatlanul maradt kérdések rendezésére vegyék igénybe a Nemzetek Szövetsége gazdasági és pénzügyi osztályának békítő közbenjárását.

(Továbbítandó a Kereskedelmi kapcsolatok aligazgatóságának és a Külföldön működő francia intézmények osztályának.)

Bethlen gróf Madridból és Párizsból hazautazva, néhány napot vidéken, az inkei birtokán, töltött, és 18-án érkezett meg Budapestre. Az ön 170. sz. táviratában[146] foglalt utasításnak megfelelően haladéktalanul kihallgatást kértem tőle, amelyet 21-ére kaptam meg, mivel a megelőző két napon a miniszterelnök a parlamentben volt elfoglalva, vagy avval, hogy beszámoljon útjáról a külügyi bizottságnak (lásd 155. sz. levelem[147]), vagy avval, hogy részt vegyen a két ház rendes ülésének utolsó munkálataiban (a költségvetés megszavazása).

Beszélgetőpartneremnek határozott föltettem a kérdést: hogyan tudja az ismeretlen katonáról szóló, túlságosan is elhíresült beszéde és a korábbi kijelentései közötti ellenmondást összeegyeztetni? Azt a magyarázatot kaptam, amelyre számítottam, és amelyet korábban már Walkótól is hallhattam (60–62. sz. távirataim[148]), és amit nekem Bethlen gróf mondott (70–73. sz. távirataim[149]), az minden bizonnyal csak a Madridban és Párizsban tett kijelentéseinek a megismétlése volt:

Semmi új nem volt ebben a beszédben, amely a körülmények miatt egy bizonyos módon hangzott el, és amely – mindenki által jól ismert dolgokat ismételve – nem kötelezte semmire a magyar kormányt, amint az egy, az országgyűlésben elhangzott vagy egy hivatalos külföldi személyiségnek adott nyilatkozat esetében történne. Egyébként belpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lenni, ugyanis lehetetlenség, hogy egy emlékünnepen ne essék szó minden magyar bánatáról és reményeiről; de kizárólag egy békés megoldás vetődött föl, mégpedig anélkül, hogy bárkinek a neve elhangzott volna.

Tovább folytatva megjegyeztem, hogy mindenesetre nem igazán barátságos dolog külföldi diplomatákat fölkérni arra, hogy hivatalból kellemetlen dolgokat hallgassanak végig, amelyekre nem válaszolhatnak. Még azt is hozzátettem:

Ön mindig az önök „Elzász-Lotaringiájáról” beszél. Emlékezzen csak vissza, hogyan viselkedett 1870 után Németország Franciaországgal szemben! A német kormány sohasem nyugodott volna bele, hogy a francia közvélemény és még inkább a francia kormány a tiltakozó rendezvények olyan áradatát indítsa el, mint amilyenbe a magyar közvélemény, de még a magyar kormány is hagyja magát belesodorni.

– Bárkinél jobban átérzem, hogy mit kellett a franciáknak 1870 után elszenvedniük. Mi azonban más helyzetben vagyunk. Sokkal halkabban panaszkodnánk, ha csak két vagy három megyénket vették volna el.

– De azt csak elismeri – kérdeztem befejezésül –, hogy a beszéd rendkívül kedvezőtlen hatást váltott ki?

Ez a vallomás azért érdekes, mert benne van a sajnálkozás, ha nem is az elhangzottak, de legalább az általuk kiváltott hatás miatt. Egyébként Bethlen gróf hosszasan igyekezett meggyőzni arról, hogy békülékeny és békés törekvései semmiben sem változtak, és ha közben elhangzott is egy beszéd, attól még ugyanúgy azon fáradozik, hogy tényszerű eredményeket érjen el, miközben a revízió meg a monarchikus restauráció ügye a „nem időszerű” kérdések meghatározatlan tartományában marad.

A magyar miniszterelnök ennek bizonyítására a Romániával való enyhülésre, „sőt együttműködésre” irányuló óhaját hangoztatta, amelyről korábban Zaleskinek is beszámolt, és elmondta, hogyan igyekezett Madridban Gafenkóval a bukaresti lapok számára egy megnyugtató közleményt összeállítani. Ugyanebben a vonatkozásban fejezte ki rosszallását amiatt, hogy a csehszlovák kormány folytatja az „önkényes letartóztatásokat azok ellen a magyarok ellen, akiknek minden bűnük az, hogy tagjai a kizárólagosan sporttal foglalkozó” leventék egyesületének (lásd 70–73. sz. távirataimat).

Ám Bethlen gróf érvelésének súlypontját Magyarországnak a Franciaországgal való kapcsolataiban tapasztalható fejlődésre helyezte. Ezt a kérdéskört – amelyről úgy hiszem, Madridban és Párizsban is beszélt – bizonyára különösen a szívén viseli, mert a külügyi bizottság előtt megtartott beszámolójában, hasonlóképpen a sajtónak adott – a 155. sz. jelentésemben[150] tárgyalt – nyilatkozataiban is érintette.

Bethlen gróf – lévén túlságosan óvatos ahhoz, hogy a politika mezejére merészkedjen – „kulturális és gazdasági” közeledést szeretne megvalósítani.

Ami a „kulturális” területet illeti, tárgyalópartnerem a Sorbonne-on létrehozandó magyar tanszék ügyére, egyetértésben kiválasztott személyiségek tanulmányútjaira, valamint közösen meghatározandó témákról szóló előadásokra tett célzást.

Kijelentéseit bizonyos fönntartással fogadtam. A jelentős német, olasz, sőt angolszász erőfeszítésekkel szemben nehezen helytálló magyarországi oktatási tevékenységünk helyzetén sokat segíthetne a magyarok jóindulata. Másrészről pedig hasznunkra válik, ha elősegítjük, hogy magyar diákok Franciaországba jöjjenek. De a tanulmányi látogatások meg a konferenciák számát véleményem szerint nem kellene növelni. A tapasztalat ugyanis megtanított arra, hogy – akár Magyarországon tartózkodó franciákról, akár Franciaországba kiutazó magyarokról legyen szó – az ügyes propaganda a franciákban, a szívüket megindítva, próbálkozik – és túlságosan gyakran is sikerrel – szánalmat ébreszteni.

A „gazdasági” oldala a dolognak szerintem jóval érdekfeszítőbbnek ígérkezik. Evvel kapcsolatban Bethlen gróf a következőképpen fogalmazott:

– Magyarország gazdasági egyensúlyának megteremtése jelenleg még előttünk van. Mivel mindenki protekcionista politikát folytat, nekünk is avval kell gazdálkodnunk, ami itthon a rendelkezésünkre áll. Roppant méretű átalakító és ésszerűsítő munkát szükséges elvégeznünk ahhoz, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia részei között korábban kialakult árucsere-forgalom egész rendszerét – amelynek ránk maradt romjai csak kárt okoznak – helyettesíteni tudjuk. Senkinek sem akarok az adósa lenni, főleg Németországé nem, mivel a mi helyzetünkben a gazdasági függés nagy veszélyt jelent a politikai függetlenségre nézve. Én pedig független akarok maradni.

– Ezért még sokat kell tennünk, és azt szeretném, ha ebben segítenének nekem.

– Például a nyersselymem eladom az olaszoknak, a gyapjúmat meg a csehszlovákoknak. Nem tudnák nekünk megtanítani, mit csináljunk, hogy ne szoruljunk rá az olasz selyemszövetre, meg a cseh posztóra? – Van alumíniumnak való bauxitunk is.

– De hát éppen hogy a németek arra már többé-kevésbé kizárólagos jogot szereztek.

– Az nehezebb ügy. De majd meglátjuk. Mindenesetre most éppen egy újraiparosítási tervezetet tanulmányozok, amelyet majd meg kell vitatnom az illetékes miniszterekkel. Az önök ipari létesítményei kedvezményes elbánásban részesülnének és adómentességet kapnának. Amikor már határozottabb formát öltenek a dolgok, majd visszatérünk rájuk. Mindez magunk között marad, ne beszéljen róla senki másnak, különben mindenki beleszól, követelődzik, és soha nem tudunk az ügyből kikeveredni.

A magyar miniszterelnök elképzelése szerint nyilvánvalóan arról lenne szó, hogy Magyarország pénzügyi és műszaki segítséget kér tőlünk, valamint minden bizonnyal az alapításhoz szükséges fölszereléseket olyan magyarországi vállalkozások létrehozásánál, amelyeknek az irányítása, fölügyelete vagy ellenőrzése a mi kezünkben lesz. Mivel pontosan erre a megoldásra van szükségünk ahhoz, hogy külföldi sikereinket szilárdan megalapozhassuk, elvileg csak helyeselhettem az elgondolást. Kérdés persze, hogy Bethlen gróf mit fog nekünk javasolni.

Szívesen fejezném be ezt a jelentést avval a közmondással, hogy „nincs kár haszon nélkül”, de csak avval a föltételezéssel, hogy valamilyen újabb zavaró körülmény nem jön közbe és nem kuszálja még jobban össze a helyzetet, hogy az végül egy olyan pontra jusson el, ahová egyik fél sem kívánkozott.

Bethlen gróf szónoklata következtében adósunkká lett abban az értelemben, hogy meggondolatlan kijelentéseit jóvá kell tennie, mégpedig oly módon, hogy bebizonyítja: a dolgok baráti és békebaráti előmozdítójaként nekünk korábban tett nyilatkozatait tényekkel tudja alátámasztani.

Ezt olyan tökéletesen tisztán látja, hogy szinte futólépésben közeledik hozzánk. A legutóbbi időkben tovább gyorsította az iramot, most pedig egyenesen száguldásba kezdett.

Vajon őszinte-e? Ha nem az, akkor veszélyes játékot űz, hiszen már túl messzire ment ahhoz, hogy kiszállhasson anélkül, hogy ne veszítse el végérvényesen a tekintélyét

Egyébként ennek az őszinteségnek a legbiztosabb záloga az érdek, amely annyira nyilvánvaló, hogy az ember nem is lepődik meg, amikor azt látja, hogy a már észlelt tünetek biztos jelekké erősödtek. Az erőszakos és kiismerhetetlen Olaszország, a lehengerlő Németország, a távoli és egyébként is a munkáspárti ideológiától uralt Anglia között Franciaország – jobban, mint korábban bármikor – olyan szilárd, részrehajlatlan és önzetlen hatalomként tűnik föl, amely egyedül képes Európa közös jóléte érdekében munkálkodni. Határozottan úgy látszik tehát, hogy Bethlen gróf most mindenekelőtt Franciaországra akar építeni anélkül, hogy le kívánna mondani az olasz vagy a német kártyából adott esetben húzható előnyökről.

Nem hivalkodhat avval, hogy sikerült rávenni bennünket politikánk gyökeres megváltoztatására, hiszen gyakran hangoztatta előttem, hogy Franciaországban nagyra becsüli, hogy mindig hűségesen kitartott szövetségesei mellett. De minden bizonnyal abban reménykedik, sikerül annyira megismertetnie magát és annyi megbecsülést szerezni, hogy végül majd Franciaország játszhatja a döntőbíró szerepét a Magyarország és szomszédai között fönnforgó kisebb és talán a nagyobb ügyekben is, vagy pedig ha a mostani egyensúly netán megrendülne, helyrebillentésére Franciaország fölhasználhatná Magyarország súlyát.(sic.)

Vajon mindez csak ábránd és dőreség? De mit számít az? E ködbe vesző jövő előtt itt a valóság. Ha ez tényleg olyan, amilyennek nekünk bemutatják, nem elhanyagolható gazdasági előnyökre tehetünk szert általa. Ezenkívül még abban is segíthet, hogy megértessük a magyarokkal: még a trianoni rendszerben is lehet élni, sőt jól élni. Ez talán nem túl nagy horderejű munka, ám beleillik általános politikai koncepciónkba; és olyan munka, amely a békét szolgálja, hiszen a népek – ugyanúgy. mint az emberek – nyugodtabbak, ha jó módban élhetnek.

Ahogyan arról tegnap már volt szerencsém táviratilag értesíteni[151] Nagyméltóságodat, a román[152] és a magyar[153] küldött, akik május 30. óta igyekeztek megegyezésre jutni az optánsok kérdésének közvetlen rendezésére nézve, kénytelen volt fölállni a tárgyalóasztal mellől, mégpedig anélkül, hogy legalább egy közös nemleges jegyzőkönyv szövegében meg tudtak volna egyezni. Mindössze azt állapíthatták meg, hogy ez ideig nem sikerült egyetértésre jutniuk, és mindkettőjük arra szorítkozik, hogy a kormányának készítendő jelentésben tájékoztatást ad arról a néhány pontról, amelyben megállapodás született.

Egyébként ezek az eredmények is legföljebb csak ideiglenesnek tekintendők, hiszen sorsuk az elintézetlenül maradt kérdések megoldásától függ. Ezek szerint, habár Szterényi báró végül elvben beleegyezett abba, hogy az általa követelt kárpótlás teljes összege késedelmi kamattal együtt 130 millió aranykorona helyett csupán 100 millióra rúgjon, 20 éves törlesztési határidővel, ez az engedmény lényegében azoktól a fizetési módozatoktól függ, amelyekben nem tudott Davilával egyetértésre jutni. Erre nézve még meg kell állapodni azokban a föltételekben, amelyek mellett a Romániából érkező természetbeni áruszállítmányok – állampapírok átadása híján – kommercializálhatók[B1] , és főképpen abban, hogy milyen levonásokat szükséges végrehajtani a Magyarországgal szemben fönnálló követelései kompenzálásaképpen.

Ezek azok a legfontosabb kérdések, amelyeket a magyar küldött javaslata értelmében Sir Arthur Salter elé kellene terjeszteni, igénybe véve – a Nemzetek Szövetsége pénzügyi és gazdasági osztályvezetői minőségében – jószolgálatait, ami lényegében azt jelentené, hogy egy kiskapun át megint csak Genfbe utalnák át az ügyet. Úgy látszik, Davila tart ettől a lépéstől, elsősorban emiatt a befolyás miatt, amelyet Sir Otto Niemeyer fejthet ki közvetett módon a magyar követeléseknek kedvező irányban. Ezenkívül attól is fél – amint szigorúan bizalmasan megjegyezte –, hogy egy olyan kérdés fog fölmerülni, amelyet hivatalosan még nem érintettek, és amelynek kormánya igen nagy jelentőséget tulajdonít, nevezetesen az optánsok birtokainak átruházása örököseik javára Egy,a bukaresti parlament elé most beterjesztett törvényjavaslat értelmében a jövőben külföldiek nem lehetnének földbirtokosok Romániában. A magyar földbirtokosoknak az életükben élvezett mentessége tehát ezek szerint halálukkal meg fog szűnni. A kérdésnek ekképpen új oldala került felszínre, és ez nem fogja megkönnyíteni a megoldását, amely már amúgy is a legnagyobb nehézségekbe ütközik.

Mironescu /Mironesco/ újabb részletekkel szolgált az olasz ajánlattal kapcsolatban, amelyről korábban a politikai igazgató értesített.

A budapesti olasz követ[155]kereste föl június 22-én román kollégáját,[156] úgymond (Bethlen gróf) megbízásából, hogy tudassa vele: a magyar kormány hajlandó a román kormánnyal egy meg nem támadási szerződést kötni, amelyben Romániára vonatkozóan lemond a trianoni szerződés mindennemű fölülvizsgálatáról. A javaslatot Mironescu a legmélyebb gyanakvással fogadta, és közölte velem, hogy nem hajlandó engedni, hogy rés nyíljon a (kisantanton).

Walko tájékoztatása szerint, amelyet budapesti követünknek[158] adott, az optánskérdés állása a tárgyalások megszakadásakor a következő:

1.) a kárpótlás összege. A románok nem változtattak száz millió aranykoronás ajánlatukon. Abba azonban belemennének, hogy a kamatokat ne az egyezmény megkötésének időpontjától számítsák, hanem attól az időponttól, amikor Genfben azt tanácsolták a két félnek, hogy kezdjenek közvetlen tárgyalásokat, és ők ezt megfogadták;

2.) fizetési módozatok. 22 éves időtartamra elosztott természetbeni szállítmányok, amelyek – a kitermelő vállalatok által az államnak természetben folyósított adó terhére szállítandó – nyersolajból, illetve – egy, az állami erdőbirtokokon fakitermelést végző társaság által ugyanilyen módon szállítandó – faáruból állnak.

A nyersolajszállítások – amelyeknek értéke évenként ötmillió aranykoronát tenne ki – a szerződés létrejöttével meg is kezdődhetnének, míg a faszállításokra csak a későbbiek során kerülhetne sor, mivel az említett társaság még megalapításra vár.

Úgy látszik, magyar részről végső soron nem utasítanák vissza az ezen az alapon történő megegyezést, de csak avval a föltétellel, hogy sikerül abban is megállapodni, hogyan tudják mobilizálni a követelést, tekintve, hogy az optánsok anyagilag nincsenek abban a helyzetben, hogy szűkre szabott és ilyen hosszú határidőre kitolt természetbeni kifizetéseket elfogadjanak. Márpedig a román küldöttek minden olyan kölcsönrendszert visszautasítanának, amely valamilyen módon állami hitelvállalást igényelne. Kifogásként Románia kedvezőtlen pénzügyi helyzetére hivatkoznak.

Kramář /Kramař/ volt miniszterelnök – akinek korábban barátilag a szemére vetettem, hogy lapjába, a „Národni Lístybe” velünk szemben meglehetősen gyanakvó hangvételű cikkeket diktált azt követően, hogy a „Temps” jelentésben számolt be Bethlen gróf párizsi látogatásáról – a dolog kapcsán elbeszélgetett velem, és az általa mondottakat a következőkben foglalom össze:

„A ’Temps’ kérdéses írása túlságosan is nyakatekert volt, következésképpen alkalmas arra, hogy kétséget ébresszen az ön országának szándékait illetően. Ezért úgy gondoltam, jót fog tenni, ha kérdőre vonom. Magunk közt szólva elárulhatom, hogy sohasem vontam és most sem vonom kétségbe, hogy az ön kormánya és az ön országa mellettünk áll, a kisantant mellett áll a Magyarországgal folyó vitánkban. Ha nem akarnának, sem tudnának nem a mi oldalunkon állni, vagy legalábbis nem sokáig. De én nagyon is jól tudom, milyenek a magyarok, pályám harminc esztendejét töltöttem a közelükben. Ismerem a módszereiket, tudom, milyen ügyesek és fortélyosak, és ez segít abban, hogy átlássam, mi a céljuk a Franciaországhoz való közeledéssel.

Ez a cél pedig nem más, mint hogy önöket kompromittálják a kisantantbeli barátaik szemében, hogy elhitessék a kisantant népeivel, hogy önök kacérkodnak Magyarországgal, hogy hagyják magukat anyagi előnyökkel kecsegtetni, hogy újságjaikban magyarbarát rokonszenvek ébredtek. Budapesten abban reménykednek, hogy ilyen módon megrendíthetik a kisantant Franciaországba vetett bizalmát, következésképpen meggyengíthetik a kisantantot. Ez a játszmát játsszák tehát a magyarok, amitől óvakodniuk kell. Budapesten azt mondják majd önöknek, hogy Franciaországhoz közeledve, eltávolodnak Olaszországtól. Mese! Csak azért próbálnak kikezdeni Franciaországgal, mert csalódtak az olaszbarát politikában, amit eddig még semmi kézzelfogható eredményt nem hozott, meg azért is, mert nem csak egy vasat akarnak a tűzben tartani. Ám ne reménykedjenek, a magyarok nem fognak megfeledkezni arról, hogy Olaszország mégis csak tud nekik valamit nyújtani, és ez a jugoszlávok iránti gyűlölete, meg a békeszerződésekkel való elégedetlensége. Így aztán ne is ringassák magukat abba a hitbe, hogy a magyar közeledésre mosollyal válaszolva, kikergethetik az olaszokat Budapestről: még azt sem tudják elérni! Az egyetlen eredmény az lesz, amit már az előbb megmondtam önnek: kompromittálják magukat, és megrendítik a kisantant önökbe vetett bizalmát.”

Ezeket fejtette ki tehát nekem Kramář, és úgy ítéltem meg, hogy szavai érdekelhetik a minisztériumot. Nem Kramář az egyedüli, aki így gondolkozik Csehszlovákiában. Egyébként ő a konzervatív párt, a nemzeti demokraták élén áll, amely párt még számít valamit. Befolyása és főleg tekintélye – a Benešsel való, feszültségekkel terhes kapcsolata és a Masaryk elnökkel fönnálló fagyos viszonya ellenére – nem elhanyagolható. Az őt övező megbecsülés révén szavai is nagy súllyal esnek latba, és végül még azt is hozzátenném, hogy a bennünket foglalkoztató tárggyal kapcsolatos értékelését és jóslatait nem lehet mindenestől elvetni. Amikor ugyanis az ember közvetlenül érzékeli a közép-európai helyzetet, végül azt állapíthatja meg, hogy nagyon nehéz itt Franciaországnak mindenkivel jóban lenni, és hogy ha erre törekedne – amiről mellesleg nincs szó –, azt kockáztatná, hogy itteni barátaival megromlik a viszonya.

Bukaresti követünkkel[160] folytatott legutóbbi beszélgetése során a román politikai igazgató egy nagyszabású tervre tett célzást, amelynek megvalósításán Mussolini dolgozik, és amely állítólag Jugo-Szlávia, valamint Cseh–Szlovákia földarabolására irányul, e két országgal szomszédos államok javára.

E nagy jelentőségű program végrehajtása biztosításának első lépéseként a kisantantot összefűző kötelékeket kellene meglazítani, és – ha lehetséges – Romániát a tömbről leválasztani. Evvel magyarázható Bethlen grófnak Bukaresttel szemben tanúsított kíméletes bánásmódja.

Nem hinném, hogy ezen értesüléseknek túlzott jelentőséget kellene tulajdonítani, ugyanakkor úgy vélem, érdemes fölhívnom a figyelmét arra, hogy – amint azt maga Mironescu Puaux-val a minap közölte – a budapesti olasz követ június 22-én fölkereste román kollégáját,[161] állítása szerint Bethlen gróf megbízásából, hogy tudtára adja: a magyar kormány hajlandó volna a román kormánnyal egy meg nem támadási szerződést kötni, amelyben Romániára vonatkozóan lemondana a trianoni szerződés mindennemű fölülvizsgálatáról.

Egyébként ezt a javaslatot Mironescu állítólag a legmélyebb gyanakvással fogadta, és kijelentette képviselőnknek, hogy semmiképpen sem hajlandó engedni, hogy rés nyíljon a kisantanton.

Maniu ma hosszasan vázolta nekem a külpolitikai helyzetet. Nagyon hálás Franciaországnak azért a támogatásért, amelyet a budapesti demars alkalmával Romániának nyújtott.

Beszámolója szerint ennek ő volt a kezdeményezője. „Ismerem a magyarokat – mondta –, ha nem ütköznek semmilyen ellenállásba, egyre vakmerőbbé válnak.”

Maniu hálával emlékezett (meg) a köztársasági elnöknek[162] és a miniszterelnöknek[163] Verdunben elmondott beszédéről. Egyben sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy Londonban nem adták ugyanennek a tisztánlátásnak és határozottságnak a (hiányzó szó).[164] „Minden, Magyarországgal szemben tanúsított gyöngeség a békét veszélyezteti” – hangsúlyozta.

Ezt követően ő maga tért rá az olasz politika kérdésére, fölemlítve Balbónak a bukaresti (olasz) kolónia előtt mondott beszédét. Állítása szerint a fasiszta államtitkár kijelentette, hogy a jelenlegi béke támogatói nem lehetnek Olaszország barátai, mindamellett hozzátéve, hogy hazája hajlandó a Duna melléki latin testvéreivel kivételt tenni.

Maniu elmondta, hogy Románia magyar részről ugyanilyen közeledést tapasztalt. A magyarok azt ígérik a románoknak, hogy barátságukért cserében semmilyen határkiigazítást nem fognak kérni. „Nem dőlünk be ennek a kisantant fölbomlasztására irányuló próbálkozásnak – jelentette ki a miniszterelnök –, mert jól tudjuk, hogy a magyarok – miután a csehszlovákokkal és a jugoszlávokkal szemben elégtételt (szereztek) (maguknak) – ellenünk fognak fordulni.”

Lengyelországgal kapcsolatban Maniu beszámolt róla, hogy már tavaly figyelmeztette Piłsudski marsallt a magyarok mesterkedéseire; majd köszönetét fejezte Nagyméltóságod Zaleskinél, valamint Laroche-nak a Varsóban, a Bem-emlékünnepségek[165] alkalmával tett (közbenjárásáért). Örült annak, hogy az esemény incidens nélkül és a lehető legszerényebb ünnepi dísz mellet zajlott le.

Maniu a beszélgetésünk során igen határozottnak mutatkozott. Az olasz–magyar politikával szemben elfoglalt álláspontja (olyan, hogy) amíg ő marad kormányon, Románia részéről semmiféle eltévelyedéstől nem kell tartanunk.

Buzdugan – amikor tegnap kihallgatáson fogadott – Románia külpolitikáját ecsetelve, ugyanazon dolgok miatti nyugtalanságának adott hangot, mint Maniu.

A régenset[167] fölöttébb aggasztja a fegyvertranzitról szóló titkos lengyel–magyar megállapodás, és fölhívta a figyelmemet egy történelmi vonatkozásra, arra, amikor a lengyel király segítséget ígérve Nagy István fejedelemnek a török ellen, hadsereget küldött, amely azonban a románokat támadta hátba.

Olaszországgal kapcsolatban Buzdugan szó szerint a következőket jelentette ki – anélkül, hogy én (bármiképpen is) értékeltem volna az olasz politikát: „Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy olyan kiváló férfiú, (mint) Mussolini azt képzelje, hogy – akár Magyarország támogatását is igénybe véve – (képes lenne) egy Olaszország és Jugo-Szlávia közötti összeütközés kiterjedését megakadályozni.”

A Bethlen gróffal folytatott beszélgetés egyik pillanatában – amely beszélgetésről a mai napon készült, 167. sz. jelentésemben[168] már tudósítottam – a következőket mondtam (ami olyan irányba terelte a társalgást, hogy – azután, amiről most fogok beszámolni – a Magyarország és a kisantantországok közötti kapcsolatokat boncolgassuk):

– Beszédében kikelt „egy olyan záradék ellen, amely a Nemezetek Szövetségéhez beterjesztett szerződésekben szerepel, és amelynek értelmében bizonyos megállapodások részleteinek meghatározása és végrehajtásuk technikai szervezeteknek van fönntartva.” Ezeket – az ön saját kifejezésével élve – „katonai megállapodásoknak” tekinti.[169]

– Azért léptem föl ez ellen a kikötés ellen, mert nem szeretem. Annyira nem szeretem, hogy nem is írom alá.

– Az effajta záradék hiányában még olyasmiről lehet szó, amit – azt hiszem – „vezérkari megbeszélésnek” neveznek.[170]

– Nem hisz nekem? Vegyünk egy példát: azt az Olaszországgal megkötött szerződésünket, amelynek következményeiről oly sokat vitatkoztak. Állíthatom önnek, hogy semmi, de semmiféle katonai egyezményünk nincs Olaszországgal.

– Ezt örömmel hallom. Azoknak, akik efelől érdeklődtek nálam, mindig azt válaszoltam, önt túl intelligensnek tartom ahhoz, hogy adott esetben – kényszerűségből – teljesen elkötelezné magát egy olasz kalandban való részvétel mellett, ami önre nézve súlyos következményekkel járhat.

– De nem ám! Vegyük úgy, hogy vannak közöttünk megállapodások: és akkor vajon mi állna bennük? Például az, hogy tíz hadtestet a rendelkezésemre bocsátanak. Ez sok lenne.

– Tényleg sok lenne. Úgy gondolja tehát, hogy végül nem is kapná meg őket?

– Lehet. Mindenesetre, ha valaki ilyen kötelezettséget vállal, és teljesítésére alkalom nyílik, a dolog súlya – nem számítva egyéb zavaró körülményeket – elbizonytalaníthatja az embert, és az ígéret teljesítése ugyanolyan rossz lelkiállapotot válthat ki, mint a megszegése.

– Mindent egybevetve, hasznosabb tehát, ha az embernek olyan katonai attaséi vannak, akiket szívesen látnak a hadügyminisztériumban meg a vezérkarnál.

A közigazgatási reform július 17-én tartott képviselőházi vitáján Bethlen György gróf, a Magyar Párt elnöke tiltakozott a törvény rendelkezései ellen, amelyek – mint hangsúlyozta – nem állnak összhangban az 1919. január 29-én kihirdetett híres gyulafehérvári határozatokkal, [172]amelyeket Maniu, az erdélyi kormány miniszterelnöke írt alá. Bethlen gróf szerint a gyulafehérvári határozat „nemzeti autonómiát” ígért Erdély különböző „népeinek”.

E kijelentésekre Maniu azon nyomban visszavágott. A miniszterelnök leszögezte, hogy az 1919. január 29[173]-ei határozatban sohasem szerepelt „a nemzeti autonómia”, mindössze a szabad nyelvhasználatot és vallásgyakorlást biztosította a kisebbségeknek. A nemzeti parasztpárt pedig – tette hozzá – mindenkor készen áll arra, hogy ezt az ígéretet teljesítse, és a kormány azt tervezi, hogy a soron következő ülésszakon egy törvénytervezetet nyújt be, amely megadja a kisebbségeknek a szükséges biztosítékokat.

Ezután Maniu támadásba lendült, és a Magyar Pártnak szemére vetette, hogy a „mindenáron való ellenzékieskedés” politikáját követi. Rámutatott, hogy e párt nem képviseli a magyar lakosság „tömegeit”, ezért arra sincs joga, hogy a nevükben szóljon.

Mivel Bethlen gróf nem beszél jól románul, a nevében Dr. Willer József válaszolt, aki megütközését fejezte ki a miniszterelnök agresszív hangneme miatt, és „kirohanását” rossz hangulatának tulajdonította. Mire föl Maniu kijelentette, hogy szavait sem harag, sem ingerültség nem befolyásolta.

Willer rámutatott arra, hogy a magyarok követelései szerények, és hogy a magyar kisebbségek már eddig is bizonyságát adták állhatatos türelmüknek. Kijelentette, a párt törvényhozói jogot formálnak arra, hogy a magyar népesség hiteles és egyedüli képviselőinek tarthassák magukat, ugyanakkor elismerte, hogy bizonyos magyar szavazatok korábban Averesvu /Averesco/ tábornok, újabban pedig a nemzeti parasztpárt listáit gyarapították.

Erre nézve nehéz pontos statisztikákkal szolgálni, azonban tagadhatatlan, hogy a legutóbbi választásokon sok magyar és székely földműves szavazott a nemzeti parasztpárt román képviselőjelöltjeire. Maniu kétségtelenül arra törekszik, hogy árkot vonjon a magyar (arisztokratikus és polgári) oligarchia valamint a Szent István koronájának a tekintélye iránt a mágnásoknál csekélyebb aggodalmat tápláló parasztok közé. Most fordul elő első alkalommal, hogy kártyáit az egész parlament színe előtt ilyen jól láthatóan fölfedte.

Mironescu /Mironesco/ arra kért, (számoljak be) Nagyméltóságodnak a Magyarországnak a keleti jóvátétel kérdésében tanúsított magatartása következtében támadt aggodalmairól. (Hiányzó szó)[174] azt szeretné, hogy Párizsban erősebb nyomást gyakorolnának a magyar küldöttségre.

Ennek érdekében az Sz–H–Sz kormányzat azt indítványozta neki, hogy a hitelező államok közös demarsban kérjék Nagyméltóságod támogatását. Mironescu erre hajlandónak mutatkozott, ám (úgy) gondolja, hogy a demarsot Londonban és talán Rómában is meg kellene tenni.

A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM KERESKEDELMI KAPCSOLATOK ALIGAZGATÓSÁGÁNAK FÖLJEGYZÉSE AZ EURÓPAI ALIGAZGATÓSÁG RÉSZÉRE

A kereskedelmi kapcsolatok aligazgatósága tisztelettel arról tájékoztatja az európai aligazgatóságot, hogy a magyar miniszterelnök[175] egy, a Franciaország és Magyarország közötti gazdasági közeledés lehetőségével kapcsolatos jegyzéket[176] adott át budapesti követünknek.[177]

A magyar kormány Franciaország pénzügyi és műszaki segítségét szeretné elnyerni, többek között az alapításhoz szükséges fölszereléseket olyan magyarországi vállalkozások létrehozásánál, amelyeknek az irányítását vagy az ellenőrzését Franciaország fogja végezni.

Ezek a vállalkozások – amelyek a magyarországi termelés bővítését és új iparágak meghonosítását céloznák – ígéretes lehetőségeket kínálnának a francia iparnak a textil-, a bőr-, a vegyipari, az autóipari és az alumíniumágazatban.

A de Vienne-nek átadott jegyzék értelmében a fölsorolt ágazatoknak nem csak vámvédelmet biztosítanának, hanem jelentős adókedvezményeket, külön szállítási kedvezményeket, elsőbbséget a hivatalos megrendeléseknél, vámmenteséget a berendezések, a nyersanyagok, valamint a félkész termékek számára, amelyek Magyarországon nem állnak rendelkezésre, és végül – kivételes esetekben – pénzügyi támogatást az állam részéről.

A kereskedelmi minisztérium – ahová Bethlen gróf ajánlatát a minisztérium korábban már átküldte – azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a javaslatokat a legközelebbi francia–magyar tárgyalások alkalmával jóindulatú vizsgálat tárgyává lehet tenni. A kereskedelmi kapcsolatok aligazgatósága – amely mindazonáltal úgy ítéli meg, hogy többek között a francia–magyar pénzügyi együttműködést illetően kellő óvatosságot kell tanúsítanunk – a mellékelt türelmet kérő választ[178] juttatta el az említett minisztériumnak.

A kereskedelmi kapcsolatok aligazgatósága nagyon hálás lenne az európai aligazgatóságnak, ha beszámolna neki a magyar javaslatokkal kapcsolatban esetleg fölmerült – kizárólag politikai természetű – észrevételeiről.

BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTER BONNEFOUS FRANCIA KERESKEDELEMÜGYI MINISZTERNEK

1929. szeptember 4-ei levelében[179] volt szíves megosztani velem azokat az észrevételeit, amelyek a magyar kormány önhöz eljuttatott jegyzékének[180] tanulmányozása közben merültek föl, és amelyben Bethlen gróf a Franciaország és Magyarország közötti gazdasági közeledés lehetőségét helyezi kilátásba.

Van szerencsém tájékoztatni arról, hogy minisztériumom jelenleg a magyar miniszterelnök javaslatai által fölvetett politikai természetű kérdéseket – többek között Magyarország esetleges pénzügyi támogatását – vizsgálja. A különböző osztályokon folyó munka eredményeiről föltétlenül értesíteni fogom.

Már most szeretném fölhívni a figyelmét arra, hogy a jelenlegi körülmények között – és különös tekintettel egy ilyen politikának a „keleti jóvátétellel” kapcsolatos tárgyalásokra gyakorolt lehetséges kihatásaira – csak kellő óvatossággal szabad fogadni a budapesti kormány evvel kapcsolatos ajánlatait.

Megjegyezni kívánom, hogy a magyar kormány ajánlatai első látásra – kizárólag a gazdasági szempontokat vizsgálva – sem csak előnyöket kínálnak a Magyarországgal való kereskedelmi kapcsolataink fejlődése szempontjából. Többek között a Bethlen gróf jegyzékében említett vámvédelem azokat az ágazatokat illetően, amelyek megteremtésébe a francia tőkét és technikát a magyar miniszterelnök érdekeltté kívánja tenni, megítélésem szerint bizonyos veszélyekkel járnának exportunkra nézve. E pontra is szeretném külön fölhívni a figyelmét.

A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM EURÓPAI ALIGAZGATÓSÁGÁNAK FÖLJEGYZÉSE A KERESKEDELMI KAPCSOLATOK ALIGAZGATÓSÁGA RÉSZÉRE

A kereskedelmi kapcsolatok aligazgatósága október 25-ei följegyzésében[181] kérte az európai aligazgatóságnak a magyar kormány kérelmével kapcsolatos állásfoglalását, amelyet az a budapesti francia követnek[182] átadott jegyzékben fogalmazott meg, és amelyben a francia kormány pénzügyi és műszaki segítségét kéri többek között az alapításhoz szükséges fölszerelések formájában olyan magyarországi vállalkozások létrehozásánál, amelyeket Franciaország irányítana vagy ellenőrizne.

A kereskedelmi kapcsolatok aligazgatóságára tartozik annak eldöntése, hogy célszerű-e iparunk érdekében a magyar javaslatokat vagy egy részüket kedvezően elbírálni.

Egy ilyen jellegű együttműködés politikai szempontból kétségtelenül kívánatos lenne. Ha ugyanis a magyarokban olyan érzést keltünk, hogy nem vagyunk közönyösek országuk iránt, és ha figyelmüket gazdasági részletkérdésekkel kötjük le, akkor talán sikerül őket eltántorítani attól, hogy politikai elégtételt követeljenek, ami csak a békeszerződések fölrúgásával volna lehetséges. Ha viszont visszautasítjuk ezt az együttműködést, avval éppen ellenkezőleg a szembenállás állandósult állapotába vetnénk őket vissza, és olyan hatásoknak tennénk ki őket, amelyek nem kimondottan a béke megőrzését segítik elő.

Ha ez az álláspont érvényesülne, akkor természetesen célszerű lenne kihasználni azon tényt, hogy a magyar kormány a kérelmező, és bizonyos föltételeket kellene neki szabni.

E vonatkozásban nem tekinthetünk el Magyarországnak a jóvátétel kérdésében újabban tanúsított hajthatatlan magatartásától, amelynek politikai szempontból az a jelentősége, hogy egyértelműen jelzi a magyar kormány arra irányuló szándékát, hogy nyitva tartsa azokat a nyugtalanító kérdéseket, amelyek a szomszédaival fönnálló kapcsolatait mindeddig folyamatosan mérgezték.

Következésképpen az európai aligazgatóság úgy ítéli meg, hogy a francia kormánynak budapesti képviselője közvetítésével egyértelműen a magyar vezetők tudomására kellene hoznia, hogy habár elvben hajlandó a gazdasági együttműködés útjára lépni, ezt csak avval a kifejezett föltétellel teszi meg, hogy Magyarország föl fog hagyni a keleti jóvátételi bizottság keretén belül tárgyalt kérdések rendezésének akadályozásával. Tekintve, hogy de Vienne jelenleg éppen Párizsban időzik, célszerű lenne, ha még november 15-ére kitűzött, Budapestre való visszautazása előtt ilyen értelmű utasításokkal látnák el.

Ugyancsak meg kellene tenni a szükséges óvintézkedéseket, hogy az ekképpen Magyarországnak nyújtott támogatás ne öltsön olyan jelleget, hogy nyugtalanságot kelthessen a kisantantországokban, és részükről [...][183] tiltakozást váltson ki.

A legutóbbi jelentéseimben – többek között a 140–142. sz. táviratomban[184] – összefoglaltam a jóvátétel kérdésében elfoglalt magyar álláspontot, legalábbis annak a közvélemény számára a párizsi értekezlet berekesztésekor közzétett változatát. A sajtó néhány hete már határozott hangú választ adott Sauerweinnek a Matinban, illetve Pertinaxnak az Écho de Paris-ban megjelent – itt Magyarországgal szemben igazságtalannak tartott – cikkeire. A Matin megnyilvánulása annál is nagyobb visszatetszést keltett, mert némi naivitással úgy képzelték, hogy learathatják annak a szívélyes fogadtatásnak a gyümölcseit, amelyben napilapunk főigazgatóját Budapesten részesítették (lásd 235. sz. jelentésemet[185]). És ezt a csalódást most még jobban elmélyíti a Temps november 13-ai cikke, melynek egy része – egyébként visszafogott hangnemben – a magyarok „obstrukcióját” tárgyalja, mégpedig szerintem teljesen a valóságnak megfelelően. Az összes újság a leghatározottabban és fölényeskedő modorban utasítja vissza népszerű lapunk gyanúsításait. Mindössze két, ez alkalommal kifejtett nézetre kívánom fölhívni a figyelmet: „komolyak és visszavonhatatlanok” azok a hivatalos nyilatkozatok, amelyek a magyarok bármiféle újabb tehervállalásának lehetetlenségét hangsúlyozzák; másrészről pedig a „súlyos gazdasági helyzetre” való tekintettel a kormánynak a megszerzett pozíciókból történő bármiféle „visszavonulása” bukásához vezetne, mindazon „kiszámíthatatlan következményekkel” egyetemben, amivel ez járna. Az effajta, meglehetősen hiábavaló „zsarolás” nem érdemel különösebb figyelmet, hiszen a jelenlegi kormányzat hatalomban maradása mindent egybevetve nem igazán fontos Magyarország hitelezőinek. Egyébként több helyről is olyan információhoz jutottam – amelyet fenntartással továbbítok Nagyméltóságodnak –, hogy Bethlen gróf – abban az esetben, ha országa a hágai értekezleten meghátrálni kényszerülne – állítólag a hatalomról való lemondásra készül, eltökélten arra, hogy idővel visszatérjen.

Akárhogy áll is a dolog, a hivatalos körök nyilatkozataikban továbbra is hajthatatlanságukat hangoztatják. Korányi Frigyes báró, a Párizsból most hazatért magyar küldöttség vezetője a „8 Órai Újság” című esti kormánylap november 15-ei számában jellegzetesen ilyen értelmű kijelentéseket tett. A Magyarországgal folytatott tárgyalások – mutatott rá – a kisantant által megszabott föltételek miatt futottak zátonyra, amely föltételeket sajnálatos módon 11 – támogatását előzetesen megígérő – állam képviselői védelmeztek. A hitelező államok conditio sine qua nonja az volt, hogy Magyarország önkéntesen elvállalja jóvátétel fizetését 1943-tól 1966-ig, a jelenleginél magasabb bázison, valamint hogy lemond a trianoni békeszerződés 250. cikkében foglalt kedvezményről. Korányi báró mindazokat a – minisztérium által ismert – érveket fölsorakoztatta, amelyek miatt ezt az álláspontot a magyarok nem fogadhatják el. Egyébként azt hangsúlyozta, hogy az „őszintén megegyezésre törekvő” magyar kormány a jóvátételi bizottságnak különösen békülékeny javaslatot tett, amelyet még csak meg sem tárgyaltak. Ezután a volt párizsi magyar követ a következőket jelentette ki: „A jóvátételi bizottság célja tehát nyilvánvalóan az volt, hogy rákényszerítse Magyarországot: járuljon hozzá ahhoz, hogy a kisantant megsértse a békeszerződést. Ez volt a fő célkitűzés; a jóvátételről való esetleges megállapodás Budapesttel csak másodlagosnak számított.” Fölidézve az optánsok kérdését, és a kárpótlásukra Párizsban tett megoldási javaslatot, Korányi báró „félelmetesnek” nevezte, „hogy tíz évvel a háború befejezése után még mindig azokat a módokat kutatják, hogyan lehetne az egyik állam zsebéből néhány milliót kihúzni, és egy másikéba átrakni”. Ezt követően azokra az állítólagos indiszkréciókra tett célzást, amelyeket román újságok követtek el a legutóbbi tárgyalások során, úgyszintén Sauerwein és Pertinax cikkeire. „A jóvátétel és a háború pénzügyi fölszámolásának a kérdését – jelentette ki összegzésképpen – tehát a valószínűleg januárban összeülő hágai értekezlet vitatja majd meg... Lehetetlenségnek tartom, hogy a jóvátételi bizottság magára vállalja a párizsi konferencia által neki szánt szerepet: azt, hogy úgy végezze ki Magyarországot, mint ahogyan a hóhér tenné a bűnössel, akit a bíró a kezére juttatott.”

A „Pester Lloyd” – átvéve a „Neue Freie Presse” november 9-én közölt belgrádi jelentését, amelynek eredeti szövegét[186] mellékelten megküldöm Nagyméltóságodnak – arról tudósított, hogy az egymás közötti kapcsolatok javítása érdekében Jugoszlávia és Magyarország között nem hivatalos tárgyalások folynak. A megbeszéléseket – abban az esetben, ha eredményesen zárulnak – a „magyar–jugoszláv barátsági politika” megvalósítását célzó hivatalos kapcsolatfölvétel fogja követni. Mindkét országnak a másik államban működő diplomáciai képviseleténél változtatásokat fognak foganatosítani. Ami a mostani budapesti jugoszláv követet[187] illeti, úgy tudni, hogy a helyét Prica tengernagy foglalja majd el.

Ezt az értesülést egy félhivatalos magyar jegyzék nyomban cáfolta, amelyet a Temps is közölt.

Mindamellett szükségesnek tartottam, hogy az ügyről érdeklődjem a jugoszláv követnél, akinek a szavait a következőkben foglalom össze. Luković /Loukovitch/ tudomása szerint Magyarország és Jugoszlávia között sem Belgrádban, sem másutt nem folyik semmiféle politikai természetű tárgyalás. Félhivatalos vagy magánjellegű megbeszélések tényéről sincsen információja. Mindössze annyit közölt, hogy a nemrégiben megkötött magyar–jugoszláv kereskedelmi egyezmény ratifikációs okmányainak kicserélése néhány nappal korábban Budapesten megtörtént, és hogy egyébiránt e fővárosba kevéssel ezelőtt egy jugoszláv bizottság érkezett avégett, hogy az új megállapodás hatálybaléptetésével kapcsolatos tennivalókat – többek között az állategészségügyi kérdéseket – tisztázza; és végül hogy a közelmúltban egy magyar–jugoszláv magánjogi megállapodást írtak alá Belgrádban. Beszámolt kormánya azon törekvéséről – mellyel kapcsolatban a legteljesebb egyetértésemről biztosítottam –, hogy „a lehetőség szerint minél jobban elhárítsa az akadályokat gazdasági szempontból Magyarország és Jugoszlávia között”, ugyanakkor fontosnak tartotta kinyilvánítani az Sz–H–Sz Királyságnak a magyar kérdésben a többi kisantantállam iránt tanúsított szolidaritását. Magával az újsághírrel kapcsolatosan Luković azt mondta, hogy azért a felelősséget a budapesti kormány Jugoszláviára hárította. Egyébként általa megbízhatónak ítélt forrásból tudomására jutott, hogy a budapesti külügyminisztérium sajtószolgálata nem kívánta cáfolni az értesülést, és csupán az olasz követség – Bethlen grófnak a sajtóosztályon való személyes közbeavatkozását kiváltó – sürgős föllépésének engedve visszakozott. Ha ez az eset tényleg így történt, akkor érdekes és jól jellemzi az olasz és a magyar kormány között jelenleg fönnálló kapcsolatok természetét.

Bethlen gróf nekem tett kijelentéseit és Walko kiegészítő információit a következőkben foglalhatom össze:

„1. A magyar kormány nem mondhat le a trianoni békeszerződés 250. cikkében foglalt kedvezményről. Ez a cikk – kinyilvánítva a magyar állampolgároknak a volt monarchia területein fekvő javai, jogai és érdekei fönntartását, hasonlóképpen a vegyes döntőbíróságokhoz való föllebbezés lehetőségét, amennyiben az utódállamok e javakat károsító rendelkezéseket hoznának – nem csak hogy szentesíti a magyar állampolgárok tulajdonjogait, hanem számolva a trianoni szerződésben – mint minden korunkbeli egyezményben – szereplő választott bírósági záradék által biztosított mozgástérrel, óvintézkedést léptet életbe a szerződés megszegésének megakadályozására.

A szomszédos államok által a magyar állampolgárok ellen tíz éven keresztül folytatott alattomos háború a bizonyíték arra, hogy erre az óvintézkedésre szükség van és továbbra is szükség lesz. Azonkívül a mostani peres ügyek rendezésével egyáltalán nem szűnne meg a mind ez ideig tiszteletben tartott javakra és érdekekre leselkedő veszély, amely ellen – a 250. cikk megszüntetésével – többé semmilyen védelem nem lenne.

Az a hajthatatlan magatartás, amelyet a szomszédos államok a keleti jóvátételről folyó tárgyalások megkezdése óta tanúsítanak számos olyan vitás kérdésben, amelyekben a barátságos megegyezés folyamatban volt, megerősíti azt a meggyőződést, hogy ha ezt a cikket eltörölnék, a jogaikban megsértett magyar állampolgárok többé semmiféle elégtételre nem számíthatnának.

Másrészről – tekintettel nem csupán a jogesetek, hanem a lehetőség szerint létrejövő megoldások változatosságára és különbözőségére (és e megoldások) gyakran létre is jönnek, semhogy a vegyes döntőbíróságig kelljen elmenni, mégpedig egy olyan (természetű) kompromisszum formájában, hogy az alperes állam ne kényszerüljön pénzáldozatot hozni) – a magyar követeléseknek pénzben való fölbecsülése valamely egységesen alkalmazott szabály szerint gyakorlatilag lehetetlen.

Következésképpen gyakorlatilag lehetetlen azoknak a károknak az értékét összegszerűen megállapítani, amelyeket a magyar javak és érdekek még a jövőben elszenvedhetnek.

2. A magyar kormány úgy ítéli meg, hogy 1943-tól már nem kell jóvátételt fizetnie. Ezt illetően azokra a szóbeli, ám egyértelmű biztosítékokra hivatkozik, amelyeket Bethlen gróf Genfben, 1923-ban, a Nemzetek Szövetségének kölcsönével és a jelenleg érvényes fizetési mód kidolgozásával kapcsolatos tárgyalások alkalmával „(több) oldalról” (és nevezetesen angol [hibás írásjelek][189]) kapott. Bethlen gróf e biztosítékok hatására állt el a román hadsereg által okozott károkért és az általa elrendelt beszolgáltatásokért igényelt kárpótlás iránti magyar követeléstől (az 1924. január 25-én kelt levél).[190] Egyébként semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Magyarország jóvátételi számlájának a javára írandó összegekbe beleszámítandók:

A. Az azon államok területén található állami javak és birtokok, (valamint ezek) volt tartozékai, amelyeknek ezeket átengedték (a békeszerződés 191. cikke); még magának a kisantantnak a becslése szerint is – amelyet pedig nem lehet avval vádolni, hogy Magyarország javára túlozna – e javak értéke (meghaladja) a 3 000 000 000 aranykoronát.

B. A román hadsereg által okozott, föntebb már említett károk és az általa elrendelt beszolgáltatások, amelyeket a nemzetközi bizottság 2 000 000 000 (hiányzó szó)[191] -ra értékelt.

E három rovat végösszege jóval meghaladja például annak a jóvátételnek az összegét, amelyet most követelnek Bulgáriától.

3. Mindazonáltal magától értetődik, hogy a magyar kormányzatnak – amely a jóvátételi bizottság szabad rendelkezésére bocsátja az 1943-ig általa jóvátétel címén folyósított összegeket – nincs semmi kifogása az ellen, hogy ezen összegeket a szomszédos államoknak – az általuk hasznosnak ítélt célra – juttassák.

Másrészt a magyar kormány hajlandó 1943-tól 1966-ig bizonyos évi törlesztést fizetni.

Ezek az annuitások – mivel fölfogása szerint nem kártérítésnek, hanem elszámolásnak tekintendők – a volt Monarchia azon ügyei rendezésére szolgálnának, amelyekben a vegyes döntőbíróságokhoz való föllebbezés lehetőségéről nem történt intézkedés. Jóllehet kellőképpen erős jogi pozíciójának köszönhetően módját ejthetné, hogy e rendezések közül többet vagy (hiányzó szó),[192] vagy a többieket hosszú ideig késleltesse, a magyar kormány így kívánja bizonyítani, hogy ő is a múlt fölszámolására törekszik, és a szomszédos országokkal – a lehetőségeihez mérten – minden (súrlódási) pont fölszámolását szeretné elérni.”

Összefoglalva: Bethlen gróf – miközben állhatatosan tagadja, hogy arra készülne, hogy méltósággal távozzon a kormány éléről, megőrizve ekként presztizsét, valamint a lehetőséget a hatalom visszavételére, miután valaki más elintézte a jóvátétel ügyét – úgy nyilatkozott, hogy nem tudja a parlamenttel és a közvéleménnyel elfogadtatni egyrészt a 250. cikkről való lemondást, másrészt egy olyan megoldási módot, amely azt a látszatot keltené, hogy maga a magyar állam kártalanítja állampolgárait. „Az adókkal megnyomorított adófizető, akinek az utóbbi időben sokat romlott a gazdasági helyzete, nem nyugodna bele abba, hogy az ezekből az adókból származó bevételek egy része szemmel láthatólag az állampolgároknak egy olyan osztályát gyarapítja, amelyet a nemzet többi részéhez (képest) kiváltságosnak tekintenek. Az a politikus, aki vállalkozna erre a föladatra, biztosan belebukna.”

Bethlen gróf és Walko mindamellett több ízben is megerősítették, nagyon kívánatosnak tartják, hogy közös egyetértésben (folytassuk) tovább az általuk annyira óhajtott megoldás keresését.

A magyar miniszterelnök kész vagy Hágában, vagy lehetőség szerint inkább előtte, Párizsban minden olyan kiegészítő magyarázattal szolgálni – evvel is bizonyságát adva jó szándékának –, ami elősegítheti az ügy megoldását.

A magam részéről úgy vélem, e magyarázatok hasznosak lennének. Jobban megvilágít(anák) a magyar kormány álláspontját és magatartásának mozgató rugóit, mint ahogyan az nekem – akár magyarázatomat túlságosan hosszúra nyújtva is – sikerülne. Ráadásul Bethlen gróf – ahogyan én látom – Magyarországon mindenki másnál alkalmasabb arra, hogy felelőssége teljes tudatában és a kedvező alkalom kihasználásához szükséges érzék birtokában tárgyaljon a kérdésről.

Jóllehet, erre nézve ő semmilyen közelebbi fölvilágosítással nem szolgált nekem, úgy értettem, hogy az éves „elszámolási” részletek összege 10 000 000 aranykorona lehetne. Ezt az adatot a legteljesebb fönntartással adom meg.

Bethlen gróf, akivel kevéssel ezelőtt találkoztam, ismét beszélt a jóvátételről.

A döntőbírósági eljárás kérdésével kapcsolatban ezt mondta: „Ha mindenképpen ragaszkodnak a vegyes döntőbíróságok megszüntetéséhez, részemről avval a két föltétellel hajlandó vagyok ezt elfogadni:

1. hogy a folyamatban levő peres ügyeket a jelenleg érvényben levő eljárásnak és jogszolgáltatásnak megfelelően folytatják le (egyébként közös megegyezéssel meg lehetne állapodni arról, hogy ezeket a peres eljárásokat egy bizonyos határidő lejárta után szabályszerűen lezárják);

2. hogy a jövőben sorra kerülő peres ügyeket illetően a békeszerződés 250. cikke alapján történő föllebbezést egy másik – számunkra az összes garanciát ténylegesen biztosító – döntőbírósági klauzulával helyettesítsék.

Ami az ügy többi részére vonatkozik, a magyar miniszterelnök megismételte a november 23-ai, 150–158. sz. táviratomban[193] már idézett kijelentéseit. Továbbá azt is elmondta, hogy milyen körülmények között kapott 1923-ban szóbeli biztosítékot arra nézve, hogy 1943-tól Magyarországnak már nem kell jóvátételt fizetnie.

Úgy tervezi, személyesen utazik Hágába, „amennyiben a magyar kormányt meghívják”.

A keleti jóvátételi értekezleten részt vevő olasz küldöttek, Brocchi és Buti megérkeztek Budapestre.

A sajtó – amely félhivatalos jellegű közleményben kommentálja a „Corriere della Sera” értesülését, mely szerint ezek az urak „Grandi kezdeményezésére” utaztak Magyarországra, „mégpedig azért, hogy a magyar jóvátétel kérdését a magyar kívánságok kérdésével összefüggésben tanulmányozzák, tekintettel a nemsokára megnyíló második hágai konferenciára” – „szívélyesen üdvözli őket az egész ország nevében”. A lapok szerint ez az utazás „az első szerencsés lépésnek tekinthető, amely Magyarországnak szóló ígérettel van tele”; és semmi kétségük afelől, hogy ezeket a küldötteket „az igazságnak minden előítélettől mentes szeretete” lelkesíti, és ennek a zálogát „olaszságukban” látják, ami egyértelmű mindannak a megértésével, ami magyar.

A külügyminiszter[194] váratlanul úgy határozott, elutazik Párizsba, ahova 19-én reggel fog megérkezni. Az (utazás) (amelyről a sajtónak semmiféle közleményt nem adtak ki) indoka – (amint nekem) elmondták – az, hogy mivel (a) keleti jóvátétel szakértői ismét összegyűltek, és értekezletük valószínűleg a hét végéig fog tartani, Walko újból (találkozni) akart a magyar szakértőkkel. Ezenkívül nagyon szeretne „tárgyalni a francia kormány tagjaival”, többek között Nagyméltóságoddal és Loucheurrel. Párizsi útját még az ünnepek előtt akarta lebonyolítani, hiszen az ünnepek alatt nehezebben lehet (a) megbeszélésekre alkalmat (találni).

Az olasz küldöttek – akikről 172–173. sz. táviratomban[195] írtam – közül az egyik (hibás írásjelek)[196] betegség miatt itt (maradt), 15-én hazautazott, miután „megbízásának eleget tett, amely abból állt, hogy pontosan megismerkedjen a magyar állásponttal”.

A háborút követő első években Kelet–Európában egyetlen jelentős politikai szerződés jött létre, a kisantanté. Ennek a megállapodásnak a hordereje mindenki számára nyilvánvaló volt. Három ország – amelyek közül az egyik a háború következtében alakult meg, a másik kettő pedig a háború következtében növelte meg területét – úgy érezte, veszélyeztetett helyzetben van; többek között Magyarország követeléseitől ijedtek meg. Ezért összefogtak, hogy közös érdekeiket jobban meg tudják védeni. És mivel Franciaország különösen fontosnak tartotta a békeszerződések betartását, és mivel e három ország amúgy is nagyon jó kapcsolatokat ápolt Franciaországgal, maga a kisantant is a mi hatókörünkbe került.

A keleti és közép-európai olasz politika nem volt ennyire világos. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy Jugoszlávia ellen dolgozott. Mellesleg ez teljesen természetesnek tekinthető, hiszen e két államnak területi vitái vannak. E szembenállást leszámítva, az olasz politika irányvonalát nehezen tudtuk kitapintani. Tanúi lehettünk különböző politikai sakkhúzásoknak Magyarországon, Bulgáriában, ám anélkül, hogy pontosan ismerhettük volna, mi célt szolgálnak. Olaszország – némi vakmerőség árán – csakhamar eléggé erős pozíciókat szerzett magának Albániában, amelyek megőrzését két egyezménnyel biztosította magának – már amennyire ez Albániában lehetséges. E magatartása többé-kevésbé megfelelt az Olaszország és Jugoszlávia között fönnálló ellentéteknek. A szintén megállapodással megpecsételt olasz–török közeledés láttán azonban az ember már inkább zavarba esett, hiszen még kevéssel azelőtt is azt hihettük, hogy Olaszország nem adja teljesen föl Kis-Ázsiára vonatkozó korábban kialakított meggyőződését.

1927-ben az is kiderült, hogy Olaszország közeledni próbál Görögországhoz, amelytől pedig – látszólag – eléggé új keletű emlékek választották el: a korfui ágyúzás csak 1923-ban történt; a Dodekániszosz-szigetek megszállására még a Balkán-háborúk idején került sor, ám ezeket Görögország azóta is folyamatosan magának követeli. Ennek ellenére Görögország 1928-ban szerződést kötött Olaszországgal, amelynek a tartalma nem igazán jelentős, azonban Venizelosz által történt aláírását egy sor olyan megnyilvánulás követte, amelyek mind arról tanúskodtak, hogy a két ország meglehetősen szoros szövetségre lépett egymással.

A megdöbbenésünk még el sem múlt, az olasz–görög szerződésen a tinta még meg sem száradt, amikor Görögország végre úgy határozott, rendezi a nézeteltéréseit Szerbiával, korábbi szövetségesével, amellyel azonban a Szalonikire vonatkozó részletkérdések miatt vitái voltak.

Csak azért kívántam röviden fölidézni e mindenki által ismert tényeket, hogy a kisantant-megállapodásokat szembeállítsam azon két hatalom politikájának kibogozhatatlan szálaival, amelyek közül az egyik Machiavellinek, a másik a leleményes Odüsszeusznak a hazája. Kétségkívül nem kevés ügyesség szükséges ahhoz, hogy valaki mindkét oldal felől képes legyen magát bebiztosítani, márpedig az utóbbi idők görög politikáját csakúgy, mint az olaszok keleti politikáját bizony evvel lehetne a legjobban jellemezni. Mindamellett e játék közben kínos helyzetek adódhatnak, ha a különböző országok a körülmények nyomására álláspontjuk tisztázására kényszerülnek. Márpedig úgy látszik, Hágában valami ilyesmire került sor. Olaszország Bulgáriával szemben nem állt ki elég hathatósan Görögország mellett, de támogatása ahhoz éppen elégnek bizonyult, hogy Bulgária megnehezteljen. A válasz szerint ez azért történt így, hogy megtréfálják Burovot /Bouroff/, ám előbb vagy utóbb csak el kell majd a kétértelműséget oszlatni. Görögország sem nagyon örül az Albániának – a görögséget is érdeklő bizonyos ügyekben – nyújtott túlságosan is erőteljes támogatásnak. Itt is színt kell majd egy napon vallani. És ha elérkezik a pillanat, a görögöknél kevésbé bonyolult lelkületű szerbek is fölteszik majd a kérdést: most mihez is tartsuk magunkat? Törökország, Görögország és Olaszország egymáshoz viszonyított helyzete hasonló kommentárokra adhat alkalmat

Noha ezek a különböző ügyek Franciaországot nem érintik – kivéve a görög–szerb egyezményt, amelynek megkötését kívánatosnak tartjuk –, ezen észrevételekre mégis érdemes fölfigyelnünk. A ravaszkodó bizalmatlanság politikája, amelyben az egyes feleknek úgy adnak biztosítékot, hogy igazából egyik mellett sem kötelezik el magukat: ez az a magatartás, amelyet Görögország követ. Egyébként úgy hiszem, ez megfelel a nép szellemének.

Párizsi tárgyalásain Walko nagyjából teljes egészében azt az elgondolást visszhangozta, amelyet Bethlen gróf a magyar jóvátétel rendezésével, valamint a Magyarország és a kisantant közötti pénzügyi perlekedésekkel kapcsolatosan önnek korábban már kifejtett.

Egyebek mellett közölte, hogy a magyar kormány nem kötelezheti el magát arra, hogy 1943 után is jóvátételt fizet, sem arra, hogy fölhagy a 250. cikkre alapozott követeléseivel, továbbá arra sem, hogy a jövőben lemond az e cikkben foglalt kedvezményről.

Mivel a kisantanthatalmak beleegyezésüket kifejezetten a jóvátételi követeléseik, valamint a 250. cikk folyományaként meglevő adósságaik közötti kompenzációtól teszik függővé, avval kell számolnunk, hogy Hágában minden barátságos megegyezés kizárt, ha a magyar kormányzat nem változtat álláspontján.

Walko figyelmét fölhívtuk arra, hogy Magyarország számára kivételes alkalom kínálkozik jóvátételi adósságának végérvényes rendezésére, tekintettel az összes hitelező országnak az általános rendezést célzó törekvésére, valamint arra az áldozatra, amelyet ennek érdekében készek meghozni úgy, hogy – a megegyezést elősegítendő – lemondanak a magyar jóvátételnek az 1943 után őket megillető részéről.

Arra is emlékeztettük, hogy ha nem sikerül barátságos egyezségkötést elérni, akkor – már csak a békeszerződésekben a német és a magyar jóvátételi adósságok között megállapított kölcsönös függés miatt is – szükség lesz arra, hogy haladéktalanul kérjék a jóvátételi bizottságot, hogy állapítsa meg Magyarország adósságát 1943 utánra nézve.

Ez az újabb és kétségkívül meglehetősen súlyos teher nyilvánvalóan befolyásolni fogja Magyarország hitelképességét, így avval a veszéllyel jár, hogy akadályozza gazdasági fejlődését.

A külügyminiszter – noha elismerte ezen észrevételek megalapozottságát és horderejét – megerősítette, hogy nincs olyan magyar kormány, amelyik a parlamentben képes volna egy olyan egyezményt elfogadtatni, amelyik 1943 után is jóvátételi fizetést ír elő.

Walko álláspontja egyetlenegy kérdésben – mégpedig a magyar állampolgárok követeléseinek szabályozását illetően – változott meg a magyar kormány eddigi magatartásához képest.

A külügyminiszter azt indítványozza, hogy a vegyes döntőbíróságok ítélkezését egy néhány hónapos időtartamra függesszék föl, és hogy a két fél ez alatt az idő alatt próbáljon meg a lehető legtöbb peres ügyre barátságos egyezségkötéssel megoldást találni. A határidő lejártával a peres eljárások tovább folytatódnának, ám ekkor a magyar kormány hozzájárulna ahhoz, hogy a többi érdekelt kormánnyal együtt megvizsgálják, van-e lehetőség a hozandó ítéletek teljes perértékének a korlátozására.

Ezek a javaslatok valószínűleg a kisantant részéről megfogalmazott komoly ellenvetésekbe fognak ütközni.

Walko beszámolója teljesen megegyezett azokkal az információkkal, amelyeket ön volt szíves rendelkezésemre bocsátani, és amelyekért köszönetet mondok. A figyelemből következtetve – amellyel szavait hallgatták, és amelynek nagyon örült – abban reménykedik, hogy megértették, milyen nehéz helyzetben van a magyar kormány.

Ugyanezt tapasztaltam Bethlen gróf részéről is. Semmilyen újabb javaslatot nem tett, mert – ahogy mondja – nincs abban a helyzetben, hogy ilyesmivel előálljon. De azt állítja, nagyon szeretné, ha a 250. cikk alapján folyó peres ügyek a lehető leghamarabb rendeződnének, mégpedig az ön említett távirataiban jelzett értelemben, és úgy látszik, anyagi áldozatot is hajlandó hozni avval a föltétellel, hogy ezeket „elszámolási” kifizetésnek tekintik.

Bethlen gróf még megjegyezte: „reméli”, hogy az olaszoktól támogatást kap. Úgy vélem, arra számít, ha nem sikerül megegyezni, akkor a keleti jóvátétel ügyét el lehetne különíteni, és a későbbiek során lehetne tárgyalni róla. Bethlen gróf 13-án érkezik Hágába, Walko két nappal később.

Amint hallom, itt úgy gondolják, hogy egy fegyveres összeütközés esetén Magyarország ez idő szerint Csehszlovákiát tartja legfőbb ellenfelének, és hogy a magyar mozgósítási és hadműveleti terveknek megfelelően csaknem az egész magyar katonai erőkifejtés errefelé irányul. Az itt rendelkezésre álló értesülések szerint a magyar vezérkar abból indul ki, hogy háború esetén a jugoszláv erőket Olaszország kötné le, Romániát pedig elegendő volna kisebb létszámú katonasággal szemmel tartani, tekintettel a román hadsereg szervezetlenségére, elégtelen fölszerelésére és az ottani nehézkes mozgósításra. Itt azt is tudni vélik, hogy mindezekről az előrejelzésekről, valamint a mozgósítási és hadműveleti tervek összes változatairól megbeszélések folynak Budapest és Róma között. A magyar és az olasz vezérkar két hipotézist tanulmányozott. Az egyik szerint a magyarok északnyugati irányban, tehát Pozsony /Bratislava/ és a Tátra felé támadnának; a másik egy olyan hadmozdulat volna, amely – éppen ellenkezőleg – a magyar csapatoknak az olasz hadsereggel Horvátországon át történő – minden mást megelőző – egyesítését célozná. A magyarok állítólag az első, míg az olaszok a második változatot támogatják.

Figyelembe véve, hogy általában a csehek értesülései megbízhatóak, jó esély van rá, hogy az előbbiek megfelelnek a valóságnak. Egyébként is nagyon valószínűek.

Ha pontosnak fogadjuk el őket, akkor abból az következik, hogy a Magyarország és Olaszország között megvalósult közeledés és egyre szorosabb együttműködés korántsem olyan ártalmatlan, mint amilyennek Budapesten és Rómában próbálják föltüntetni.

És ez nem az egyedül levonható következtetés. Hiszen ezek az értesülések arra is rávilágítanak, mennyire sajnálatos Románia katonai erejének meggyöngülése, amely a belpolitikai válság és az országot hatalmába kerítő szervezetlenség következtében jött létre. Fölmerül a kérdés, hogy – az olasz és a magyar vezérkar által tanulmányozott lehetőségekre való tekintettel – nem volna-e célszerű – amint ezt már korábban is megtettük – fölnyitni a románok szemét, és rámutatni azokra a veszélyekre, amelyek fölkészületlenségük és ingatag belpolitikai helyzetük miatt fenyegetik a Közép- és Kelet-Európában kialakult állapotokat.

Ezen túlmenően, a szóban forgó információk fényében gyanakvásra ad okot az Ausztria és Olaszország között megvalósult közeledés. Nemigen vonhatjuk kétségbe, hogy Olaszország – a kisantant és különösen Jugoszlávia iránti gyűlöletétől vezérelve – éppen a volt ellenséges államokat – Magyarországot, Bulgáriát, Ausztriát – választotta csatlósul Közép- és Kelet-Európában. Márpedig Ausztria területén keresztül az olasz csapatok könnyen fölvonulhatnak, hogy Jugoszláviát, Horvátország elkerülésével rohannák le ,vagy hogy úgy egyesüljenek a magyar csapatokkal, hogy ne kelljen Horvátországon átvonulni. E lehetőséggel számolnunk kell, mint olyan indokkal, amely arra ösztökélheti az olasz kormányzatot, hogy politikai szövetségre törekedjen Béccsel.

Beneš arról tájékoztatott, hogy Hágában hosszas megbeszélést folytatott Bethlen gróffal. A magyar miniszterelnök azt mondta neki, Magyarország a három kisantantállam közül a legkönnyebben Csehszlovákiával tudna megegyezni, mivel kettejük között nincsen jelentősebb súrlódási pont. Hozzátette még, hogy sem kormánya, sem országának a közvéleménye nem viseltetik elfogultsággal Beneš személye iránt, hacsak nem amiatt, mert a kisantant vezető tényezője. Beneš erre azt válaszolta, hogy a maga részéről Csehszlovákia készséggel hajlandó nagyon jó egyetértésben élni Magyarországgal, ám az egymás közötti jobb kapcsolatok magától értetődően együtt járnának a Magyarország és a kisantant egésze közötti kapcsolatok javulásával. Bethlen gróf ezután rámutatott, Magyarország nem haragszik Jugoszláviára, azonban az olasz–magyar szövetség – amelyhez ő hű kíván maradni – ellentétben áll egy Budapest és Belgrád közötti őszinte közeledéssel. Ami pedig Romániát illeti – folytatta –, Magyarország evvel az országgal tudna a legnehezebben dűlőre jutni, ráadásul a magyar közvélemény megkövetelné, hogy kormánya csak lépésenként haladjon előre. Erre föl Beneš kételkedését fejezte ki azt illetően, hogy Bethlen gróf valóban szívesebben közeledne Csehszlovákiához, mint ennek két szövetségeséhez. Amint tréfálkozva megjegyezte, bizony megesik néha, hogy az ember arra ragadtatja magát, hogy külön-külön ugyanazt mondja mind a három szövetséges ország külügyminiszterének. Bethlen gróf nem akadt fönn e megállapításon, hanem elnevette magát rajta. Folytatva a megbeszélést, annak az óhajának adott hangot, hogy a jövő Közép-Európájában a békeszerződések által megosztott államok között új csoportosulások jöjjenek létre. Beneš azt válaszolta, távol áll tőle, hogy e kívánságnak ellentmondjon, ám ha Bethlen gróf ezt összefüggésbe hozná a kisantant föloszlatásának megvalósításával, sem az egyik, sem a másik nem fog teljesülni.

Beneš ekképpen számolt be e megbeszélésről, amelyről – mint elmondta – Marinkovićot /Marinkovitch/ és Titulescut /Titulesco/ is tájékoztatta.

Úgy látom tehát, hogy Bethlen gróf részéről ez az egész nem volt egyéb diszkrét tapogatódzásnál, hogy kiderítse, vajon Beneš ráállna-e arra, hogy Magyarországgal különutas politikát folytasson. E puhatolódzásnak pedig a magyar miniszterelnök – ahogy én látom – egy, a valósággal nem igazán megegyező kijelentéssel fogott neki, amikor azt állította, hogy országa kevesebb előítélettel van Csehszlovákia, mint Jugoszlávia és Románia iránt.

Bizonyos értesülések jutottak tudomásomra Olaszország, Ausztria és Magyarország katonai együttműködéséről.

1. – A magyar katonai sízők két éve Ausztriában edzenek ugyanúgy, mint a Reichswehr katonái, mégpedig az osztrák hatóságok tudtával.

2. – A magyar vezérkarnak volt egy hírszerző részlege, amely speciálisan a burgenlandi [...][200]-vel foglakozott. Állítólag ez a részleg nemrégiben azt a parancsot kapta, hogy minden tevékenységet szüntessen be ezen a területen.

3. – Úgy tudni, hogy az osztrák hadügyminisztérium Stájerország félreeső részében lőteret készít elő a hegyi tüzérség számára. E lőtéren a fölszerelések egy részének őrzéséről a magyar hadsereg gondoskodna – amelynek nem áll rendelkezésére a hegyi tüzérsége lőgyakorlatai elvégzésére megfelelő hegyi terep –, és azt állítólag a hegyi tüzérségi egységei gyakorlatoztatására használná.(sic)

4. – Bécsben, a helyi hatóságok beleegyezésével – úgymond – egy magyar rendőrségi különítmény tevékenykedik, amely az osztrák fővárosban kémirodát hozott volna létre Csehszlovákia ellen.

5. – Ausztria állítólag arra kötelezte magát, hogy területén megkettőzi az Olaszországot Magyarországgal közvetlenül összekötő vasútvonalakat, és hogy a két országot egy teljesen új építésű úttal köti össze.

6. – A közelmúltban eltulajdonított Heimwehr-dokumentumok szerint e katonai szervezet tagjai és a fasiszta milícia között állítólag olyan egyezmény van érvényben, mely szerint egy Jugoszláviával való háború esetén a Heimwehr katonái a Dráva völgyének északi lejtőire húzódnak vissza, hogy a Jugoszlávia ellen támadó fasiszta milíciának szabad utat engedjenek.

Hangsúlyozni kívánom a minisztériumnak ezen értesülések föltétlenül titkos jellegét, amelyek forrása megegyezik avval, melyet a minisztérium kérésére a 45. sz. táviratomban[201] megadtam.

Beneš nem szívesen számol avval az eshetőséggel, hogy a keleti jóvátételi bizottság határozat hiányában fölfüggeszti tevékenységét. Tegnap megismételte nekem, hogy a Magyarországgal függőben levő kérdések megnyugtató megoldása hiányában nem tudná a hágai egyezmények ratifikációját javasolni. Valóban, minden – amiről a parlamenti, hasonlóképpen a sajtóban folyó viták kapcsán a minisztériumnak számot adtam – azt bizonyítja, hogy erre sem neki, sem más miniszternek nem volna módja. Úgy vettem észre, Beneš szeretné, ha újabb kísérletet tennénk arra, hogy a magyaroknál a szükséges engedményeket elérjük.

Nekünk az az (érdekünk), hogy semmit se mulasszunk el e cél elérése érdekében, amely egyben a mienk is, hiszen a Párizsban összegyűlt bizottság előtt fekvő megoldatlan kérdés továbbra is foglalkoztatja az itteni közvéleményt, hasonlóképpen befolyást gyakorol a politikai helyzetre, és a bizottság munkájának esetlege kudarca mindkettőre kihatással lesz.

Amint a minisztériumnak beszámoltam róla, Beneš korábban már tájékoztatta az ügyről az angol követet.[202] Elképzelhető, hogy a brit kormány csatlakozik hozzánk, hogy a magyarokra és az olaszokra nyomást gyakoroljunk.

Örömmel nyugtáztam Beneš önnek tett kijelentéseit, hiszen azok a benne munkáló jóindulatról és békülékeny szellemről tanúskodnak, amelyekben egyébként a maga részéről a francia kormány sohasem kételkedett.

Tökéletesen megértjük, hogy Beneš nem tud nekünk mindama fölvilágosítással szolgálni, amelyet kértünk tőle annak előtte, hogy rendelkezésünkre bocsátják a magyar optánsok teljes és végleges jegyzékét, és mi magunk is már több héttel ezelőtt sürgettük a budapesti kormányt, hogy a legrövidebb időn belül juttassa el ezt a jegyzéket. A magyar kormány erre ígéretet tett, ugyanakkor közölte, hogy a jegyzék összeállításához hosszabb időre van szüksége. Csehszlovákia vonatkozásában ugyanis 80 ezret tesz ki a Magyarországra optáló nyilatkozatok száma. Mivel ezek általában a nyilatkozók Csehszlovákiában birtokolt javairól nem szolgáltatnak adatokat, a magyar kormánynak 80 000 aktacsomót kell áttanulmányozni ahhoz, hogy a kérést teljesíthesse. Budapest a munka megkönnyítése és gyors befejezése érdekében a párizsi konferencia elnöke[204] útján azt kérte Osuskýtól, bocsássa rendelkezésre a kisajátítást szenvedett és kisajátítható csehszlovák – és föltételezhetően magyar – földbirtokosok jegyzékét, akiknek a száma korlátozott.

Egy Prágában „Les Bases et les Effets de la Réforme foncière en Tchécoslovaquie” (A csehszlovákiai földbirtokreform alapjai és hatásai) címmel megjelent munka szerint – amelynek szerzője Pavel – az agrártörvény hatálya alá tartozó csehszlovák földbirtokosok száma nem haladja meg az 1730-at. Sőt még ha azt is föltételezzük, hogy ezt a jegyzéket nem lehet azoknak a birtokosoknak a számával jelentős mértékben megkurtítani, akiknek csehszlovák állampolgársága kétségtelen, akkor nagyon egyszerűen és gyorsan el lehetne küldeni a magyar kormánynak, amely így azután maga is rövid időn belül, az iratok összevetésével el tudja készíteni a Csehszlovákiában földbirtokos magyar optánsok végleges jegyzékét.

Meggyőződésem, ha elmagyarázza Benešnek a kérdés állását, nem fog semmilyen akadályt gördíteni az elé, hogy megkönnyítse a magyar kormánynak azt a munkát, amelyet ő maga kér tőle.

Teljesen jogosnak tartom, hogy a külügyminiszter védekezni kíván az ellen a veszély ellen, amelyről már beszélt önnek, és amelyet az okozna, ha a magyar kormány a már meglevő 80 mellé újabb optáns eseteket hozna föl. A magyarok azonban nem így vetik föl a kérdést, és helyénvaló, hogy Beneš pontosan megismerje érvelésüket. Tudomásom szerint eddig még nem állították azt, hogy újabb optánsok föltűnése esetén ezek döntőbírósághoz fordulhatnának a megállapodást megelőzően történt lefoglalási ügyekben; ez ugyanis szöges ellentétben állna az említett megállapodás 3. cikkelyével. Osuský véleménye szerint inkább az az elképzelésük, hogy csökkentik az optánsok számát, hogy ekképpen növeljék a nekik jutó részt.

A vita elsősorban a visszaszolgáltatások nagysága (200 000 kataszteri hold), illetve a jövőbeni kisajátítások körül forog. E tekintetben a magyarok panaszkodnak „a cseh politika kiismerhetetlensége és halogatásai” miatt, mivel a jóvátételi bizottság cseh képviselőjének az állítása szerint utasítások híján ezekről a kérdésekről nemhogy tárgyalni, de még beszélgetni sem áll módjában.

Ezt kihasználva tendenciózus híreszteléseket terjesztenek, melyek szerint a prágai kormány a hágai megállapodások óta állítólag megváltoztatta volna az optánsokkal kapcsolatos álláspontját, visszamenőleg érvénytelennek minősítette a már jogerősnek föltüntetetett barátságos megegyezéseket, mégpedig úgy, hogy bizonyos esetekben az érdekelt félnek meghagyott földek egészét visszavette, és leállította a folyamatban levő barátságos egyezségkötéseket. Mindannyiunk érdeke, hogy ne adjunk semmiféle alapot az efféle gyanúsításoknak, ezért arra kérem, érdeklődje meg Benešnél, nem tudna-e olyan információkkal szolgálni nekünk – még mielőtt a magyar kormánytól kért jegyzék megérkezne –, amelyek nincsenek összefüggésben e listával, mint például a már megvalósult békés megegyezések jogerős voltára vonatkozó adatok.

Mindenesetre ez idő szerint – két, terméketlen vitákkal elvesztegetett hónap után – sajnos nem látok már lehetőséget arra – bármekkora legyen is a felek jóindulata –, hogy a Young-terv hatálybaléptetésének megfelelő időben végleges megállapodásra jussunk.

Beneš tisztában van vele, milyen összefüggés áll fönn a cseh–szlovák liberációs kártérítés kifizetése és az Olaszország által Angliának folyósítandó 9 000 000 aranymárkás kiegészítő évi részlet között. Alapos okkal föltételezhetjük, hogy az előbbi ország csak azután fogja törvénybe iktatni a Young-tervet, miután Cseh–Szlovákia már ratifikálta a liberációs kártérítésről szóló egyezményt. A terv által nyújtott előnyök ellenére ugyanis Rómának nincs különösebb oka arra, hogy siettesse alkalmazását.

Franciaországgal nem ez a helyzet. Párizs nem csak a legfőbb érdekelt fél, hanem és mindenekelőtt az első számú haszonélvezője a föltétel nélkül fizetendő annuitásnak, amelynek 4/5 része őt illeti. Számára alapvetően fontos, hogy a jóvátételi kötelezettségek egy nemzetközi részletének a mobilizálása – amely mobilizáció Németország hitelét végérvényesen összekapcsolja a föltétel nélküli annuitás fizetésével – még azelőtt történjék meg, mielőtt a Rajna-vidék kiürítése megfosztana bennünket a leghatékonyabb nyomásgyakorlási lehetőségünktől. Márpedig – amint ön is tudja – a kiürítés határidejéül folyó év június 30-át tűzték ki, és a mobilizációt május havában kell végrehajtani, ha nem akarjuk azt kockáztatni, hogy a nyári szünidő miatt őszre tolódjon ki[B2] . Ennek érdekében a Nemzetközi Fizetések Bankjának a legkésőbb május elsejével meg kell kezdenie működését, amire sor is kerülhet, ha a Young-terv április 10-e előtt hatályba lép. Tekintve, hogy ehhez Németországon kívül négy meghívó hatalom ratifikációja szükséges, és mivel Japánéra még több hónapig nem lehet számítani, elengedhetetlenül szükség van arra, hogy az olasz, az angol és a belga parlamenti jóváhagyás megtörténjen.

Kérem, hogy erre a helyzetre nyomatékosan hívja föl Beneš figyelmét. A cseh–szlovák külügyminiszternek tisztában kell avval lennie, hogy egy Olaszországot megcélzó negatív politika elvétené célját, és Franciaországot találná el. A háború következményeinek fölszámolása során kellőképpen megmutattuk, hogy Cseh–Szlovákia oldalán állunk, amikor törvényes érdekeinek védelméről van szó; Benešhez hasonlóan mi is úgy ítéljük meg, hogy a magyar rendezésnek átalányban kell történnie, és az általa megfogalmazott három alapelvben is osztjuk véleményét. Tökéletesen megértjük ugyanis, hogy Cseh–Szlovákia – amelynek a volt szövetséges államok közül egyedüliként kell liberációs kártérítést fizetnie – nem kívánna ráadásul még az optánskérdésben is a többi kisantantállammal szemben hátrányos helyzetbe kerülni.

Viszonzásul azt kérjük a cseh–szlovák kormányzattól, hogy legyen bizalommal irántunk, és hajtsa végre a liberációs kártérítésről szóló megállapodás törvénybe iktatását anélkül, hogy megvárná a magyar megállapodás végleges rendezését, amelynek alapjait egyébként a hágai egyezményben már lefektették. Emlékeztetek arra, hogy Cseh–Szlovákia képviselője 1929 decemberében azt a föltételt szabta 11 000 000 márkának 37 évi részletben, országa által történő kifizetéséhez – amely összeget Franciaország közbenjárására 10 000 000 márkára csökkentették –, hogy Magyarország ennél magasabb éves összeget fizessen, valamint hogy Cseh–Szlovákia részesedjen a keleti jóvátételben: ez a két föltétel pedig teljesült.

Tekintettel azokra a fontos nemzetközi – és különösképpen francia – érdekekre, amelyek a Young-terv minél gyorsabb alkalmazásához fűződnek, meggyőződésem, hogy Beneš minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy jelen fölhívásunknak eleget tegyen.

Mindenesetre nekünk okvetlenül és mielőbb ismernünk kell a cseh–szlovák kormánynak ebben a kérdésben hozott döntését.

(Érkezett: március 20. 23 óra 20, 21 óra 45, 23 óra 55; március 21. 0 óra 15, 1 óra 45, 3 óra 45.)

Benešt az ön utasításának megfelelően tájékoztattam. Arra kért, juttassam el hozzá a már idézett táviratok összefoglalóját, és végleges válaszát csak azután adja meg, miután áttanulmányozta a memorandumot, amelyet ma este küldök meg neki.

Ma reggeli hosszas megbeszélésünkből ítélve, úgy látom, kevés az esély arra, hogy fölhívásunknak eleget tesz.

Kifejtette ugyanis, ha a minisztertanácsban a Magyarországgal folyó jogvita rendezése előtt indítványozná liberációs kártérítésről szóló megállapodás törvénybe iktatását, (kollégái) nagy valószínűséggel nem fogják követni.

Azonkívül a minisztertanács ebben (nem) (számíthatna) a parlament jóváhagyására.

Beneš fölhívta a figyelmemet arra, hogy a különféle eredmények közül, amelyek birtokában Cseh–Szlovákia Hágából hazatért, és amelyeket az ellenzék oly nagy hévvel vitat, egyedül az optánskérdés állását ítélték meg általánosságban kedvezőként. (Ha) ennek az ügynek a rendezését a cseh–szlovák kormányzat függőben hagyná, miközben végleg elkötelezi magát a liberációs adóval kapcsolatban, akkor nem csak a kormányellenzék, hanem saját többsége is szembefordulna vele.

Beneš egyáltalán nem titkolta előttem, hogy ez esetben egy olyan tiltakozásról van szó, amelyet hite szerint a kormány nem lesz képes leszerelni. Egyébként sincs semmi (értelme) megkockáztatni, hogy belebukjon ebbe a kérdésbe, hiszen utódja amúgy sem ratifikálná.

Kért, higgyem el neki, hogy mint mindig, most is teljes mértékben megbízik abban, hogy a liberációs adóról szóló megállapodás törvénybe iktatását követően az optánskérdésben védelmezni fogjuk Cseh–Szlovákia ügyét. Ugyanakkor megjegyezte, avval az esettel is számolnia kell, ha Cseh–Szlovákia végérvényesen elkötelezné magát az első kérdésben, és mégsem sikerül sem pártfogóinak, sem ő magának rábírni Magyarországot arra, hogy engedjen a másodikban. Jó lelkiismerettel sem kollégáinak, sem saját magának nem tudja garantálni, hogy a cseh–szlovák ratifikáció megtörténte után rövid időn belül sor kerülne a Magyarországgal fönnálló jogvita rendezésére.

Ezután Beneš elmondta, hogy ismételten egyeztetnie kellene a földigénylési hivatallal, hogy tisztázhassa, van-e (lehetősége) gyakorlatilag ennek a hatóságnak arra, hogy a Magyarország által kért információk egy részét rendelkezésre bocsássa. A nehézség (abból) adódik, hogy (nincsen) olyan ok, ami alapján egy földbirtokost inkább, mint egy másikat magyarnak föltételezzenek, amikor magyar nemzetiségű és kisajátított, vagy kisajátítható birtokosokról van szó. A külügyminiszter kijelentette, meggyőződése szerint már az összes szlovákiai magyar földbirtokost fölhatalmazták Budapesten arra, hogy két állampolgárságuk és két útlevelük legyen, és azt, hogy magyarnak nyilvánítják-e magukat, vagy inkább lemondanak erről, csak attól teszik függővé, hogy kiderüljön, mikor járnak jobban: ha megegyeznek a cseh–szlovák kormánnyal, vagy ha optánsként kártérítést igényelnek az erre a célra létrehozott alapból. Beneš szerint ugyanez az oka annak, hogy a magyar kormány különféle kifogásokra hivatkozva megtagadja az optánsok jegyzékének átadását.

Beneš (még) azt is állítja, hogy a magyar kormánynak egyáltalán nem kellene az iratcsomókban vizsgálódnia ahhoz, hogy továbbíthasson egy személynevekből összeállított jegyzéket a cseh–szlovák kormánynak, amely nevek alapján a cseh–szlovák földigénylési hivatal gyorsan föl tudná becsülni a kérdéses földbirtokokat, és meg tudná állapítani az értéküket.

A külügyminiszter beismeri a gyanúsítások tényét, amelyek magyar részről elmérgesítik ezt a vitát. Tagadja, hogy kormánya ezekre rászolgált volna, és azt állítja, nincs szándékában szigorúan föllépni azokkal a földbirtokosokkal szemben, akiknek a sorsát Magyarország figyelemmel kíséri. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy nem kerülhet nyilvánvaló ellentmondásba a cseh–szlovák földtörvénnyel.

Ami ezt illeti, nem nyilváníthat jogerősnek egy barátságos megegyezést, ha ebben a megegyezésben például egy kisajátítható földbirtokos hektárjainak végleges értékbecslését 1935–1940-re halasztották. Márpedig efféle megegyezések bizony akadnak. Beneš azt állítja, hogy erről Hágában már kifejtette nézetét.

A külügyminiszter a továbbiakban arról is biztosított, hogy Hága óta semmi egyebet nem tett azon kívül, hogy utasította a földigénylési hivatalt: várja meg, míg ez az ügy rendeződik, hogy utána tovább dolgozhassanak a tanulmányozás alatt álló egyezségeken. Intézkedése azonban – ahogy mondta – nem jelenti ezeknek a leállítását.

Itt nem kívánom elismételni, mivel igyekeztem meggyőzni arról, hogy tegyen eleget fölhívásunknak. Tény, nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm – legalábbis pillanatnyilag.

Beszélgetésünk során rákérdeztem, mi a véleménye: vajon egy Cseh–Szlovákia és Magyarország közötti közvetlen tárgyalás eredménnyel járna? Az válaszolta, hogy ennek a gondolata már fölmerült, ám úgy látja, hogy ez idő szerint nem lehetne sikerre számítani.

A külügyminiszter nekem nem számolt be róla, hogy úgy vélné, hogy Magyarország, sőt Olaszország is blöffölnek, ám az volt a benyomásom, hogy valójában ez gondolatának a lényege, valamint hogy a római cseh–szlovák követhez intézett kérdései megerősítették e véleményében.

Tekintettel a dolgok jelenlegi állására, az merült föl bennem, hogy vajon nem kínálna-e több esélyt a sikeres megoldásra, ha avval próbálkoznánk, hogy – jóformán önkényesen – egy átalányösszeget határoznánk meg, amelyet Cseh–Szlovákiának be kellene fizetni a szóban forgó alapokba.

Egyik korábbi jelentésemben (28. sz., február 15.)[206] úgy fogalmaztam, hogy Bethlen gróf kormánya szenved az ellenzék hiányától. Meg attól is szenved, hogy túl hosszú ideig volt hatalmon. Ugyanannak a politikusnak a hatalomban való folyamatos jelenléte, aki hosszú esztendőkön keresztül ugyanazt a rendszert tartja fönn, általános kimerültséget okoz, amelynek dús táptalaján megerősödik a bírálók serege, és a törtetők is elegendő erőt szívnak magukba – legalábbis reményeik szerint – terveik megvalósításához.

Erre az első bajra gyógyír lehet a második: az említett levelemben beszámoltam egy, az „új liberális párt” receptje szerint szervezett, koncentrált ellenzéki erő megalapításáról, amely Rassay, volt miniszter munkájának gyümölcse. A későbbiek során azonban az is megeshet, hogy a második betegség – miután valamennyit javított a páciens állapotán – egy-kettőre a sírba viszi. És ez fog bekövetkezni, ha Gömbös – a maga javára fordítva a mindent hatalmába kerítő fáradtságot, és kihasználva Rassay bírálóinak önkéntelen támogatását – megvalósítja céljait.

Rassay – abbeli törekvésében, hogy minél jelentősebb erőt tömörítsen neoliberalizmusa köré – nem talált jobbat, mint hogy a megalkuvást nem ismerő nacionalizmusra játsszon. Hágából való visszatérésekor alaposan ellátta Bethlen gróf baját (16. sz. jelentésem[207]). Az új párt első értekezletét ünneplő díszvacsorán avval vádolta a Bethlen-kormányt, hogy csak „kicsinyes alkudozásokba” bocsátkozott, és „lemondott arról, hogy a nagy kérdésekkel – mindenekelőtt a békeszerződés fölülvizsgálatának a kérdésével – foglalkozzon”. Szavai szerint „Bethlen gróf reakciós kormánya képtelen a revízió kérdésének a megoldására. Csak egy olyan kormány találhatja meg ezt a megoldást, amelynek nincs köze a múlthoz, csak egy ilyen kormány harcolhat sikeresen a békeszereződés fölülvizsgálatáért”.

Régebben a szocialisták már kijelentették, hogy az ő receptjük a legjobb a magyar irredentizmus győzelemre juttatásához. Most Rassay a maga részéről a liberális receptet ajánlja ugyanennek a célnak az eléréséhez. Ez a taktika az bizonyítja, milyen erős a nemzeti eszme Magyarországon, hiszen mindenki szeretné magának kisajátítani.

De a barikád másik oldalán vannak olyan emberek, akik nem fogják hagyni, hogy egy ilyen hatalmas mozgósító erőtől megfosszák őket. Lehetséges, hogy az ige Rassaynál, a mestereinél és a tanítványainál van, de ezeknél az embereknél meg az erő van, és nagyon is elképzelhető, hogy egyikük – Gömbös – mindannyiuknál erősebb lesz.

Tudjuk, kicsoda Gömbös. Mint Horthy embere a fehérterror idején, Bethlen embere az első általános választásokkor, a fajvédők embere, az „ébredő magyarok” embere és talán a frankhamisítás embere is, végül annyira kellemetlenné vált, hogy Bethlen gróf félreállította. Később – talán azért, mert a tengernagyban valami jóindulat maradt még iránta, vagy pedig azért, mert Bethlen gróf úgy vélte, bölcsebben cselekszik, ha szemmel tartja, mint ha túl sokáig szabadjára engedi – Gömböst visszaszólították az akolba: fizetsége a hadügyminisztérium államtitkári kinevezése lett, amelyet másfél éve nyert el.

Evvel – ahogyan akkor mondták – a bárányok közé eresztették a farkast. És úgy látszik, Gömbös valóra akarta váltani a jóslatokat: immáron öt hónapja hadügyminiszter, és a nyugalmazott vezérkari századosi rangról a kormányzó parancsára egy csapásra tábornokká lépett elő (lásd 42. sz. jelentésemet[208]).

Ez a lenyűgöző előmenetel sokakban elégedetlenséget váltott ki. Janky /Janki/ tábornok, a honvédség főparancsnoka, előbb egészségi okokból szabadságoltatását kérte, majd benyújtotta lemondását. Állítólag több tábornok is követni akarta a nyugállományba, ám mindeddig még egyetlen ilyen bátor tettnek sem lehettünk tanúi. De hát ennek amúgy sincs jelentősége. Gömbösnek nem koros vagy még korosabb, megfáradt tábornokokra, hanem fiatal és energikus tisztekre van szüksége: ezek pedig – akikből nincs hiány – megbíznak benne.

Egyébként a hatalma megerősítésén munkálkodó Gömbös ki akarja használni az alkalmat, melyet Janky kínál neki, akit elöntött a méreg, meghallván, hogy Gömbös megszüntetne egy útjában álló főparancsnokságot: e beosztás betöltője ugyanis bizonyos előjogokkal rendelkezik, például jogában áll közvetlenül a kormányzóhoz fordulni. Ha Gömbös megkapja, amit szeretne – ahogy ezt föltételezni lehet –, akkor csak egyetlenegy legfőbb vezérkari főnök( sic) marad, aki közvetlenül a hadügyminisztertől függ majd, Gömbös pedig vitathatatlanul a magyar hadsereg első emberévé válik, akinek katonai szempontból egyedül a kormányzóval kell számolnia.

Ez utóbbi azonban mindig is kedvelte Gömböst, aki nagy szolgálatokat tett neki, mindenekelőtt Károly király második restaurációs kísérlete alkalmával, és aki az ő szemében – mint olyan ember szemében, aki szeret világos, könnyen átlátható fogalmakban gondolkodni – a kiváló szervezői tehetséggel rendelkező jó hazafit testesíti meg. Az emberben fölmerül a kérdés, hogy vajon ez a ragaszkodás az életkor előrehaladtával nem válik-e gyöngeséggé, vagy hogy ha a tengernagy „közeli halálát érezve” nem határoz-e majd úgy, hogy országát egy harcedzett férfira hagyja? Talán ebben az irányban kellene keresnünk Gömbös tizennyolc hónapja tartó bámulatra méltó fölemelkedését.

Amikor a leendő tábornokot kinevezték államtitkárnak, éppen alkalmam nyílt arra, hogy beszéljek róla Bethlen grófnak, aki határozottan állította: „A markomban van.” Amikor néhány nappal ezelőtt – már a tábornoki rangra történt előléptetést követően – ugyanavval a beszélgetőpartnerrel ugyanazt a témát vettem elő, és arra céloztam, hogy Budapesten azt suttogják, hogy „Gömbös mindnyájukat le fogja nyelni!”, a miniszterelnök azt felelte: „Nem megy az olyan gyorsan.” A hangja azonban kevésbé tűnt magabiztosnak, és a tekintetéből is habozást olvastam ki. Talán már meg is kezdődött a küzdelem a farkas és a róka között?

Bethlen gróf ravasz egy ember, rajta nem lehet kifogni. Lehet, már készül rá, hogy kifogjon Gömbös tábornokon. Ám nagyon kell ügyelnie arra, hogy minden ütőkártya az ő kezében legyen. A bizonyos esetekben jól fölhasználható Rassay-féle ellenzék most nagyon károssá válhat. Ha Rassay minden alkalmat kihasználna is a továbbiakban arra, hogy a rossz hazafiság vádját szórja a miniszterelnökre, és ha az irredentizmus nevében néhány csapatnyi hívét a zászlaja alá toborozva oly mértékben sikerülne is a közvéleményben megrendítenie a Bethlen gróf iránti bizalmat, hogy ennek többsége a kormányfő ellen fordul – nos, hitem szerint még akkor is csak önáltatás volna arra számítani, hogy Rassay és „új liberális pártja” hatalomra kerülhet. Ugyanis mindaz, amit itt egyesek hatalomnak, mások reakciónak neveznek – élén a tengernaggyal – azonnal összefogna ellenük. Ha irredentizmus kell, legyen irredentizmus, ha új ember kell, legyen új ember, ám ahelyett, hogy balra csúsznának, a szélsőjobbra billennek majd vissza, és ahhoz a mindere kész politikushoz fognak majd fordulni, aki már bizonyított, és aki jelenleg az erő letéteményese – Gömböshöz. És ha nem mennének hozzá, Gömbös – úgy ítélve meg, hogy elérkezett az ő ideje – maga lépne föl kezdeményezőként.

Márpedig ha egyszer Gömbös kezébe kerül a hatalom, az diktatúrát hozna magával, meg az Olaszországgal való – immáron minden korlátozás nélküli – szövetséget, amelyet vakmerően ki lehetne használni, meg a kockázatos kalandot, amelybe olyan kalandor bocsátkozik, aki – és ezt jóformán nem is titkolja – nem csak Mussoliniról, hanem Napóleonról is álmodozik.

Így aztán arra a következtetésre jutok, hogy a legkülönfélébb bajok közül a legkisebbik rossz a mostani kormány, amelyik ért ahhoz, hogyan kell elodázni a dolgokat, és talán még mérsékletre is képesnek mutatkozott – opportunizmusra mindenesetre bizonyosan. A köz érdekében tehát azt kell kívánnunk, hogy hatalmon maradjon.

Ebből a szempontból nagyon kívánatos lenne, ha a keleti jóvátételről jelenleg Párizsban folyó tárgyalások megállapodáshoz vezetnének. Bethlen gróf – válaszul a bírálatokra, amelyeket Hágából hazatérve el kellett viselnie, és amelyekkel, amint föntebb már említettem, elsősorban Rassay illette – világossá tette, hogy az egyes pontokban tett engedményekért cserében más kérdésekben eredményt sikerült elérnie, és így a hasztalan viták terméketlen talaján folytatott vagdalkozás helyett legalább valami konkrétumra jutottak, ami Magyarország számára viszonylag kielégítőnek mondható.

Ha a párizsi tárgyalások zátonyra futnának, sokan buzgólkodnának annak érdekében, hogy Bethlen grófot az eredménytelen meghátrálás emberének állítsák be. Igyekezni fognak majd, hogy keresztülgázoljanak a becsületén, és ez sikerülne, akkor a legrosszabbtól kell tartanunk.

Csak Londonnak és Rómának. – A következő táviratot intézem prágai[211] és budapesti[212] képviselőnknek:

Mindenkinek. – Azok a megbeszélések, amelyeket munkatársaim az utóbbi napokban az optánskérdés rendezésére Párizsba összehívott értekezlet különböző delegációival folytattak, azt a meggyőződést keltették bennem, hogy a közeli jövőben semmiféle megoldást nem remélhetünk, hacsak a közvetlenül érdekelt országok nem tesznek azonnal rendkívüli erőfeszítéseket.

Úgy látszik, hogy a magyar és a cseh–szlovák kormányok álláspontja az utóbbi két hónap vitáinak során ahelyett, hogy közeledett volna, még inkább eltávolodott egymástól. Egyfelől a magyar küldöttség már nemcsak azt vonja kétségbe – amint eddig tette –, hogy a magyar optánsok kárpótlására létesített agráralap (A alap) a cseh–szlovák agrártörvény egészét lefedi hanem azt sem hajlandó elfogadni, hogy a jövőbeni pereket az alap ellen indítsák, még abban a kilátásba helyezett esetben sem, ha Franciaország, Anglia és Olaszország elfogadná hozzájárulásának olyan mértékű megemelését, amely lehetővé teszi, hogy az újabb optánsoknak ugyanazokat a föltételeket biztosíthassák, mint a régieknek.

Másfelől a cseh–szlovák küldöttség nemcsak hogy minden rendezést attól tesz függővé, hogy Magyarország elismeri a megállapodás átalányjellegét, hanem – amint látszik – még az agráralap létrehozását is megkérdőjelezi, ragaszkodva ahhoz, hogy a cseh–szlovák kormánynak ebből az alapból jóvá kell írni azokat az összegeket, amelyeket még a hágai megállapodás előtt a barátságos megegyezések esetében az optánsoknak kifizetett.

Úgy ítélem meg, hogy ilyen körülmények között – a kérdést a gyors megoldás érdekében – maguknak a kormányfőknek kell a hatáskörükbe vonni. A brit és az olasz kormánynak a konferencián részt vevő képviselői osztoznak fölfogásomban, és fölkértek arra, hogy törekedjek a közvetlenül érdekelt államoknál ilyen irányban hatni.

A jugoszláv külügyminiszter[213] jelenleg Párizsban tartózkodik. Úgy vélem, hogy Titulescu /Titulesco/ párizsi jelenléte – akinek személyes tekintélyével és Bukarestben élvezett befolyásával önök tisztában vannak – Mironescu /Mironesco/ ideutazását fölöslegessé teszi. A két legfontosabb személyiség azonban, akiket ezen az értekezleten össze kell hozni, Beneš és Bethlen gróf. Kérem, haladéktalanul keresse föl (Prágának) Benešt / (Budapestnek) Bethlen grófot, és adja át neki meghívásunkat, hangsúlyozva, hogy az angol és az olasz kormánnyal egyetértésben nélkülözhetetlennek tartjuk ideutazását ahhoz, hogy megállapodás jöhessen létre, amelynek jelentőségével mind nemzetközi, mind (Prágának) cseh–szlovák / (Budapestnek) magyar szempontból tisztában van.

A konferencia – amelyen Loucheur, vagy az ő távollétében a kormány valamely tagja – fog elnökölni, március 31-én, hétfőn ülhetne össze.

Nyomatékosan fölhívom a figyelmüket arra, hogy mennyire fontos Franciaországnak az optánsügy gyors rendezése. Amint tudják, Cseh–szlovákia ennek az ügynek a megoldásától tette függővé liberációs kártérítésének a ratifikációját, Olaszország pedig – úgy látszik – Cseh–Szlovákia döntéséhez köti a Young-terv törvénybe iktatását, így avval kell számolnunk, hogy a Young-terv késni fog, ami komoly következményeket vonhat maga után a német jóvátételi kötelezettségek mobilizációjára és a Rajna-vidék kiürítésére való tekintettel.

Csak Londonnak és Rómának. – Legyen szíves állomáshelyén arra kérni az ottani kormányt, hogy támogassa Prágának és Budapestnek szóló meghívásunkat.

Csak Budapestnek. – Kérem, táviratilag értesítsen demarsa eredményéről.

Csak Prágának. – Benešnél teendő demarsa során kérem, fejezze ki köszönetét azért az előzékenységért, amellyel eljárt, hogy összegyűjtse az általunk kért információkat, egyúttal hívja föl a figyelmét arra, hogy ezek az információk is újabb nehézséget támasztanak a Cseh–Szlovákia által folyósítandó kifizetések összegére vonatkozólag. A helyi kártalanítás jogcímén Cseh–Szlovákiának az agráralapban való részesedését Hágában 70 millióra becsülték. Az ettől való lényeges eltérés esetén valójában nem tudni, hogyan érné el az alap az optánsoknak biztosított 240 milliós összeget. Erre vonatkozóan kérem, jelezze Benešnek, nem igazán értjük, hogyan lehetne ez az összeg jóval 70 millió alatt. Holdankénti 200 aranykoronás helyi kártalanítással számolva ugyanis ez az összeg jönne ki. Márpedig tekintettel arra – amint Beneš önnel közölte –, hogy Cseh–Szlovákia hajlandó Jugoszláviánál többet fizetni, ez utóbbi pedig holdanként valószínűleg minimum 150 koronában fogja megállapítani a helyi kártalanítási összeget, a Cseh–Szlovákia által fizetendő átlagos kártalanítás nem eshet nagyon messzire a holdankénti 200 koronás összegtől.

Miután Beneš sejteni engedte, hogy a miniszterelnök[215] 1928. augusztus 27-én létrehozta a Kellogg–Briand-paktumot, amelyben a háborút, mint a nemzeti politika eszközét törvényen kívül helyezték. Az egyezményhez 60 nemzet csatlakozott. 1930 decemberében nyilvánosan felszólalt az egyesült Európa létrehozásának érdekében. hozzájárulása esetén elutazik Párizsba, ismételten kihangsúlyozta, hogy Cseh–Szlovákiának az agráralapban való részvétele csak jóval 70 millió alatt képzelhető el, mivel azokat az összegeket is számításba kell venni, amelyeket a cseh–szlovák kormány már kifizetett az optánsoknak. Szerinte soha nem is volt szó arról, hogy e levonástól eltekintenének.

Tájékoztatásunkra a külügyminiszter ezenkívül még a következő információkkal szolgált, amelyeken – kibővítve a korábbiakkal – érvelése alapszik.

1. Románia 1919-ben sajátította ki az optánsok tulajdonát, és még semmit sem fizetett nekik. Jugoszlávia is ugyanabban az évben hajtotta végre a kisajátítást úgy, hogy még a termést is lefoglalta, és még szintén nem fizetett semmit. Csehszlovákia csak 1926-tól kezdte meg az optánsok birtokainak a kisajátítását azonban az 1925. évi termést még meghagyta nekik. A birtokok 1919 és 1926 közötti jövedelmét 92 000 000 csehszlovák koronára becsülik, ám még ez az összeg is bizonyosan nagyon alatta marad a valóságosnak.

2. Az optánsoktól 1926-ban elvett terület nagysága 150 000 hektár volt. A jelenleg birtokukban levő terület pedig 153 000 hektár. A csehszlovák hatóságok még 45 000 hektárt akarnak kisajátítani. Az agrárreform maradéktalan végrehajtása után 110 000 hektár marad meg nekik.

3. A jelenleg is az optánsok kezén levő 153 000 hektár használatából eredő jövedelem 11 év alatt 118 000 000 csehszlovák koronát [...],[216] és ez az érték biztosan jelentős mértékben elmarad a valóságostól.

4. Az optánsoknak lehetőségük nyílott arra, hogy szabadon – tehát nem az államnak, hanem egyéb vevőknek – és belátásuk szerint eladjanak 55 000 hektárnyi területet. Ennek az eladásnak a hozama – abból az árból kiindulva, amelyet az állam fizet a földért – 40 000 000 csehszlovák koronára rúg. Azonban a tulajdonosok egészen biztosan ennek az összegnek a kétszereséhez jutottak.

5. Mivel az utóbbi öt esztendő különösen jövedelmező volt a mezőgazdaságnak, a szóban forgó birtokokon folyó gazdálkodásból származó éves (bevételhez) még hozzá lehet számítani 125 000 000 csehszlovák korona értékű többletet is.

6. A csehszlovák kormány által az optánsoknak már kifizetett vagy még kifizetendő teljes összeg becsült értéke 198 000 000 csehszlovák korona. Ezen összegből le kell vonni az általuk az államnak befizetendő tételeket (adók és jelzálogok).

7. A további kisajátításra tervezett 45 000 hektárért kifizetendő összeg 72 000 000 csehszlovák korona lesz, amelyből az adók és a jelzálogok levonandók.

[8.] Az összes fönti tétel végösszegéből a becslések szerint – az adók és a jelzálogok levonása után – körülbelül 90 000 000 aranykorona marad az optánsoknál.

9. Azonfelül még körülbelül száz újabb optánssal számolva – valamennyien kisebb területek birtokosai – a föntebb 90 000 000 aranykoronára becsült összeget 126 000 000 aranykoronára kell fölértékelni.

10. A „hosszú lejáratú” (barátságos) egyezségkötések (lásd a korábbi sürgönyeimet) száma elenyésző: három vagy négy.

Mód nyílik majd barátságos megegyezésre azoknak a földeknek az esetében, amelyeket egy távolabbi időpontig hagytak az optánsoknál. A már létrejött barátságos megegyezések többségét véglegesnek lehet tekinteni.

A fölsorolt érvekből Beneš a következő konklúziót vonja le: mivel Csehszlovákia már sokat fizetett az optánsoknak, míg a többi ország semmit, nem kötelezhető arra, hogy az agráralaphoz olyan részesedéssel járuljon hozzá, amely semmiképpen sem arányos avval az összeggel, amellyel még az optánsoknak esetleg tartozik, sem pedig az ugyanabban az alapban részt vevő másik két ország hozzájárulásával.

A külügyminiszter értelmezése szerint Csehszlovákiának csak annyival kell az alaphoz hozzájárulnia, amennyi az optánsoknak a még kisajátítandó 45 000 hektár fejében jár (vagyis 72 000 000 csehszlovák koronával, levonva ebből az optánsok által fizetendő adókat vagy jelzálogokat, tehát végeredményben egy csekélybb összeggel), valamint avval az összeggel, amely a törvény szerint az újabb optánsokat illetheti, tehát egy még jelentéktelenebb összeggel, tekintve hogy az elképzelések szerint a földreform hatálya az ő birtokaikra nemigen terjedne ki.(sic)

Ellenben a csehszlovák kormánynak nincs módja arra – állítja Beneš –, hogy egyszerűen kipótolja az agráralap számára önkényesen megállapított 240 000 000 arany és a többi állam hozzájárulása között fönnálló különbséget. Ekképpen cselekedve – mutatott rá –, óriási terhet vállalna magára, nagyobbat, mint amivel tartozik. Csehszlovákia hozzájárulását a külügyminiszter szerint csak a már általa kifizetett összegek figyelembe vételével lehet megállapítani.

A Bethlen gróffal folyó hó 8-án lezajlott beszélgetés során több kérdést is érintettünk.

Ezek közül az első – amelyről 60–62. sz. távirataimban[217] már beszámoltam – a magyar miniszterelnök római útjának a kérdése volt, amely váratlan utazás meglehetős föltűnést keltett. A miniszterelnök először a lapokban megjelent közleményről beszélt hosszasan. E csekély fontosságú magyarázatokra nem kívánok újra kitérni.

Ám a következő kijelentésnek – „Megerősítem önnek, hogy nem katonai egyezmény, és nem politikai megállapodás végett utazom Rómába” – már több a súlya, annak ellenére, hogy nagy meglepetésre nem ad okot. Nincs semmi szükség újabb szerződésekre, legalábbis magyar részről, tekintve, hogy az olasz kormány – akár van megállapodás vagy egyezmény, akár nincs – már így is kétségbevonhatatlan politikai támogatásban részesíti a magyarokat, és katonai barátsága jeleivel halmozza el őket.

Kérdésemre válaszolva Bethlen gróf tagadta, hogy azért menne Rómába – amint arra egyes újságok célozgattak –, hogy a jóvátétel ügyében újabb segítséget kérjen. „Úgy hiszem – mondta –, hogy ez a dolog már közeledik a megoldáshoz. Ha a csehekkel való nézeteltérés, az egyetlen, amely Hága után fölszínre bukkant – ahogyan hiszem – gyorsan rendeződik, azt a franciák jóindulatának és azoknak az újabb áldozatoknak köszönhetjük majd, amelyeket Franciaország és Olaszország hajlandónak látszik meghozni. Ami pedig Angliát illeti, nos, Londonban süket fülekre találtunk; Snowden hajthatatlan. Így azután mi sem természetesebb, hogy elmenjek olaszokhoz, és nekik is köszönetet mondjak.”

Ekkor történt, hogy célozgatásaim hatására beszélgetőpartnerem, ha utazásának célját nem is, de az arról határozó hirtelen döntés valódi okát fölfedte: Mussolini kívánsága az volt, hogy a magyar miniszterelnök mutassa meg magát egy kicsit Rómában is, miután Párizsban elég hosszasan időzött – talán az olaszok megítélése szerint túl hosszú ideig is.

Ám Bethlen grófnak is bizonyosan megvoltak a maga okai, hogy e gyöngéd fölszólításnak – kihasználva a kedvező alkalmat – ily nagy sietséggel eleget tegyen. Ezeket nem adtam neki elő, megkímélve attól, hogy túlságosan zavarba jöjjön. Úgy gondolom azonban, hogy már csak azért is szívesen hallgatott Mussolini hívó szavára, mert ez az ad limina látogatás lehetőséget kínál neki arra. hogy borsot törjön Gömbös orra alá, aki túlságosan is igyekszik Olaszországot magának kisajátítani, valamint arra is, hogy tovább erősítse helyzetét a parlamentben a hágai–párizsi megállapodások miatt minden valószínűség szerint sorra kerülő támadásokkal szemben. Hágából való hazatérésekor – mint ismert – már el kellett viselnie az első kemény bírálatokat; a legutóbb pedig Walkót faggatták alaposan ki a külügyi bizottságban; nem lehet tehát semmi kétség afelől, hogy az országgyűlési jóváhagyás alkalmával Rassay és mások ismét avval fogják majd Bethlen grófot vádolni, hogy nem ér többet egy tehetségtelen kufárnál, aki képtelen visszaadni Magyarországnak hajdani népeit és régi határait.

Mindenesetre a Párizsból hazaérkező magyar miniszterelnököt jobb formában találtam, mint néhány nappal annak előtte. Ez biztosan a magával hozott jó benyomásoknak volt köszönhető. „Egyébként – mutatott rá – az egyezség tisztességes, és én – amennyire csak lehetőségeim engedték – belementem a dologba, mégpedig úgy, hogy közben a 250. cikk érvényességét is sikerült fönntartanom. Az állampénztár rovására fog érvényesülni, de érvényben marad.”

Úgy vettem észre, hogy Bethlen gróf Gömbössel szemben is magabiztosabbnak érzi magát. Evvel nem azt akarom mondani, hogy jobban megbízik Gömbösben, ellenkezőleg, azt hiszem, nagyon is olyannak látja, amilyen. Ám okkal, vagy ok nélkül most megint azt hiszi, hogy a markában tartja.

Ilyen körülmények között adta hozzájárulását ahhoz, hogy Gömbös megvalósítsa a főparancsnokság reformját, amiről már szóltam: vagyis a főparancsnoki tisztség megszüntetését és a legfőbb vezérkari főnöki tisztség létrehozását. Ennek kapcsán Bethlen gróf a következőket mondta nekem: „Önök ezt csak helyeselhetik, hiszen ez a fajta szervezés az önök mintáját követi.” Evvel szemben egy másik terv megvalósításába – tudniillik abba, hogy azon minisztériumok alól, amelyek jelenleg bizonyos rendőri, csendőri és folyamőri egységek fönntartásának költségeit viselik, kivonnák és a hadügyminisztérium alá rendelnék ezeket – nem menne bele, legalábbis nekem ezt állította. Az utóbbi napokban ez az ügy elég nagy visszhangot keltett a képviselőházban, ahol „diktatórikus jellegű megnyilvánulásokról” beszéltek.

– Az egészből egy szó sem igaz – közölte velem Bethlen gróf. Nem szándékozom a hadügyminisztériumnak sem a hatáskörét, sem a hatalmát kiszélesíteni. Egyébként is a szóban forgó kontingenseknek katonai szempontból vagy nincs semmi értékük, és akkor teljesen értelmetlen volna megterhelni egy újabb feladattal a hadügyminisztérium osztályait – vagy pedig ugyanabból a szempontból van értékük, és akkor meg éppen azért volna képtelenség a hadügy alá rendelve őket urbi et orbi kinyilvánítani, hogy katonai állományba vették őket.”

Bethlen gróf – továbbra is Gömbösről beszélve – végül a dinasztikus kérdésre lyukadt ki, mégpedig olyan módon, hogy érdemesnek tartom beszámolni róla:

– Mindent összevetve – summázta – Gömbös kiváló tulajdonságokat mondhat a magáénak, ezek pedig a kezdeményező- és a szervezőkészség. Nem tagadom, hibái is vannak. Azt sem tagadom, hogy bizonyos hírek is keringenek róla. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egyeseknek érdekében áll, hogy terjesszék és fölfújják ezeket a pletykákat. Ön tudja, hogy Gömbös nem legitimista...

– Meglehet. Mindenesetre a kérdés nem vetődik, és nem is vetődhet föl. A jövő ősszel azonban egy másik kérdés fog fölmerülni, mégpedig Ottó „trónörökös” nagykorúságának a kérdése.

– És ekkor a legitimisták nem szeretnék Gömböst a hadügyminisztériumban látni.

– És vajon szerveznek-e valamilyen megmozdulást a nagykorúság alkalmából?

– Megmozdulást? Azt nem, avval nem tudnak előállni. De nyugtalanságot a fejekben, azt valószínűleg tudnak okozni... De milyen mókás is volna! – folytatta beszélgetőpartnerem egyre inkább belelendülve. Képzelje csak el, ahogy Ottó meg Zita egyszer csak fölbukkan. Erre a legitimisták föllázadnak. A katolikusok meg egybesereglenek, és körmeneteket tartanak. Előveszik a Szent Koronát, és körbehordozzák. Mindenki megbolondul. Nekem meg nincs szükségem bolondokházára!

LABOULAYE, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM KERESKEDELMI KAPCSOLATOK OSZTÁLYÁNAK VEZETŐJE A RÓMAI FRANCIA ÜGYVIVŐNEK

A magyar ügy rendezését célzó párizsi tárgyalások jó úton haladnak, és a megállapodást reményeink szerint e hét végén, vagy a következő hét elején írhatjuk alá. Az olasz küldöttek kijelentéseiből ugyanakkor kiviláglik, hogy az olasz kormány a hágai megállapodásokat csak a csehszlovák ratifikáció megörténte után fogja törvénybe iktatni.

Beneš – akinek munkatársaim beszéltek a kérdésről – kijelentette, annak érdekében, hogy Franciaország óhajának eleget tehessen, azt tervezi, ratifikálja a csehszlovák liberációs adósságot meghatározó egyezményt, miután a magyar adósság ügyét megoldották, mégpedig olyan módon, hogy nem terjeszti a prágai parlament elé, mivel ez utóbbinak a liberációs adósságról szóló megállapodásokhoz 1919-ben adott jóváhagyása kellőképpen védi a csehszlovák kormányt. Evvel szemben a magyar megállapodáshoz Benešnek meg kell majd szereznie a parlament előzetes jóváhagyását, ám úgy vélekedik, hogy a liberációs adósságról szóló egyezménynek Cseh–Szlovákia által történő törvénybe iktatása elegendő lesz ahhoz, hogy Olaszország a maga részéről a hágai megállapodásokat – legalábbis azoknak a német jóvátételre vonatkozó részeit – becikkelyezze. Ugyanis Csehszlovákiának kizárólag azért van közvetett módon köze e jóvátételek rendezéséhez, mert Olaszország a csehszlovák kártérítésből rá eső részt annak a kiegészítő évi törlesztésnek a kifizetésére fogja fölhasználni, amelynek Anglia részére történő folyósítására kötelezettséget vállalt.

Az erről az utóbbi kérdésről megkérdezett olasz küldöttek úgy nyilatkoztak, hogy véleményük szerint a liberációs adósságnak a cseh–szlovák parlament által történő jóváhagyása valóban elegendő lesz, ám erre vonatkozólag semmilyen utasítást nem kaptak. Ezért még ma este táviratilag kérni fogják ezt Rómától.

Föntiekről azért tartottam szükségesnek önt tájékoztatni, hogy – ha alkalom nyílik rá – módja legyen ugyanezt az álláspontot támogatni.

A magyar kérdés rendezésére Párizsba összehívott értekezlet három hónapon át tartó, különösen fáradságos tárgyalások után megállapodással zárult. Az egyezményt még tegnap éjjel aláírta Loucheur, a konferencia elnöke és Beneš, akinek ma reggel el kellett utaznia; holnap – az angol szöveg elkészültét követően –, április 28-ai kelettel a többi küldött is alá fogja írni.

Így tehát az utolsó szeme is elkészült annak az egyezmények alkotta hosszú láncnak, amely végérvényesen lezárja a háború utáni nehéz korszakot.

Ez az eredmény mindenekelőtt az értekezlet elnökének személyes munkáját dicséri. Köszönhető még annak az anyagi hozzájárulásnak, amelyet Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország az általános enyhülésre való törekvés óhajától vezérelve magára vállalt, valamint a legutolsó hetek során az összes tárgyalófél – és különösen Beneš – részéről megnyilvánuló békülékeny szellemnek.

A még a mai napon Prágába visszautazó cseh–szlovák külügyminiszter szándéka szerint haladéktalanul becikkelyezteti a csehszlovák liberációs adósságról szóló egyezményt, ily módon az ennek a hatálybalépésétől függővé tett olasz ratifikáció minden valószínűség szerint még a hét folyamán meg fog történni. Tekintve, hogy az angolok jóváhagyása a jövő keddre várható, reménykedhetünk abban, hogy a német jóvátételre vonatkozó hágai megállapodások végrehajtásához szükséges föltételek néhány napon belül teljesülni fognak, és ekképpen a jóvátételi kötelezettségek első nemzetközi részletének a mobilizálása a megállapított határidőkön belül megtörténhet.

Az Általános Hitelbank igazgatója Londonba utazik, hogy egy 12 millió font (körülbelül 300 000 000 pengő) összegű kölcsön fölvételéről tárgyaljon a magyar állam részére. Az igazgató a Rothschild Bankot kereste meg, mivel ez a pénzintézet a népszövetségi magyar kölcsön kibocsátása alkalmával minden újabb külföldi – a londoni piacon kibocsátott – magyar kölcsönre opciót szerzett.

Az említett bankház úgy nyilatkozott, avval a föltétellel hajlandó a kölcsön megszervezésére, ha a Magyarországgal megkötött megállapodásokat május 10. előtt törvénybe iktatják. A bank a kölcsönt Londonban és New Yorkban helyezné el, és („)francia bankok részvételével is számol”.

Bethlen gróf nem tudja még, vajon a gyors parlamenti jóváhagyásra irányuló törekvése ellenére tartható lesz-e az időpontra vonatkozó föltétel.

Egyébként nem titkolta előttem, hogy a föntebb vázolt elképzeléssel szemben előnyösebbnek tartana egy közvetlenül a francia piacon kibocsátott kölcsönt.

A legteljesebb fönntartással élve e második megoldás megvalósításának a lehetőségével szemben, osztom e véleményt. Egy Londonban kibocsátott kölcsönnel ugyanis semmiféle érdemleges előnyhöz nem jutnánk, evvel szemben a párizsi kibocsátást olyan, magyar részről biztosítandó gazdasági és kereskedelmi kedvezményekhez tudnánk kötni, amelyek a mi javunkat szolgálnák.

Budapesti követünk[221] arról tájékoztatott, hogy az Általános Hitelbank igazgatója Londonba utazik, hogy egy 12 millió font sterling (körülbelül 300 000 000 pengő) összegű kölcsön fölvételéről tárgyaljon a magyar állam részére, és a Rothschild Bankot kereste meg, mivel ez a pénzintézet a népszövetségi magyar kölcsön kibocsátása alkalmával minden újabb külföldi – a londoni piacon kibocsátott – magyar kölcsönre opciót szerzett.

A Rothschild Bankház úgy nyilatkozott, avval a föltétellel hajlandó a kölcsön megszervezésére, ha a Magyarországgal a jóvátétel kérdésében megkötött legutóbbi megállapodásokat május 10. előtt törvénybe iktatják. A bank a kölcsönt Londonban. New Yorkban helyezné el, és „francia bankok részvételét is elfogadhatónak tartaná”.

Bethlen gróf – jegyezte meg de Vienne – nem tudja, vajon a gyors parlamenti jóváhagyásra irányuló törekvése ellenére tartható lesz-e az időpontra vonatkozó föltétel. Egyébként nem titkolta követünk előtt, hogy a föntebb vázolt elképzeléssel szemben előnyösebbnek tartana egy közvetlenül a francia piacon kibocsátott kölcsönt.

Amikor tájékoztatására továbbítom ezeket az információkat, szeretném fölhívni a figyelmét arra, hogy április 7-én, a 984. sz. táviratomban[222] már ismertettem önnel minisztériumomnak a magyar kölcsönök tárgyában elfoglalt álláspontját.

MASSIGLI, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM NÉPSZÖVETSÉGI OSZTÁLYÁNAK VEZETŐJE BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK

A magyar kormány levelet juttatott el a Tanácsnak, amelyben azt kéri, hogy a magyarországi ellenőrző bizottság az április 28-án kelt 1. sz. megállapodás 12. cikke értelmében szüntesse be működését. Úgy látszik azonban, hogy a magyar levél félreértésen alapul. Nem veszi figyelembe ugyanis a 12 cikk második részét, amely előírja, hogy a szükséges kérelmet a megerősítő okiratok összegyűjtésével megbízott francia kormány terjesztheti be a Tanácsnak.

Kételkedem abban, hogy az előzetes föltételt mindaddig teljesültnek lehet tekinteni, amíg a Magyarországnak hitelező államoknak, valamint magának Magyarországnak a megerősítő okiratai hiányoznak.

Kérem, erősítse meg ezen értelmezés helyes voltát, hogy még a Tanács ülése előtt világosságot teremthessek az ügy körül.

BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTER MASSIGLINAK, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM NÉPSZÖVETSÉGI OSZTÁLYA VEZETŐJÉNEK

A kereskedelmi kapcsolatok aligazgatóságával egyetértésben válaszolok 31. sz. táviratára.[223]

A magyar levél, amelyre ön hivatkozik, ma reggel érkezett meg hozzánk. Egyébiránt a magyar követség Berthelot-nak egy jegyzéket adott át, amelyet tegnap este kaptunk meg, és amely beszámol a főtitkárnak[224] címzett levélről, ugyanakkor kifejezetten nem kéri, hogy már most tegyük meg az 1. sz. megállapodás 12. cikkében előírt demarsot.

Való igaz, hogy az említett 12. cikk értelmében az ellenőrző bizottság csak a nevezett megállapodás hatálybalépésével fejezi be tevékenységét, és ehhez szükség van a Tanács jóváhagyására.

Magyarország attól tart, hogy ha most nem nyújt be semmilyen kérést, úgy a Tanács nem adhatja meg szeptember előtt a jóváhagyását, még akkor sem, ha – amint az valószínű – a hatálybalépés korábban megtörténik. A tárgyalások során Loucheur állítólag kijelentette, semmi akadályát nem látja annak, hogy maga Magyarország nyújtson be a Tanácsnak egy kérelmet – ez állhat tehát a föntebb említett levél hátterében.

Jelenleg az a kérdés, vajon már most be kell nyújtanunk a 12. cikkben előírt kérelmet, amelyet egyedül vehet a Tanács tekintetbe.

Úgy véljük, hogy ennek nincs akadálya, figyelembe véve a 12. cikkben foglalt előírásokat. A beadványban azt kérnénk a Tanácstól, hogy „járuljon hozzá ahhoz, hogy az ellenőrző bizottság beszüntesse tevékenységét a jelen megállapodás életbe lépésével, amelynek bekövetkeztéről a francia kormánynak kell a hivatalban levő elnököt tájékoztatni, aki arról az ellenőrző bizottságot értesíteni fogja”.

LABOULAYE, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM KERESKEDELMI KAPCSOLATOK OSZTÁLYÁNAK VEZETŐJE DE VIENNE BUDAPESTI FRANCIA KÖVETNEK

A következő futárpoggyásszal elküldöm önnek az én minisztériumom és a pénzügyminisztérium között a magyar kötvényeknek a párizsi piacon való kibocsátása ügyében folytatott levelezés másolatát.

Személyes tájékoztatására azonban már most jelezni kívánom, hogy a párizsi piacon magyar államkölcsön kibocsátásával – tekintettel a politikai színezetre, amelyet egy ilyen műveletnek a kisantantkormányok tulajdonítanának – nem számolhatunk.

Azt, hogy helyénvaló-e megadni a francia piac támogatását a magyar kormánynak, csak abban az esetben volnék hajlandó megvizsgálni, ha ez utóbbi egy kellőképpen garantált nemzetközi kölcsönfölvétel révén törekedne a háború előtti osztrák tartozások magyar részének, valamint a legutóbbi hágai megállapodások következtében rá háruló annuitások végérvényes rendezésére.( sic)

Folyó hó 2-án kelt, 1229 sz. levelem[227] folytatásaként van szerencsém megosztani önnel néhány információt, amelyeket a magyar kölcsönre vonatkozóan budapesti követünktől[228] kaptam:

A vasutakra, közutakra, a belföldi hitelezési rendszer javítására és különböző „beruházásokra” szánt 500 millió pengős külföldi kölcsönre vonatkozó törvényjavaslatot 6-án nyújtották be. 6%-os kamattal [B4] és 35 éves törlesztési idővel számol. A kölcsönt biztosítékokhoz kötik (határvámbevétel, dohány-, sójövedék és esetleg egyéb állami jövedelmek, ugyanakkor fönntartják a Nemzetek Szövetsége kölcsönének elsőbbségét), és mentes lesz mindenféle jelenlegi és jövőbeni állami adótól[B5] . A kibocsátása több részletben történhet, és egy rövid lejáratú kölcsön, illetve a tulajdonképpeni kölcsön arányában visszafizetendő[B6] előlegek előzhetik meg. Az első részlet összege 12 millió font sterling (300 millió pengő) lesz, amiből négyet az angol, négyet az amerikai, hármat-hármat a svájci és a holland, végül pedig egyet az olasz pénzpiacon fognak kibocsátani. A második, 8 millió fontos összeget a későbbiek során, „az összes fél jóindulatú együttműködésével” fogják kibocsátani.

Bethlen gróf ugyanakkor közölte de Vienne-nel, hogy a törvényjavaslat vitáját – talán egészen őszig is – elhalasztják. „Mindenestre – jegyezte meg – lesz elég időnk beszélgetni a dologról.” Erre föl a követünk azt kérdezte tőle, hogy vajon az eredeti elképzeléseknek megfelelően kívánnak-e cselekedni. Bethlen gróf válaszában elmondta, hogy ez a Londonban folyó tárgyalások fejleményeitől függ, és hogy erre vonatkozóan még újabb információkat vár. Ismét világosan de Vienne tudtára adta, hogy szerencsésnek tartaná, ha meg tudnák szerezni a francia pénzpiac támogatását.

A mostani meghátrálással követünk szerint halogatni kívánják a dolgot, nyitva hagyva egy olyan kombináció előtt a lehetőséget, amelyben mi is részt vehetnénk.

Hozzá kívánom tenni még, hogy de Vienne-t tájékoztattam a mi két minisztériumunk között a magyar kötvényeknek a párizsi piacon való esetleges kibocsátása tárgyában létrejött megállapodásról.

Azok a sajtóértesülések, melyek szerint Albrecht királyi herceg elismerte Ottó királyi herceg jogát a magyar trónra, következésképpen számítani lehet arra, hogy a magyar dinasztikus kérdés megoldása rövid időn belül meg fog történni, kellő visszhangot keltettek a csehszlovák képviselőházban. E hónap 28-án, a hágai és a párizsi megállapodásokról (keleti jóvátétel) folytatott vita végeztével Kramař /Kramarc/ röviden szólt a Habsburgok uralmának visszaállításáról Budapesten. „Ez nagyon veszélyes dolog – jelentette ki Albrecht főhercegnek Ottó királyi herceg javára történt állítólagos lemondása kapcsán. Európának el kellene gondolkozni azon, hogy a Habsburgok és különösen Ottó királyi herceg visszatérése Magyarország trónjára súlyos veszélyt jelentene az európai békére nézve. Nincs kétségem afelől, hogy ez az esemény nálunk, Jugoszláviában és Romániában konfliktust idézne elő.”

Kramař megelégedettségét fejezte ki amiatt, hogy a kisantant összetartó erejére támaszkodva, bizalommal tekinthetnek a jövőbe. „Ha Magyarország háta mögött esetleg megbújna valaki, az biztos lehet, hogy lesz majd, aki szembeszálljon vele – hangsúlyozta.”

A következő szónok, a vitára bocsátott megállapodások előterjesztője pedig kijelentette, hogy „minden lojális csehszlovák állampolgár személy szerint érdekelt abban, hogy Ottó királyi herceg ne foglalja el Magyarország trónját.”

Az ugyanezen az ülésen fölszólaló Beneš beszédében nem érintette ezt a tárgyat. Korábban azonban hallottam, amint a lakásán a jugoszláv követ azon kérdésére válaszolva, hogy vajon mit gondol a Habsburgok visszatéréséről Magyarország trónjára, azt mondta, hogy „Akkor ez közöttünk konfliktushoz fog vezetni.” És mivel erre föl – hogy rábírjam álláspontja világos kifejtésére – magam is megkérdeztem, mit fog ez esetben tenni, azt válaszolta, hogy „ugyanazt, mint amit nyolc éve”.

Még ha föltesszük is, hogy az esemény bekövetkeztekor az elszántság nem lesz olyan sziklaszilárd, mint a lehetőség mérlegelésekor, arra bizonyosan számíthatunk, hogy a fejlemény súlyos bonyodalmakat fog elindítani.

Magyarországon tegnap, június 4-én emlékeztek meg a trianoni békeszerződés tízedik évfordulójáról.

A Magyar Revíziós Liga már június 1-jére gyűlést hívott össze, amely különösebb visszhang nélkül zajlott le. Az elhangzott beszédek erélyesebb revíziós politika követésére szólították föl a kormányt. Az egyik szónok, Eckhardt Tibor, azt igyekezett kimutatni, hogy az európai agrárállamoknak az amerikai konkurenciával szemben tervezett tömörülése – az Eckhardt teljes támogatását élvező elképzelés megvalósítását a nemrégiben tartott budapesti előadásán Loucheur javasolta – a békeszerződések előzetes módosítása nélkül nem járhat sikerrel. Miután táviratot küldtek Rothermere lordnak, a nagygyűlés véget ért.

A tegnapi nap programját nagy csinnadrattával adták hírül az újságok: mindenekelőtt országos gyásznapot kívántak tartani, a békeszerződés elleni általános tiltakozással egybekötve. A különböző rendezvényeket a legapróbb részletekig előre megszervezték: tizenkét óra előtt öt perccel Magyarország összes hivatalában, irodájában és üzemében öt percre leállt a munka; délben egy percre leállt a közlekedés; négy órakor egész Magyarországon fölzúgtak a harangok, és tíz percre minden üzlet bezárt; végül pedig – ami ebben a rendkívül muzsikakedvelő országban minden másnál volt jobban hivatott az emberek hangulatára hatni – a kávéházakban és az éttermekben némák maradtak a zenekarok.

A szűnni nem akaró heves esőzés kétségtelenül tetézte e nemzeti évforduló komorságát, ám ugyanakkor csökkentette a különböző rendezvények iránti érdeklődést, és még jobban ártott a szerte az országban meghirdetett tiltakozó gyűlések sikerének.

Ezzel szemben a parlamenti ülés az elfogadott és a budapesti lapokban előre közölt tervek szerint zajlott le. A gyászba öltözött képviselők a padok egy részét – amelyeket fekete lepellel vontak be, és amelyek a régi Magyarországnak az országgyűlésben nem képviselt részeit jelképezték – üresen hagyták.

Apponyi gróf az összes mérsékelt párt nevében ékesen szóló vádbeszédet mondott a trianoni szerződés ellen, amelyet „minden nemzet közül éppen arra kényszerítettek rá, amely talán a legkevésbé volt felelős, hiszen nem rendelkezett szabadon saját magával”. A kiváló szónok a meghatottság hangján vonultatta föl ismét a szokásos – az „Európa legtökéletesebb gazdasági egységének a szétrombolásából”, a nemzetiségi elv kárára történt sérelmekből, a Magyarországra rákényszerített egyoldalú leszerelésből csiholt – érveket, amelyeket képviselőtársai kivétel nélkül vallásos áhítattal hallgattak.

Őt a szocialista párt nevében fölszólaló Farkas képviselő követte, aki fölhívta a figyelmet a szerződés fölülvizsgálatának a szükségességére, amit a pártvezetés 1923 óta hangoztatott, hozzátéve, hogy ennek egyik előföltétele a demokratikus reform végrehajtása Magyarországon. Ez a beszéd ismételten rávilágított a magyarországi baloldali pártok nacionalista ígérgetésekkel terhes programjára.

Minden magyar újság számos cikket szentelt a revízió kérdésének. A revizionisták legfontosabb orgánumát, a Pesti Hírlapot leszámítva – amelyik Európa tudomására hozza, hogy „mindaddig, amíg Trianon Trianon marad, Magyarország puskaporos hordó lesz az öreg kontinens közepén” –, az újságok hangneme viszonylag mérsékeltnek mondható, és a különböző árnyalatú lapok általában beérték a békés revízió gondolatával.

1. – Az „egyes közép-európai államok határairól” szóló szerződést a szövetséges és társult főhatalmak, valamint Lengyelország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia között kötötték meg. A szerződés célja az volt, hogy egyfelől meghatározza e négy utóbbi állam összes országhatárát – amelyeket a Németországgal, Ausztriával, Magyarországgal és Bulgáriával megkötött szerződések csak részben rögzítettek –, másfelől hogy a magas szerződő felekkel kölcsönösen elismertessék a fent nevezett négy állam mindegyikének szuverenitását a megállapított határokon belül eső területeken.

Ezt a szerződést – amely az 1920. augusztus 10-i, sèvres-i keltezést viseli[230] – a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, Japán és Csehszlovákia írta alá. A későbbiekben – 1920. október 28-án, illetőleg 1921. augusztus 6-án – Románia és Jugoszlávia is csatlakozott hozzá, csatlakozásuk pusztán a szerződés aláírásával egyenértékű.

A benne foglalt kikötés szerint a szerződés azután lép hatályba, miután a megerősítő okiratok letétele a három főhatalom, Lengyelország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia részéről megtörtént, ám e föltételnek mindeddig csak a Brit Birodalom és Csehszlovákia tett eleget.

Következésképpen a szerződés hatálybalépése szerfölött kérdésesnek látszik, tekintettel arra, hogy Lengyelország – amely aláírni már nem írhatja alá, de talán még csatlakozhat hozzá – tiltakozást jelentett be ellene, mivel a szerződésben földrajzi egységet jelölő kifejezésként szerepel „Kelet-Galícia”. Francia szempontból semmi akadálya a becikkelyezésnek; e formalitás teljesítését csupán a Lengyelország iránti udvariasságból halasztották el.

2. – Az a körülmény, hogy ez a szerződés nem lép hatályba, gyakorlatilag nem okoz zavart. A benne megállapított határokról ugyanis már tájékoztatták, vagy tájékoztatni fogják a Nemzetek Szövetségének genfi titkárságát, ahol azokat beiktatják. Ilyen módon ezek a határok az érdekelt államok között nemzetközi szempontból teljes mértékben érvényesek, azonkívül bírják a nagykövetek tanácsában képviselt hatalmak elismerését, amely testület már elküldte, vagy el fogja küldeni Genfbe minden egyes államhatár általános leírását.

3. – Nem valószínű, hogy Magyarország részéről – amely a legutóbb tudakozódott az e szerződéssel kapcsolatos aláírások és ratifikációk állása felől – nehézségektől kellene tartani. A trianoni szerződésben Magyarország ugyanis lemondott minden, a volt Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó, és a négy érdekelt állam valamelyikének átengedett területek fölötti szuverenitásáról. Ami pedig Magyarország saját határait illeti, megállapításuk befejeződött, és a róluk készült leírást már 1925. október 17-én elküldték Genfbe. Nincs tehát semmi akadálya annak, hogy Magyarország választ kapjon, és hogy – minden kommentár nélkül – rendelkezésére bocsássák az általa kért információkat.

Érdeklődtem Benešnél a kisantant legközelebbi miniszteri találkozójának programja felől, amelyet folyó hó 25-re terveznek megtartani, föltéve, hogy a romániai belpolitikai helyzet miatt nem szenved késedelmet.

A külügyminiszter elmondta, hogy két kollégájával a következő programot állították össze:

1.) Az általános helyzet értékelése a hágai és a párizsi megállapodásokat követően, valamint az egyes kisantantországoknak a többi európai országokkal kapcsolatos helyzetének a vizsgálata.

3.) A Magyarországgal fönnálló viszony és a vele szemben követendő jövőbeni politika. Beneš ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy új korszak nyílik meg a kisantant előtt. Tömörülésünk – közölte velem – többé már nem egy Magyarország ellen irányuló szövetkezés, hiszen feladata sokkal szélesebb területre terjed ki: a közép-európai és az egész Európát átfogó együttműködés eszközévé kell, hogy váljon. A magyarkérdés valamivel hátrább kerül. A kisantant feladata általános európai értelemben válik építő jellegűvé. A soron következő értekezlet után kiadandó közlemény tartalmazni fogja ezt a gondolatot.

4.) Annak kidolgozása, amit Beneš „kisantantstatútumoknak” nevez. Szerinte ugyanis mindazt, amiben mostanáig a kisantantkormányok közös politikája megnyilvánult és gyakorlati formát öltött, a szokások meg a tapasztalat alakította. A „statútumokkal” szabályoznák például az évenkénti értekezletekkel kapcsolatos teendőket, a helyszínül szolgáló ország, az elnökség feladatait, valamint a csoport képviseletének ellátását a Nemzetek Szövetségében. Beneš Marinkovićcsal minderről már egyetértésre jutott, és úgy gondolja, hogy a román külügyminiszter[232] beleegyezését is meg fogja szerezni.

5.) Az 1930. május 1-jei francia memorandum és a kisantantállamok közös magatartásának kialakítása.

Beneš abban reménykedik, hogy még a konferencia alkalmával aláírhatják a Csehszlovákia és Románia közötti kereskedelmi megállapodást.

Magánjellegű értesülések szerint a magyar miniszterelnök[233] londoni látogatását az az angol bankcsoport kezdeményezte, amelyik a magyar kölcsön kibocsátását szervezi a londoni piacon, mégpedig avval a céllal, hogy népszerűsítse a kibocsátást a nagyközönség körében.

HIÁNYZIK!!!! Barabás később kapta meg forditásra, A hivatkozásnál vigyázni kell.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

A jugoszláv királyi kormány örömére szolgál, hogy üdvözölheti a Francia Köztársaság külügyminiszterének[234] az európai államszövetség megszervezésére irányuló kezdeményezését.

A királyi kormány úgy ítéli meg, hogy már maguk az államszövetség létrehozását célzó előkészítő munkálatok is számottevő előnyöket tudnak fölmutatni, amelyek megérdemlik, hogy – még az államszövetség közelebbi vagy távolabbi megvalósítási lehetőségeinek a mérlegelésétől is eltekintve – értéküknek megfelelően bírálják el őket. Ugyanis ez az előzetes munka vitathatatlanul hozzájárul a közvélemény fölkészítéséhez, és elősegíti egy új légkör kialakulását, hasonlóképpen ösztönzést ad az európai népek előtt álló feladatok megoldásának egy új, szélesebb alapokon megvalósuló fölkutatásához, mégpedig olyan módszerekkel és eszközökkel, amelyek eltérnek azoktól, amelyekkel a múltban e kérdések megoldásával kísérleteztek. A királyi kormányzat meggyőződéssel vallja, hogy e munkálatok – jótékony és békítő hatásuk révén – nagymértékben hozzájárulnak majd a közvélemény megnyugtatásához és a népek egymáshoz való közeledéséhez.

A királyi kormány – miután a legelmélyültebb figyelemmel tanulmányozta a Briand által összeállított emlékiratot – a hozzá eljuttatott fölkérésnek megfelelően, e szellemtől áthatva fogalmazza meg a következő észrevételeket.

A királyi kormány egyetért avval, hogy a francia kormány memorandumában foglalt javaslatokat, valamint a különböző kormányok által e memorandummal kapcsolatosan megfogalmazott véleményeket egy, a Nemzetek Szövetségének ülésszaka alkalmával Genfben összeülő értekezleten vizsgálják meg, amelyen ugyanazon államok képviselői vennének részt, mint amelyek az 1929. szeptember 9-ei értekezleten is képviseltették magukat. A királyi kormány úgy ítéli meg, hogy az ebben az időpontban hozott határozattal összhangban állna, ha a francia kormány képviselőjét megbíznák a nevezett konferencia összehívásával, valamint a lefolytatott vizsgálatról szóló jelentés elkészítésével.[235]

A királyi kormány hajlandó minden olyan elképzelést elfogadni, amely – miközben egyértelműen megfogalmazza az emlékiratban tárgyalt szövetség alapvető célkitűzését – az aláíró kormányokat kötelezné arra, hogy rendszeresen lépjenek érintkezésbe egymással az időszakonként összehívott, valamint a rendkívüli értekezletek alkalmával avégett, hogy minden olyan kérdést közösen vizsgáljanak meg, amelyek a legnagyobb mértékben számot tarthatnak az európai népek közösségének az érdeklődésére.

Mivel természetesen csak egy regionális – a Nemzetek Szövetségének keretében és oltalma alatt működő, valamint neki alárendelt – szövetségről lehet szó, az csupán a Nemzetek Szövetségének tagállamait foglalhatja magában.

A királyi kormány egyetért avval, hogy szükség van az emlékirat második részében fölsorolt intézmények létrehozására. Mindamellett, arra az esetre való tekintettel, ha egy ilyen átfogó intézményrendszer fölállítása a legközelebbi genfi értekezleten egyes államok tiltakozását váltaná ki, a királyi kormány megítélése szerint kezdetnek már magában az a tény is, hogy a konferencia időszakonként sorra kerülő üléseinek összehívását és egy – a föltétlenül szükséges tanulmányokkal, valamint az értekezletek előkészítésével foglalkozó – titkársági részleg megszervezését biztosítani lehet, kétségtelenül jelentős sikerként értékelhető.

A királyi kormány véleménye szerint a szóban forgó titkárságra különösen nagy szükség van ahhoz – és ez lenne a legfontosabb feladata –, hogy megteremtse a lehetőséget azoknak a módszereknek a tanulmányozására, amelyekkel a legrövidebb határidőn belül fölállítható egy olyan európai szervezet, amely az emlékirat IV. bekezdésében fölsorolt kérdések megoldását célozza. Függetlenül egy európai államszövetségi rendszerben való gondolkodástól, már jelenleg is kétségtelenül érezhető egy, az európai együttműködést az ebben a bekezdésben taglalt kérdések többségét összehangoló intézmény szükségessége. Mivel ezeknek a kérdéseknek a túlnyomó része – mint például az Európán belüli közlekedés szabályozása és fejleszt[ése], az európai folyami bizottságok tevékenységének összehangolása, a különböző országok vasúttársaságai közötti megállapodások, az európai postai, távirati és telefonszolgáltatások szabályozása, és még megannyi más kérdés, amelyeket az emlékirat nem részletez, mint amilyen: a nemzetközi közutak építése, az autóközlekedés, a repülőgép-forgalom, egy európai hajózócsatorna-hálózat kiépítése stb. – kizárólag olyan regionális kérdésekkel áll összefüggésben, amelyek az európai államok számára a legnagyobb jelentőséggel bírnak, viszont az Európán kívüli államokat alig, vagy a legtöbb esetben egyáltalán nem érdeklik, nyilvánvaló, hogy ezt a rendkívül fontos munkát nem lehet a Nemzetek Szövetségére és annak intézményeire bízni. A Nemzetek Szövetségének – már pusztán meghatározásnál fogva is – csak azokkal a kérdésekkel kell foglalkoznia, amelyek közvetlenül vagy közvetett módon a szövetség minden tagjának együttes érdeklődésére számot tarthatnak; ösztönözheti regionális szervezetek alakítását, fölügyelheti működésüket, ám azt nem lehet kérni tőle, hogy e szervezetek helyére lépjen, ahogyan azt sem lehet ésszerűen elvárni tőle, hogy az egyes kormányok helyét elfoglalja, és munkájukat elvégezze.

Nem mulasztottam el közölni a pénzügyminisztériummal az ön 132. sz. táviratában[236] foglaltakat, azon megjegyzés kíséretében, hogy csak abban az esetben érdekelne bennünket egy magyar mezőgazdasági hitelintézet, ha a román agrárbank megalapításának függőben maradt kérdését már rendeztük, és miután ez a társaság már kibocsátotta az első 200 millió frankos kölcsönét a párizsi piacon.

Mellékelve küldöm másolatban Paul Reynaud válaszát[237] arra a levélre, amelyet ez alkalommal intéztem hozzá. A pénzügyminiszter – hozzám hasonlóan – úgy ítéli meg, hogy a piacunknak a legközelebbi magyar kölcsönkibocsátásban való részvételétől a jelenlegi körülmények között „semmiféle érdemleges politikai vagy gazdasági ellenszolgáltatás” nem várhatunk.

Ezzel szemben úgy vélekedik, hogy „a francia tőke részvétele egy magyarországi központi jelzálogbank megalapításában nagyon is figyelmet érdemel”, azonban egy ilyen ügylet csak a román mezőgazdasági hitelintézet kölcsönkibocsátását követően jöhet szóba. Ugyanakkor megjegyzi, hogy „a magyar kötvények kibocsátását... mindenféleképpen össze kell kapcsolni a francia kötvénytulajdonosokkal még függőben levő kérdések megoldásával, éspedig – többek között – a papírkoronára vagy ezüstforintra szóló osztrák–magyar tartozások új értékének méltányos megállapításával”.

Tekintettel ezen körülményekre, fölhatalmazom arra, hogy a következő alkalommal, amikor Bethlen gróf ismét előhozza a kérdést, közölje vele, hogy a francia tőke nem fog részt venni a következő magyar államkölcsön kibocsátásában, ugyanakkor egyébiránt semmilyen elvi kifogásunk nincs avval szemben, hogy a párizsi pénzpiac megnyíljon egy magyarországi központi jelzálogbankhoz kapcsolódó kibocsátás előtt. Mindazonáltal éljen fönntartással az időponttal kapcsolatban, amikor lehetőségünk lesz egy ilyen kötvénykibocsátás engedélyezésére (a román mezőgazdasági hitelintézet elsőbbséget élvez). Végül pedig közölje, hogy a szükséges engedélyezést a magyar kötvények francia tulajdonosait érintő, még függőben levő kérdések méltányos rendezésével fogjuk összekapcsolni.

Lényeges, hogy ezen utolsó pontot illetően Bethlen grófnak semmiféle kétsége ne legyen, és hogy tisztán lássa, milyen föltételek mellett nyitjuk meg a párizsi piacot egy magyar mezőgazdasági bank megalapításához szükséges kölcsönkibocsátás előtt. Egyébként magától értetődő, hogy a magyar kormány – mindenféle francia kormányzati jóváhagyástól eltekintve – a francia bankok elutasítására számíthatna, ha előzetesen nem biztosítana méltányos elbánást a Magyarországon már jelen levő francia érdekeltségeknek. Bizalmasan még tájékoztatni kívánom arról, hogy pontosan ugyanez a kérdés merült föl a legutóbbi osztrák államkölcsön esetében is: miközben a francia kormány hajlandónak mutatkozott arra, hogy megelégedjen az osztrák kormányzat arra vonatkozó ígéreteivel, hogy mindent elkövet bizonyos, függőben maradt kérdések rendezésére, a Crédit Lyonnais (amely a Banque de Paris et des Pays-Bas-val együtt a francia résztvevő volt) ragaszkodott ezeknek az ügyeknek az előzetes megoldásához; ilyen körülmények között azután az osztrák kölcsönfölvétel francia közreműködés nélkül zajlott le.

1930. július 5-én kelt levelében[238] volt szíves tájékoztatni a magyar kormány külföldi kölcsönfölvételére vonatkozó terveinek jelenlegi állásáról, amelynek kibocsátását a budapesti parlament éppen most hagyta jóvá.

Bethlen gróf budapesti követünkkel[239] folytatott egyik beszélgetése során közölte de Vienne-nel, az a szándéka, hogy késedelem nélkül elindítja a kölcsönkibocsátást, mivel a Banque Rothschild úgy ítéli meg, hogy ősszel a különböző piacok helyzete kedvezőtlenebbre fordulhat.

A magyar kormány elképzelése szerint a művelet 13 millió fontra vonatkozna, amelyből 3-3 milliót Londonban, New Yorkban, illetve Párizsban helyeznének el, 1 milliót Rómában, míg a maradék két milliót Zürich, Amszterdam és Stockholm között osztanák föl.

Ezután a magyar miniszterelnök a magyar mezőgazdasági hitelintézet megszervezésének kérdéséről tájékoztatta követünket, nem titkolva, hogy nagyon kívánatosnak tartaná részvételünket egy központi jelzálogbank alapításában.

De Vienne válaszában kifejtette: anélkül, hogy jóslásokba bocsátkozna a francia bankoknak és a kormánynak a kérdéshez való hozzáállását illetően, bajosan remélhető, hogy mindkét kölcsönkibocsátásban részt vegyünk, ám elvi szinten a jelzálogbanki ügyletet vonzóbbnak látja, tekintettel a közép- és kelet európai gazdasági helyzet iránt tanúsított érdeklődésünkre.

Ekkor Bethlen gróf arra kérte de Vienne-t, tudakolja meg öntől, vajon a francia kormányt érdekelné-e ennek a kölcsönnek a megszervezése, amely esetben azt kérné a Rothschild-csoporttól, hogy találjanak a külföldi kölcsönre egy olyan megoldást, amelyben nincs francia részesedés. Egyébként szó szerint ezt tette hozzá: „Ha Franciaország hajlandó lenne pénzügyi segítséget nyújtani nekünk, és ha választanom kellene, a mezőgazdasági hitelintézetet választanám.”

Szeretném tájékoztatni arról, hogy – önhöz hasonlóan – én is úgy gondolom, meg kellene ezt az alkalmat ragadnunk, hogy tisztázzuk Magyarországgal kapcsolatos pénzügyi politikánkat, továbbá hogy e tekintetben továbbra is ragaszkodnunk kellene azokhoz az elvekhez, amelyekben való egyetértését a két minisztérium 1930. március 17-én, illetve április 7-én kelt levelében[240] már kinyilvánította.

Mivel a magyar kormány határozottan leszögezte, hogy nem szándékozik a jövőbeni kölcsön bevételét – még részben sem – a háború előtti – konszolidált vagy nem konszolidált – adósságainak visszafizetésére, sem pedig jóvátételi kötelezettségeinek a teljesítésére fordítani, a mi hitelpiacunk hivatalos részvételétől semmilyen érdekesebb politikai vagy pénzügyi ellenszolgáltatást nem várhatnánk. Egyébként föltétlenül célszerű intézkedéseket teszek annak elkerülése érdekében, hogy egyes francia pénzintézetek – az esetleges kötvényjegyzés reményében – ügyfeleikkel a külföldön elhelyezendő részletekből jegyeztessenek.

Evvel szemben, mint ahogy ön, én is úgy gondolom, hogy a francia tőkéknek egy magyarországi központi jelzálogbank megalapításában való részvétele részünkről kitüntetett figyelmet érdemel; a megtakarításoknak a földingatlanügyletek felé való irányítása önmagában is kétségbevonhatatlan előnyökkel jár, és egy ilyen jellegű pénzintézet komoly fejlődéssel kecsegtet Magyarországon.

Ugyanakkor tökéletesen egyetértek abban önnel, hogy mindaddig nem szabad a magyar jelzálogbank-kölcsönkibocsátással foglalkoznunk, amíg a román mezőgazdasági hitelintézet kérdése végérvényesen le nem zárult. Megjegyzem még, hogy egy magyar értékpapír-kibocsátást – ha az csak egy kicsit is fontos a budapesti kormánynak – mindenféleképpen össze kell kapcsolni a francia részvényesekkel még függőben levő kérdések megoldásával, éspedig többek között a papírkoronára vagy ezüstforintra szóló osztrák–magyar tartozások új értékének méltányos megállapításával.

Részemről tehát semmi akadályát nem látom annak, hogy de Vienne közölje Bethlen gróffal: abban az esetben, ha a francia kormány úgy ítélné meg, hogy pénzpiacán célszerű magyar kötvénykibocsátásokat engedélyeznie, akkor megkülönböztetett figyelmet fog szentelni a budapesti kormány azon terveinek, amelyek egy központi jelzálogbank megalapítására irányulnak.

Az Interparlamentáris Konferencia most véget ért londoni ülése alkalmából (amelyen az egyik magyar küldött, Lukács György, korábbi miniszter – aki rendíthetetlen irredenta meggyőződését fennen hangoztatta – hatékonyabb védelmet követelt a nemzeti kisebbségeknek), folyó hó 21-én, Rothermere lord a Savoyban vacsorát adott a magyar küldöttek tiszteletére.

A mai reggeli lapok tudósítása szerint a pohárköszöntők sorát Rothermere lord fia, Esmond Harmsworth nyitotta meg, hangsúlyozva, hogy az angolok mindannyian – osztályra és pártállásra való tekintet nélkül – szánakoznak Magyarország tragikus sorsán, és támogatják a magyar nemzeti törekvéseket.

Először azokról a belpolitikai tanácsokról szólt, amelyeket a Munkáspárt aznap reggel tartott villásreggelijén részt vevő néhány magyar képviselő kapott útravalóul, figyelmeztetve őket, nehogy hallgassanak az intelmekre. Gyakran az állítják, nevezetesen „párizsi körökben, hogy a magyar kormány feudális”. Rothermere lord szerint viszont inkább állhatatos és szilárd. Egyébként is nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy Magyarország belpolitikai rendszerének a megreformálásával foglalkozzanak, éppen most, amikor ennek az országnak minden erejét a súlyos gazdasági válság leküzdésére kell fordítania.

Rothermere lord szíve szüntelenül Magyarországért dobog. A magyarországi magyaroknak és az elveszített területek magyarjainak vállvetve kell küzdeniük azért, hogy győzedelmet arathassanak a trianoni szerződés fölött. Reménykedni kell abban, hogy majd újból Magyarországra mosolyog a szerencse, és az ország nem csak a mostani határait szegélyező, túlnyomórészt magyarok lakta részeket, hanem az összes elveszített területeket vissza fogja szerezni.

A beszédben két új mozzanatra figyelhetünk föl. Amikor a magyarokat mindenféle belső nyugtalankodástól óvja, kezet nyújt Bethlen grófnak, akivel korábban meglehetősen hűvös volt a kapcsolata: mint ismert, a legutóbbi londoni látogatásakor a magyar miniszterelnök nem találkozott a „nemes lorddal”. Másrészről ez utóbbi pártfogoltjai becsvágyának már nem szab határt a pusztán a közvetlenül szomszédos területeket kijelölő „Rothermere-vonallal”: Nagy-Magyarországról beszél, és ekképpen a teljes revízió apostolává nőtte ki magát.

Jó volna megtudni, vajon Rothermer lord valóban azokkal a szavakkal fejezte ki magát, amelyeket a magyar újságok adnak a szájába.

Magyarország pénzszükséglete kapcsán egyrészt már beszámoltam arról, hogy a magyar kormány a mezőgazdasági hitelezés megszervezésén dolgozik, és e célból létre kívánja hozni a magyar jelzálogbankok központját, másrészt pedig arról, hogy amerikai bankok képviselői érkeztek Budapestre, hogy tanulmányozzák, milyen föltételek mellett bocsáthatnának ki körülbelül 400 millió frank értékben a magyar jelzálogbankok az amerikai pénzpiacon jelzálogleveleket. Az amerikai tárgyalóküldöttségben Royall Tyler a National City Bankot, míg Grant a Morgan Guaranty Trustöt képviseli.

Úgy látszik, mint ha e különben egymáshoz kapcsolódó két kérdés végül is eggyé olvadna össze. Egészen a legutóbbi időkig a magyar kormány csupán elvben fogadta el, hogy szükség van az agrárhitelezés racionális megszervezésére, de érdemben a kivitelezés egyetlen módozatát sem vizsgálta meg. A magyar kormány a legégetőbb bajon akart segíteni, ezért mindenekelőtt arra törekedett, hogy azonnal folyósítható készpénzzel lássa el a magyarországi jelzálogbankokat, hogy – amikor a földművesek betakarítják a termést, és többé-kevésbé mindegyikük arra kényszerül, hogy pénzzé tegye – a szokásos kamatra tudjanak kölcsönt nyújtani a termelőknek, és így megmentsék őket az uzsorások karmaiból.

Így jött azután szóba ez a záloglevél-kibocsátás, amelynek ügyében azért fordultak az amerikai bankokhoz, mert ezt már korábban is megtették, és mert úgy találták, hogy az amerikai pénzpiachoz gyorsabban hozzá lehet férni, mint a többihez, végül mert a megfelelő időben „tisztességes ügynökök” jelentek meg a színen, hogy összehozzák a feleket.

Az amerikai bankok azonban – a tapasztalatokon okulva – leszögezték, hogy kis tételekkel és különféle formájú értékpapírokkal nem fognak foglalkozni: csak egyfajta, valamint egyetlen pénzintézet által kibocsátott zálogleveleket fogadnak el, és egyébiránt e bank teljes garanciát köteles nyújtani nekik.

Mindez nem ment nehézségek nélkül. A partikuláris érdekek – úgy ítélve meg, hogy egy közös cég alapítása veszéllyel jár – megakadályozták a dolgok előrehaladását. Ám mivel hitelre mindenképpen szükség volt, végül is magukévá tették az amerikai álláspontot, és talán gyorsabban tisztázták le a központi jelzálogbank tervét, mintsem eredetileg szerették volna. További információért kérem Nagyméltóságodat, tekintse át a követségünk kereskedelmi attaséja által összeállított följegyzés csatolt másolatát.[242]

Az amerikai bankok ezek szerint talán már azon a ponton vannak, hogy megalapítsák ezt a Magyar Központi Jelzálogbankot, amelyre Nagyméltóságod célzást tesz folyó hó 22-ei levelében,[243] amelyet evvel a futárpostával kaptam meg. Így tehát lehet, hogy megelőztek bennünket.

Ezen nem lenne okunk meglepődni. Az elképzelés már a levegőben lógott, csak valakinek ki kellett nyújtani érte a kezét. Nyilvánvalóan az ragadta magához, akit sem politikai jellegű okok, sem időbeli föltételek, sem pedig bizonyos – egyébként méltányos – követelések fönntartásának a kényszere nem hátráltattak.

Megjegyzem még, hogy a haszonnal kecsegetető magyarországi gazdasági és pénzügyi kérdések földerítésére, a velük való foglalkozásra és megoldásukra az amerikaiak – csakúgy, mint az angolok – „felhajtókat” használnak, amilyenek nekünk nincsenek. Ennek az illetőnek szerfölött fontos, ha angol (Sir William Good), hogy igazolja: érdemesült arra, hogy fizetségét a magyar kormány pénzügyi tanácsadója minőségében kapja; ha pedig amerikai (Royall Tyler), hogy új állást szerezzen magának a Nemzetek Szövetsége budapesti megbízotti címe helyett, amelynek már nem birtokosa. Nem lepődnék meg különösebben azon, ha Tyler úr a magyar központi jelzálogbank megalapításának, hasonlóképpen annak a szükségességéről is meg volna győződve, hogy ezen pénzintézet élére ő, Tyler, neveztessék ki.

Akárhogy áll is a dolog, lehet, hogy immár tárgytalanná váltak azok a Bethlen grófot illető információk, amelyek közlésére Nagyméltóságod fölhatalmazott. Ám az is előfordulhat, hogy az ügy egyelőre nem dőlt el, hiszen a magyaroknak még jó ideig szükségük lesz a külföld pénzügyi segítségére. Márpedig az osztrák államkölcsön példáján okulva láthatják, hogy – mindent összevéve – jobban járnak, ha megteszik, ami ahhoz kell, hogy biztosítsák maguknak Franciaország közreműködését.

A Charles-Roux 215–218. sz. távirataiban[244] közölt Beneš-féle nyilatkozat (a magyarországi Habsburg-restauráció) után folytatott vizsgálat alapján a minisztérium a következő megállapításokra jutott:

1. – Jogi kötelezettségek csak a magyar kormány és a nagyhatalmak között állnak fönn (egyfelől a főhatalmak budapesti képviselőinek 1921. november 4-én, 5-én és 12-én kelt, másfelől a magyar kormány 1921. október 31-én, valamint november 5-én és 6-án kelt levelei).[245]

2. – Amikor a a Nagykövetek Konferencián képviselt hatalmak 1921. november 2-án e megállapodásokról hivatalosan értesítették a kisantantot, és rájuk hivatkozva kérték a cseh, szerb és román hadsereg mozgósításának haladéktalan befejezését, akkor erkölcsileg kezességet vállaltak a Magyarországra háramló kötelezettségek teljesítéséért.

3. – Másrészről, amikor a Nemzetek Szövetsége konferenciájának főtitkárságához (sic)1923. február 17-én intézett levelükben[246] – amelyben fent nevezett kötelezettségek genfi beiktatását kérték – hivatkoztak a kisantantra, elismerték e szövetségnek a kérdésben játszott különleges politikai jelentőségét.

Ha Beneš az iránt érdeklődne, hogyan fogadta a francia kormány a Charles-Roux-nak adott tájékoztatását, egyelőre elegendő azt válaszolni, hogy a francia kormánynak nincs ellenvetése a kisantantállamok tervezett intézkedéseivel szemben, és – ami őt illeti – távol áll tőle, hogy adott esetben megfeledkezzen a magyar kormány által a nagykövetek tanácsával szemben vállalt kötelezettségek hivatalos jellegéről.

A külügyminiszter[248] kevéssel ezelőtt arról tájékoztatott, hogy „a magyar kormány egyetért, és hogy képviseltetni fogja magát a szeptember 8-ai értekezleten”.

Az olaszok magyarországi propagandatevékenysége, amely a nyári hónapok alatt úgy látszott, hogy könnyű álomba merül, rövid ideje magához tért, és most ismét a legváltozatosabb formákat öltve folytatódik.

A bukaresti nemzetközi találkozón részt vevő olasz repülőszázad (az e postával érkező 190. sz. távirat[250]) megérkezését Budapestre a mátyásföldi repülőtéren nagyszabású rendezvénnyel köszöntötték. A századot alkotó kilenc legújabb típusú Fiat repülőgép – a népes tömeg érdeklődésétől kísérve, és a hadügyminiszter,[251] a diplomáciai testület, számos magyar tábornok és tiszt, valamint a Budapesten tartózkodó jelentős személyiségek jelenlétében – a legkápráztatóbb légi akrobatikai gyakorlatokat mutatta be, és főleg a különböző repülési alakzatokban végzett attrakciókkal jeleskedtek, méltán kiérdemelve a nézők csodálatát. Egyébként a magyaroknál ehhez az érzéshez némi irigység is elegyedett, amelynek Gömbös tábornok adott hangot, amikor néhány szót intézett az olasz repülőkhöz: „...Önök a legnagyobb csodálatunkat vívták ki – hangsúlyozta –, ám ugyanakkor fájdalmat is ébresztettek bennünk azért, mert semmit sem tehetünk, hogy utolérjük önöket.”

A magyaroknak az új Olaszország megnövekedett ereje iránti csodálatát kiváltani hivatott légi parádék, a legkülönbözőbb sportrendezvények (labdarúgó-mérkőzések, úszóversenyek, autóversenyek), ahol a gondosan kiválasztott csapatok a fasizmus jegyében igyekeznek kidomborítani a magyar közönség előtt az olasz népfaj erényeit vagy az olasz technika kiválóságát – íme, egynéhány az alkalmazott propagandaeszközök közül.

És ezenkívül akad még más is. A magyar sajtót nagymértékben kihasználják, és az újságokban számos olasz szerkesztésű vagy sugalmazású cikk olvasható, amelyek a nap egy-egy fontosabb híréből kiindulva hirdetik az azonos érdekeket képviselő két nemzet szoros együttműködésének szükségességét. Így például – ahogyan a legutóbbi futárpoggyásszal Rómából érkező táviratok[252] is tanúsítják – az európai államszövetségről Genfben folytatott vita, majd a németországi választások szolgáltattak alkalmat annak kihangsúlyozására, hogy Olaszország a legyőzött országok védelmezőjeként és a békeszerződések fölülvizsgálatának támogatójaként kíván föllépni. A „Corriere Danubiano” című budapesti olasz hetilap legutóbbi számaiban megjelent cikkek – amelyekről ez a követség több alkalommal is beszámolt a minisztériumnak – a békeszerződések revíziója szükségességének a hirdetésében talán még az appennini-félszigeti újságok átlagát is túlharsogják.

Az „Amici dell’Ungheria” társaság egyik Milánóból való fasiszta küldöttsége – kétségkívül azon igyekezetében, hogy az írásbeli megnyilvánulásoknál hatékonyabban adja tanúbizonyságát a magyar ügy iránti elkötelezettségének – e hónap 24-én egy bizonyos Pollini vezetésével Budapestre érkezett. Az olaszok csoportja a „Magyar Revíziós Liga” képviselőinek kíséretében a Szabadság térre vonult, ahol az „Ezeréves Magyarországot” jelképező Országzászló előtt koszorút helyeztek el.

Olaszország ezek szerint már nem habozik, hogy a trianoni békeszerződés fölülvizsgálatának varázsigéjét az ebben az országban érvényesülő befolyásának a szolgálatába állítsa. Ugyanakkor nem éppen úgy látszik, mintha e törekvése ez idáig kézzelfogható eredményeket hozott volna. Vajon e tekintetben jelentőséget kell tulajdonítanunk a Chigi-palota Genfből érkező politikai igazgatója, Guariglia, Budapesten tett rövid látogatásának, akit fogadott Bethlen gróf és Walko? E tárgyalások titkát mind a mai napig sikeresen megőrizték.

Flandin beszámolója: „Tegnap hosszú megbeszélést (folytattam) Horthy tengernaggyal, és több ízben tárgyaltam Bud kereskedelemügyi miniszterrel. Mindketten célzást (tettek) Magyarország jelenlegi nehéz gazdasági helyzetére és azon törekvésére, hogy hitelekhez jusson. Óvatosan viselkedtem, nem nyilatkoztam.

Tegnap este a francia ügyvivő által rendezett vacsorán Scitovszky korábbi külügyminiszter, a Magyar Általános Hitelbank elnöke minden kertelés nélkül rám rontott egy magyar kölcsön Franciaországban való elhelyezésének a kérdésében.

Scitovszky legelőször is azt hangsúlyozta, hogy Bethlen gróf a keleti jóvátétel rendezésekor állítólag határozott ígéretet kapott arra, hogy egy magyar nemzetközi kölcsön egyik részének franciaországi kihelyezését megkönnyítik a számára.

A magyar kormány Scitovszkyt bízta meg avval, hogy Londonban és New Yorkban tárgyaljon erről a kölcsönről. Mindkét helyen avval kecsegtették, hogy a Young-terv kötvényeinek kibocsátását követően lehetőség nyílik majd egy 6 1/2%-os kamatozású magyar kölcsön kibocsátására (92) vagy 94%-os árfolyamon[B10] , ám egyúttal arra is figyelmeztették, hogy a tőzsdeválság következtében ezeken a piacokon lehetetlenné vált az ügyletet lebonyolítása. A magyar kormány mindössze 8 000 000 dollárnyi rövid lejáratú előleget tudott New Yorkban Higginssonnál fölvenni.

A magyar kormány tehát amilyen gyorsan csak lehet, szeretne egy 500 000 000 frankos államkölcsönt elhelyezni a párizsi pénzpiacon. Vagyis most már nem egy nemzetközi kölcsön egy részletének, hanem egy teljes kibocsátásnak a párizsi piacon történő kihelyezéséről van szó. Scitovszky fölhívta a figyelmemet arra, hogy ez az ügylet minden bizonnyal nagyobb tetszésre talál a francia kormánynál, tekintettel arra az igen kedvező hatásra, amelyet egy ilyen kölcsön megvalósulása a Magyarország és Franciaország között fönnálló politikai kapcsolatokra gyakorolna. Hosszasan fejtegette nekem ez irányú észrevételeit, amelyekre úgy gondoltam, nem szükséges válaszolnom.

El vagyok rá készülve, hogy Bethlen gróf, akihez (ma estére) – Belgrádba való elutazásom előtt – vacsorára vagyok hivatalos, elő fogja venni ugyanezt a kérdést.

Válaszul mindössze annyi fogok neki mondani – amit Scitovszkyval is közöltem –, hogy az ügyet Párizsba való visszaérkezésem után ön elé és pénzügyminiszter kollégám[253] elé fogom terjeszteni. És azt is hozzá fogom tenni – ahogyan már korábban rámutattam akkor, amikor tárgyalópartnereim itt és Ausztriában hitelekről beszéltek (nekem) –, hogy a bizalom helyreállítása a kölcsönt nyújtó államokban soha nem volt olyan fontos, mint most, amikor – sajnálatos módon – az európai rendet szavatoló szerződések ellen irányuló váratlan politikai tüntetések által teremtett légkör nem igazán kedvez a nagyszabású nemzetközi hitelügyleteknek.

Folyó hó 14-én kelt távirataimban[254] volt szerencsém továbbítani Nagyméltóságodnak P.-É. Flandin beszámolóját arról a beszélgetésről, amelyet az előző este Scitovszky Tibor korábbi külügyminiszterrel, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatójával egy magyar kölcsön Franciaországban való elhelyezése kérdéséről folytatott.

Nem hiszem, hogy szükséges volna fölidéznem azokat a viszontagságokat, amelyeket az egymást követő, külföldi kölcsönök fölvételére irányuló magyar terveket az utóbbi fél évben érték. Ezekről ugyanis – az események alakulásával párhuzamosan – de Vienne részletesen tájékoztatott.

Időközben nem sikerült megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amelyekbe a magyar zálogleveleknek (mezőgazdasági hitel) az amerikai pénzpiacon való kibocsátása ütközött augusztusban.

Ez után az újabb balsiker után, és tekintettel az egyre sürgetőbb hiteligényekre nem meglepő, hogy Scitovszky megragadta a francia kereskedelemügyi miniszter[255] budapesti látogatása által kínált alkalmat, hogy újból előhozza ezt az ügyet.

Bethlen gróf hasonlóképpen cselekedett; ám P.-É. Flandinnak erről a megbeszélésről adott összefoglalója alapján, nem úgy látszik, mint ha a magyar kormány ez idő szerint hajlandónak mutatkozna a kölcsöfölvétel sikere érdekében újabb engedményeket tenni. Amikor a miniszterelnök megismételte Scitovszky kijelentéseit egy 500 millió frankos államkölcsön kibocsátásának a lehetőségéről a francia pénzpiacon, P.-É. Flandin föltette neki a kérdést, hogy egy ilyen műveletben – a befektetett összeg kamatain kívül – milyen esetleges ellenszolgáltatásra számíthatna Franciaország. Bethlen gróf válaszában kifejtette, hogy a kölcsön 3/5 részét a mezőgazdasági hitelekre használnák föl; a fönnmaradó 2/5 rész bizonyos, nagyon sürgős közmunkák elvégzését tennék lehetővé, mint például jelentős mennyiségű elhasználódott fölszerelés (vasúti sínek stb.) föltétlenül szükséges cseréjét; és mivel a vonatkozó megrendeléseket szükségszerűen hazai üzemeknek kell megkapniuk, magának a kölcsönügyletnek a keretén belül nem lehet szó ellentételezésről. Ugyanakkor Bethlen gróf sietett hozzátenni, hogy a magyar kormány kitart azon álláspontja mellett, amelyet a de Vienne-nek több mint egy éve átadott emlékiratban fejtett ki, ahol egyúttal fölsorolták a magyar gazdaság mindazon ágazatát, amely piacként érdekes lehet a francia tőke számára.

E kijelentéseket Flandin tudomásul vette, azonkívül mindössze annyit közölt, hogy Franciaország részéről mindenféle hitel engedélyezésének az elengedhetetlen föltétele a magyar kötvények francia tulajdonosait érintő, még függőben levő kérdések méltányos rendezése.

Ezután Bethlen gróf azokról az ígéretekről beszélt a kereskedelemügyi miniszternek, amelyeket állítólag Loucheur tett neki a keleti jóvátétel rendezésének lezárása alkalmával; a mi küldöttünk – a pénzügyminiszterrel, Chéronnal[256] történt megegyezést követően – négyszemközt – úgymond – azt közölte vele, hogy a francia kormányzat nem fogja támogatni a háború előtti magyar kötvények tulajdonosainak a követeléseit. Föltételezem, hogy Bethlen gróf pontatlanul értelmezte Loucheurnek a tavaly január 19–20-án tartott ülésen neki adott válaszát, amelyet Nagyméltóságod május 19-én továbbított de Vienne-nek (a Kereskedelmi kapcsolatok május 19-én kelt, 98. sz. leveléhez mellékelt jegyzék[257]). Hálás lennék Nagyméltóságodnak, ha erre a kérdésre vonatkozóan néhány kiegészítéssel szolgálna, hogy adott esetben visszautasíthassam az ehhez hasonló állításokat.

A „Prager Presse” tudósítója azt jelentette lapjának Budapestről, hogy Bethlen gróf ankarai útja állítólag nem kizárólag udvariassági jellegű. A magyar miniszterelnök – amint tudni lehet – először kereskedelmi kérdéseket vitat meg a török kormánnyal. Ezenkívül Oroszország gazdasági helyzetéről is tájékozódni kíván, majd pedig orosz szakértőkkel tárgyalna a két ország közötti gazdasági kapcsolatok újrafölvétele érdekében. Bethlen gróf a faimport, valamint azoknak az orosz áruknak a kérdését is megvizsgálná, amelyekkel a Szovjetunió dömpingpolitikát folytat.

A „Prager Presse” tudósítója megjegyzi, hogy az utazás alkalmával állítólag Oroszország „de jure” elismerésének a kérdését is megvitatják.

Folyó hó 18-án kelt, 2574. sz. levelem[258] folytatásaként van szerencsém egy újabb, a csatolt mellékletben[259] olvasható tájékoztatással szolgálni, amelyet budapesti ügyvivőnk[260] éppen most küldött egy magyar államkölcsönnek a párizsi pénzpiacon történő esetleges kibocsátásával kapcsolatosan.

Miközben Bethlen gróf – állítása szerint – szeretne elhelyezni egy 500 millió frankos államkölcsönt Franciaországban, amelynek 3/5 részét a mezőgazdasági hitelekre használnák föl, 2/5 részét pedig bizonyos, nagyon sürgős közmunkák elvégzésére fordítanák, Flandinnal azt közölte, hogy az e munkákra irányuló megrendeléseket szükségszerűen hazai üzemeknek kell megkapniuk.

Mivel a magyar miniszterelnök a mi kereskedelemügyi miniszterünkkel folytatott megbeszélése folyamán olyan ígéretekre célzott, amelyeket Loucheur tett neki a keleti jóvátétel rendezését célzó tárgyalásokon, csatoltan egy – a minisztériumban evvel kapcsolatban, ez év január 30-án készített – följegyzést[261] is elküldök önnek.

Végül még tájékoztatni kívánom arról, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank a hónap elején egy 15 millió frankos kölcsönt (15 000 darab 1000 svájci frank értékű záloglevél) helyezett el Svájcban. Ez a 7%-os kamatozású, 98%-os árfolyamon kibocsátott kölcsön félévenként sorshúzás útján törleszthető; mindamellett 1937-től 1944-ig 102%-on, 1944-től 1950-ig pedig névértéken visszafizethető[B11] .

Az ügylet alkalmával a jegybankok érdekképviseleti szervezete elérte, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank által a háború előtt kibocsátott, és jóhiszemű svájci tulajdonosok kezében levő zálogleveleket és községi kötvényeket értékük 5%-ával fölértékeljék (ez 100 koronánként, illetve 50 forintonként 5 svájci frank). A „Bulletin financier suisse” (Lausanne) című kiadványban, folyó hó 10-én megjelent cikk mellékelt kivonatából[262] kiderül, hogy milyen okok késztették a magyar pénzintézetet e fölértékelés elfogadására.

120. sz. táviratomban[264] arról tájékoztattam Nagyméltóságodat, hogy Bethlen gróf Ankarából visszatérőben – két vonat között – néhány órát töltött Szófiában ahelyett, hogy a korábban bejelentett hivatalos látogatásra sor került volna. A magyar külügyminiszter[265] ugyanis – köszönhetően a bizonytalanságnak, amely a királyi esküvő időpontját egészen a szertartás előestéjéig övezte – éppen a fővárost három napon át lázban tartó ünnepségek, fölvonulások és egyéb különböző rendezvények kellős közepén érkezett ide. Ljapcsev /Liaptcheff/ tehát fölvetette neki, hogy talán nem ez volna a megfelelő időpont a hivatalos látogatás lebonyolítására. Értesüléseim szerint, Bethlen gróf nem igazán örült a későn jött tájékoztatásnak. Ezen állításnak hitelt is tudok adni, látva, hogy a szófiai magyar követe milyen makacs kitartással hajtogatja kollégáinak, hogy a látogatásának eredeti programját Bethlen gróf saját elhatározásából, nem pedig a bolgár kormány tanácsára változtatta meg.

A magyar miniszterelnök a Szófiában töltött néhány óra alatt Burovval /Bouroff/ folytatott megbeszélést. Ahogyan arról már tájékoztattam Nagyméltóságodat, tavaszra egy egy külön látogatást ígért neki. Törökországi útjáról is elég érdekes benyomásokat osztott meg vele. Úgy vélekedett, hogy a jelenlegi helyzet teljes mértékben Mustafa Kemalnak a reformok megvalósítására irányuló akaratán nyugszik. A népesség passzivitásának, valamint a Gazi személyiségéből kisugárzó tekintélynek köszönhetően, sikerült neki egy egész sor olyan reformot a népére rákényszeríteni, amelyekre az embereknek valójában nem volt igénye, és amelyek maguktól megbuknának, ha a Gazi és vezérkara nem kísérnék folyamatosan figyelemmel a végrehajtásukat. Röviden szólva, Bethlen gróf nem hisz abban, hogy a török nép folytatná erőfeszítéseit, ha Mustafa Kemal nem ösztökélné továbbra is erre.

A Törökország és Oroszország közötti kapcsolatokra vonatkozóan a magyar miniszterelnöknek az a benyomása, hogy a két országot minden bizonnyal titkos katonai egyezmény köti egymáshoz, amelynek pontjairól és a benne foglalt kölcsönös kötelezettségekről fogalma sincs.

A Törökországból magával hozott összbenyomása nem is annyira az államférfiakkal tartott tárgyalásai, mint inkább a magánemberekkel, sőt egyszerű mesteremberekkel alkalomszerűen folytatott való beszélgetései során alakult ki benne.

Amikor Burov beszámolt nekem e néhány mozzanatról még hozzátette, hogy Bethlen gróf véleménye a legteljesebb mértékben megegyezik az övével. Majd ugyanerről a tárgyról továbbfolytatva a beszélgetést, azt mondta: „Nehogy azt higgye, hogy a törökök egy pillanatig is letettek arról, hogy megszerzik maguknak Trákiát. Ismerve a régiót, ebben nincs is semmi különös, hiszen ez a leggazdagabb a világon. A régi rendszerben a törökök nem hasznosították, hiszen a csiftlikek nagybirtokosai átengedték magukat a rájuk jellemző természetes nemtörődömségnek. De nem kellett más, mint hogy egy időre a mi kezünkre kerüljön, vagy hogy Charpy tábornok kormányozza, és máris kiderült, milyen csodálatos föld ez! Ha a törökök nem táplálnak vele kapcsolatban féltékenyen őrzött hátsó gondolatokat, akkor vajon miért ragaszkodnak olyan makacsul Hadrianopolisz birtoklásához, amely manapság semmilyen jelentőséggel sem bír. Már városnak sem lehet mondani, Szófia legjelentéktelenebb külvárosában is több az élet. És a törökök mégis, mint valami kincshez ragaszkodnak hozzá. Úgy gondolom – tette hozzá Burov –, súlyos tévedés a törököket kizárólagosan ázsiai hatalomnak tekinteni, amelyik létezését a jövőben csak a kisázsiai fennsíkra akarja összpontosítani, miközben európai területét pusztán másodlagos jelentőségű toldalékként kezeli. Ázsiába való visszahúzódása nem egyéb színlelésnél, és Konstantinápolyt is csak azért hagyta sorsára, hogy távol tartsa onnét az európaiak vállalatait és elriassza őket a sóvárgó gondolatoktól. Most éppen sajátmagával van elfoglalva, ám Szaloniki emléke továbbra is él benne.

Ez az, amiért rendkívül érdekes volna pontosan ismerni, valójában milyen kapcsolatokat is ápol a Szovjet Köztársasággal.”

Bethlen gróf tájékoztatása értelmében a magyar kormány nem 1, hanem 3 millió font sterlinghez fog a londoni Rothschild-(csoporttól) hamarosan hozzájutni, rövid lejáratú előleg címén, annak a nemzetközi hitelnek a terhére, amelyet továbbra is határozott szándékuk fölvenni, amint a körülmények kedvezőre fordulnak. Az összeget a Rothschild-csoport állítólag üzletfeleivel együttesen gyűjti össze.

Ha a Rothschild-csoporthoz tartozó francia csoportosulás is részt venne ebben az műveletben, akkor azt kockáztatjuk, hogy belesodródunk a magyarországi hitelügyletekbe, mégpedig mindenféle, a gyakorlatban kamatoztatható külön előny nélkül, sőt még erkölcsi hasznunk sem származna belőle, hiszen ezt a tranzakciót kezdeményező Rothschild-csoport aratná le.

Ilyen körülmények között Nagyméltóságod minden bizonnyal célszerűnek ítéli, hogy az ügylet iránt esetleg érdeklődést mutató bankoknak azt javasolják, hogy helyezkedjenek várakozó álláspontra.

A Bethlen gróffal most folytatott beszélgetésünk során szóvá tettem neki, hogy sokat utazik, és sokat beszél. A következőképpen válaszolt:

„Ankarai utazásommal egy régóta elhatározott tervet váltottam valóra: Tevfik Rüştü /Tewfik Ruchdi/ bej meghívása, illetve az én beleegyező válaszom több mint két évre nyúlik vissza. Különben is szerettem volna látni a modern Törökországot. Jó benyomást szereztem róla.

Másfelől pedig Curtius még hágai találkozásunk alkalmával hívott meg berlini látogatásra. Úgy vélem, londoni utamat némi nyugtalansággal kísérték Berlinben. Curtius a legutóbb Genfben ismételte meg nyomatékkal a meghívását.”

(Megbízható forrásból származó értesülésem szerint, a német befolyás csökkenése miatt nyugtalankodó német kollégám állítólag sürgette kormányát, hogy tegyenek kezdeményező lépéseket Bethlen grófnál.)

„Berlinben – ahol csak néhány órát töltök majd – nem fogom a revíziót szóba hozni. Ankarában is csak azért beszéltem róla, hogy válaszoljak arra, amit Tevfik Rüştü bej mondott erről az ügyről – igaz, hogy (nem) a felköszöntő beszédében, hanem még korábban.

Úgy beszélek, és úgy cselekszem, amint azt a bel- és külpolitika érdekeink megkívánják. Politikai irányvonalamat kényszerűen a körülmények szabják meg. Számunkra létkérdés, hogy se a szláv, se a germán tömb ne tudjon bennünket megfojtani. És azt, hogy napjainkban ez a kérdés hogyan merül föl, azok a körülmények határozzák meg, amelyek között Magyarország manapság létezik. Nem őmiattuk, vagy amiatt, amit képviselnek, tartok azokkal, aki revízióról beszélnek, vagy akik meg akarják oldani a leszerelés kérdését, hanem amiatt az eszme miatt, amelyet védelmeznek, és amelyből hasznot tudok húzni. Ön azt hiszi, hogy én hagyom, hogy Mussolini irányítson?

Mellesleg helytelenítem Németországnak – ugyanúgy, mint Olaszországnak – a szovjetekkel szemben folytatott politikáját. A magam részéről el vagyok tökélve arra, hogy hogy soha ne ismerjem el a Szovjetuniót.

A mi szempontunkból az Anschluss halálos veszélyt (jelentene). Alapvető érdekünk, hogy Ausztria képes legyen fönnmaradni. Ezért is törekedtem arra, hogy közeledjek az osztrákokhoz, jóllehet a szerződések szembeállítottak bennünket, amikor a magyar terület egy részét Ausztriának juttatták. Kapcsolataink barátivá váltak, és azt remélem, hogy egy kedvezményeken alapuló rendszert tudok majd kialakítani velük, amely ránk nézve is előnyös lesz.

– Gazdasági téren, miért is ne? A korábbi osztrák–magyar rendszer gazdasági szempontból nem volt más, mint a Duna-medencének a földrajzi viszonyok támasztotta követelményeknek megfelelő racionális megszervezése.

... Egy erős Magyarország, egy „Nagy-Magyarország” Franciaország természetes szövetségese lenne.”

A gazdasági és pénzügyi helyzetről kezdtem el beszélni, és így a föltételezések világából visszavezettem Bethlen grófot a valóságos dolgok világába.

Megerősítette, hogy a helyzet rossz: az új termést nem lehet eladni, az (adók) nem a kellő mértékben folynak be, ismételten csökkenteni kellett a költségvetési kiadásokat. Lehetetlen külföldi kölcsönök nélkül létezni. Miután mind a nemzetközi kölcsönfölvétel („Önök sok bajt okoztak nekünk avval, hogy nem ratifikálták a párizsi megállapodásokat. Ha ezt kellő időben megtették volna, talán sikerül megelőznünk az osztrák államkölcsönt.”), mind a mezőgazdasági hitel megszervezését célzó amerikai kölcsön kudarcba fulladt, rövid lejáratú ügyletekre (kellett) rákényszerülnünk. A kincstár számára a Rothschild-csoporttól reméltünk előleghez jutni (257. sz. táviratom[267]), az agrárhitelhez szükséges kölcsönnel pedig itt is, ott is próbálkoztunk, miközben Franciaország segítségére vártunk.”

Válaszomban kifejtettem, hogy – teljes fönntartással élve pénzügyi lehetőségeinket illetően, és tekintettel arra, hogy egy Magyarország érdekében szervezendő ügyletre különben is egyéb, már rangsorolt műveletek lezárását követően kerülhetne csak sor – kétségbevonhatatlan jó szándékunk ellenére sem tekinthetünk el a Magyarország által követett politikától. Ahogyan vannak magyar szempontok – amelyeket éppen most ismerhettem meg –, úgy vannak francia szempontok is. Egyébként is hiába minden jó szándék: ha nincs mögötte a bankok és ügyfeleik hajlandósága, az egész szükségképpen elméleti szinten marad. Ám Budapesten – ahelyett, hogy igyekeznének bizalmat ébreszteni a francia közvéleményben – egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy ugyanezt a közvéleményt meggyőzzék arról, hogy saját magát szedné rá, aki pénzt adna kölcsön a magyaroknak.

Még azt is hozzátettem, hogy bizonyos – körülbelül két évvel ezelőtt (Nagyméltóságodnak), Genfben adott – ígéretek után úgy gondoltuk, a magyar miniszterelnök részéről joggal várhatunk valamelyest eltérő magatartást attól, mint amelyet napról napra egyre erősebben (hibás írásjelek).[268]

Itt bizonyos hivalkodással csapják a legnagyobb hírverést azoknak a baráti megnyilvánulásoknak, amelyek egyre gyorsuló ritmusban szaporodnak Olaszország és azok között, akikkel úgy tesz, mintha az új barátai lennének. A „Stahlhelm” küldötteinek legutóbbi látogatását, a Pabst őrnagy Ausztriába való elutazása alkalmával megrendezett ünnepséget, a Szirkov /Sirkoff/ tengernagy által vezetett szovjet haditengerészeti küldöttség különböző helyeken történt látogatásait, legvégül pedig a török külügyminiszter[270] közelgő római útjának fontosságát minden újság kihangsúlyozza, és egymással versengve mutatnak rá e különböző események kiemelkedő jelentőségére. Vajon szó szerint kell-e értenünk ezen állításokat, és úgy kell értékelnünk e tényeket, mint Olaszország végleges orientációjának tüneteit egy olyan csoportosulás felé, amelyben reményei szerint meghatározó szerepet játszhat, és amelyben lehetősége nyílik arra, hogy irántunk táplált haragját kitöltse? A lapokat olvasva – amelyek egy idő óta eddig soha nem tapasztalt acsarkodással kezdték újra a Franciaország, és egyidejűleg, a Jugoszlávia elleni hadjáratukat – az ember hajlamos volna ezt hinni. Ha pedig azokat a derűlátó nyilatkozatokat értelmezzük betű szerint, amelyeket az átutazó francia személyigékhez intéznek a kormány tagjai és maga a miniszterelnök[271] is, akkor inkább tagadnánk. A magam részéről úgy gondolom, hogy kormánykörökben ugyanúgy, mint a nemzet egészében tényleg megvan az őszinte óhaj a hozzánk való közeledésre, meg a remény is, hogy ez valósággá válhat: talán úgy gondolják, hogy egyfajta, egyébként ugyanolyan veszélyes, mint amilyen gyerekes zsarolással – amellyel elhitetik velünk, hogy az ellenségeinkkel megvalósuló szövetség szorosabb, mint amilyen a valóságban – sikerül bennünket engedékenyebbé tenni. Nem fér hozzá kétség, hogy a fasiszta kormány azon dolgozik Berlinben, Bécsben, Moszkvában, Ankarában, Budapesten és Szófiában, hogy ezekben az országokban erkölcsi támogatást támogatást szerezzen magának, meg fölvevő piacokat, amelyekre szüksége van. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy jelenleg mindkétfelől szeretné bebiztosítani magát: véleményem szerint nem mondott le arról, hogy megjátssza és végül győztesnek hozza ki a francia kártyát – talán azért is lebegteti szemünk előtt olyan állhatatosan az irántunk táplált „gyűlöletének” a rémét.

Itt sok szó esik arról – amint korábbi leveleimben már beszámoltam róla –, hogy Tevfik Rüştü bej legközelebbi látogatásának alkalmával egyfajta balkáni antant alapjait kívánják megvetni, amelybe Magyarországot is meghívnák, és amelyben a későbbiek során a szovjet köztársaságok is részt fognak venni, miután közöttük és a budapesti kormány között sor került a diplomáciai kapcsolatok fölvételére. E tervet kapcsolatba hozzák avval a körülménnyel, hogy a török külügyminiszter Rómából elutazva Athénben meg fog állni, valamint hogy Bethlen gróf a közeljövőben Berlinbe látogat. Igyekszem majd minden olyan információkhoz hozzájutni, amelyek esetleg fény derítenek arra, hogy van-e ennek a tervnek valamilyen valószínűsége. A román követ nemrégiben arra hívta föl egy újságíró figyelmét, hogy az 1931 folyamán lejáró olasz–román egyezmény megújításakor – ez az utolsó olyan szerződés, amely Olaszországot egy kisantantállamhoz köti – elég tiszta képet lehet majd kapni az olasz–szovjet kapcsolatok természetéről; és ha e megállapodást megújítják, akkor Ghika herceg szerint ebből arra lehet következtetni, hogy a Rómát Moszkvához fűző szálak nem annyira szorosak, hogy a fasiszta kormány föl kívánná áldozni értük a Bukaresttel ápolt jó kapcsolatokat; ám ha Róma mégsem hajlana a kellő jóakarattal az egyezmény megújítására, abból azt a következtetést lehet majd levonni, hogy meglehetősen egyértelmű a két állam között fönnálló elkötelezettség.

A csehszlovák követ[272] – akivel nemrégiben alkalmam nyílott e kérdésekről beszélni – nem titkolta, hogy a jelenlegi helyzetet bizonyos aggodalommal figyeli, mert attól tart, hogy Mussolini „kalandorpolitikába” kezd. Arra a kérdésemre, hogy vajon mit ért ezen a kifejezésen, kifejtette, hogy Olaszország a Habsburgok restaurációjára, meg esetleg az „Anschlusshoz” való csatlakozásra buzdíthatja Budapestet. Ami az első pontot illeti, Mastný nemrégiben föltette a kérdést Grandinak, hogy megalapozottnak tartja-e az Ottó herceg budapesti visszatéréséről kerengő híreket; nem akarta erőltetni, hogy megtudja, milyen magatartást tanúsítana Olaszország, ha történetesen erre sor kerülne, mert akkor úgy látszott volna, mintha kétségbe vonná, hogy az olasz kormány végrehajtja a Sforza külügyminisztersége idején Róma és Prága közötti jegyzékváltás eredményeként létrejött megállapodást. Grandi válaszában beérte avval a megállapítással, hogy a kisantantállamok az üggyel kapcsolatban túlzott aggodalmakat táplálnak, hiszen a magyar kormány elsőként szállna szembe egy monarchikus restaurációval. Ez a kijelentés korántsem oszlatta el Mastný aggodalmait, aki úgy véli, hogy az olasz kormányra nagy befolyással bíró Anglia nem fordít kellő figyelmet az itt néhány hónap óta kibontakozó helyzetre.

Mastnýt az olasz–szovjet és az olasz–török kapcsolatok alakulása is nyugtalanítja. Ennek kapcsán föl kívánom hívni a figyelmet arra az eléggé érdekes ellentmondásra, amely a fasiszta kormány Moszkvával kapcsolatosan folytatott politikája, valamint az olasz lapok egy részében a „szovjetekről” időről időre megjelenő, meglehetősen maró hangvételű cikkek között figyelhető meg. Vajon azt remélik kormánykörökben, hogy ekképpen kedvében járnak a szovjet kormánynak, amelytől majd megrendelésekre számíthatnak, miközben tekintettel vannak az olasz közvéleményre is, amelyik ellenszenvvel viseltetne a Moszkvával való túlzott baráti viszony iránt?

[...],[273] hogy egy ilyen játék nem tarthat sokáig, és hogy Olaszországnak egy napon el kell határoznia magát arra, hogy válasszon az általa követett két ellentétes cél között. Szeretném remélni, hogy ekkor majd a mérleg serpenyője a mi javunkra billen: kiábrándulás a szovjetekkel folytatott kereskedelmi tárgyalások eredményei láttán, a köztársasági pártok megerősödése Berlinben, Anglia mérséklő hatású kezdeményezése Rómában – többek között ezek azok a tényezők, amelyek meggyőzhetik Olaszországot, hogy mondjon le a „kalandorpolitika” folytatásáról, amelynek fölerősödése veszéllyel járhat Európa békéjére nézve.

A kisantantállamok külügyminisztereinek legutóbbi, a Csorba-tónál /Strbsko-Plesso [Strbské Pleso]/ megrendezett értekezletén döntés született arról, hogy egy magyarországi Habsburg-restaurációs kísérlet esetén a kisantant államai tiltakozni fognak a Magyarország által vállalt nemzetközi kötelezettségek ilyetén való megsértése ellen. Jugoszláviának a határozatban részt vevő képviselője tekintetbe vette, hogy Jugoszlávia és Olaszország között létezik egy még érvényes megállapodás, amelynek értelmében a két állam kölcsönösen kötelezettséget vállalt arra, hogy minden diplomáciai eszközt fölhasználnak a Habsburg-restauráció megakadályozása érdekében, továbbá arra, hogy adott esetben összehangolják ezeket az eszközöket.

Mindamellett a királyi kormány – az időközben hozzá eljutott értesülések alapján – okkal föltételezi, hogy Olaszország a fönt nevezett megállapodás ellenére az említett esetben pontosan ellenkezőképpen fog cselekedni.

Mivel pedig másfelől, a Franciaország és Jugoszlávia közötti barátsági és választott bírósági megállapodás értelmében a két kormánynak – abban az esetben, ha a szerződő felek valamelyikét általa nem provokált agresszió érné – megállapodásra kell jutnia a kölcsönös védelmi eszközöket illetően, föltétlenül szükséges, hogy a királyi kormány tudomással bírjon arról, hogy abban az esetben, ha Jugo-Szláviát – a kisantant föntebb említett határozatának esetleges végrehajtása következtében – Olaszország részéről támadás érné, a francia kormány – a megállapodás szellemének megfelelően – e támadást provokáció nélküli agressziónak tekintené, továbbá hogy erre nézve hiteles választ kapjon tőle.

Föntieket kormányom utasítására Nagyméltóságod tudomására hozva, kérem, Elnök úr, fogadja megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését.

A Habsburgok restaurációjának a kérdése Magyarországon szorosan kapcsolódik a magyar feudalizmus kérdéséhez. A magyarországi bolsevik rendszer összeomlása óta a magyar feudális osztály a politikában újból meghatározó szerepet játszik. Mind a háború után, mind előtte a szélsőséges magyar nacionalizmust testesíti, illetve testesítette meg, amelynek két alapelve – a magyar állam hagyományos fölfogása és Szent István királyságának az integritása – szöges ellentétben áll a békeszerződések eredményeképpen Közép-Európában kialakult új demokratikus renddel. Igaz, hogy a magyar feudalizmusnak a Szent István-i Magyarország visszaállítására irányuló erőfeszítéseiben – amely magában foglalta Szlovákiát (jelenleg a Csehszlovák Köztársaság része), Bánságot (amelyet Jugoszláviának) és Erdélyt (amelyet Romániának ítéltek oda) – anyagi érdekek is közrejátszanak, hiszen a magyar mágnások e területekkel egyetemben latifundiumaik nagy részét is elveszítették.

Propagandájában a magyar feudális osztály különböző eszközöket alkalmaz Közép-Európa új viszonyai ellen. Szítja az irredentizmust az utódállamok magyar kisebbségében, nyílt ellenállásra buzdít a békeszerződések végrehajtásával szemben; ösztönözte a Trianon előtti Magyarország helyreállításán munkálkodó különböző szervezetek alapítását, és egy egész szervezetet állított föl a szerződések általános fölülvizsgálatára. Mindebben az egyik fő szerepet a magyar legitimisták játsszák.

Jóllehet a magyar kormány – legalábbis a hivatalos nyilatkozatok szintjén – programjából kizárta a királyság kérdését, számos jelentős, a kormányhoz közel álló magyar politikus sohasem titkolta legitimista céljait. A volt császár, Károly, 1921-ben végrehajtott két restaurációs kísérlete[276] egy, a magyar nemesség képviselői által irányított legitimista csoportosulás izgató tevékenységének a közvetlen következménye volt. Tekintettel arra, hogy az ezek által az erőszakos restaurációs kísérletek által előidézett nyugtalanság következtében leleplező fénybe kerültek a legitimisták mesterkedései, valamint tekintettel arra is, hogy a kisantantállamok az akkor végrehajtott diplomáciai föllépésük során egyértelműen leszögezték álláspontjukat, nem haszontalan ezen a helyen összefoglalni a kérdést, már csak azért sem, mivel e fölfogás 10 év óta nem változott.

Mivel Csehszlovákiának érdekében állt, és továbbra is érdekében áll a békeszerződések megtartása és végrehajtása, ezért ellenzi a Habsburg-uralkodóház restaurációját.

1.) A dinasztia természete miatt, ami az elnyomással, a reakcióval és a nemzetek leigázásával egyenlő. A népes Habsburg-háznak és környezetének – az uralkodóházzal kapcsolatban álló nemesség, felsőpapság tagjainak, tábornokoknak stb. – érdekében állna, hogy a dinasztia – miután Magyarországon újra trónra került – a Trianon előtti Magyarország egyéb területeire is kiterjessze hatalmát.

2.) Ez a veszély annál is inkább súlyos, mert az uralkodóház hívei nem csinálnak titkot azon szándékukból, hogy visszaállítsák a teljes régi Magyar Királyságot. A magyar legitimisták a Habsburg-uralkodóház bármely tagjának a trónra lépésében pusztán a trianoni szerződés megszegésének az eszközét látják. Maga a királyi eskü is, amely a koronázás lényeges része, kötelezővé teszi a Magyar Királyság integritásának fönntartását vagy visszaállítását. Ez kitűnik a szövegéből:

Mi, I. Károly, Isten kegyelméből Ausztria Császára, Csehország Királya stb., és Magyarország, Horvát-, Szlavón- és Dalmátországoknak Apostoli Királya, esküszünk az élő Istenre, a boldogságos Szűz Máriára s az Istennek minden szentjeire, hogy mint Horvát-, Szlavón- és Dalmátországoknak örökös és Apostoli Királya, a jogokat, kiváltságokat, szabadságot, szabadalmakat megtartjuk és tiszteletben tartjuk avégett, hogy megőrizzük az Isten egyháza által hozott régi jó törvényeket és szokásokat; hogy Magyarország s Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok szuverenitását fönntartjuk; hogy az ország egyházi és világi minden rendű lakosait megvédelmezzük; hogy mindenkit az igazság szerint szolgálunk. Megtartjuk Magyarország s Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok integritását, alkotmányát, törvényes függetlenségét és területi épségét, hasonlóképpen a Magyarországot alkotó területek integritását és azon politikai egységet, amelyet Horvát-, Szlavón- és Dalmátországokkal alkot; megtartjuk és megtartatjuk dicsőült II. András király törvényeit, kivéve a 31. záradékot, amely a ,,Quod si vero Nos" szavakkal kezdődik és „in perpetuum facultatem”-mel végződik. Magyarországnak s Horvát-, Szlavón- és Dalmátországoknak – valamint mindannak, ami ezen országokhoz tartozik – a határait semmilyen jogon és címen el nem idegenítjük, se meg nem csonkítjuk, hanem még inkább gyarapítjuk és kiterjesztjük; mindent megteszünk és megtétetünk, ami hatalmunkban áll – amennyiben igazságos és a közjót szolgálja – ezen ország dicsőségére és megerősítésére. Isten minket úgy segéljen és annak minden szentjei.”

Magának az eskünek a szövege nyilvánvalóvá teszi, hogy a legitimisták csak a békeszerződések megsemmisítésével érhetik el céljukat, valamint hogy politikájuk csak az ezen szerződések eredményeképpen megalakult, és a nagy Magyarország létrehozását akadályozó államok ellen folytatott politikai háborúból állhat.

3. – A Habsburgok restaurációjának nemzetközi szempontból az volna a következménye, hogy egész Európában új életre kelne a monarchikus elv, és többek között fölerősödne a Wittelsbachok bajorországi, illetve a Hohenzollernek németországi restaurációja érdekében folytatott propaganda hangja. Az Európa demokratikus megerősödését célzó fáradságos munkát tehát azonnali veszély fenyegetné.

E tényeket szem előtt tartva, a csehszlovák politika – de ezen a téren a kisantant politikája egészében véve – arra törekszik, hogy minden olyan politikai manővert már csírájában elfojtson, amelyik a későbbiek során egy, az európai békére nézve ilyen veszélyes fejleményhez vezethetne. A Habsburg-ház elleni föllépés kényszerűsége az egyik legfőbb oka volt a kisantantot létrehozó szerződés aláírásának. Ezt a megállapodást a „Habsburg-ellenes egyezménynek” nevezett, Jugoszlávia és Olaszország között létrejött egyezmény egészítette ki, amelyben a két állam kinyilvánítja, hogy minden lehetséges politikai eszközzel igyekszik megakadályozni a Habsburgok visszahozatalát az osztrák vagy a magyar trónra. Csehszlovákia és Olaszország között hasonló egyezményt írtak alá.

A nagykövetek tanácsa – az antantállamokhoz hasonlóan – 1920. február 4-ei nyilatkozatában[277] egyértelműen leszögezte, hogy nemzetközi szempontból veszélyesnek tekinti a magyarországi Habsburg-restaurációs kísérleteket. Ezt az álláspontot a nagyköveti tanács 1921. április 1-jén – Károly első sikertelen magyarországi puccsa után – kelt jegyzékében[278] a leghatározottabban megerősítette. 1921. október 21-én Károly császár – mindezen egyezmények és megállapodások dacára – újabb államcsínyt kísérelt meg. Ám e második próbálkozást is meghiúsította az Olaszország és Lengyelország egyetértését maga mögött tudó kisantant határozott ellenszegülése, amely budapesti diplomáciai képviselői útján, a volt császár Magyarországra érkezésének másnapján bejelentette, hogy további tartózkodását az ország területén kénytelen lesz casus bellinek tekinteni. Ezek az események – amelyekben a magyar kormány kétkulacsossága és a magyar diplomácia kimagasló tagjainak cinkossága meghatározó szerepet játszott – világosan megmutatták, hogy a hasonló, Közép-Európa békéjét veszélyeztető kísérletek megismétlődését nem lehet megakadályozni, ha a magyar kormány nem szabályozza törvényileg a magyar trónutódlás kérdését. A korábbi tapasztalatok alapján Károly császár trónfosztása nem bizonyulhatott elegendőnek, hiszen számos jel utalt arra, hogy a legitimisták azon nyomban az uralkodóház valamely másik tagját – Ottót, a volt császár kiskorú fiát vagy Albrecht, illetőleg József királyi herceget – szemelnék ki maguknak. A volt Ausztria–Magyarország nemzeteinek kizárólag a Habsburg-család összes tagjának a trónfosztása biztosíthatja a szabadságot, és adhat reményt Közép-Európa békés fejlődésére.

A Habsburgok közép-európai puccskísérleteinek egyszer s mindenkorra véget vetni kívánó, és a kisantantállamok, Olaszország, valamint Lengyelország támogatását élvező doktor Beneš ezen okokból sürgette, hogy a nagykövetek tanácsa kötelezze a magyar kormányt egy, ezt a veszélyt végérvényesen elhárító törvény kihirdetésére. A magyar kormány – a nagyköveti tanács és az európai közvélemény nyomására – a magyar nemzetgyűlés elé terjesztette a Habsburgok trónfosztását kihirdető törvényt. Ez a törvény 1921. november 6-án kelt, és a következőket mondja ki:

Az 1723. évi első és második törvénycikkben foglalt Pragmatica Sanctio, amely az Ausztriai Ház trónörökösödési jogát szabályozta, hatályát vesztette, és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.

A nemzet a királyság ősi államformáját fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja, és utasítja a minisztériumot, hogy ez iránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.

A trónfosztást kimondó törvény ebben a formában nem volt alkalmas arra, hogy csillapítsa a magyarok szomszédjainak a félelmeit. Ugyanis újabb bonyodalmak csíráit hordozta magában, mivel – jóllehet Károly császár trónfosztását kinyilvánította – azt nem állapította meg egyértelműen, hogy a Habsburg-család tagjainak királyválasztás esetén nincs passzív választójoga, így a szabad királyválasztás következtében valamelyiküket ismét trónra ültethetik. A nagykövetek tanácsa ezért 1921. november 5-én a szövetséges hatalmak budapesti megbízottai útján ismételten közbenjárt a magyar kormánynál, követelve, hogy a tanács által kijelölt határidőn belül megszavazott törvényt egy külön cikkel egészítsék ki, amely arról rendelkezik, hogy a Habsburg-család egyetlen tagját sem lehet a magyar trónra megválasztani. E közbenjárásra a magyar kormány a következő nyilatkozattal válaszolt:

„A magyar kormány ezennel kötelezi magát arra, hogy tiszteletben tartja a nagyköveti tanács 1920. február 4-én és 1921. április 3-án hozott, a Habsburgok restaurációját megtiltó határozatait. Ezenkívül azt is kijelenti, hogy mielőtt a királyválasztás kérdését megoldaná, a nagykövetek tanácsában képviselt nagyhatalmakkal közös álláspontot fog kialakítani, és egyetértésük nélkül semmilyen lépést nem fog tenni. Magyarország – avégett, hogy biztosítani tudja a törvényben foglalt célok lehető leghatékonyabb megvalósítását, és hogy a kormány megőrizhesse felelősségét – olyan törvényt kíván kihirdetni, amely a jelenleg is érvényben levő büntető rendelkezéseken túlmenően lehetőséget ad majd minden, a Habsburgok vagy bármely más olyan trónkövetelő érdekében kezdeményezett propagandakísérlet elleni hatékony föllépésre, akinek a jelöltsége nem áll a föntebb említett rendelkezésekkel összhangban.”

A nagykövetek tanácsa tudomásul vette e nyilatkozatot, és megelégedett a budapesti kabinet ígéretével, mivel azt nemzetközi érvényű okmánynak tekintette, amely az összes szövetséges hatalmat is kötelezi, és amely nagyobb biztosítékot nyújt nekik, mint egy ország belső törvénye, amelyet bármikor módosíthatnak. Ennek a kötelezettségvállalásnak mint nemzetközi okmánynak az érvényességét csupán a Nemzetek Szövetségénél történt beiktatásának ténye erősítette meg.

Károly volt császár halálát követően a királyság kérdése Magyarországon érezhetően bonyolultabbá vált. A monarchista mozgalom – az alapvető jellemzőket tekintve – két táborra, a legitimisták és a szabad királyválasztók táborára oszlott.

A legitimisták legfontosabb támogatói a főnemesség és a papság soraiból kerültek ki. 1687-ben a Habsburgok az ő támogatásuknak köszönhetően tudták biztosítani maguknak a fiúági trónöröklés törvényes jogát, amely jogot 1723-ban a Pragmatica Sanctio a nőágra is kiterjesztette, és egyidejűleg bevezette Magyarország és az örökös tartományok (a cseh koronához tartozó országok, Ausztria stb.) együttbirtoklásának (Compossessio) a jogelvét. A legitimisták legfontosabb fegyverei a jogfolytonosság és az alkotmány, amelyekhez a területi sérthetetlenség szorosan kapcsolódik – és amelyet Szent István koronája mint az alkotmányos és területi egység látható jelképe fejez ki –, egyúttal ezek a legmegfelelőbb eszközeik arra, hogy megteremtsék az egységet az ország különböző részei között, és kitöltsék a dinasztia uralkodásában mutatkozó időbeli hiányosságokat, még akkor is, ha ezek több évszázadot ölelnek föl.

A legitimista mozgalom számos árnyalata között a következőket kell megkülönböztetni:

1. Az ortodox legitimisták, akik azt az elvet védelmezik, mely szerint Károly halála óta Ottó a koronázatlan király, következésképpen – figyelmen kívül hagyva a többi hatalom véleményét – visszatérhet az országba, ahol visszatérésének pillanatától fogva a királyi hatalom birtokába jut. Az ortodox legitimisták nem ismerik el a trónfosztást. Ezt a véleményt fogalmazta meg Apponyi gróf, amikor 1922-ben – a legitimista párt képviselőjével egyetértésben – a hivatalban levő miniszterelnök képviselője, Klebelsberg gróf előtt hivatalos nyilatkozatot tett, amelynek értelmében a magyar legitimisták – a trónfosztást kimondó törvény ellenére – a Károly halálával megüresedett magyar trónt betöltöttnek tekintik. Annak ellenére, hogy Ottót az atyja halálát követő előírt 6 hónapon belül – bel- és külpolitikai okok következtében – nem lehetett megkoronázni, trónöröklési joga egy pillanatig sem vált kérdésessé. Apponyi gróf szerint a Pragmatica Sanctio – tehát az 1723. évi I. és II. törvénycikk, valamint az 1791. évi III. törvénycikk – továbbra is érvényes,[279] és Ottó megkoronázását kizárólag vis major akadályozza. A legitimisták szempontjából a szabad királyválasztás nem jöhet szóba. Erről az 1723. évi II. törvénycikk utolsó bekezdése csak a Habsburg-család kihalása esetében tesz említést.

Apponyi gróf – aki számos, a magyar újságokban megjelent cikkben elemezte a királykérdés jelenlegi állását, és kitart amellett, hogy a Pragmatica Sanctio a trónfosztást kimondó törvény ellenére változatlanul érvényes – véleménye alátámasztására azt hozza föl, hogy a jog egyik alapelve szerint a törvényhozó szándéka a törvény révén önálló jogi életre kel, és hogy a Pragmatica Sanctio csak akkor válhat érvénytelenné, ha maga az őt megalkotó testület hatályon kívül helyezi. Ez az álláspont részben megegyezik a legitimisták többségének a véleményével: a jelenleg az országgyűlésben képviselt Magyarországnak – vagyis a régi Magyarország egyharmad részének – sem arra sincs joga, hogy megfossza trónjától királyát, sem pedig arra, hogy az ország elszakított kétharmada nevében másikat válasszon. E fölfogás szerint ha a mostani csonka parlament választana királyt, akkor ekképpen törvényes cselekedettel erősítené meg a trianoni szerződést, míg a törvényes király a jogfolytonossággal, következésképpen a területi integritással jelent egyet.

2. A mérsékelt legitimisták: Lényegében ez a csoportosulás ugyanazt a véleményt vallja, mint az előző, ám abban különbözik tőle, hogy a király visszatérése előtt egyetértésre szeretne jutni a nagyhatalmakkal, és a restaurációt kompromisszumos úton kívánja megvalósítani. A mérsékelt legitimisták a nemzetközi helyzet kedvező alakulására várnak, amely lehetővé teszi, hogy megvalósíthassák céljukat. Míg az elsősorban a főnemesség soraiból kikerülő ortodox legitimisták csoportja számbelileg nem túl jelentős, a mérsékelt legitimisták a legerősebb frakciót alkotják.

3. A legitimizmust föltételesen támogatók: Ez a csoport Ottót már eleve kijelölt királynak ismeri el. Visszatérése az országba azonban csak királyságának az országgyűlés vagy népszavazás általi elismerése, valamint a nagyhatalmak egyetértése esetén lehetséges. A támogatásukat fönntartáshoz kötő legitimisták azt is elismerik, hogy a trónfosztást kimondó törvényt csakúgy, mint a nagyhatalmakkal szemben vállalt kötelezettségeket érvényesnek kell tekinteni. E csoport irányítói legnagyobbrészt a demokratikus pártból kerültek ki, ám tagjai között mindenféle pártállású személy megtalálható.

A szabad királyválasztás hívei a magyar történelem dicső alakjainak – Bethlen, Bocskai, Zrínyi, Rákóczi /Rakoczy/ – nevét tűzik zászlójukra. A magyar történelem során a szabad királyválasztás elvét néhány, a Habsburg-uralkodóház ellen kitört véres fölkelést követően alkalmazták a gyakorlatban, amikor az ónodi országgyűlés és – a Kossuth-féle forradalom idején – a debreceni /Debreĉin/ országgyűlés megfosztotta a Habsburgokat a tróntól. Alkotmányos programjuk alapját az az elv adta, mely szerint az állami főhatalmat a nép testesíti meg, és nem az államnak – „totum corpus Sacrae Regni Coronae” – a feje. Egy másik fontos érvüket Károly volt császár Wlassics Gyulának és társainak Eckartsauban tett nyilatkozatából veszik, amelyet a trónról való lemondásként értelmeznek, amelyhez parlamenti hozzájárulás nem szükségeltetik. A szabad királyválasztás híveinek fölfogása szerint a Pragmatica Sanctio érvénye megszűnt, minek következtében a Habsburgok nem csak a császári címet, hanem a magyar trónt is automatikusan elveszítették. Ezenkívül – amiatt, hogy Magyarországon kívül laknak – minden jogot elveszítettek a magyar koronára. A szabad királyválasztás hívei az ellenzőik közé tartoznak, mivel álláspontjuk a szomszédos államok – vagyis monarchista szemüvegen keresztül nézve az ellenség fölfogásához – közelít. E körülményt a legitimisták ügyesen kihasználják az ellenük folytatott küzdelemben.

E szélsőséges irányzatok között foglal helyet a szabad királyválasztás néhány olyan híve, akik nem zárják ki a Habsburgok újraválasztását, ám Ottót nem tekintik trónörökösnek. Habsburg Károly nyilatkozatára hivatkoznak, amely elfogadja, hogy az 1867-es kiegyezés és a Pragmatica Sanctio hatályát vesztette, és elismeri Magyarország függetlenségét. Azt hangoztatják, hogy a parlament és a nemzet között új megegyezésre van szükség, amelyben a nemzet képviselői kijelölik a királyi hatalom határait, és a király csak azután foglalhatja el a trónt, hogy a trónöröklési törvényt megszavazták, és a nemzet, valamint az uralkodóház között megszületett az új megegyezés.

A legitimistákon és a szabad királyválasztás hívein kívül megemlítendők még a „Habsburg-pártiak”vagyis azok, akik a Habsburg-család valamelyik más tagjának – nevezetesen Józsefnek vagy Albrecht főhercegnek – a megválasztását támogatják.

Károly halálát követően a királykérdés körüli viták egy időre elcsöndesedtek. Kezdetben az Ottó trónutódlása mellett kardoskodó ortodox legitimisták voltak többségben; ám egy idő után Albrecht és József királyi hercegek is trónkövetelőként léptek föl. Az első 1924-ben telepedett le véglegesen Magyarországon, és egy átmeneti időszakot követően – amikor valószínűleg arra számított, hogy elnyerheti a kormányzói tisztséget, ha Horthy /Horty/ valamilyen okból lemondana róla – kezdek különböző elképzelések kialakulni a trónra való jelölését illetően. Mivel legitimista szempontból kizárólag Károly fia jöhetett számításba, Albrecht jelöltségét a szabad királyválasztás elvére kellett alapozni, figyelmen kívül hagyva a főherceg származását és családi kapcsolatait. Ennek a kombinációnak a szellemi szerzője Albrecht édesanyja, a (belgiumi) Croy családból való Izabella volt, amely família vérrokonságban áll az Árpádokkal (ősi magyar uralkodócsalád): ez a körülmény bizonyos szerepet játszott a három Habsburg-trónjelölt származásának mérlegelésekor. E kombináció abból az elképzelésből született, hogy Magyarországon új – a Habsburg-ház családi törvényei által nem kötött – uralkodócsaládot kell alapítani. Az Albrecht-hívek érvelése szerint a Pragmatica Sanctio az 1921. évi trónfosztást kimondó törvény folytán hatályát vesztette, amiből az következik, hogy a Habsburgok családi utódlásának vége szakadt. A királyválasztás joga a magyar nemzetre szállt vissza. A Habsburgok restaurációjával szemben számos alkalommal föllépő nagyhatalmak csak egy olyan Habsburg megválasztását fogják a magyarok által vállalt kötelezettségek megszegésének tekinteni, aki utódlási jogán és a Pragmatica Sanctio alapján tart igényt a trónra. Egy szabad választással megválasztott Habsburggal szemben – aki családi jogáról lemondva, egy új uralkodóházat alapítana – valószínűleg nem emelnének kifogást. Izabella ennek az „új uralkodóháznak” a megalapítását politikai házasságkötés révén javasolta megvalósítani, mégpedig vagy egy román, vagy egy savoyai hercegnővel, vagy – hogy honosítsa a családot – valamely régi magyar nemesi család leszármazottjával kötendő frigy révén. Ami a személyes tulajdonságokat illeti, Albrechtet eléggé értelmesnek, viszonylag műveltnek ismerik, akiben dolgozik a politikai ösztön. Megjelenésében nemigen hasonlít a Habsburgokra, tökéletesen beszél magyarul, jelentős vagyonra támaszkodhat; ő a leggazdagabb Habsburg.

Az Albrecht-párt erőfeszítései a Magyarországon tartózkodó Habsburgok második ágának – a volt magyar nádor, József unokája, Alcsutsky József családjának az ellenpropagandájába ütköznek. József támogatói ennek a Magyarországon meghonosodott és magát teljesen elmagyarosodottnak valló ág népszerűségére számítanak. József főherceg nem tűnik ki értelmi képességeivel, és a fronton mint főparancsnok határozatlan és bátortalan ember hírében állt. Felesége – aki születésére nézve bajor hercegnő – nem népszerű Budapesten. Albrecht Európa minden fejedelmi családjával rokonságban áll, és mély katolicizmusának köszönhetően elnyerte a Vatikán néhány vezető személyiségének rokonszenvét. A legutóbbi években sokoldalú politikai tevékenységet fejtett ki, foglalkozott jótékonykodással, részt vett az irredenta mozgalomban, és a Vöröskereszt magyar szervezetére, a „MOVE”-re, az ébredő magyarok egyesületére, a főiskolák diákszervezeteire támaszkodik.

A két főherceg nyilvánosan soha nem hangoztatta trónjelöltségét; beérték avval, hogy titokban aláaknázzák Ottó alatt a talajt, és megkíséreljék kölcsönösen meggátolni egymást abban, hogy népszerűvé váljanak. Mindezt óvatosan művelték, nehogy kínos helyzetbe kerüljenek, ha esetleg mégis Ottó nyerné el a magyar királyi trónt.

József főherceg az elmúlt két–három év során végérvényesen kiesett a komolynak tartott trónkövetelők sorából, így már csak Albrecht és Ottó állnak egymással szemben. Majd Albrecht főherceg Ottónak – fél évvel ennek nagykorúsága előtt a belgiumi Steenokkerzeel /Steenokeerzel/ kastélyában – tett hűségesküje, ezután pedig külföldre történt elutazása eltávolította a színtérről – éppen nagykorúvá válása kritikus időszakában – Ottó legkomolyabb ellenfelét.

IV. Kísérletek egy legitimista politikai párt megalakítására és a legitimista egyesületek tevékenysége.

A legitimizmus legnagyobb súlyú támogatóinak, az arisztokráciának minden tagja a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy a magyarországi legitimista erőket ne engedje szétaprózódni. Úgy gondolták, hogy a különböző árnyalatú legitimistákat egyetlen pártba tömörítik, amely így eléggé erős lesz ahhoz, hogy befolyásolni tudja a kormányzatot. Ám e kísérletek végül nem járhattak sikerrel, és nem csak azért, mert a legitimisták a királykérdésben különböző álláspontokat védelmeztek, hanem azért is, mert a többi alapvetően fontos politikai és társadalmi kérdésben képviselt véleményük túlságosan is eltért egymástól. Tervük – amellyel szemben Bethlen a leghatározottabban föllépett – 1925 vége felé végérvényesen kudarcot vallott. A kudarc után a legitimisták kitartó munkába kezdtek: olyan országos szervezetek megalakításába, amelyek célul tűzik ki népesség legitimista szellemben való nevelését. E propaganda hangadói az 1926. III. 18-án, Károlyi gróf /Karoly/ és Ugron Gábor elnökletével létrehozott „Magyar Férfiak Szent Korona Szövetségébe” tömörültek.[280] Ezt a csoportot egy 100 tagú – a népesség minden osztályát, vallási vagy vagyonbeli különbségekre való tekintet nélkül képviselő – bizottság irányítja. A szövetség szabályzata a kitűzött célt a következőképpen határozza meg: „A legitimista eszme megerősítése és a jogfolytonosság, valamint a Habsburgok örökösödési rendje alapján álló történelmi Magyarország régi dicsőségének visszaállítása.” Az alapszabályt a magyar Belügyminisztérium jóváhagyta. A szövetség vezetői: Hunyady gróf, Dr. Czettler Jenő, Saly Árpád, Tekreszös Artúr. Szervező munkájának köszönhetően a Budapesten székelő Magyar Férfiak Szent Korona Szövetsége kecskeméti, szombathelyi, egri, győri és számos egyéb településen található tagozata segítségével a magyar vidékre is kiterjeszti befolyását. A serényen tevékenykedő tagozatok előadásokat szerveznek a legitimizmus kérdéséről, a király iránti föltétlen hűségtől áthatott beszámolókat adnak a királyi család életéről, amelyek a Zita udvarába látogatók elbeszélésein alapulnak, és poharukat a „Nagyságos Ottó király” egészségére emelik.

A legitimista propagandának egy másik fontos szervezete az 1926-ban megalapított, Károlyi /Karoly/ grófnő, Apponyi grófnő és Odescalchi Károlyné hercegnő elnökletével működő „Magyar Nők Szent Korona Szövetsége”. A nők szövetsége a föntebb említett szövetségével megegyező célokat követ, szabályai csak a kevésbé fontos pontokban térnek el a férfiak szövetségének alapszabályától, és hasonlóképpen élvezik a magyar Belügyminisztérium jóváhagyását, jóllehet a szövetség egyáltalán nem titkolja, hogy a legfontosabb célja a Habsburg-restauráció érdekében folytatandó propaganda. A szövetség irodái és központja Budapesten találhatók, és gyűléseiket is rendszeresen ott tartják. Ennek a csoportnak is vannak fiókszervezetei Szombathelyen, Miskolcon, Veszprémben /Veszpremk/, Székesfehérvárott /Székes-Tehévar/, Szegeden, Győrött /Rab [Raab]/, Zalaegerszegen stb. A gyűlések alkalmával hódoló táviratokat küldenek Ottónak, és a fontosabb vezetők nyilatkozatai elsősorban az érzelmekre kívánnak hatni, amikor ecsetelik Zita királyné szerény életkörülményeit, rossz anyagi helyzetét, a királyi árvák életét stb.

E szövetségek a központjai a restauráció érdekében folyó nagyarányú gyakorlati propagandatevékenységnek. Arra törekednek, hogy a legitimizmus kérdését napirenden tartsák. Tevékenységük már sok esetben szolgáltatott okot parlamenti interpellációkra, és Bethlen miniszterelnök többször is ígéretet tett ennek a gyakorta provokatív jellegű propagandának az elhallgattatására, ám ezeket az ígéreteket soha nem váltotta be. Az egyesületek Ottó születésnapján röpiratokat osztogatnak az utcán, misét szolgáltatnak az egészségéért, amelyeken a legitimizmus legismertebb támogatóin kívül tábornokok, számos nemzetgyűlési képviselő, főiskolai diákok és a papság képviselői vesznek részt. Az egyházi szertartás befejeztével fölcsendül a magyar himnusz, és a hívek azt kiáltják, hogy „Éljen Ottó király!” Minden alkalmat fölhasználnak arra, hogy a népben fölébresszék és erősítsék a trónfosztott uralkodóház iránti rokonszenvet. Károlyról harangokat neveztek el, és emléktáblákat helyeztek azokon a helyeken el, ahol utolsó, Magyarországon töltött napjaiban megfordult. A szövetségek tekintélyesebb tagjai egymást váltják Zitánál a spanyolországi Lequeitióban vagy Belgiumban, és olyan értelmű üzeneteket hoznak tőle, hogy a magyar trónra formált igényéről sem Zita, sem Ottó nem mondott le. E körök aztán olyan híreket terjesztenek, amelyek az embereket állandó feszültségben tartják: például az egyik mendemonda szerint Ottó barátcsuhába bújva a györgyszentmártoni kolostorban tartózkodik, a másik meg azt állítja, hogy Budapestről különvonatot küldtek Ottóért Spanyolországba. A legitimista lapok – mint a „Nemzeti Újság”, Új Nemzedék”, Az Ujság” és a többi – büntetlenül élnek olyan fordulatokkal, mint „Ottó örökös király”. Gyakran előfordul, hogy ha a parlamenti ellenzék valamelyik tagja szóba hozza a Habsburg-dinasztiát, akkor vagy az elnök vagy valaki a legitimisták padsoraiból rendreutasítja, és figyelmezteti, hogy „ne sértegesse a királyi család tagjait”.

A magyar kormány a nagykövetek konferenciájának 1921. XI. 10-ei tiltakozására adott válaszában kijelentette, hogy „egy olyan törvényt szándékozik kihirdetni, amely a jelenleg is érvényben levő büntető rendelkezéseken túlmenően lehetőséget ad majd minden, a Habsburgok vagy bármely más olyan trónkövetelő érdekében kezdeményezett propagandakísérlet elleni hatékony föllépésre”, akinek a jelöltsége a trónfosztást kimondó törvénnyel nem áll összhangban. Az egyik parlamenti interpellációra – amelyben azt vetették a Bethlen-kormány szemére, hogy a legitimisták sorozatosan megszegik a föntebb említett kötelezettségeket – Bethlen gróf csak kitérő, bizonytalan és határozatlan választ adott. 1926. szeptember 1-jén a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetsége propagandagyűlést tartott Szabadkán /Subotica/, amelynek során Apponyi gróf örömmel állapította meg, hogy „a kormány nem gördít akadályokat a legitimista mozgalom útjába, amely teljes szabadságnak örvend. A mostani ideiglenes állapot inkább csak egy diplomáciai aktusnak, mint az állami akarat megnyilvánulásának a következménye: ezért van az, hogy a legitimista kezdeményezés a hatalom birtokosainak az akaratával egyetértésben fejtheti ki a hatását. A jelenlegi állapot ideiglenes, és nem lehet tartósnak tekinteni.”

A magyar legitimizmus Károly sikertelen puccsa óta szándékosan azon fáradozik, hogy a Habsburgok visszatéréséhez a törvényhozó gyűlésekben is előkészítse a terepet, ahol a képviselők minden olyan intézkedést meghiúsítanak, amelyik a restaurációt megakadályozhatná. Ez már a magyarországi választójog reformjáról szóló törvény 1925 májusában megtartott vitája során is nyilvánvalóvá vált. A módosított törvény 132. cikke a nemzetgyűlés tagjai számára kötelezővé teszi az esküt, amellyel a képviselő kötelezettséget vállal, hogy a parlamenten kívül senkitől semmilyen utasítást nem fogad el a képviselői megbízatásának ellátásával kapcsolatban. A legitimisták – élükön Apponyival – e formulát nem fogadták el, egyrészről a föntebb említett kötelezettség miatt, másrészről pedig a képviselőtől megkövetelt, arra irányuló ígéret miatt, hogy a meglévő jogszabályozáson csakis és kizárólag törvényes úton igyekszik változtatni. Ezek a rendelkezések az Ottó érdekeit szolgáló puccsista terveik végrehajtását akadályozták. Andrássy /Andressy/ tarthatatlannak minősítette őket, hiszen visszatérte után a király ipso iure visszaveszi a jog szerinti kiváltságait, amelyeket a legitimistáknak magától értetődően el kell ismerniük: tilos tehát olyan esküt tenniük, amely kötelezettségeik teljesítésében akadályozná őket. Nagyon jellemző volt az is, ahogy a nemzetgyűlésben a nádorválasztás kérdését rendezték. Még a kormánypárti képviselők beismerése szerint is a nádor megválasztása ad absurdum viszi el, de idővel legalábbis gúzsba köti a trónfosztást kimondó törvényt. Az ország kormányzójának és a nádornak a méltósága között az a különbség, hogy a kormányzó úgy kormányozza az országot, hogy nincs tekintettel az adott király személyére, míg a nádor egy adott király közvetlen és közvetítő nélküli képviselője, aki semmilyen okból sem gyakorolhatja annak előjogait. A reformot főképpen a legitimisták támogatták, attól való félelmükben, hogy egy hosszúra nyúlt interregnum a köztársaság számára készíti elő a talajt. Alapos okkal föltételezhető, hogy a magyar kormány a nádori méltóság kérdésének a megoldásáról csak az egyik nagyhatalom miniszterének a közbelépése nyomán mondott le, aki arra hívta föl a figyelmét, hogy e kérdés rendezése – a különböző olyan ügyek közelsége miatt, mint a Windischgrätzé stb. – nem időszerű.

A magyar legitimisták ébersége akkor is ugyanilyen jellemző módon – tüntetések sorozatával – mutatkozott meg, amikor a parlament a Szent Korona őrzéséről szóló új törvényt készítette elő. Abban az esetben, ha a Habsburg-trónért több jelölt vetélkedne, nagyon fontos annak a kérdésnek a tisztázása, hogy vajon kinek van lehetősége arra, hogy Szent István koronájával rendelkezzék, valamint azé is, hogy a hercegprímás bármilyen jelölt fejére helyezheti-e azt. A Szent Korona egyik őrének, Széchényi grófnak a halálát követően a királyi várpalotában található, a Szent Korona őrzésére szolgáló páncélkamra kulcsát Bethlen grófnak adták át. Emiatt a legitimisták attól tartottak, hogy Bethlen mellőzni fogja majd a jelöltjüket. A kérdés tovább éleződött, amikor Csernoch hercegprímás elhunytával a Vatikán – a magyar kormány szándékaival ellentétben – a legitimista meggyőződésű Serédit /Sérédi [Serédy]/ nevezte ki prímássá. Ez a választás megnyugtatta a legitimistákat, mivel biztosak voltak benne, hogy Serédi egyedül Ottót fogja trónjelöltnek elfogadni; azonban Bethlen – aki e kinevezést támadásként értékelte – Szent István koronája védelmére a későbbiek során egy olyan törvényjavaslatot dolgozott ki, amellyel a fölötte való rendelkezés jogát magának biztosította.

Az utóbbi időkben a legkiemelkedőbb legitimista vezetők számos bizonyítékkal szolgáltak arra nézve, hogy a Habsburgok – akár Ottó, akár Albrecht – trónjelölti programjának az alapja az utódállamok elleni agresszió: erre az a tény ad magyarázatot, hogy a legitimizmus – lényegében – nem egyéb, mint a teljes Nagy-Magyarország visszaállítását magában rejtő, burkolt kifejezés. Apponyi gróf, az ortodox legitimisták vezére, egyben tapasztalt politikus, óvakodik arra a tényre ráirányítani a figyelmet, hogy a törvényes király restaurációja a legitimisták számára területi restaurációt is jelent; attól tart ugyanis, hogy szavait nemzetközi fórumokon annak bizonyítására használják föl, hogy a legitimizmus végeredményben a szomszédos államok elleni agresszió veszélyét hordozza magában. 1925. XI. 19-én, Ottó születésnapjának előestéjén azonban – a legitimisták fölfogását ismertetve – szó szerint a következőket jelentette ki: „Milyen lenne az a magyar nemzet, amelyik az állam hatalmára vonatkozóan új megoldásokat próbálna megvalósítani, és a jog, a hagyomány, valamint a folytonosság ellenére egyedüli jogforrásként pusztán saját akaratára támaszkodna? Ez a Trianon által megcsonkított nemzet lenne, tehát a történelmi Magyarországnak csupán 1/3, és a magyar népfaj alkotta Magyarországnak csupán 2/3 része.” „A megcsonkított Magyarország tehát csak akkor határozhatna forradalmi úton egy új és végleges alkotmányról, ha megcsonkításába végérvényesen belenyugodna. Egy ilyen döntés egyúttal a trianoni békeszerződés alkotmányos elismerését is jelentené.” „Ha fönn akarjuk tartani az állam alkotmányos egységét, akkor ezt az egységet a nemzetközi viszonyok következményeként létrejött földarabolás ellenére kell fönntartanunk.” Apponyi nem szolgálhatott volna ékesszólóbb bizonyítékkal arra nézve, hogy mennyire megalapozott az utódállamok idegenkedése attól, hogy a Habsburgokat ismét a magyar trónra ültessék. Andrássy Gyula grófnak Az Ujság című lapban 1929 elején megjelent cikkei élesen rávilágítanak arra, hogy milyen szoros a legitimizmus és a trianoni határok fölülvizsgálatának a kérdése között fönnálló kapcsolat. Andrássy szerint a legitimizmus a területi integritás legjobb ütőkártyája. A törvényes király iránt a „megcsonkított Magyarország” népe sokkal mélyebb rokonszenvvel viseltetne, és a szomszédokkal való háború esetén jóval kedvezőbb békeföltételeket lehetne elérni vele, mint egy választott királlyal. Szent Vencel koronájáról lemondva, értékes engedményeket lehetne elérni. Amint hallani, a kisantant részéről azért ellenzik a legitimizmust, mert tisztában vannak vele, hogy egy törvényes királlyal az élén Magyarország megerősödik, és Közép-Európa központja Budapestre kerül vissza. Magyarország csak akkor tudna lemondani a legitimizmusról, ha egyben területi integritásáról is lemondana, és elfogadná a számára kijelölt új országhatárokat. Ezt azonban egyetlen magyar sem tudja megtenni. Andrássy úgy tartja, hogy egy választott királynak súlyos nehézségekkel kellene szembenéznie: föltámadna a nagyhatalmak féltékenysége, a királynak pedig meg kellene ismerkednie országa hagyományaival, politikájával, és kézbe kellene vennie érdekeinek védelmét. Evvel szemben Ottóval az élen – ahogyan Andrássy látja – Magyarország a legnagyobb sikerekre lenne képes, hiszen az ő restaurációja egyetlen nagyhatalom érdekeibe sem ütközik. A szomszédai pedig a Kellog-paktum értelmében nem vehetnek fegyveres erőt igénybe azért, hogy egy magyar belpolitikai kérdést megoldjanak. Ez a vélemény a legteljesebb összhangban van avval, amelyet Andrássy lapja, a Magyarság Károlyi J. gróffal és Hunyady F. gróffal szemben védelmez. Ezek 1926-ban úgy nyilatkoztak, hogy a magyar legitimisták nem tartják kívánatosnak a régi monarchia megújítását, és kétségüket fejezték ki egy nemzeti király megválasztását illetően, ameddig a trianoni szerződés érvényben van. Az említett újság e fölfogást hevesen ostorozza. Túlságosan hosszúra nyúlna a várakozás, ha a király visszatérését a trianoni szerződés revíziójáig kellene elhalasztani. Pontosan a jogfolytonosság helyreállítása az, amely megszabadítja Magyarországot Trianon láncaitól.

A különböző rendezvényeken Albrecht főherceg is figyelmet fordított arra, hogy jelöltségét ne lehessen másként, csak mint a Magyarország régi határaiért folyó küzdelem megnyilvánulásaként értelmezni. 1925. XI. 17-én elhangzott beszédében kijelentette: „Az a feladat hárul ránk, hogy az irredenta propagandát a külföldre is kiterjesszük. Bizonyára nincs egyetlen olyan magyar sem, aki nem azt vallja, hogy régi határaink visszaállítása történelmi szerepünk.” „Ennek végrehajtására rövidesen részletes tervet fogok bemutatni.”

Andrássy már idézett nyilatkozatában említést tesz arról az eredményről, amellyel a magyarországi Habsburg-restauráció állítólag a volt Osztrák–Magyar Monarchia többi országára nézve járna. A kérdés – hogy vajon a Habsburgok, ha egyszer visszatérnek, megelégszenek-e majd az ország királyságával, vagy pedig igyekeznek a régi Monarchiát visszaállítani, de legalábbis perszonáluniót létrehozni Ausztria és Magyarország között – nagy fejtörést okoz a magyar legitimistáknak, és sok vitára szolgáltatott okot közöttük. A tárgyban Berzeviczy Albert felsőházi tag jelentetett meg 1828 januárjában néhány cikket a Pester Lloyd és a Budapesti Hírlap hasábjain. Berzeviczy a Habsburgokat támogatja. Nincs egy véleményen a legitimistákkal, amikor azok azt állítják, hogy királykérdés nem létezik. Szerinte mindaddig várakozni kell, amíg Magyarország barátokat szerez magának a nagyhatalmak tanácsában, akik a királykérdés megoldási módját illetően egyetértenek vele, és adott esetben visszatartják azokat az államokat, amelyek a válságos órában rá akarnának támadni. Berzeviczy a kérdés lépésenként történő megoldását szorgalmazza: 1) El kell törölni a trónfosztó törvény, amelynek erkölcsi alapja nincs, de érvényes 2) Egyezségre kell jutni a fejedelmi családdal az osztrák császári trónt illetően: az uralkodónak el kell állnia az e trón iránti igényétől, mivel a magyarok többsége nem akar uniót Ausztriával. A perszonálunió gondolatát is el kell vetni, mindössze jó szomszédi viszonyról lehet beszélni. Eredeti formájában a monarchia többé nem fog újjászületni, és a kicsiny Ausztriával való szövetség csak gazdasági és pénzügyi terhet jelentene Magyarországnak.

Az ortodox legitimisták e véleménnyel szemben tagadják, hogy egy magyar király saját akaratából lemondhatna a régi monarchia többi területe iránti követeléséről. Apponyi gróf nem ért egyet egy olyan restaurációval, amelyik Ausztriával semmiféle kapcsolatot nem tartana fönn, hiszen – indoklása szerint – a királynak a monarchia egyéb részeiben is vannak hívei, akiket nem hagyhat figyelmen kívül. És még azért is a perszonáluniót támogatja, mert akkor legalább Magyarország közös megegyezéssel kijelölt határvonalhoz jutna. A május elsején megtartott rendezvényen Andrássy gróf hasonlóképpen a perszonálunió mellett foglalt állást; Zita királyné egyrészt azért nem mondhat le Ausztria iránti igényéről, mert az elszigetelt Magyarország képtelen volna az őt minden oldalról körülvevő ellenséggel szembeszállni, másrészt meg azért sem, mert az uralkodóház – lemondása fejében – jelentős előnyökhöz juttathatná Magyarországot. Ez utóbbi ugyanis jog szerint függetlenséget élvez, ami azonban nem akadályozta meg szomszédjait, hogy a királyi család trónfosztását kikényszerítsék! Egy ilyen formális függetlenség ugyanis a tényleges függőséggel egyenlő: a perszonálunióban pedig e tényleges függőségnél a jogi függetlenség egészen biztosan erősebb lesz.

1930 első felében a magyarországi királykérdés körüli helyzet alakulását nagyon nehezen lehetett átlátni. Albrecht hirtelen lemondása a szabad királyválasztás trónjelöltségéről, az Ottónak Belgiumban tett, ünnepélyes hűségnyilatkozat, a Gömbös hatalomra jutása nyomán kialakult politikai helyzet, valamint a Gömbös és Bethlen közötti feszültség mind azt támasztja alá, hogy a kulisszák mögött valamiféle készülődés zajlik Ottó közelgő nagykorúsága kapcsán. A magyar és külföldi lapok tele vannak találgatásokkal, és a magyar legitimisták a gyűléseiken, újságjaikban, valamint nyilvános rendezvényeik alkalmával újból szenvedélyesen vitatkoznak a királykérdésről.

Ilyen körülmények között a helyzet legfontosabb tényezőjét Bethlen gróf testesíti meg: ugyanakkor éppen e tényezőről tudni a legkevesebbet. Egyesek titkos királypártinak tartják Bethlen grófot, mint ahogyan pártjának az egész centruma – amely hatalmának az alapját adja – királypárti, és ahogyan a volt Tisza-féle pártból való összes barátja is az. Taktikai megfontolásokból a neki föltett kérdésekre sohasem adott világos választ, így azután ő az egyetlen élvonalbeli magyar politikus, akiről nem lehet tudni, hogyan viszonyul a királykérdéshez. Korábban Bethlen evvel kapcsolatos véleményét a következőképpen fogalmazta meg: a magyar állam érdeke és az európai politikai helyzet azt követeli, hogy ezeket a kérdéseket halasszák későbbre. Nyilatkozataiban azt hangoztatta és ma is hangoztatja, hogy a kérdés nem időszerű, és éppen ez tette lehetővé az együttműködését a szabad királyválasztást sürgetők legelszántabb elemeivel. Az is igaz, hogy a monarchikus államformát támogatja, ahogyan azt is, hogy a felsőházban helyet foglaljanak a kiváltságos arisztokrácia tagjai, és híve a feudális királyság összes egyéb megmaradt attribútumának.

A királykérdést a magyar kormány nem hagyhatja a végtelenségig nyitva, ám alig valószínű, hogy a Bethlen–Horthy /Horty/-rendszerben valamiféle hirtelen döntés szülessen a megoldására. Bethlen valószínűleg csak azután határozza el magát cselekvésre, miután meggyőződött róla, hogy semmiféle komolyabb ellenállásba nem ütközik. Úgy látszik, hogy mind ez ideig egyetlenegy konkrét megoldás mellett sem kötelezte el magát. Elképzelhető, hogy a nagyhatalmak jóváhagyása birtokában esetleg beleegyezne Ottó jelöltségébe, ám ezt még akkor is csak a szabad királyválasztás esetére és nem az öröklési jog alapján támogatná. Apponyi életében azonban valószínűleg semmi olyat sem fog tenni, ami a nemzet pátriárkájával nyílt összeütközésbe sodorná.

Bethlen gróf bécsi látogatásának eredetileg január 15-ére bejelentett időpontját kevéssel ezelőtt véglegesen ugyanazon hó 26-ára és 27-ére tűzték ki.

Amint már beszámoltam róla, a magyar miniszterelnök – aki elsősorban Schober tavaly júliusi látogatását kívánja viszonozni – bécsi útját arra is föl fogja használni, hogy a két ország között – a jelenleg is érvényben levő, szűkebb körű egyezményt fölváltani hivatott – barátsági és választott bírósági megállapodást írjon alá.

A magyar és az osztrák kormányfő találkozóját a közvélemény élénk érdeklődéssel várja, és ez a figyelem egyébként nem is annyira a látogatás hivatalos eseményeire, mint inkább a tervek szerint 12-én kezdődő gazdasági és kereskedelmi megbeszélésekre irányul, amelyekkel kapcsolatban minden bizonnyal arra számítanak, hogy Bethlen gróf itt-tartózkodása idején meghatározó szakaszba jutnak.

A magyar államférfi bécsi útjával – az általános vélekedés szerint – a hivatalos vagy magánbeszélgetéseken hosszú hónapok óta egyengetett osztrák–magyar gazdasági közeledés különösen fontos szakasza veszi kezdetét.

A Tagblatt budapesti tudósítója az egyik táviratában arról számol be, hogy a sorra kerülő tárgyalásoknak a magyar körök a maguk részéről hasonló fontosságot tulajdonítnak. Úgy gondolják, a megbeszéléseken mindenekelőtt azoknak a terveknek a megvalósítását kellene előmozdítani, amelyeket korábban Schober Genfben ismertetett. A két ország képviselőinek tehát szerintük legelőször is a kereskedelmi szerződések fölülvizsgálatával és átdolgozásával kellene végezniük, amelyben a legfontosabb tényező egy kontingenseken és kedvezményes vámtarifákon alapuló rendszer kialakítása. A bécsi újság tudósítója megjegyezi még, hogy a magyar kormány erőfeszítései először is az Ausztriával, azután pedig a Németországgal való szoros együttműködés kialakítására irányulnak.

Tisztában kell lennünk avval, hogy Bethlen gróf terveinek a megvalósulása – amivel az első csapást méri a legnagyobb kedvezmény elvére – olyan különegyezmények előtt nyitja meg esetleg a kaput, amelyek gyakorlatilag csaknem vámunióval lennének egyenértékűek, és olyan precedenst teremtenének, amely minden bizonnyal másutt is követőkre találna, többek között, ami az Ausztria és a Reich közötti kapcsolatokat illeti. Hiszen az osztrák–német kereskedelmi egyezmény nemrégiben történt törvénybe iktatása alkalmával a Nemzeti Tanácsban az előterjesztő, Hugelmann, vajon nem egy olyan megoldás mellet szállt síkra, amelyik lehetővé tenné a két országnak, hogy megkerülje a legnagyobb kedvezmény elvét biztosító záradékot, mivel szerinte az éppen jóváhagyott megállapodás nem kielégítő, és csupán „a szorosabb együttműködéshez vezető úton tett első lépésnek” tekinthető.

Mindent összevéve, a rendelkezésünkre álló információk alapján úgy látszik, hogy Bethlen gróf elképzelése az, hogy elővenné a saint-germaini békeszerződés 225. cikkében az Ausztria, Németország és Csehszlovákia között előirányzott – mindeddig folytatás nélkül maradt – gazdasági megállapodás tervét olyan módon, hogy az utóbbi szerepét Magyarország vállalná magára.

Amint tudni lehet, a magyar miniszter fölfogása szerint ez a kombináció egyébként nem zárja ki a keleti Duna-medence mezőgazdasági országainak unióját. Ekképpen Magyarország bizonyos értelemben hidat alkotna ezen államok, valamint Közép-Európának a mezőgazdasági termékeket fölvevő ipari államai között.

Egyébiránt úgy látszik, hogy az ipari és a – megelőzőleg maguk is szövetségre lépett – mezőgazdasági országok széles körű megállapodásának ez a tervét az érdekelt osztrák körök kedvezően fogadták, ellentétben azokkal az Olaszországban és Csehszlovákiában dédelgetett elképzelésekkel, amelyeket egy, a „Kereskedelmi érdekvédelmi szövetség” által kevéssel ezelőtt rendezett konferencián kollégám, Vavrečka fejtett ki, és amelyek szerint a hasonló gazdasági szerkezetű országok nagyobb lehetőségeket, több támogatást kapnának az egymással való együttműködésre, mint a komplementer államok.

Elképzelhető, hogy ezt a fejleményt – amint korábban már rámutattam – a német politika kezdeményezésének kell tulajdonítanunk, amely a jelek szerint egy olyan – német irányítású – dunai szövetség kialakítására törekszik, amely Ausztriát is magában foglalhatja. Másrészről azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egymásnak ellentmondó elméletek gyakorlati alkalmazása a kisantantországok között meglévő gazdasági kötelékeket veszélyes mértékben meglazíthatná. Márpedig ezen elméletek kedvező római fogadtatása – amelyről Beaumarchais a Tribuna egyik cikke nyomán beszámolt – nem éppen az ez iránt érzett aggodalmaink eloszlatását segíti elő. Tehát megint csak úgy látszik, hogy egy Németország vezette, nagy kiterjedésű gazdasági szövetkezésnek, valamint a kisantant Olaszország óhajtotta fölbomlásának esetleges veszélye között nincs más választásunk, mint hogy rokonszenvvel figyeljük az összes utódállam együttműködésére irányuló erőfeszítéseket, föltéve, hogy az a Beneš által megszabott keretek között és német befolyás nélkül valósul meg.

A magyar államférfi berlini utazását követő bécsi látogatása tehát – mind az általa fölvetett gazdasági kérdések fontossága, mind pedig az egy idő óta forgalomban levő, többé-kevésbé kiforrott, és politikai hátsó gondolatokkal többé-kevésbé átitatott tervekkel való szoros kapcsolata miatt – mindenképpen olyan esemény, amely különleges érdeklődésünkre tarthat számot és föl kell, hogy keltse éberségünket.

A Bethlen gróf bécsi utazása körül csapott zajban Károlyi gróf hazaérkezése Genfből csaknem észrevétlen maradt. Ez a megjelenésében szerény férfiú még nem tett szert akkora tekintélyre – és vajon fog-e valamikor egyáltalán? –, hogy az ő szólamára figyeljenek oda, amikor a miniszterelnök a sajátját játssza.

Pedig a külügyminiszter is tartott beszámolót a képviselőház külügyi bizottságában. Csupa „jó dolgot” mondott, kijelentette, hogy akárkivel hajlandó kereskedelmi szerződést kötni, és a fölsorolásban még Perzsiát is említette. Ezután összegezve, hogy mit látott és mit hallott Genfben, örömét fejezte ki azon nyilatkozat miatt – és bizony minden oka megvolt rá –, amelyben „a négy európai nagyhatalom külügyminiszterei megígérték, hogy minden tőlük telhetőt elkövetnek annak érdekében, hogy a nemzetközi életben kiküszöböljék az erőszakot”.

Amikor találkoztam vele, föltettem neki a kérdést: vajon annak is örül, hogy a német meg az olasz barátja támogatást nyújtott a szovjeteknek? Ám mivel szerettem volna zavarából kisegíteni, egy ugrással azokra a genfi erőfeszítésekre tértem rá, amelyek a mezőgazdaság kérdésének tanulmányozását és megoldását célozzák.

– Hát igen – válaszolta Károlyi gróf –, ez most kezdődött el. A bizottsági szakasznál tart az ügy.

Ez az inkább borúlátó válasz nagyon jellemző a megfogalmazójára. Mivel Károlyi gróf úgy tartja, hogy mindaz, ami nem „a békeszerződések ésszerű fölülvizsgálatának” a körébe tartozik, csak tüneti kezelés, amellyel a katasztrófa nem hárítható el, nyilvánvaló, hogy e palliatívumokat nem tartja hatékonynak.

– Már azelőtt is tudtam, hogy Briand úr igen kedves ember. De most e tulajdonságának a lebilincselő hatását és meggyőző erejét is megtapasztalhattam.

„Kifejtettem Briand-nak véleményemet az európai helyzetről, mégpedig pontosan úgy, ahogy korábban önnek is előadtam. Ő pedig ugyanúgy válaszolt, mint ön... Jól tudom, hogy Franciaország hivatalosan nem mondhat egyebet,... meg aztán függ az illető kifejezésmódjától is. Hasonlítsa csak össze az enyémet a Briand-éval!”

E vallomásban éreztem valami meghatót, annyira egyszerű és őszinte volt. Károlyi gróf azonban szerénysége ellenére tud nagyon makacs is lenni, ha olyasmi jön szóba, amit igaznak gondol, hiszen a külügyminiszterségét megelőző visszavonulás napjaiban jutott ideje arra, hogy alaposan megfontolja a dolgokat.

Míg Bethlen gróf Bécsben viszonylag megfontoltan nyilatkozott – minden bizonnyal azért, hogy túlságosan egyértelmű revíziós állásfoglalásaival ne kompromittálja az óvatosnál is óvatosabb politika folytatására kényszerülő osztrák kormányt –, hazatérve Budapestre, amint látszik, teljesen levetette álarcát. A képviselőház külügyi bizottsága előtt tett kijelentéseiben ismételten hivatkozott az osztrák–magyar gazdasági közeledést célzó genfi direktívákra, azonban a Bécsben, január 25-én aláírt új barátsági és választott bírósági egyezmény kapcsán hozzátette: „Mindazonáltal az Ausztriával való együttműködésünk legszilárdabb alapját a legyőzötteket sújtó közös sors adja. A két állam a legnagyobb mértékben érintett a lefegyverkezés kérdésében, amely a nemzetközi politikát az elkövetkező években minden valószínűség szerint meg fogja határozni. Közös föllépésük ezen a téren tehát a legtermészetesebb, hiszen ugyanarra a célra törekednek: újra egyenlőkké akarnak válni a többi nemzettel. E közös cselekvést az a tény is elő fogja mozdítani, hogy az Olaszországgal és a német Reichhel való barátság mind az osztrák, mind a magyar politikának az egyik alappillére.” És miközben rámutatott, hogy e politika egyik nagyhatalom érdekeit sem veszélyezteti, következésképpen a francia sajtómegnyilvánulásokat érthetetlennek tartja, Bethlen gróf ismét leszögezte, hogy gazdasági téren például egy osztrák–olasz [sic!] megállapodás egyáltalán nem gyakorolna döntő hatást, ezért azt ki kellene bővíteni „például Olaszország és a német Reich irányában”.

A bécsi sajtó – amely, mint arról már a 16. sz. levelemben[282] beszámoltam, a magyar miniszterelnök látogatását inkább visszafogottan kommentálta – bizonyos fokú elégedettséggel mutatott rá a bécsi és a budapesti nyilatkozatai hangnemének a különbségére. Ezenkívül a legtöbb újság egy magyar forrásból származó hírt is közzétett, amely szerint Nagyméltóságod állítólag megbízta de Vienne-t, kérjen magyarázatot Bethlen gróftól, ő pedig kollégámnak a látogatásával kapcsolatban néhány francia lapban megjelent tendenciózus magyarázatok miatt emelt kifogást.

Mivel ma délelőtt Schober heti fogadása alkalmat kínált arra, hogy szóba hozzam a Bethlen gróffal folytatott tárgyalásait, az alkancellár biztosított arról, hogy a békeszerződések fölülvizsgálatának kényes kérdését már rögtön a megbeszélések elején elhárította, hozzátéve, hogy az osztrák kormány egyáltalán nem óhajt egy ilyen vitába belekeveredni, és a maga részéről inkább megelégszik olyan jelentősebb módosításokkal, mint amilyeneket tavaly Hágában elért.

Annyi bizonyos, hogy az Ausztriánál jóval békétlenkedőbb Magyarország Közép-Európában egyfajta revizionista kovászt igyekszik széthinteni, és befolyásának egy ilyen, a mostanihoz hasonló látogatás eredményeként bekövetkező növekedése – Schober megnyugtató kijelentései ellenére – mindenképpen veszélyes szomszédjára nézve.

FONTENAY FRANCIA SZENTSZÉKI NAGYKÖVET BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK[283]

Apponyi Albert gróf, akivel tegnap magyar kollégámnál együtt ebédeltem, három napot Rómában töltött. Ahogyan előző levelemben[284] már beszámoltam róla, Apponyi gróf Tripoliba, Tuniszba és Algírba látogat, mielőtt március 15. körül Párizsba érkezne, hogy ott előadást tartson, amelynek során arról az új szellemről fogja kifejteni gondolatait, amelynek vezérelnie kell az államférfiakat. Elmondta, hogy ez alkalommal nem akart Mussolinival találkozni, akivel a legutóbbi római tartózkodása során hosszasan tárgyalt, csak Grandi külügyminiszternél tett látogatást.

Ami Mussolinit illeti, Apponyi Albert gróf arról számolt be, hogy tavaly igen nyugodt ember benyomását keltette benne, aki országa külpolitikáját nagyon tárgyszerűen ítéli meg, és aki semmiféle agresszív olasz tervre nem tett célzást. Ennek alapján Apponyi gróf kifejtette nekem, hogy szerinte ezentúl egyedül a béke eszméje kell, hogy vezérelje az államférfiakat, és hogy az övéhez hasonló másodrangú országoknak az a dolguk, hogy kövessék a nagyhatalmak vezetőit, és segítsék őket a béke megszilárdításának missziójában.

„Úgy vélem – jelentette ki –, hogy Európában csak azután lesz végleges a béke, hogy Franciaország és Németország hivatalos és szilárd alapokon nyugvó megegyezésre jut egymással, ám azt is elismerem, hogy addig még rengeteg nehézséget kell – főleg német részről – leküzdeni.” Apponyi gróf örül annak, hogy Németországban Brüning egyre növekvő tekintélynek örvend, és jól emlékszik, amikor annak idején Kaas prelátus azt mondta neki, „hogy megtalálta azt a férfiút, aki alkalmas lesz Németország kormányzására”.

Apponyi gróf ezután nagyon dicsérte Franciaországot, amelyik – sok türelemmel és módszerességgel – olyan szépen fölemelkedett, hogy mostanra az európai politikai helyzet első számú tényezőjévé nőtte ki magát, amire már jó ideje nem volt alkalma, hiszen az első császárság idején erővel ragadta magához a hatalmat, míg jelenleg meghatározó befolyását munkája, gazdasági ereje és tekintélye révén fejti ki. Majd egy olyan összehasonlítást tett Franciaország és Anglia között, amelyik bizonyára nagy megerőltetésébe került a brit hegemóniáért korábban annyira lelkesedő magyar főúrnak: beismerte, hogy Franciaország bölcs és óvatos politikája révén megelőzte Angliát, és olyan rangot tudott magának a világban kivívni, hogy most az első helyet foglalja el.

Közép-Európát illetőleg Apponyi gróf némi keserűséggel szól a kisantantról, nevezetesen Csehszlovákiáról, amelyet „szülei – a franciák – elkényeztetett gyermekének nevezett, akik minden szeszélyét elnézik neki, ő pedig miután erre ráeszmél, kihasználja és visszaél vele”. Majd egy percnyi gondolkodás után hozzátette: „Ezek a kisantantországok mind túlságosan fiatalok, még nem igazán konszolidálódtak, mi pedig magunkban hordozzuk a múltat, az ősi erőt, és előnyösen tudnánk őket helyettesíteni...!”

Anélkül, hogy félbe akartam volna szakítani ezt az érdekfeszítő fejtegetést, fölhívtam a magyar államférfi figyelmét arra a tényre, hogy közben volt ugye egy háború, ami új helyzetet teremtett, továbbá hogy a szövetségeseket a szolidaritás és a háborúban kialakult kötelékek fűzik egymáshoz...

„Mindent el kell követnünk azért – vágott közbe hevesen Apponyi gróf –, hogy elkerüljük az újabb háborút, egy újabb háborús katasztrófa ugyanis Európát pusztulásba döntené; arra kell törekedni, hogy a vitás kérdésekben békés megegyezésre jussunk...”

Ezt a megállapítást – ha őszinte – különösen érdekes egy magyar államférfi szájából hallani, ám – tekintettel a szűnni nem akaró nyugtalanságra, amely ebben az országban uralkodik, és a múlthoz való visszatérést sürgető ottani követelésekre – tartani lehet tőle, hogy e véleményt nem minden magyar osztja.

Lengyelországgal kapcsolatosan Apponyi gróf helyteleníti, hogy ez az ország nem hajlandó megadni a függetlenséget Ukrajnának. Úgy vélekedik, hogy e két ország szabadon és egymástól függetlenül sokkal jobban fejlődhetne, mint egy államban egyesülve és egymással állandó harcot folytatva. Apponyi gróf erre vonatkozólag emlékeztetett arra, hogy a Habsburgok birodalmát az általa „területéhségnek” nevezett indokolatlan annexiók erőltetése aknázta alá: az uralkodók olyan területeket akartak bekebelezni, amelyeknek a lakossága nem kért belőlük – többek között Itáliában –, és ez okozta bukásukat. Az ukránok nem kérnek Lengyelországból, ám a lengyelek nem akarnak a történelemből tanulni.

Befejezésül Apponyi gróf rámutatott, hogy az előrehaladott kor nyilvánvalóan az államférfiak előnyére szolgál: lehetővé teszi ugyanis számukra, hogy az eseményeket kevesebb indulattal és több türelemmel vizsgálják, mint ifjúkorukban; nehezebben jönnek ki a béketűrésből, és főképpen az események okait igyekeznek hidegvérrel föltárni megakadályozandó, hogy országuk ugyanazokat a sajnálatos következményekkel járó tévedéseket ismét elkövesse.

Úgy vettem észre, az idős magyar államférfi evvel azt akarta tudtomra adni, hogy ő már – végre-valahára – belépett a higgadtságnak és az érett bölcsességnek ebbe a korszakába. Mivel honfitársai körében nagy befolyásnak örvend, remélhetjük, hogy tanácsai meghallgatásra találnak Magyarországon. Elmondtam neki, ha a jövő hónapban megtartandó párizsi előadásán a béke megőrzésének elkötelezett híveként lép föl, akkor biztos sikerre számíthat, hiszen minden francia legmélyebb érzésének ad majd kifejezést.

Egy külpolitikai kérdéssel kapcsolatos múló epizód – amelyet előbb sajtóhíresztelések, majd a Ballplatz cáfolata, illetőleg a Reichpost egyik cikke, végül pedig Schobernek egy újabb és határozottabb cáfolata tápláltak – ha nem is nyíltan, de egyértelműen igazolta, hogy a Seipel és a jelenlegi alkancellár közötti kapcsolatokat korántsem a kölcsönös bizalom jellemzi, hanem éppen ellenkezőleg: a két államfő – egyikük Davosból, másikuk a Ballplatzról – a társadalmi érintkezés látszólagos udvariassággal és egymással szembeni kímélettel átitatott formáinak a leple alatt meglehetősen éles vitákat folytat egymással.

Néhány nappal Bethlen gróf bécsi látogatása után ugyanis olyan hír kapott lábra – amit a „Der Österreichische Volkswirt” című folyóirat is leközölt és fölnagyított –, mely szerint a magyar miniszterelnök a Vaugoin-kabinet lemondása előtt abban reménykedett, hogy a két kormány között egy védelmi – következésképpen a január 26-án aláírttól gyökeresen különböző – egyezményt lehetne tető alá hozni. A „Vossische Zeitung” még arról is tudósított, hogy amikor Schober visszatért a Ballplatztra, ott találta ennek az osztrák–magyar szövetségnek a tervezetét, amely nem egyéb, mint egyfajta – az Olaszország és Magyarország közötti hasonló tervet kiegészítő – katonai terv.

Az efféle gyanúsítgatások alkalmasak voltak arra, hogy súlyosan kompromittálják Seipelt. Hiszen nem azt akarták-e vajon sugallni, hogy az előző kormány rövid uralkodása idején az akkori külügyminiszter azt tervezte, hogy Magyarországgal egy olyan szöveget dolgoz ki, amely jóval tovább megy, mint a Ballplatzon nemrégiben aláírt barátsági és megbékélési szerződés? Ezért a hivatalos cáfolat ellenére, amelyet a betegsége miatt még mindig Svájcban tartózkodó férfiúnak a politikáját olykor bosszúszomjas elszántsággal védelmező Reichspost ellentmondásosnak és elégtelennek minősített, a keresztényszocialista újság – a lojalitás nevében – meglehetősen éles hangon egy határozottabb nyilatkozat haladéktalan közzétételét követeli.

Schober a parlament házbizottsága előtt megtartott terjedelmes beszédében – amelyről nagy vonalakban 35. sz. levelemben[285] számoltam be –, engedve a követelésnek, amely ily módon benyújtva inkább ultimátumhoz hasonlított, kategorikusan állította, hogy sem a kancellárián eltöltött első hivatali ideje alatt, sem a Vaugoin-kormány idején, sem pedig azóta, hogy újból a külügyminisztérium élén áll, nem volt soha szó egyéb szerződésről, mint arról, amelyet január 26-án írtak alá, és amelyet haladéktalanul letétbe fognak a Nationalratban helyezni. „Magyar oldalról – hangsúlyozta a miniszter – soha nem hangzott el ilyen értelmű javaslat, amelynek különben – tekintettel Ausztria külpolitikai orientációjára – semmilyen esélye sem lett volna arra, hogy elfogadják. Minden – Magyarországgal, vagy Olaszországgal, vagy Görögországgal kapcsolatos – megállapodásról korábban keringő, illetőleg jelenleg is forgalomban levő kombináció a puszta képzelet vagy a rosszindulatú gyanúsítások világába tartozik.”

Jóllehet a Reichspost ezeket a kijelentéseket kielégítőnek nevezte, mindazonáltal sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy olyan kiagyalt híresztelések következményeként hangzottak el, amelyek az ország békés politikáját szerették volna kétségbe vonni.

A Seipel és Schober közötti incidens a nagyközönség számára evvel tehát lezárult – legföljebb csöppnyi keserűség marad utána –, a diplomáciai körökben pedig a mostani alkancellár állításai ellenére továbbra is fönnmaradhat a kétely azt illetőleg, hogy vajon a Heimwehr szellemisége által nagymértékben befolyásolt Vaugoin-kormány – a hatalmát továbbra is biztosító választási győzelme esetén – nem lett volna-e kész szorosabbra fűzni a hagyományosan jó baráti kapcsolatokat Ausztria és Magyarország között, amire teljesen természetes módon ösztönözte a megannyi közös tulajdonságból fakadó vonzódás, valamint az akkori kormányok általános politikai irányvonala.

Rögtön azután, hogy Károly lett Románia királya, bizonyos változást lehetett megfigyelni a budapesti román katonai attasé[287] magatartásában, amely változás mellesleg csaknem jelentéktelennek mondható, és a posztot betöltő Dragalina ezredes egészségi vagy lelkiállapota is magyarázhatja. Az ezredes ugyanis természetéből fakadóan soha nem volt közlékeny, és egy autóbalesetben elszenvedett fejsérülés következtében talán még a korábbinál is inkább kifürkészhetetlenné vált. És ez az annyira zárkózott személyiség egyszer csak kezdeményező lépéseket kezdett tenni a magyarok felé, akik egyébként ezeket nem utasították vissza.

Dragalina ezredest a múlt év novemberében Palangeanu ezredes váltotta föl. Ő nem csinált titkot belőle, mi több, nyíltan hangoztatta, hogy a román király barátságával tüntette ki, és hogy az uralkodó akaratából nevezték ki Budapestre. Nos, az utód pontosan az elődje által megkezdett útra lépett, és oly határozottsággal haladt előre rajta, hogy jónak láttam erről jelen levelemben a minisztériumot tájékoztatni. Miklós román királyi herceg látogatása pedig még egy okkal több, hogy ekképpen cselekedjek.

Palangeanu ezredes Budapestre érkezése után azonnal látogatást tett Jouart ezredesnél, mivel ragaszkodott hozzá, hogy „a Romániában oly hőn szeretett és nagyra becsült francia hadseregnek ily módon is kifejezze tiszteletét”. Ezt követően két kisantantbeli bajtársát kereste föl, azon óhajtól vezérelve, hogy „szívélyes és bizalomra épülő kapcsolatokat építsen ki velük”. Ám ezen a ponton meg is állt; és jóllehet a személyes kapcsolatokban valóban szívélyesnek mutatkozott, a bizalma nem volt elegendő arra, hogy a közös munkából részt vállaljon. Egy följegyzés, amelyet evvel kapcsolatosan Jouart ezredes nemrégiben adott át nekem, a következőképpen fogalmaz: „Palangeanu ezredessel soha nem sikerült valamennyire is komoly és hasznos kapcsolatot kialakítanunk, mivel ő láthatóan kerül mindenféle ilyen jellegű beszélgetést velünk.”

A román katonai attasé evvel szemben annál többet forgolódott a magyar polgári és katonai körökben, ahol mellesleg rendkívül szíves fogadtatásra talált, nevezetesen a katonák részéről, akik közül az egyik – és nem is a legalacsonyabb rangú: József főherceg, tábornagy – vendégül látta az asztalánál.

Végül pedig – de talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy legfőképpen – szoros kapcsolat alakult ki Palangeanu ezredes és az olasz katonai attasé, Oxilia ezredes között. Egy hivatalos ebéd alkalmával – amelyet Gömbös hadügyminiszter március hó második felében adott a külföldi katonai attasék tiszteletére – nem kis meglepetést okozott, amikor Gömbös tábornok félrevonta Oxiliát és Palangeanut, és halk hangon több mint egy órát beszélt velük.

Szeretném megismételni, hogy mindez nem akadályozta meg Palangeanu ezredest abban, hogy Jouart ezredessel a legjobb kapcsolatokat ápolja, valamint hogy baráti érdeklődést tanúsítson irányában. Például fölfedte előtte, mennyire sajnálja, hogy egy polgári misszióvezetőnek van alárendelve, miközben ő, Palangeanu, mint királyának személyes képviselője, parancsainak végrehajtója a budapesti román követtől[288] függetlenül tevékenykedhet.

Ezek szerint Palangeanu ezredes saját hasznára fölújította a régi orosz elméletet az önálló katonai külképviseletről, amely közvetlenül az uralkodónak van alárendelve, és amelyet közvetlenül akkreditálnak a másik uralkodónál. Ám ha fölújította is, biztosan nem saját elhatározásából tette. És mivel a polgári követ, Grigorcea és a katonai attasé, Palangeanu ezredes között mind az ügyekhez való hozzáállás, mind pedig kezelésük módjai tekintetében szemmel láthatóan különbségek voltak, ebből arra lehetett következtetni, hogy Romániának is megvan a maga titkos diplomáciát űző szervezete.

Miklós herceg budapesti látogatása is – amelyről f. hó 2-án kelt, 77–79. sz. táviratomban[289] már beszámoltam – e „fekete kabinet” tevékenységének az eredménye. Egészen megbízható forrásból értesültem róla, hogy e látogatást nagy titokban Palangeanu készítette elő és szervezte meg. És úgy hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy Grigorceát csak attól a ponttól avatták be az ügybe, amikor a protokolláris részletek a bevonását már szükségessé tették. A kollégám által az e tárgyban elmondottak különben arra engednek következtetni, hogy nem Mironescu volt a kezdeményező – jóllehet távozása még nem került szóba –, ami azt bizonyítja, hogy éppen ellenkezőleg, Károly személyesen folyt bele az ügybe.

Vajon mit gondoljunk erről a politikáról? „A király szerint – közölte bizalmasan Grigorcea – ez olyan alkalomnak ígérkezik, ami enyhülést hozhat a románok és a magyarok közötti viszonyban.” Így válik érthetővé, miért fogott bele Dragalina ezredes ebbe a dologba, aminek folytatását utódja vette kézbe.

„Területi átrendezésről nem lehet szó – folytatta kollégám –, ugyanakkor nem látszik lehetetlennek, hogy a kisebbségi kérdésben néhány engedményt tegyünk a magyaroknak.”

Nem állhatom meg, hogy ne hozzam összefüggésbe e szavakat Bethlen gróf és Apponyi Albert gróf bizonyos – a magyarok és a románok közötti szívélyesebb kapcsolatok megteremtésének lehetőségére vonatkozó – kijelentéseivel, amelyekről annak idején tájékoztattam a minisztériumot.

„Terület nem kell – jelentette ki akkor nekem Bethlen gróf –, csak kedvezőbb bánásmód a kisebbségeinknek, és ha azt akarják, hogy minden rendbe jöjjön, autonómia Erdélynek.”

„Alapjában véve – mutatott rá egy másik alkalommal, ugyanezt a gondolatot kifejtve Apponyi gróf – tévedés volt Erdélyt a tulajdonképpeni Magyarországba belefoglalni. Erdély ugyanis különálló entitás, saját történelemmel, például a török időktől. Az ausztriai háznak meg kellett volna értenie, hogy ezt az állapotot szükséges fönntartani, és Erdély önállóságát a Monarchia kebelén belül kell kialakítani, minket, magyarokat pedig rákényszerít, hogy ebbe beletörődjünk. Egy öntudatos Erdély nem hagyta volna, hogy a románok könnyűszerrel szolgaságba döntsék.

Éppen ezért nem tartozom azok közé, akik azt szeretnék, hogy visszacsatoljuk a jelenlegi keleti határunk mentén élő magyar lakosságot. Evvel ugyanis visszaszereznénk néhány százezer magyart, ám egyszer s mindenkorra elveszítenénk Erdélyt. Erdély csak maradjon úgy, ahogyan most van. Az a fontos, hogy valamiféle külön igazgatás alá kerüljön, azután majd megtaláljuk a megoldást. Igazából nincsen túl nagy jelentősége annak, hogy ez az igazgatási forma Erdélyt továbbra is román fennhatóság alatt tartja, hiszen a béklyóitól megszabadult magyar elem ismét olyan befolyásra fog majd szert tenni, amelyre joggal tart igényt: ugyanis ha nemzetiségi szempontból csak mintegy 20%-ot tesz ki, az erkölcsi tekintély és a műveltség szempontjából 80–90%-ot képvisel. Ekképpen Erdély nem marad továbbra is a viszálykodás ördöge, hanem összekötő kapoccsá válik az egymással megbékélt Magyarország és Románia között.”

Adná az ég, hogy kibéküljenek, föltéve, hogy ez nem Olaszország gyámkodása alatt, és nem a kisantant kárára történik. Ezért aztán Károly király titkos diplomáciájának megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk.

Miklós herceg látogatásáról – mivel éppenhogy csak elkezdődött – egyelőre keveset tudok mondani. Arról azonban beszámolhatok, hogy előzékenység dolgában mindkét fél igyekszik a másikat túlszárnyalni. Ma a kormányzó,[290] miután audiencián fogadta Miklós herceget, ebédre marasztalta, majd kivitte a lóversenyre. Magas rangú tisztviselők, „mágnások” vetélkedtek abban, hogy bemutatkozhassanak neki. A hercegi palotává alakult román követség előtt pedig két magyar katona őrködik vállhoz tett fegyverrel. Még a minap is olyan kifejezésekkel illették egymást, amelyeket egy hivatalos jelentésben nem lehetne leírni, most pedig lám,...

A történelem néha komikus helyzeteket teremt, amelyek akkor is megnevettetik az embert, ha nincs kedve hozzá.

Budapesten sokat foglalkoznak az osztrák–német vámunióval. Senkinek nincs kétsége arról, hogy meg fogják valósítani, hogy ez lesz az első komoly lépés az Anschluss felé, és hogy Magyarország is meghívást kap a csatlakozásra. A vámunió gazdasági szempontból egészen biztosan nagyon előnyös lesz a magyar mezőgazdaságnak, ám néhány ipari ágazatra végzetes következményekkel fog járni. Tekintve, hogy Magyarország alapvetően mezőgazdasági ország, minden bizonnyal a csatlakozás mellett fog dönteni, jóllehet a magyarok a politikai következményektől – vagyis attól, hogy Németország markába kerülnek – rendkívüli módon tartanak, mivel inkább félnek tőle, mint kedvelik.

Továbbra is folyik az angolok által bátorított nagy erejű propaganda a trianoni békeszerződés fölülvizsgálatáért. Vámbéry magyar szocialista állítása szerint Henderson és Dalton kijelentette neki, hogy a trianoni szerződés az összes békeszerződés közül a legrosszabb, ezért elsőként szükséges fölülvizsgálni.

Miklós herceg látogatása kapcsán ismét fölvetődött egy, Magyarország és Románia között kötendő megállapodás kérdése. Újból zajlik a vita Erdély autonómiájának a tervéről. Romániát illetően Magyarország állítólag minden egyéb területi jellegű követelésről lemondana.

Cseh–Szlovákiától két dolgot követelnek: egy Komáromtól /Komoru/ Kassáig /Kaschau/ terjedő, kizárólag magyarok lakta (200 000 lelket számláló népességről van szó) területsávot, és népszavazást a Kárpátok térségében, ahol a lakosságnak szabadon kellene megnyilatkoznia Magyarország vagy Cseh–Szlovákia mellett. Egy magyar–cseh megegyezést azonban nagyon nehéz volna tető alá hozni, mert a magyarok utálják a cseheket, különösképpen Beneš miniszterüket.

Bethlen gróf megelégedését fejezte ki nekem a genfi eredményekkel kapcsolatban, már ami az osztrák–német terv bukását illeti. Úgy tudja, hogy a németek „nem örültek, és lehet, hogy Curtius majd fizetni fog ezért”. Ami pedig Schobert illeti, bármilyen haszonnal járjon végül is „ügyeskedése” Ausztria számára, személyes tekintélyén csorba esett, amit Seipel az általa alkalmasnak ítélt időben majd szemére hányhat.

Arra a megjegyzésemre, hogy Grandi „jól viselte magát”, Bethlen gróf avval vágott vissza, hogy „én meg alaposan a lelkére beszéltem”.

Ami valamilyen egységes gazdasági szervezet fölállítását illeti, Bethlen gróf sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a különböző oldalról – többek között Anglia részéről („amelynek az álláspontját az észak-nyugati országok magukévá tették”) – megnyilvánuló ellenvetések és fönntartások megnehezítik ennek a megvalósítását.

Amíg nem fordulnak jobbra a dolgok, a fönnmaradásunk érdekében kell tehát továbbra is munkálkodnunk.

„E tekintetben pedig – folytatta Bethlen gróf – a következőképpen állunk:

Olaszországgal gyakorlatilag megvan a megállapodás. Ausztria részéről Nickl, amint hazaérkezik Bécsbe, aláírja. Németországgal most fogunk kapcsolatba lépni. Fogalmam sincs, milyen javaslatokkal akarnak előállni. Ha olyanokkal, amelyeket nem tartok megfelelőnek, akkor még a most érvényben levő megállapodást is fölmondhatom. Ez – amint ön is tudja – a legnagyobb kedvezmény elvének biztosítására korlátozódik, amelyből – tekintettel az egymáshoz viszonyított helyzetünkre – egyedül Németország húz hasznot. Legvégül pedig, remélem, (hogy) Csehszlovákiával is jutunk valamire.”

Ezután Bethlen gróf megkérdezte, vajon mi a véleményem arról, hogy elküldheti-e Scitovszkyt (az Általános Hitelbank igazgatóját) Párizsba.

Evvel (kívánta) bevezetni fejtegetését Magyarország pénzbeli szükségleteiről, meg arról, hogy milyen lehetőségeket lát a nemzetközi piacon egy magyar kölcsönfölvételhez, vagyis mindazt megismételte, amiről 221–224. sz. táviratomban[292] már beszámoltam önnek.

De még avval is megtoldotta, hogy a magyar kormány nagyon (szeretné), (ha a) francia bankok belemennének abba, hogy ezen az általa 8 000 000 fontra becsült összegen kívül a mezőgazdaság számára még 60 000 000 pengő (270 000 000 frank) összegben záloglevelet is kibocsássanak[B12] .

Fölhívtam a figyelmét arra, hogy a Franciaországnak „fönntartott” 4 000 000 fontnyi kölcsönt a hatvan millió pengőhöz hozzáadva, körülbelül (800) millió franknyi végösszeget kapunk, ami elég tekintélyes summa. Emlékeztettem, hogy a jóindulatunkat – amelynek meglétéről biztosíthatom, mivel erre fölhatalmazást kaptam – a kölcsönjegyzésben való francia–angol részvétellel gondoltuk kifejezni, a piaci viszonyoktól függően. Márpedig a Rothschild Bank válasza a magyar megkeresésre elutasító volt. Másrészről attól is tartok, hogy ez idő szerint a mi hitelpiacunk túlterhelt; egyéb hitelek létesítéséről is lehet szó, és a francia államadósság egy jelentős részének a közeli átalakításáról is beszélnek.

Bethlen gróf erre azt válaszolta, hogy amikor milliárdokról tárgyalnak, pár száz milliót nyugodtan hozzá lehet tenni.

Egyébként mivel a kölcsön ügye mindenek előtt való, a magyar kormány a legnagyobb fontosságot tulajdonítja neki; a záloglevelek dolgát ezért későbbre lehet halasztani. Végül az sem lehetetlen, hogy az angol bank – amely a jelenlegi helyzetben nem hajlandó hosszú lejáratú hitel folyósítására – belemegy abba, hogy rövid lejáratú, két vagy három évre szóló kölcsönjegyzésben részt vegyen. Egy ilyen formulát a Crédit Suisse is szívesen elfogadna.

Erre föl előadtam a második fönntartásunkat, hangoztatva, hogy nem csak jogunk, de kötelességünk is, hogy a politikai helyzettel foglalkozzunk, hiszen teljesen lehetetlenség egy gazdasági kérdésről a politikai tényezőket figyelmen kívül hagyva tárgyalni.

Bethlen gróf válaszában nyomatékkal hangsúlyozta, hogy nagyon is jól tudom, korábban milyen álláspontot foglalt el, amelyhez ragaszkodni kíván, föltéve, hogy mi segítjük ebben, mégpedig avval, hogy egyengetjük az utat a Csehszlovákiával való kibéküléshez. Támogatja az európai szolidaritás érdekében folytatott tevékenységünket, és ennek kifejezést is adott. Ez irányú elkötelezettségét avval is megmutatta, hogy nem csak Olaszországgal és Ausztriával, hanem Csehszlovákiával is gazdasági együttműködésre törekszik. A Magyarország és Csehszlovákia közötti megegyezés megvalósítását presztízskérdésnek kell tekintenünk: hogyan is nyugodhatnánk abba bele, hogy jószolgálati fáradozásaink (eredmény) nélkül maradjanak? Egyébként ez a megegyezés ugyanúgy a mi érdekünk is, mint ahogy Magyarországé és Csehszlovákiáé.

Ezután egyértelműen tudomásomra adta – inkább szűkmarkúan bánva az idevonatkozó részletekkel –, hogy nyílt lapokkal játszott, és nem távolodott el a velem ismertetett irányvonaltól, és hogy azt továbbra is követni akarja, azonban a saját játszmánkat játszva, nekünk is be kell tartani a „fair play” szabályait.

Befejezésül még szóba hozta, hogy mivel úgyis Párizsba készülök, arra kér, hogy különös nyomatékkal lépjek föl Nagyméltóságodnál annak érdekében, hogy megvalósulhasson a magyar kormány által kitűzött két cél, tudniillik a gazdasági megállapodás megkötése Csehszlovákiával, valamint egy hosszú vagy rövid lejáratú kölcsön kibocsátása, amelyet Franciaország részvétele nélkül lehetetlen volna elhelyezni. Várja tehát, hogy tájékoztassam, hogy Scitovszkyt Párizsba menessze.

Ami a kölcsön típusát illeti (föltételezve, hogy a részvétel mellett döntünk), már most szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy ha egy rövid lejáratú előleg előnyökkel járna is (többek között lehetőséget nyitna az angolok részvételére), egy hosszú lejáratú ügyletet, tehát egy tulajdonképpeni kölcsönfölvételt részemről kedvezőbbnek tartanék a 221–224. sz. távirataimban kifejtett okok miatt, valamint azért is, mert egy ilyen kölcsönfölvétel esetén egyszerűbben juthatnánk biztosítékokhoz, és így könnyebben tudnánk megvetni a lábunkat az országban.

(Egy másik) tárgyra térve, Bethlen gróf tájékoztatott arról, hogy valószínűleg (egy) hónap (múlva) tartják meg az általános választásokat (112. sz., május 6-án kelt levelem[293]). „Csak önnek árulom el, ne adja tovább” – tette hozzá.

A dolog ugyanis úgy áll, hogy – amint látom – még senki nincs ebbe a tervbe beavatva.

Bethlen gróf kifejtette, hogy le akarja rövidíteni a választási időszakot, hogy az aratás előtt lebonyolíthassák a választásokat, „amikor a földművesek még két dologban reménykednek: a jó termésben, meg a jó árban. Utána mindig elégedetlenek: vagy azért, mert rossz vagy csak közepes a termés, vagy pedig azért, mert jó a termés, és tartani lehet tőle, hogy leesnek az árak.”

Ilyen körülmények között azonnal föl fogja oszlatni a parlamentet, mihelyt az megszavazza a költségvetést – amire hamarosan sor kerül –, valamint egy általa nemrégiben benyújtott – törvényjavaslatot, amely lehetővé teszi azon kereskedelmi megállapodások rendeleti úton való törvénybe iktatását, amelyeknek haladéktalan hatálybaléptetéséhez fontos érdek fűződik („Ausztria, Olaszország, esetleg Németország, minden bizonnyal Románia, és nagyon remélem, hogy Csehszlovákia”).

A válasz így hangzott: „Az nekem nagyon kevés van. Ám ellenfeleimnek még annál is kevesebb.”

A magyar miniszterelnök[294] országának pénzbeli szükségleteiről beszélt budapesti követünkkel,[295] hasonlóképpen azokról a kölcsönfölvételi tervekről, amelyekről 1341. sz., május 28-ai levelem[296] szólt. Csatoltan megküldöm önnek a beszélgetésről készült összefoglalót.

Bethlen gróf – miután az én föntebb említett levelemben használtakhoz hasonló kifejezésekkel jellemezte a költségvetés helyzetének nehézségeit és azokat a kilátásokat, amelyekre egy újabb kölcsönkibocsátással kapcsolatban a nemzetközi piacokon számítani lehet – azt közölte, hogy a 8 millió font sterling kölcsönön kívül – amelynek a felét a mi piacunkon szeretné elhelyezni – még egy körülbelül 270 millió frank értékű záloglevél-kibocsátáshoz is szeretné megnyerni a francia bankok közreműködését, amelynek a hozamát a mezőgazdasági hitelezés fejlesztésére fordítanák.

Miután a követünk legelőször is fölhívta a figyelmét arra, hogy ez az újabb terv egy nagyon jelentős összegre – 800 millió frankra – növeli azt a részt, amelyet Franciaországtól kérni szeretnének, Bethlen gróf azt felelte, hogy az államkölcsön terve a legfőbb és legelső gondja, és hogy „a záloglevél-kibocsátást el lehet későbbre is halasztani”.

Ami magát a részvételünknek az elvét illeti, de Vienne utasításaimnak megfelelően előadta, hogy Franciaországnak a kérdéshez való hozzáállása egyrészről Anglia magatartásától és esetleges részvételétől, másrészről pedig a politikai helyzettől, valamint a hitelpiacunkon uralkodó viszonyoktól függ,

A miniszterelnök az első ponttal kapcsolatban közölte, hogy ha a Rothschild Bank – a jelenlegi viszonyok között – nemet mondott is egy hosszú lejáratú kölcsönben való részvételre, nem elképzelhetetlen, hogy egy rövid lejáratú, két vagy három évre szóló előlegben részt vállaljon, amely formulát a „Crédit Suisse” is szívesen elfogadna. Egyébként a miniszterelnök a beszélgetés során hangsúlyozta, hogy a kölcsönkibocsátás gyakorlatilag csak a párizsi piac részvételével valósítható meg.

A politikai helyzetre vonatkozóan pedig – amely a jelen esetben döntésünk egyik meghatározó tényezője – méltányolnunk kell, hogy Bethlen grófnak az osztrák–német vámuniós kísérlet ügyében tanúsított magatartása kifogástalanul korrekt, pontosan elvárásainknak megfelelő volt. A magyar kormányfő mellesleg kifejezte de Vienne-nek a Genfben elért eredmények miatt érzett elégedettségét, és tudomására adta, hogy támogatja az európai szolidaritás érdekében folytatott tevékenységünket, továbbá hogy álláspontjához a továbbiakban is ragaszkodni kíván, föltéve, hogy mi segítjük ebben, mégpedig avval, hogy egyengetjük az utat a Csehszlovákiával való kibéküléshez. Azon kívánságát is kifejezte, hogy nem csak Rómával és Béccsel, hanem Prágával is gazdasági együttműködés jöjjön létre, amelyet Franciaország támogatásával remél megvalósítani.

Ez a függetlenségre törekvő és a dunai államok közös érdekeinek megfelelő politikai irány, amelyet – mint ezek szerint látszik – Bethlen gróf a magyar politikának adni kíván adni, bátorítást érdemel és támogatást azokkal a hatásokkal szemben, amelyek avval fenyegetnek, hogy az ezt az országot különösen sújtó gazdasági válság alkalmából megingatják a jelenlegi kormányt, és végletes megoldásokra sarkallnak. A tervezett kölcsönfölvétel ebben a tekintetben hozzájárulna Magyarország talpra állásához és kormánya helyzetének megerősödéséhez.

Ennek következtében úgy ítélem meg, hogy politikai szempontból – szem előtt tartva, hogy a román, jugoszláv és lengyel államkölcsönöket már kibocsátották – kívánatos lenne, hogy a francia piac megnyíljon egy magyar kölcsönkibocsátás előtt, amennyire ennek a piacnak a helyzete engedi. Egyébként talán célszerű lenne meghatározni azokat a pénzügyi garanciákat és ellentételezéseket, amelyeket meg kellene követelnünk. Bethlen gróf követünknek adott tájékoztatása szerint a Pesti Általános Hitelbank igazgatója, Scitovszky készen áll arra, hogy a kölcsönszerződés módozatainak megvitatása végett adott esetben Párizsba utazzon.

Megjegyzem még, hogy de Vienne a közeljövőben kihallgatást fog kérni öntől, hogy a kérdésről tájékoztatást adjon.

Ismételten megerősítheti, hogy a francia kormány jóindulatú hozzáállást tanúsít a hosszú lejáratú magyar kölcsön kibocsátásával kapcsolatosan, amely – ha a piaci helyzet lehetővé teszi – olyan összegű lehet, mint amelyről Bethlen gróf és de Vienne legutóbbi megbeszélésén szó volt, vagyis körülbelül 500 millió frank.

Bankjaink azonban jelenleg a korábbiakban elkezdődött műveletek intézésével vannak elfoglalva, és a most kezdődő nyári időszak a kibocsátásnak nem kedvez. Ezért tehát erre a kölcsönre október előtt nem kerülhet sor.

Mindamellett jelezni szeretnénk, hogy – a lehetőségek határain belül – már most is figyelmet kívánunk fordítani a magyar kormány által megfogalmazott hiteligényre, ezért – a pénzügyminiszterrel[297] egyetértésben – kész vagyok javasolni bankjainknak, hogy a kölcsön terhére hagyjanak jóvá a francia részlet egy bizonyos hányadát kitevő előleget.

Kérem, föntiekről tájékoztassa Bethlen grófot, és közölje vele, célszerű lenne, ha Scitovszky haladéktalanul Párizsba utazna.

Táviratilag értesítsen utóbbi elképzelései felől, ami lehetővé tenné, hogy megérkezése után azonnal találkozhasson de Vienne-nel, aki már csak néhány napot tartózkodik Párizsban.

328. sz., június 2-án kelt, futárpostával érkezett táviratában[298] volt szíves tájékoztatni Benešsel folytatott egyik beszélgetéséről, amelynek során utóbbi fölhívta az ön figyelmét bizonyos, a francia sajtóban megjelent cikkekre; a csehszlovák minisztert rendkívül meglepte, hogy a kisantantot úgy mutatták be, mint amely – az után a csalódás után, amelyet a francia kormány magatartása okozott állítólag neki – Olaszország felé tájékozódik, és mint amely nem igazán képes az időszerű gazdasági nehézségekkel megbirkózni.

Beneš elítélte e tendenciózus híreket, biztosítva önt arról, hogy a kisantant három államának a képviselői Genfben mindvégig a legteljesebb bizalom alapján működtek együtt Franciaországgal, amely bizalom azóta is töretlen. Megjegyezte, hogy Grandinak az Anschluss kérdésében elfoglalt álláspontja természetes módon előnyös befolyást gyakorolt a kisantantnak Olaszországhoz fűződő kapcsolataira, ám az ebből az egyszerű tényből levont következtetések tévesek voltak. Beneš szerint ugyanúgy nem tapasztalható semmiféle zavar a kisantant tagállamai között, és ha egyiküknek vagy másikuknak voltak is fönntartásai a francia tervvel kapcsolatban, egészében véve támogatnak bennünket. Az igaz, hogy Titulescu /Titulesco/ – hogy tisztázza magát a román politikát övező gyanú alól – arra szorítkozott, hogy minden fönntartás nélkül egyetértését fejezze ki a francia tervvel, miközben két másik kollégája úgy gondolta, hogy annak bizonyos rendelkezéseivel vitába szállhat.

Nagyon örülök annak, hogy Beneš saját maga utasította vissza az egyes francia lapokban olvasható, nyilvánvaló politikai szenvedélyek által sugallt pontatlan és kártékony kommentárokat. Tény, hogy a kisantant képviselői által Genfben nyilvánosan tanúsított megnyilvánulásokban semmi olyasmit nem találni, ami igazolná a szóban forgó újságírók gyanúsításait; ebben a vonatkozásban legföljebb Marinkovićnak a „Tanulmányi bizottság az európai államszövetségért” előtt elejtett néhány erősebb kifejezését lehet fölhozni, amelyekre egyébként a jugoszláv miniszter vérmérséklete kielégítő magyarázattal szolgál.

Mindamellett meglepő, hogy Beneš nem érzékelte a kisantant három képviselőjének a magatartásában megnyilvánuló jelentős különbségeket, amelyek alapul szolgáltak az éppen általa ártalmasnak minősített híreszteléseknek. Föntebb szó esett a Marinković szájából időnként elhangzó túlságosan erős kifejezésekről, ám korántsem biztos, hogy csehszlovák részről – ha nem is nyilvánosan, de a kulisszák mögött – nem történt ehhez hasonló néhány, mindenesetre ahhoz elegendő számú melléfogás, hogy a rosszindulatú vagy az abban érdekelt fültanúk a máshonnan származó értesüléseik igazolását találják meg bennük.

Ön is olyan jól tudja, mint jómagam, hogy milyen harcias elszántsággal védelmezik gazdasági érdekeiket a csehszlovák és jugoszláv képviselők: nemigen akarták tudomásul venni, hogy egy olyan válságban, mint amilyen jelenleg sújtja Európát, mindannyiunknak kötelező módon alá kell rendelnünk saját érdekeinket azoknak a létfontosságú érdekeknek, amelyek kockán forognak, és értetlenségük nyilvánvalóan tápot adott ezeknek az elszólásoknak, amelyek azután maguk is sajnálatos félreértéseknek voltak okozói. Mindenesetre tény az, hogy a Tanács és az Európai Bizottság környékén sokakban az a benyomás támadt, hogy az osztrák–német kezdeményezés zavart keltett barátaink között, és tanácstalanságba taszította a kisantantot: e benyomás azonban egészében véve hamis, mindamellett nem kevésbé bosszantó, hogy egyáltalán kialakulhatott.

Bizalmasan megjegyzem, hogy e nyugtalanság miatti és talán a Beneš aggodalmát kiváltó újságcikkek miatti – meglehet, eléggé közvetlen – felelősség magának a kisantantnak a képviselőire és egészen pontosan, Titulescura /Titulesco/ hárul. Ez utóbbi a balsikere fölötti elkeseredéstől eltelve érkezett Genfbe, és vajmi keveset törődött avval, hogy kedvező színben tüntesse föl annak a kormányfőnek magatartását, aki a számára fönntartottnak vélt helyet foglalja el; ezenkívül az egyetlen valódi franciabarátnak próbálta magát beállítani a svájci fővárosban, és minden okom megvan annak föltételezésére, hogy ő volt az, aki elsőként leplezte le bizonyos újságírók előtt a kisantant „válságát”, és – barátjával, Ghika /Ghiki/ herceggel egyetemben – úgy igyekezett föltüntetni magát, mint akik Franciaország egyedüli őszinte hívei e szervezeten belül. A legmegbízhatóbb forrásból értesültünk ugyanis arról, hogy nem habozott a bukaresti értekezlettel kapcsolatos jegyzőkönyveket ilyen vonatkozásban ugyanolyan sajnálatos, mint amilyen tapintatlan módon fölhasználni. Végül pedig azt sem lehetne állítani, hogy valamiféle személyes – nevezetesen a Benešnek az osztrák–német válság kezdetétől fogva vitt szerepe miatt érzett – féltékenység nem játszik ezekben az intrikákban közre.

Véleményem szerint itt keresendő a híresztelések forrása, amely híresztelések azután fölnagyítva és némi rosszindulattal kommentálva azokban az újságcikkekben öltöttek testet, amelyek Beneš rosszallását joggal váltották ki. Ezek az írások ugyanis olyan tényeknek és benyomásoknak az irányzatos értelmezései, amelyeket Genfben össze tudtak gyűjteni. Benešnek igaza van, amikor tiltakozik, ám nem szabad túlzásba vitt optimizmusból a nyilvánvaló dolgokat tagadni, tudniillik azt, hogy a genfihez hasonló értekezleteken a vigyázatlanság vagy a személyes féltékenység kiváltotta következmények nem mindig állnak az okokkal arányban.

Az ekképpen terjesztett híresztelések mindenekelőtt magára a kisantant súlyára nézve veszélyesek: remélem, hogy vezetői megtanulták a leckét, és az elkövetkezőkben észben fogják majd tartani, hogy Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia kizárólag szoros szövetségük fönntartásával képes az európai politikában nagyhatalmi szerepet betölteni.

Vasárnap, 14-én Bethlen gróf a küszöbön álló általános választások alkalmából választókerületében, Debrecenben /Debreun/ mondott programbeszédet, amelynek a belpolitikára vonatkozó részében semmi új nem hangzott el. A királykérdés továbbra is „időszerűtlen”. Az elkövetkező országgyűlési ciklus alatt tovább fog folytatódni a választójogi rendszer fejlesztése (titkos szavazás) és a szabadságjogok kiterjesztése, de csak avval a föltétellel, hogy a társadalom biztonsága ezután is szilárd marad.

Miután gyorsan végzett az ellenzék bírálatával – amelyik egyébként nem látszik túlságosan veszélyesnek, mivel híján van az egységnek, és követeléseit sem tudta oly módon megfogalmazni, hogy a kormánynak túl sok fejtörést okozzon –, a miniszterelnök hosszasan elidőzött az általános jellegű kérdéseknél, áttérve ekként a belpolitikáról a magyar külpolitika mezejére.

A gazdasági válságról szólva – amely nem kímélte meg Magyarországot – hangoztatta, hogy az ország számára létfontosságú „az államháztartási mérleg egyensúlyának megteremtése”. Magyarország csak akkor jut majd – a körülmények jobbrafordulásának eredményeképpen – a szokásos föltételek mellett hosszú lejáratú külföldi kölcsönhöz, ha gazdasága egészségét a válság ellenére megőrzi. A kölcsönt pedig – „hasznot hajtó módon” – a szociális támogatások és a közhasznú munkák fejlesztésére kell fordítani. Az államháztartási mérleg egyensúlyát csakis egy mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi program megvalósításával lehet biztosítani. E programban a legelső helyet a magyar termékek, többek között a mezőgazdasági termékek kivitele foglalja el.

Végül is ekképpen a magyar kérdés a termelés és a fogyasztás általános jellegű problémájával mosódik össze, amelyre ez idő szerint lehetetlenség volna egy „mindenre kiterjedő megoldást” találni. A magyar kormány addig is, míg egy – korántsem elképzelhetetlen, ám még hosszabb időt követelő – európai megoldás nem születik meg, regionális szintű megállapodások létrehozására törekszik, amelyek keretében az ipari országok bizonyos áron bizonyos mennyiségű mezőgazdasági terméket vesznek át. A közelmúltban ilyen egyezmények jöttek létre Olaszországgal és Ausztriával, amelyeket – itteni remények szerint – hamarosan hasonló szerződések fognak követni Csehszlovákiával és Németországgal.

A magyar kormányzat evvel a módszerrel („amely egészen a vámunióig elmehet, föltéve, hogy ezek a vámszövetségek semmilyen politikai célt nem követnek”), valamint a „barátság bástyái” láncolatának a meghosszabbításával igyekszik a magyarok életkörülményeit javítani. E „baráti politikát” – amely nem tévesztendő össze a háború előtti szövetségi politikával, melyet „ez idő szerint alkalmatlannak és és helytelennek tart” – továbbra is folytatni akarja, bizonyítandó, hogy részt kíván venni az európai együttműködés kialakításában.

Azonban ez az együttműködés egyáltalán nem lehet hatékony, ha nem történik előzetesen meg az együttműködő felek közötti egyenlőség elvének elismerése (a régi nóta a leszerelési értekezletről). A páneurópai eszmét csak a „békeszerződések igazságtalanságainak a megszüntetése” után lehet a valóságba átültetni (a jól ismert irredenta nóta).

Beszédének befejező részéről szólva Bethlen gróf világosan értésemre adta, hogy egy választási gyűlésen erről a témáról nem hallgathat, és nem beszélhet másképpen róla. „Egyébként is csak arra hivatkoztam – anélkül, hogy hosszabb fejtegetésekbe bocsátkoztam volna –, amit korábban már elmondtam” – tette hozzá.

Másfelől pedig az egyes vámuniók politikai céljaival kapcsolatban tett hivatkozásával Németországot kívánta megcélozni, valamint „figyelmeztetni Cseh–Szlovákiát arra, hogy a Magyarországgal való gazdasági kapcsolatok javítására irányuló törekvésnek cseh–szlovák részről mindenféle politikai hátsó szándékot nélkülöznie kell”.

FONTENAY FRANCIA SZENTSZÉKI NAGYKÖVET BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK[299]

Amint arról Pacelli bíboros szalonjaiban meggyőződhettem, kisantantbeli kollégáim továbbra is megkülönböztetett figyelemmel kísérik és tárgyalják Zita császárné római látogatását, valamint annak két lehetséges célját: Ottó fiának a házasságát és a magyarországi restaurációt.

Ezért aztán Pacelli bíborossal folytatott beszélgetésem során szóba hoztam a dolgot, és fölhívtam a figyelmét arra a nagy visszhangra, amelyet a volt császárné római tartózkodása és tervei diplomáciai körökben kiváltottak. A bíboros szokása szerint nemigen reagált, ám amikor megkérdeztem tőle, vajon ő is úgy gondolja – amint egyesek híresztelik –, hogy Ottó főherceg nyilatkozatot fog tenni, sőt hogy augusztus 20-án, Szent István napján, a magyarok nemzeti ünnepén éppenséggel egy igazi restaurációs kísérletre készül, a bíboros „– Ó, az idén még nem!” fölkiáltással szakított félbe, ami jól mutatja, hogy a későbbiekben lehetségesnek gondolja a dolgot. Erre föl azt a megjegyezést tettem Pacelli bíborosnak, hogy úgy veszem észre, elfogadhatónak tartja egy ilyen eshetőség bekövetkeztét. Enyhe tiltakozásképpen azt felelte, hogy „a herceg még oly fiatal!”.

Nyilvánvaló, hogy a Szentszék – ha egy magyarországi Habsburg-restaurációs kísérletbe tevékenyen nem avatkozik is bele, annak sikere esetén nem fog föllépni ellene. Szívesebben lát majd ebben az országban egy katolikus uralkodót, mint valamilyen protestáns angol fejedelmet, amint arra egy időben homályos célzások történtek, amikor a magyarok úton-útfélen királyt kerestek maguknak.

A magyar követ[300] lengyel kollégájának[301] tett bizalmas közléséből kiviláglik, hogy a magyar kormány tudomással bír Benešnek az osztrák kérdés politikai helyzetével kapcsolatban kifejtett nézeteiről, és hogy Budapest a leghatározottabban ellenzi Ausztria semlegesítését, amivel „Magyarország elszigetelése teljessé válna, és elvágná az őt Olaszországgal összekötő közlekedési útvonalaktól”.

A lengyel követ a föntiekről beszámolva, hozzátette: valószínűnek tartja, hogy Beneš álláspontját az olaszok ismertették Budapesttel, és hogy jó esély van arra, hogy a magyarok az értesülést már megosztották a németekkel és az osztrákokkal.

Mindehhez hozzá kell még tenni, hogy a magyar követ érvelése (az országa és Olaszország közötti összeköttetésről) érdekes, ám nem meglepő.

A 292–97. sz. táviratomban[303] vázolt szanálási tervet mind a különböző magyar (hivatalok), mind pedig a Nemzetközi Fizetések Bankja elfogadta; ez utóbbi tíz millió dollárt bocsátott a Magyar Nemzeti Bank rendelkezésére, amivel a jegybankok által a Nemzeti Banknak nyújtott segítség összege huszonöt millió dollárra emelkedett, melyből mindeddig tizenkilenc milliót (ebből tizenöt már átutalt és négy még kifizetésre váró) használtak föl.

Másodsorban, a budapesti bankok most megalakult szindikátusa a kormány rendelkezésére bocsátotta a kincstárjegy kibocsátásában való részesedését, azaz egy millió fontot külföldi fizetőeszközökben.

Végül pedig Weiss Fülöp erkölcsi kötelezettséget vállalt Charronnál arra, hogy szindikátusával 2 millió fontot fog a kormány rendelkezésére bocsátani.

Ezek a különféle intézkedések egy eléggé rövid időszakra lehetővé teszik a mostani nehézségek áthidalását, föltéve, hogy nem tör ki pánik.

A kincstárjegy-kibocsátás sikere tehát továbbra is meghatározó fontosságú. Charron – aki holnap reggel utazik el Párizsba, és aki megérkezése után azonnal kapcsolatba fog lépni önnel – minden, a szanálási programok (kidolgozására), a programtól (várható) eredményekre, valamint az általános helyzetre vonatkozó, általa ismert információt meg fog osztani önnel.

Ismételten elő fogja adni, melyek azok az okok, amelyek miatt a magyar kormány és a bankszindikátus számít ránk. Azok mellé, amelyeket én már föltártam, még azt is hozzá kell venni, hogy a szóban forgó szindikátus nem értené meg, ha – többek között – a Banque de l'Union Parisienne nem mutatna érdeklődést egy olyan művelet iránt, amely az ausztriaitól teljesen eltérő föltételek mellett zajlik, és amelynek az egyik legfőbb célja a – tőkéjének egy jelentős részét a Banque de l'Union Parisienne birtokában tudó – Hitelbank megsegítése.

Megjegyzem, tegnapig még nem volt bizonyosság afelől, hogy a Banque de France hajlandó-e részt venni a Nemzetközi Fizetések Bankja által nyitott tíz millió dolláros újabb hitelben: erről itt még semmit sem tudnak. Ha kiderülne, a hatás annál inkább lesújtó volna, mert az Angol Bank lehetővé tette a hiteltúllépést Magyar Nemzeti Banknak, ameddig újabb forrásokhoz nem jut. Tegnap este ennek a hiteltúllépésnek az összege 800 000 fontot tett ki. Akaratlanul is arra kell gondolnom, hogy ez a helyzet egy olyan művelet kiindulópontja lehet, mint amilyet Norman hajtott végre Ausztriában.

Hétfőn, 13-án az Általános Hitelbanknak 2 000 000 dollár esedékes tartozása van, amelynek külső segítség nélkül nem tud eleget tenni.

Ilyet mindeddig nem talált. Scitovszky sürgető kérésének engedve, amelyhez Weiss Fülöp is csatlakozott, a New York-i Speyer and Co. magyarországi képviselője állítólag Párizsba utazott, hogy ott a cég európai képviselőjével találkozzon, és vele együtt egy utolsó kísérletet tegyen.

Boissieu, aki a Hitelbank igazgatótanácsában az Union Européenne-et képviseli, két napot Budapesten töltött.

Nálam tett tegnapi látogatása alapján az a benyomás alakult ki bennem, hogy az Union Européenne és következésképpen a Banque de l'Union Parisienne sem nem mutat érdeklődést a Hitelbank és vele együtt annak a 120 000 részvénynek a sorsa iránt, amely ennek a csoportnak a birtokában van. Ezt sajnálatosnak tartanám.

Honfitársaink és különösen a Crédit Foncier du Royaume de Hongrie igazgatósága kérdésekkel ostromolják kereskedelmi attasémat és engem is. Amint ön is tudja, ez a bank képviseli a régi magyar államadóssági kötvények francia tulajdonosainak az érdekeit.

Olyan fölvilágosítást nem adhatunk, amely esetleg pánikot válthat ki, ugyanakkor megnyugtatni sem tudjuk őket, mert akkor súlyos felelősséget vennénk a vállunkra. Így helyzetünk több mint kényes.

A jugoszláv követség tanácsosa[307] a politikai ügyek igazgatóhelyettesénél[308] tett ma reggeli látogatása alkalmával arra az értesülésre hívta föl a figyelmet, mely szerint július 18-án Ottó főherceget Magyarország királyává fogják kiáltani.

Marković /Marcovitch/ azt is elmondta, hogy a hírről tájékoztatták a csehszlovák és a román kormányt, és emlékeztetett a kisantant minisztereinek a Csorba-tónál /Strepskiplaso [Strbské Pleso]/ 1930-ban hozott határozatára, hangoztatva azon szándékukat, hogy a tervbe vett intézkedéseket illetően „a legvégsőkig” elmennek abban az esetben, ha a monarchikus restauráció tényleg megtörténik Magyarországon. Jelenleg a jugoszláv kormány a román és a csehszlovák kormány válaszára vár.

A jugoszláv követség utasítást kapott, hogy tájékoztassa az ügyről a francia kormányt, és érdeklődjön álláspontja felől.

Laboulaye azt válaszolta Markovićnak, hogy a francia kormánynak az ügyben elfoglalt álláspontját a jugoszláv kormánynak néhány hónapja (1930. november 25-én) átadott nyilatkozatban[309] szögezték le.

A Németországból érkező hírek miatt rendkívül nyugtalan magyar kormány arra kért, hogy nyomatékosan hívjam föl Nagyméltóságod figyelmét azon törekvésére, hogy tovább kívánja folytatni erőfeszítéseit, és a gyakorlatba átültetni azokat a határozatait, amelyeket pénzügyi helyzetének a rendbetétele, valamint gazdasági pozíciójának a megszilárdítása érdekében hozott. Ekképpen cselekedve, nem csak a német válság esetleges következményeitől akarja Magyarországot minden rendelkezésére álló eszközzel megóvni, hanem azt is ismételten nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy Magyarország nem szegődik Németország uszályába.

Az e pillanatban előtte tornyosuló akadályokat azonban segítség nélkül nem képes legyőzni. Bízva iránta való jóindulatunkban, nyomatékosan kéri a francia kormányt, ismételten és sürgősen járjon közbe bankjainknál annak érdekében, hogy biztosítsák a legutóbbi magyar kincstárjegy-kibocsátás sikerét avval, hogy minden további késlekedés nélkül, az előirányzott föltételek mellett (2 500 000 font) beleegyeznek az abban való részvételbe. E mentőakcióra azért van szükség, hogy Magyarország képes legyen megvédeni magát a következményektől, amelyek kihatása rendkívül súlyos lehet.

Tegnap Beneš röviden beszélt nekem az Ottó főherceg magyar trónra lépésével kapcsolatos értesülésről és dokumentumról. Kijelentette, nem hisz abban, hogy kormányzati tervről van szó, sem pedig abban, hogy Horthy /Horty/ tengernagy és Bethlen gróf képes volna jelen pillanatban egy ilyen – konfliktus keltésére alkalmas – bonyodalmat okozni. Ő is úgy vélekedik, hogy valamiféle pártkezdeményezésről van szó, olyan készülődésről, amely meg is fog maradni ebben a szakaszban. A beszélgetésünk végén kijelentette, hogy azért az óvatosság nem árt.

Bethlen gróf, aki vidéken tartózkodott, váratlanul visszaérkezett. Kérte, hogy azonnal keressem föl. A következőket mondta:

„Kérem, közölje kormányával, hogy Franciaország segítségétől függünk.

Ha sikerül elhelyezni a kincstárjegyeinket, a befolyó hitel révén lélegzethez jutunk, és a Nemzeti Bank helyzetén is könnyít a Nemzetközi Fizetések Bankjának mostani segítsége, így azután minden bizonnyal kihúzhatjuk kivételes intézkedések nélkül a hosszú lejáratú kölcsönig, amire ősszel számítunk.

Ha a kölcsön kihelyezése meghiúsul, kénytelenek leszünk devizapiaci ellenőrzést, bankbetét-moratóriumot és minden egyéb, a körülmények által szükségessé tett intézkedést bevezetni.

A kincstárjegyek elhelyezését magára vállaló magyar bankok szindikátusának (Weiss Fülöp) a legutóbbi tárgyalásai alapján annyit lehet tudni, hogy a New York-i (Speyer) és a londoni Rothschild /Rotschild/ hajlandóak kincstárjegyet átvenni, ami lehetővé tenné a kibocsátás értékének fölemelését hét millió fontra. Egyébként Rothschild lemondott a külföldi kölcsönünk kibocsátásának elsőbbségi jogáról, (amelyhez) korábban hozzájárulásunkat adtuk.

Speyer és Rothschild (részvételét) azonban kifejezetten ahhoz a föltételhez kötötte, hogy a maguk részéről a francia bankok is a közreműködés mellett döntenek.

Az önök bankjai tehát – ha akarják – átvehetik nálunk Rothschild korábbi helyét. Mindenesetre nélkülük gyakorlatilag semmire sem megyünk.

Márpedig ők úgy tájékoztattak bennünket, hogy hajlandóak a részvételre, ha a francia kormány ezt kéri tőlük.”

Erre föl kételyeimnek adtam hangot a helyzet efféle értelmezésének a helyességét illetően. Mire Bethlen gróf ezt válaszolta:

„A bankok ezt állítják. De ha akadnak is jelentéktelen különbségek az önök különböző bankjainak a hozzáállása között, nagyon kérem, hogy a francia kormány hasson rájuk, és bírja őket elhatározásra.

Egyébként értesüléseim alapján az a benyomásom támadt, mint ha az önök hivatalos köreinek némelyikében úgy ítélnék meg, hogy a magyar kérdés mellékes, amelynek rendezése a (német) kérdés megoldásától függ.

Ily módon éppen önök lennének azok, akik bennünket Németország szekeréhez kötnek, miközben én meg éppen azon erőlködöm, hogy meggyőzzem önt arról, hogy Magyarország egy önálló organizmus, amelyik képes az önálló életre, és ragaszkodik is ahhoz. Nem vagyunk Németország uszályában, és nem is óhajtunk benne lenni.

Ezután Bethlen gróf emlékeztetett azokra az intézkedésekre, amelyeket a helyzet rendbetételére Charronnal egyetértésben hozott. (292–297. sz. távirataim.[312])

Én – az ön 894–895. sz. táviratainak[313] (alapján) – a bizalom megalapozásának a fontosságát hangsúlyoztam, és azt, hogy ennek érdekében a lehető legtöbb biztosítékkal kell szolgálni.

Ami a kincstárjegyek[B13] kamatainak fizetését illeti, Weiss azt a népszövetségi kölcsön adósságszolgálatára zárolt adók (cukor, dohány, só) szabad rendelkezés alá eső maradványának egy részéből kívánja megoldani. Az utolsó költségvetési évben ezekből az adókból kétszáz hetven millió pengő folyt be, miközben a népszövetségi kölcsön adósságszolgálata mindössze 40 milliót emészt föl.

Megjegyzem, hogy Weiss bizakodó a Hitelbank szanálási lehetőségeit illetően.

Ami pedig a költségvetési reform programjára tartozik, az országgyűlés 21-én ül össze. A képviselők megbízólevelének igazolása, az országgyűlés irodájának a megválasztása, stb. három napot vesz majd igénybe. A programról szóló és a végrehajtására a kormánynak teljhatalmat biztosító törvényjavaslatot Bethlen gróf 25-én szándékozik benyújtani, és azonnal meg is akarja szavaztatni. A program „lendületes lesz, hasonlóképpen a törvényjavaslat pontjai is határozottságról tesznek tanúságot”.

Végül pedig, ami a politikai természetű kérdéseket illeti, Bethlen gróf haladéktalanul új nyilatkozatot készül tenni a dinasztikus kérdésben (325–327. sz. távirataim[314]). És a leghatározottabban biztosított arról, (hogy) minden eddiginél jobban vigyáz arra, hogy ne (hiányzó szavak)[315] zavaró tényező.

Szavait avval fejezte (be), hogy meghatott hangon elismételte a Franciaországnak szóló fölhívást.

Ha még (hiányzó szó)[316] sem adjuk meg pénzügyi támogatásunkat, amelytől pedig minden függ, nagyon is valós a veszélye annak, hogy ez az ország olyan kalandokba bocsátkozik, amelyeknek az első áldozata valószínűleg Bethlen gróf lesz. Márpedig, ha megbukik, nagyon tartok tőle, hogy nem járunk jól a cserével.

Ha megadjuk a kért segítséget, akkor ennek a (szereplőnek) a meghatározó fontossága következtében itt elsőrendű pozíciókra teszünk szert, és a lehetőségek széles távlatai nyílnak meg előttünk.

Az alkalom pedig sohasem volt a mostaninál kedvezőbb. De sietnünk kell megragadni. A 13-áról 14-ére virradóra történt fölfüggesztés érvényessége 17-én reggel lejár. Ettől az időponttól kezdve – ha részvételünk kérdésében addig nem születik döntés – teljes bizonytalansággal tekinthetünk a jövőbe.

A döntés ügyében való minden késlekedéssel elveszítjük e gesztusból fakadó (haszon) egy részét.

Walko holnap Párizsba utazik. Ma reggel fölkeresett. Ő ugyancsak azt domborította ki, hogy Magyarország és Németország között nincs kapcsolat. Hangsúlyozva, hogy magánvéleményemnek adok hangot, arra hívtam föl a figyelmét, hogy mindenképpen szükséges megnyerni a bankok bizalmát, tehát nem csak az adósságszolgálatnak kell nagyvonalúan eleget tenni, és minden szükséges tájékoztatást megadni, hanem az összes olyan információt is rendelkezésre kell bocsátani, amelyek az esetleges kölcsönadót meggyőzhetik arról, hogy a magyar kormányzat elszántan törekszik a gyakorlatban is alkalmazni a pénzügyi helyzet szanálását célzó politikát, amelynek főbb irányvonalait korábban már meghatározta.

Walko Nagyméltóságodtól, Flandintől, Berthelot-tól és minden bizonnyal a miniszterelnöktől,[318] valamint François Poncet-tól szándékozik kihallgatást kérni.

Rajtuk kívül még Coulondre-nál, Escalier-nál és Bizot-nál is látogatást tesz.

Kevéssel ezelőtt ismertettem Bethlen gróffal az ön 920. és 921. sz. táviratát.[319]

Magyarország megmentése az európai szolidaritás által megkövetelt intézkedés. Senki sem lehet érdekelt abban, hogy Magyarország fizetésképtelenné váljon. Akár sikerül a londoni értekezleten módot találni Németország megsegítésére, akár nem, nyomatékosan arra kérem a Londonban összegyűlt minisztereket, hogy Magyarországgal is foglalkozzanak (hogy hivatalosan vagy félhivatalosan, az nem igazán érdekes), és jussanak egyetértésre a megmentéséhez szükséges, összehasonlíthatatlanul szerényebb intézkedéseket illetően.

Ugyanezt a nyilatkozatot a brit kormánynak is eljuttatom, és az a szándékom, hogy Walkót Londonba menesztem, hogy a miniszterek rendelkezésére álljon.”

Figyelmébe ajánlottam, hogy ha sikerülne a német kérdést megoldani, akkor az általános helyzet ennek eredményeként tapasztalható javulása Budapesten – ahogyan másutt is – éreztetné hatását.

Pénzeszközökre van szükségünk, mert kifogytunk belőlük. Ezért a moratóriumot is szeretném – Flandin javaslatának megfelelően – egy héttel meghosszabbítani. De a gazdasági életünket nem tudom a végtelenségig szüneteltetni, mert az egész életünk lehetetlenné válik. Devizára van szükségünk, hogy a külfölddel való kapcsolatainkat fönntarthassuk. Pénzre van szükségünk a közigazgatás működtetéséhez, mert üres az államkincstár...

Az adófizetőkből e pillanatban képtelen vagyok többet kisajtolni, mert ez az év legrosszabb időszaka. Az aratással éppen csak végeztek, és amíg a termést nem tudják eladni, egy árva fillérre sem számíthatunk.

Különben is a mindeddig viszonylag nyugodt közvélemény kezdi türelmét elveszteni. A fölháborodás egyre nyilvánvalóbb jeleivel kell szembesülnöm. Van, aki a Nemzeti Bankot, van, aki a kormányt szidja. Súlyos nehézségek várhatnak ránk.

Talán a moratórium második hetét még ki tudom valahogyan húzni. Utána azonban, ha nem érkezik segítség, rövid időn belül csődbe jutunk.”

Mivel Bethlen gróf arra kért, hogy a lehető leggyorsabban lépjek érintkezésbe Briand-nal, londoni nagykövetségünkre a következőket táviratoztam:

„Londonból rossz híreket kaptam. Informátorom értesülései – (az) angol pénzügyi körökben elfoglalt kitüntetett helyénél fogva – a legjobb forrásokból származnak. Orfa [?] úgy tájékoztatott, hogy az értekezlet rövid időn belül föloszlik, mivel a német kérdésben nem sikerült egyetértésre jutni.

Kérem, újítsa meg Pierre Lavalnak, Briand-nak és Flandinnek arra irányuló sürgős kérésemet, hogy a miniszterek ne váljanak el anélkül, hogy ne foglalkoznának Magyarország megmentésével. Reményeink szerint még egy hétig ki tudunk tartani. Ha nem kapok segítséget, a Nemzeti Bank egy hét elteltével képtelen lesz a pengő árfolyamát fönntartani. A Nemzetek Szövetsége és a nagyhatalmak által megvalósított szanálás műve ekképpen semmivé válik.

Bármi történjék is Németországgal – folytatta a miniszterelnök nekihevülve –, egy pillanatra (sem) szűnök meg hangoztatni, hogy politikailag mekkora balfogás és mennyire igazságtalan volna a mi sorsunkat a Németországéval összekötni. Van ebben valami bennünket sújtó végzetszerűség, hogy amit Németország csinált, vagy ami Németországban történt, az bizalmi válságot váltott ki, aminek végül mi vagyunk az áldozatai. De az utóbbi időben mi magunk sem többet, sem kevesebbet nem tettünk, mint annak előtte, és ha helyzetünk a gazdasági válság következtében mégis nehezebbé vált, ez a nehéz helyzet azok közé tartozik, amelyek – lévén nagyságrendükben viszonylag csekélyek – eléggé könnyen megoldhatóak.

És főleg a politika terén nem követtünk el semmi olyant, amiből valaki arra következtethetne, hogy zavart próbáltunk kelteni, hogy hasznot húzhassunk belőle. Pontosan ellenkezőleg: éppen arra törekedtünk, hogy szilárd alapzat legyünk, amelyre lehet építeni. Ön, aki (látott) engem az Angleichung ügyében tevékenykedni, tanúskodhat erről.

Európának mind a német költségvetési egyensúly hiánya, mind Ausztria ellentmondásos helyzete súlyos gondokat okoz, amelyeknek a gyors orvoslására – bármilyen (gyógyszert) próbáljanak is jelenleg alkalmazni e pillanatban, ha egyáltalán találnak – nem lehet számítani. Vajon ezeket a bajokat még Magyarország szétzilálásával és az evvel járó összes – nem csak gazdasági, hanem politikai és társadalmi – következménnyel is tetézni akarják? Vagy pedig inkább segítenek bennünket abban, hogy az eseményeknek biztos lábakon álló tanúi maradhassunk? Ez a kérdés lényege. Ha föltesszük, véleményem (szerint) egyben válaszolunk rá. (Az) európai érdekek parancsolják, hogy mentsenek meg bennünket.”

Ezek után Bethlen gróf elmondta, hogy hasonló értelemben táviratozott londoni, valamint római követének, és megbízta Walkót, hogy próbáljon minden eszközzel hatni az értekezleten részt vevő különböző kormányok képviselőire.

„De elsősorban önhöz fordulok. Mindenekelőtt önhöz folyamodom, mert leginkább kormánya politikai érzékében és a franciák nagylelkűségében van bizodalmam.”

Párizsba való visszaérkezése után Flandin – amint azt Berthelot-nak Londonban megbízta a pénzforgalmi igazgatót, hogy találjon egy olyan kombinációt, amely lehetővé tenné, hogy Magyarország pénzügyi segítségben részesüljön. Amint arról ma reggel Escallier beszámolt, rögtön kiderült, hogy a Banque de France-tól nem kérhetik az adott körülmények között, hogy tegyen lépéseket, mivel a magyar kormány semmilyen biztosítékkal nem tud szolgálni.

Ebben a helyzetben Escallier elképzelése az volt, hogy 7 millió font sterling értékben helyeznek el magyar kincstárjegyeket (ebből 1 milliót magában Magyarországon, 2 milliót az Egyesült Államokban, 1 milliót Angliában és 3 milliót Franciaországban). Hogy csökkenteni tudja a Franciaországra eső részt, amelyet túl nagynak talált, azt kérte, forduljanak Svájchoz, Hollandiához és Olaszországhoz egy legkevesebb 500 000 fontos kihelyezés érdekében, amivel a francia részesedést 2 és 1/2 millióra lehetne csökkenteni.

A művelet kivitelezésével Octave Thomas-t, a Banque de l'Union Parisienne munkatársát bízták meg, aki kapcsolatba lépett az angol, amerikai, svájci és holland bankokkal. Azért a Banque de l'Union Parisienne-re esett a választás, mert a magyarországi kölcsönműveleteket mindig is ez a bank irányította.

Valójában nincs arról szó, hogy a magyar kincstári jegyeket a francia közönségnek vagy a bankoknak értékesítsék. A francia államkincstár fogja őket megvásárolni, mégpedig úgy, hogy a külföldön – a jelen esetben az Egyesült Államokban – levő devizáit átutalja, és valamelyik magyar bankban letétbe helyezi, fölhatalmazva e bankot arra, hogy az összeget magyar kincstári jegyekre váltsa be.

A pénzügyminiszter jóváhagyta az ügyletet, ám azt a föltételt szabta, hogy az nemzetközi jelleget öltsön, és hogy London, New York és a többi pénzügyi központok is részt vegyenek benne.

A pénzforgalmi igazgatónak az a kívánsága, hogy az ügylet során alkalmazott eljárás – a bírálatok elkerülése érdekében – egyelőre titokban maradjon. Ezzel szemben a pénzügyminiszter semmi akadályát nem látja annak, hogy azonnal tájékoztassuk budapesti követünket[321] és Walkót is – ha ma délután a minisztériumba látogat –, miszerint Franciaország részesedése biztosított egy olyan ügyletben, amelynek tárgya nemzetközi hitel nyújtása Magyarország részére. Úgy véli, nem célszerű e részesedés összegét pontosan meghatározni, elegendő csupán annyit közölni, hogy az a teljes összeg csaknem 40 %-át fogja kitenni.

Belgrádi követünk[322] távirata értelmében a jugoszláv hivatalos körök véleménye szerint az Ottó herceg királlyá való föltételezett kikiáltása által kiváltott incidens mára lezárult, és egy magyarországi monarchikus restaurációval kapcsolatos híreszteléseknek minden komoly alapot nélkülöznek.

Dard-ral közölték, hogy a jugoszláv kormány a jövőt illetően a kisantant azon határozatához fogja tartani magát, mely szerint mindenféle Habsburg-restaurációs kísérletnek „a legvégsőkig” ellenállnak.

Az félreértés tehát, amelyet a 1162–1163. sz. táviratomban[323] említett, jugoszláv kormányhoz intézett nyilatkozatunkkal akartunk eloszlatni, még mindig fönnáll, és a következménye valószínűleg magyarázkodás lesz a román és a jugoszláv kormány között. Dard jelenlétében ugyanis az az észrevétel hangzott el, hogy a bukaresti jugoszláv diplomáciai képviselő – Iorga /Jorga/ és Ghika herceg távollétében – az ebben a kérdésben elfoglalt román álláspontról még mindig nem tudott kielégítő fölvilágosításhoz jutni.

A Rothschild-csoport kevéssel ezelőtt jelentette be, hogy a londoni hitelpiacnak nem áll módjában a magyar kincstári jegyek jegyzésében részt venni.

A hír hatására a svájci és a holland bankcsoportok tartózkodó álláspontra helyezkedtek, amiről értesülve Weiss Fülöp Svájcba utazott.

Neki már most az a véleménye, hogy e két csoport határozatlansága meg fog szűnni, ha Bázelben és Amszterdamban biztosítékot kapnak arról, hogy a (francia) bankok nemcsak hogy – a korábbi tájékoztatásnak megfelelően – részt (vesznek), de az ügyletben vezető szerepet vállaltak.

Miután föntiekről tájékoztatott, Bethlen gróf (megkért,) járjak közben Nagyméltóságodnál annak érdekében, hogy ilyen értelemben (befolyásolja) bankjainkat. „Úgy hiszem, hogy a svájci és a holland bankok – tekintélyüket és biztonságukat szem előtt tartva – haboznak fölsorakozni egy magyar leader mögött (a kincstárjegyek elhelyezésére a Weiss Fülöp-féle bankcsoport kapott megbízást. Ismert, hogy mind ez idáig a londoni Rothschild volt megbízva a magyar állam külföldi kölcsönének intézésével).

Mivel a személyesen Weiss által javasolt tervvel a nehézség áthidalható, kérem, tudassa kormányával, hogy még (egyszer) hozzá folyamodom.”

Ezenkívül Bázeltől 800 000 és 1 millió közötti összegre, Amszterdamtól 500 000 fontra számítanak. Ha a svájci és a holland bankcsoport elállna a részvételtől, akkor (előfordulhat), hogy az egész ügylet bizonytalanná válik.

Nagyon megbízható forrásból úgy értesültem, London állítólag azon dolgozik, hogy az ügyletet zátonyra futtassa, nehogy annak politikai és erkölcsi hasznát mi arassuk le.

Annyi mindenesetre biztos, hogy errefelé néhány (napja) olyan hírek keringenek, amelyek leginkább egy ellenünk indított kampányra emlékeztetnek. Egyebek mellett azt állítják rólunk (amint arról több magyar is beszámolt nekem), úgy próbáljuk beállítani magunkat, mint ha egyedül mi volnánk képesek „megmenteni Magyarországot”, és ebből kifolyólag aztán a külpolitikának, de még a belpolitikának is drákói szigorúságú föltételeket írunk elő.

Ezek a kitalációk – az általános pangás keltette nyugtalanság közepette és a kútba esett kölcsönfölvétel miatt – túlságosan is sok hiszékeny ember (fejében) keltenek zavart. A helyzetem egyre kényesebb.

A miniszterelnökkel[325] kevéssel ezelőtt folytatott beszélgetésem során – amelyről a mai 396–397. és a 398–402. sz. távirataimban[326] számoltam be – említést tettem neki arról, hogy a rendeleti úton való kormányzásról szóló törvényjavaslat parlamenti vitája során a különböző pártok szónokai – a szocialistákat leszámítva – fölszólalásukban a magyar politika francia orientációja mellett szálltak síkra (391–394. sz. távirataim[327]). Még hozzátettem:

– E véleménnyel ön is egyetértett – amiért köszönettel tartozom önnek –, és a következőképpen fogalmazott: „Franciaországhoz fűződő kapcsolataink napról napra és óráról órára javulnak... Úgy hiszem, jó úton haladunk.” Vajon melyik ez az út?

– Önök, franciák mindig is túlontúl ragaszkodtak a logikához. Elindulnak valamilyen úton, és máris arra kíváncsiak, mi vár önökre a végén.

– Olyannyira, hogy már azelőtt szeretnénk látni az út végét, mielőtt rálépünk.

– Pontosan. Ám az is megeshet, hogy az ember jól tudja, hova akar eljutni, és mégis kitérőkre kényszerül. Az olaszok rettegnek attól, hogy megegyezésre jutunk önökkel. A parlamentben elhangzott fölszólalások nagy hatással voltak rájuk. Jómagam is hiába hajtogattam, hogy vajon miért ne lehetnénk egyidejűleg a lehető legjobb viszonyban Olaszországgal meg Franciaországgal is...

– Ez magától értetődő. Mi, a magunk részéről éppen azt szeretnénk, ha mindenki jól kijönne a többiekkel.

– Tudom. Ezt magyaráztam Arlettának (a budapesti olasz követnek), és úgy hiszem, megértette. De szerintem van valaki Rómában, aki nem értette meg... Ami pedig a tervemet illeti, azt ön ismeri. Az alapjait az Ausztriával a legutóbb kötött kereskedelmi egyezményben fektettem le. Ha ebben az országban nem következik be valamilyen politikai vagy gazdasági bonyodalom, és ha ez az egyezmény gyümölcsöző eredményeket hoz, akkor azt tervezem, hogy néhány hónap elteltével, amikor majd a megújítását célzó tárgyalásokra sor kerül, meg fogom vizsgálni, milyen módon lehetne kiegészíteni és kibővíteni.

– Igen. És nemcsak gazdasági, hanem talán politikai téren is. Persze ez nehéz lesz. Ehhez az kellene, hogy Seipel helyzetét sikerüljön megszilárdítani, akinek a véleménye megegyezik az enyémmel. Schober (sic) ... Ami pedig a szocialistákat illeti, azok mindenképpen úgy tekintenek Németországra, mint a II. Internacionálé Mekkájára.

– Föltéve, hogy sikerül ennek a betéti társaságnak a megalapításához szükséges dolgok nagyobbik részét egybegyűjtenie, még mindig marad valami alapvetően fontos, és ami mind Ausztriában, mind Magyarországon hiányzik.

– A pénzre gondol? Vagyis valamilyen hosszú távú pénzügyi segítségre? Hát majd azt önöktől fogjuk kapni!

– Nem semmiért. De persze nem csak semmitmondó nyilatkozatokért cserében. Az osztrák szegény ember. Egy szép napon a német „anschlusst” kiáltva fenyegetőzni kezd. Az osztrák pedig igent mond. Erre föl önök öklüket rázva azt harsogják: „Nem lesz anschluss!” Az osztrák megint csak igent bólint. És ezt mindaddig így fogja csinálni, amíg nem lesz elég ereje, meg a kellő anyagi eszközei arra, hogy Berlin helyett egyértelműen Párizs mellett kötelezze el magát.

„Ezt az erőt pedig tőlem fogja kapni. Egy dunai központ helyreállításával életképes országot csinálok Ausztriából. Ám ez az erő csak akkor lesz hatékony, ha ennek a betéti társaságnak kellő mennyiségű anyagi eszköz, forgótőke áll majd rendelkezésére. Ezeket az eszközöket pedig önöknek kell biztosítania, hiszen nem csak a saját, hanem az önök érdekében is dolgozom, amikor az anschlusst próbálom megakadályozni.

...És van még itt egy másik dolog is. Erről pedig a következőket tudom önnek mondani: Európában ennél a bizonyos magyar kérdésnél sokkal súlyosabb és sokkal égetőbb gondok vannak. Megoldásukra pedig egyhamar nem lehet számítani. Nos, én eltökéltem magamban, hogy nem bonyolítom a helyzetet a magyar kérdés fölvetésével.

– És vajon az ön tervei sem Németországban, sem Olaszországban nem keltettek aggodalmat? Hiszen egy olasz–osztrák–magyar szövetkezés lehetőségről is lehetett hallani, amely az Olaszország és Ausztria, illetve Magyarország között nemrégiben megkötött kereskedelmi megállapodások alapján jönne létre.

– Lehet, hogy most még az a látszat, hogy Németország továbbra is az anschluss politikáját folytatja, ám evvel valójában csak a tekintélyét próbálja megőrizni. Elképzelhető, hogy egyes tisztviselőket, bizonyos hivatalokat még fűt a kezdeti lendület, de úgy vélem, hogy egyetlen komoly gondolkozású német sem hisz már az anschluss megvalósításában. Azt gondolom, hogy a lelke mélyén maga Brüning is tisztában van vele, hogy le kell mondania a tervről. Önök ugyanis túlerőben vannak.

„Ami pedig Olaszországot illeti, úgy vélem, Ausztriával és Magyarországgal inkább külön-külön szeretne jó kapcsolatokat ápolni. Az olaszok az „osztrák–magyar” kifejezést továbbra sem szeretik hallani. Az ön által emlegetett szövetkezés is csak azt a célt szolgálná, hogy megakadályozzuk az anschluss létrejöttét, ha ez a veszély ismét fenyegetne.”

A miniszterelnöknek ebben az utóbbi válaszában csöppnyi habozást éreztem. Mintha még ezt is hozzá akarta volna fűzni: „De hát önt ez miért érdekli? Önöket csak akkor fenyegeti veszély, ha nem lépnek közbe. Akár Németországgal, akár Olaszországgal kapcsolatban van valami elképzelésem, önök bármit meg tudnak hiúsítani: önöknél a pénz.”

Az is lehetséges, hogy többet tud, mint amit elmondott. Egy általában jól értesült forrásból jutott el hozzám a hír, mely szerint a legutóbbi kereskedelmi megállapodásokat előkészítő tárgyalások német résztvevői, amikor úgy gondolták, bizalommal lehetnek a tárgyalópartnereikhez, nem takargatták, hogy még egyéb, nagyszabású terveket is melengetnek, amelyeket nagy lelkesedéssel vázoltak, és amelyek minden alkalommal a Mitteleuropa megteremtésére lyukadtak ki.

Másfelől nem csak annak a föltételezésére van alapos okom, hogy egy francia–magyar megbékélés nem hagyja az olaszokat aludni, de annak is, hogy keresik a módját, hogyan lehetne azt megtorpedózni. Egyébként olasz kollégám csaknem teljesen eltűnt, mivel „rengeteg a dolga”.

Nagyon is elképzelhető, hogy erről az oldalról valamilyen csinos kis tervvel fognak majd váratlanul előrukkolni. Ez persze nem villanyozná föl a magyarokat, hiszen nálunk a pénz. A pénz tényleg nálunk van, éppen csak a hasznunkra kellene fordítanunk.

Bethlen gróf benyújtotta lemondását. A kormányzó[329] elfogadta, és Károlyi grófot, a külügyminisztert bízta meg kormányalakítással.

A döntést az az ellenséges hangulat váltotta ki, amely magán a kormánypárton belül is mindjobban eluralkodott, és amely nem is annyira a miniszterelnök, mind inkább bizonyos – a jelenlegi helyzetért részben felelősnek és megoldására alkalmatlannak tartott – munkatársai ellen irányult. Azonban korántsem lett volna ilyen mélyreható, ha Bethlen grófot nem keríti váratlanul hatalmába az utóbbi időkben végzett túlfeszített munka következtében föllépő kimerültség és az ideges depresszió. Ezt maguktól az orvosoktól tudom, akik szerint egészsége súlyosan megrendült, ezért hosszan tartó pihenésre van szüksége.

Károlyi gróf arra kérte Bethlen grófot, hogy maradjon az új kormányban, és vállalja a külügyek irányítását. Mivel kérése elutasításra talált, Károlyi gróf a miniszterelnöki poszt mellett a külügyi tárcát is magának tartja meg. A pénzügy-, a belügy-, a közoktatási és talán a hadügy-, illetőleg a kereskedelemügyi minisztérium élére új vezetőket szándékozik állítani.

Úgy hiszem, kormányát sikeresen fogja megalakítani, mégpedig csak a parlamenti többségre támaszkodva, mivel az ellenzéki oldalon nem találhatók olyan jelentősebb csoportosulások, amelyekkel kibővíthetné bázisát.

Ami pedig bennünket illet, nehéz előrejelzésekbe bocsátkozni. Mindamellett Károlyi gróf – akivel nagyon jó viszonyban vagyok – azt mondta, hogy elsőként velem közölte a hírt. Mégpedig olyan megfogalmazásban, amely jóindulatát nyilvánvalóvá tette.

Megjegyezte még, hogy a miniszterelnöki tisztséget avval a föltétellel fogadta el, hogy elődjével állandó kapcsolatban marad, és véleményét minden fontosabb ügyben kikéri.

Az olasz lapok mindeddig kommentár nélkül adták hírül a magyar kormány lemondását, mindössze azt hangsúlyozták, hogy a kormányválságnak Magyarország külpolitikájára semmilyen kihatása nem lesz.

A „Mattinóban” közölt, Párizsból keltezett tudósításában Concetto Pettinato evvel szemben a magyar kormány bukását egy francia politikai sakkhúzás eredményeként igyekszik föltüntetni.

Miután emlékeztetett arra, hogy 1921 óta Franciaországban milyen csekély rokonszenvvel viseltettek Bethlen gróf iránt, és fölidézte a hamis bankjegyek ügye kapcsán ellene folytatott hadjáratot, Pettinato a következőképpen fogalmaz: „Csak akkor nem tudjuk fölmérni, hogy ennek a lemondásnak a jelenlegi körülmények között milyen különös jelentősége van, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a franciák által folyamatosan ébren tartott, Budapest Olaszország iránt tanúsított baráti politikájával szemben megnyilvánuló ellenséges magatartást, amely politika kidolgozójaként és legfőbb támogatójaként – okkal vagy ok nélkül – Bethlen grófot tartják... Távozását Franciaországban tulajdonképpen a magyar politika irányvonalában végbemenő fontos kiigazítás jeleként értékelik. E magyarázat szerint, Franciaországnak – egy államkölcsön, valamint különböző kereskedelmi kedvezmények eredményeképpen – sikerült kibékülnie Magyarországgal, és mivel ez a közeledés a Bethlen gróf által követett, inkább német- és olaszbarát politikát keresztezte, a miniszterelnöknek távoznia kellett. És hogy vajon mennyi igazság lehet az efféle magyarázatokban – jegyzi meg összefoglalásul a „Mattino” tudósítója –, amelyekben egyesek annak föltételezéséig jutnak el, hogy Franciaország Bethlen gróf leköszönését a kölcsönnyújtás föltételéül szabta, azt e pillanatban még korai lenne megmondani.”

A ma reggeli osztrák lapok mindegyike vezércikkben számol be a Bethlen-kormány bukásáról. Ausztria számára ugyanis az eseménynek különös jelentősége van, éspedig nem csak a két államot oly hosszú időn át összefűző kötelékek miatt, amelyeket itt nem felejtettek el, hanem és főleg annak a magyar külpolitikára gyakorolt lehetséges kihatásai miatt, éppen azon kereskedelmi egyezmény hatálybalépésekor, amelynek segítségével a két ország az egymás közötti gazdasági érdekközösséget igyekszik visszaállítani.

A sajtóban olvasható vélekedésekből általánosságban meglepődöttség tükröződik egy olyan fejlemény láttán, amelyre a legutóbbi magyarországi választások alapján nemigen lehetett következtetni, továbbá az a meggyőződés, hogy ez az esemény egy új – határozottan franciabarát – orientáció kezdetét jelzi Magyarország külpolitikájában.

A „Reichspost” értelmezése szerint Bethlen gróf bukását az agráriusok egyre ellenségesebb magatartása okozta, akiknek a példa nélküli válság súlyos károkat okoz, és akik eltökélték, hogy akár az eddigi módszerek gyökeres megváltoztatása árán is ki fognak lábalni belőle. A sikertelen – rengeteg bosszúságot okozó, ugyanakkor elégtelen – pénzügyi reformkísérletei is ártottak Bethlennek; és a megannyi magánérdeket sértő bankzárlat hasonlóképpen nagyfokú elégedetlenséget váltott ki. A keresztény és agrárius ellenzék ennek folytán a kormányzati rendszer és annak személyi állománya teljes megújítását követeli, ami azonban hosszú időt vesz igénybe, és Magyarország ez idő szerint nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a válság elhúzódjék. Ezért aztán a Károlyi-kabinet minden bizonnyal inkább csak egy tiszavirág életű átmeneti kormány lesz.

A „Neue Freie Presse” tiszteleg annak az államférfiúnak a tehetsége előtt, aki egy hosszú időre visszatekintő és dicsőséges hagyomány örököse. „De vajon mire képes a személyes érdem a dolgok hatalmával szemben? – teszi föl a kérdést az újság. Bethlen nagy hatalmú személyiség volt, de a gabonaválság még nála is hatalmasabbnak bizonyult.” Ami pedig Károlyi grófot illeti – aki egyébként elsősorban a külpolitika szakértője –, ő valószínűleg elődjének a nyomdokait fogja követni – hiszen más egyebet nem is igen tehetne.

Érdekes, hogy az „Arbeiter Zeitung” hasonló értékelést ad, és csaknem ugyanazokkal a szavakkal fogalmaz: „Bethlen gróf erős egyénisége kénytelen volt a gazdasági helyzet ellenállhatatlan nyomásának engedni. Bethlen – mutat rá a szocialista napilap, amely mellesleg elismeri politikai ellenfelének személyes érdemeit – a tizenegy éves kormányzása során fölhalmozott összes hibáért egyszerre fizetett meg: a nagybirtokosoktól jövő utasításoknak való engedelmességéért, a mindenféle rendű és rangú, bevallottan vagy eltitkoltan alkalmazott katonai tisztségviselők túlságosan magas létszámáért, akik egy jelentékeny összegeket fölemésztő pretoriánus gárdát alkottak, legvégül pedig egy igen súlyos politikai hibáért: az Olaszországba vetett bizalomért. Manapság Olaszországnak nincs többé hatalma, mivel – mint mindenki másnak – pénzre van szüksége, és e fölött a pénz fölött egyedül Franciaország rendelkezik: „a frank legyőzte hamisítóit”. A budapesti francia követ[330] – foglalja össze a helyzetet az „Arbeiter Zeitung” – nemrégiben állítólag a leghatározottabban Bethlen gróf tudomására adta, hogy Franciaország nem bízik meg a pénzhamisítók társaságának volt irányítójában; mire föl a magyar mágnások Bethlent égő áldozatul fölajánlották Franciaországnak, amely országot újabban határtalan lelkesedéssel rajongják körül. Egyébként Károlyi nem több egy szalmabábnál, ő a magyar kétkulacsos politika legrosszabb hagyományainak a folytatója. Ez pedig „igazi törökbazár-politika”, tehát Károlyi nem fogja a rogyadozó rendszert megmenteni: „a diktátor megbukott, és bukásában a diktatúra követni fogja”.

A „Neue Wiener Tagblatt” szerint Bethlen gróf nem képviselte a magyar közvéleményt. Egyébként saját maga is bevallotta, hogy a jelenlegi körülmények más embert követelnek. Hosszú éveken keresztül hatalmas nehézségekkel kellett szembeszállnia, amelyekkel egészen a legutóbbi időkig sikerült megbirkózni, mikor is leküzdhetetlen akadályokkal találta magát szembe. A pénzhiány egyre fenyegetőbb méreteket öltött, és vele együtt mind erősebbé vált a Franciaországhoz való közeledés kényszere; Bethlen gróf belátta tehát, hogy át kell adnia a helyét.

A „Neues Wiener Journal” hasonlóképpen az általános meglepetést hangsúlyozza, ugyanakkor megpróbál „a magyar válság kulisszái mögé bepillantani”: Bethlen megmentette országát a bolsevizmustól, és ezt nem lehet eléggé megköszönni neki. Ám azt maga is sejtette, hogy Magyarország szanálásának hálátlan föladatával képtelen lesz megbirkózni. Csak sajnálhatjuk azt a minden bizonnyal véletlen egybeesést, hogy lemondása éppen augusztus 20-án történt, amely Szent István ünnepe, egyben Ferenc József császár születésnapja is, amely napra nem olyan régen oktalan elmék a Habsburgok monarchikus restaurációját jósolták. A kegyelemdöfést azonban Bethlennek az a tény adta meg, hogy Magyarország ezentúl nem lehet meg Franciaország nélkül, és egyúttal ez a magyarázat arra is, hogy Károlyi gróf személyében egy olyan politikus került hatalomra, akinek jól ismertek franciabarát érzelmei.

Megjegyzésre érdemes, hogy a „Wiener Neueste Nachrichten” pángermánjai beérték avval, hogy minden kommentár nélkül lehozzák a budapesti távirati jelentéseket.

Általánosságban tehát itt az a vélemény alakult ki, hogy a Bethlen-kormány bukása elsősorban a franciák diadala. A föltételezések egészen odáig elmennek, hogy Franciaország a kölcsönnyújtásban való részvételét minden más előtt a volt magyar miniszterelnök távozásához kötötte.

Nem szükséges hangsúlyozni, hogy mennyire hasonlít ez a legenda ahhoz az állítólagos „kizáráshoz”, amellyel két hónapja – mint mondják – mi sújtottuk Schobert, és amely egészen a legutóbbi időkig egy sajtóhadjárat tárgya volt, melynek visszhangjáról gyakran küldtem jelentést a minisztériumnak.

Bethlen gr. váratlan lemondása, a távozására adott különböző magyarázatok, az utódlás kapcsán kialakult bonyodalmak, valamint az új kormány megalakulását hátráltató nehézségek láttán az emberben már az a kérdés merült föl, hogy vajon sort kell-e kerítenünk a magyar értékek revíziójára. Ám mindeddig úgy látszik, hogy erről még nincs szó, és ha nem változik a helyzet, és nem szól közbe váratlan esemény, minden a maga megszokott útján halad tovább.

Bethlen gr. egészségi okokra hivatkozott. Ezek tényleg fönnállnak. Több mint tíz éven keresztül magyar kormányfőnek lenni, mégpedig olyan körülmények között, amelyeken Magyarország 1920 óta keresztülment, bizonyos fáradtsággal jár, amelyet a miniszterelnök csak úgy tudott enyhíteni, hogy minden évben körülbelül egyhavi teljes pihenőt vett ki. Mellesleg szívpanaszokkal bajlódott, amelyek miatt valamennyire kímélni kellett magát. Márpedig a mostani esztendő – amelynek során politikai és gazdasági válságok megállás nélkül követték egymást – nem igazán az, amikor az ember föllélegezhet. Ami pedig Magyarországot illeti, az egyre növekvő nehézségekkel szemben szakadatlan küzdelmet kellett vívni, amelynek az összes terhét Bethlen gr. volt kénytelen viselni, tekintve hogy kormányának tagjai képtelennek bizonyultak feladatuknak megfelelni. Tudomásom volt róla, hogy az utóbbi időben már csak injekciókkal sikerül kielégítő állapotban tartani, és minden egyes találkozásunk alkalmával magam is meggyőződhettem, mennyire el van csigázva.

Ugyanakkor az is mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a kormány átalakítása elkerülhetetlen, tekintettel egyes miniszterek – például a túlzott költekezéssel vádolt közoktatási és a honvédelmi tárca irányítójának – egyre növekvő népszerűtlenségére, és mások – mint amilyen a belügy-, a pénzügy-, illetve a kereskedelemügyi miniszternek – arra való alkalmatlanságára, hogy feladatukhoz fölnőjenek.

Bethlen gr. tisztán látta, hogy változtatnia kell. A legutóbb is, amikor erről beszélt nekem, olyan szükséges dolognak nevezte, ami egyáltalán nem a kedvére való: láthatóan vonakodott attól, hogy megváljon régi munkatársaitól. Mellesleg a magatartásából a legkevésbé sem lehetett arra következtetni, hogy ő maga is le akarna köszönni.

Úgy mesélik, hogy miután végül elszánta magát a kormányátalakításra, fölkereste a kormányzót,[332] aki megadta a jóváhagyását – Gömbös tábornok kivételével. Ebben persze nem volt semmi meglepő, hiszen ez a Gömbös Horthy tengernagynak köszönhette, hogy pályája az utóbbi időben egyre magasabbra és magasabbra ívelt. Azonban azt sem furcsállhatja senki, hogy Bethlen grófban már forrt a méreg emiatt, mivel Gömbös – akit amúgy is inkább csak elviselt, mint elfogadott –nem kevés bosszúságot okozott neki, amióta a hadügyminisztérium élén állt.

Vajon Bethlen grófnak valóban ilyen föltételt szabtak, és ő – tekintettel egészségi állapotára – úgy ítélte meg, nem lesz elegendő ereje kivédeni a támadást, tekintve hogy a kormányzó az amúgy is súlyos helyzetet a saját követeléseivel még tovább nehezítette? Vagyis hogy ez lett volna az utolsó csepp a pohárban? Az augusztus 18-án megtartott, csak a folyó ügyekkel foglalkozó minisztertanács végeztével Bethlen gr. váratlanul bejelentette kollégáinak, hogy másnap reggel az egész kabinet lemondását benyújtja a kormányzónak.

Amint arról saját tájékoztatása alapján már beszámoltam, azért határozott e megoldás mellett, mert egyedül ez tette lehetővé kitűzött céljai megvalósítását, nevezetesen hogy kipihenje magát, megszabaduljon minden fölösleges dologtól, és rábízza az időre, hogy a becsvágyakat lehűtse, a nagyravágyókat észre térítse, valamint hogy teljes cselekvési szabadsága birtokában legyen majd akkor, amikor állapota lehetővé teszi, hogy visszatérjen a hatalomba. Egyébként a visszatérésbe vetett reményét nem titkolta előttem, és hozzám intézet magánlevelében (194. sz. levelem) annak a következőképpen ad hangot:„Mindazonáltal merem remélni, hogy („együttműködésünknek”) ez a megszakítás(a) nem végleges.” Tájékoztatásul megjegyzem, hogy a miniszterelnöki rezidencia ideiglenesen üresen marad, és hogy Bethlen grófné két szobát bútorraktár céljaira „addig is” használ benne.

Ám annak a férfiúnak a távozása, aki oly sokáig volt a vezető, mégpedig ellentmondást nem tűrő vezető, érthető módon zavart, sőt nem egy esetben bonyodalmakat okozott. Ezt láthattuk, amikor a kijelölt utód, Károlyi Gyula gróf négynapos vesződés után, 22-én kénytelen volt a kormányzónak bejelenteni, hogy fölhagy a kormányalakítással: az egyik ezt követeli magának, a másik meg azt akarja eltávolítani; egymás elleni kirohanások, szidalmak a kormánytöbbséget alkotó két párt között, sőt még azokon belül is. Pásztor híján a nyáj szertefutott, a kutyáknak meg nem sikerült összeterelni.

Így történhetett meg az a furcsa eset, hogy egy lemondott miniszterelnök sietett utóda segítségére, és megalakította annak a kormányát. Öt órára ugyanis kiderült, hogy az egész ügy kútba esett, és a kormányzó gödöllői rezidenciájából – ahol Károlyi gr. fölkereste – S. O. S.-t intézett Bethlen grófhoz. 7 órára Bethlen gr. elsimította a nézeteltéréseket az Egységes Pártban, visszaállította a pártfegyelmet a keresztényszocialistáknál, magával vitte Walkót Gödöllőre, és a Károlyi–Walko duumvirátusra alapozva, megalakította az új kormányt. Harmadnap pedig – miután a miniszterek letették az esküt, elvitte őket az Egységes Párt klubjába, ahol bemutatta őket a pártnak, és elérte, hogy közfelkiáltással ígéretet tegyenek arra, hogy példás óvatosságot fognak tanúsítani. Ezután Bethlen gr. elutazott Budapestről.

Ennél világosabban nem is lehetett volna a világ tudtára adni, hogy Károlyi gr. egyfajta ügyvezető szerepre kapott megbízást. Bethlen gr. – vitathatatlan személyes tekintélyével és háta mögött az országgyűlés túlnyomó többségének a támogatásával – továbbra is ura marad a helyzetnek. A jelenlegi körülményeket szemrevételezve, kijelenthetjük, hogy akkor lehet újból miniszterelnök, amikor csak akarja. Ezt mellesleg Horthy tengernagy elismerte a Bethlen gr. távozása alkalmából hozzá intézett, hálás köszönetét kifejező levelében („Ön elévülhetetlen érdemeket szerzett magának... Ön örökre beírta nevét a nemzet nagyjainak nevei közé...”), hangot adva azon reményének, hogy „tevékenységét újból a haza szolgálatába fogja állítani”.

De vajon ki lehet biztos abban, hogy valaha is visszatér, ha egyszer már eltávozott? A föltételek megváltozhatnak, váratlan körülmények merülhetnek föl, és az előre nem látott realitások szorításában a legszebb tervek is meghiúsulhatnak. Úgy látom, néhány hónap elteltével komoly okai lesznek Bethlen gr. hatalomba való visszatérésének. Ugyanakkor látok olyan, nem kevésbé komoly okokat is, amelyek pontosan a visszatérés ellen hatnak.

Károlyi gr. egyszerű és szerény férfiú, de megvan a józan esze, egyben makacs is. Nincs senki, aki nálánál alkalmasabb lenne arra, hogy a „nagy vezeklést” rákényszerítse a magyarokra. Talpig becsületes ember hírében áll, és már körülbelül fél éve is jó példával járt elő, amikor külügyminiszterré való kinevezése alkalmával önszántából lemondott illetményéről és a gépkocsihasználatról. És legfőképpen nem jár a sarkában az a politikusokból meg üzletemberekből álló klientúra, amely Bethlen gr. körül oly kellemetlen légkört teremtett.

Megértette, hogy a legokosabb, amit tehet az, hogy a legteljesebb bizalommal elmegy az országgyűlésbe úgy, hogy az idomító ostort kinn hagyja, és baráti jobbot nyújtva szólal föl. Ott volt az Egységes Párt klubjában, majd a rákövetkező napon a a kormánytöbbség jobb szárnyát alkotó keresztényszocialistákéban jelent meg. Bethlen gr. egyáltalán nem támogatta a parlament összehívásának a gondolatát, Károly gr. viszont megtette ezt, és röviden vázolta programját, hagyott mindenkit fölszólalni, és valamilyen ürüggyel még bizalmi szavazást is kierőszakolt az új kormánynak, amelyre annak az alkotmány értelmében nem is volt szüksége.

Evvel az ötletével ráadásul még jól kamatoztatható népszerűségre is szert tett, amely bizonyára meg fogja könnyíteni az utólagos adóterhek kivetésének nehéz föladatát és az általa tervezett szigorú megszorítások bevezetését. De persze nincsen rózsa tövis nélkül, amelyek itt-ott előbújtak már, tudniillik olyan értelemben, hogy az első pillanatban meghökkent, majd elragadtatott képviselők kezdik lassanként ismét fölemelni a fejüket. A rendeleti úton való kormányzást lehetővé tevő törvény alapján fölállított parlamenti harminchármas bizottság – amelynek eredetileg Bethlen gr. kizárólag tanácsadó-véleményező szerepet szánt – néhány nap alatt valóságos ellenőrző jogkört ragadott magához, és – a kormányzattal egyetértésben – a pénzügyi kérdések tanulmányozására egy öt tagból álló albizottságot hozott létre. Ez a testület pedig már bejelentette azon igényét, hogy szoros együttműködésben kíván tevékenykedni a pénzügyminisztériummal, amely tárcának az irányítója – jobb megoldás híján – az országgyűlés előtt a miniszterelnök lesz, adminisztratív vezetője pedig Varga államtitkár.

Az országgyűlésnek ez a mind határozottabban érvényesülő befolyása Magyarországon nagyon sok változást hozhat magával. Ugyanúgy, mint egy másik – a megnyilvánulás lehetőségét türelmetlenül kereső – erő, emez azonban egy másféle irányban. Ez alatt a Gömbös által képviselt erőt értem. Ez a hajdani kalandorból lett hadügyminiszter, ez a kormányzó kegyéből – aki neki köszönheti IV. Károly második kísérletének meghiúsítását – nagy hirtelen tábornokká előléptetett volt százados, akiben Horthy kormányzó öregedő szemeivel az egyetlen, a hadsereg fegyelmét és az ország rendjét a jelenlegi rendszer érdekében fönntartani képes embert látja, nem csinál titkot abból, hogy ő akar lenni a főnök, amint azt a vágyálmát sem takargatja, hogy a dolgozószobáját ékesítő két két kimagasló személyiség – Bonaparte és Mussolini – vetélytársaként kíván föllépni.

Gömbös – aki hallatlanul büszke arra, hogy egyedüliként sikerült megúsznia, hogy lapátra tegyék – már azt emlegeti, hogy „ki fogja túrni” Károlyi grófot, és ő lesz a miniszterelnök. A hadseregben azonban nem kedvelik, az országgyűlésben meg egyenesen utálják. Ha nem csupán egyszerű szájhősködésről volna szó, még olyan váratlan bonyodalmak is közbejöhetnének, melyeknek a kihatása fölülmúlna egy kormányválságot, és magának a kormányzónak a személyét is elérve, az egész rendszer válságát idézhetnék elő. Ez a magyar belpolitika történetének egy másik meglepetése lehetne. Tehát vagy az országgyűlés hatalma nő meg, vagy Gömbös kap erőre. És vajon Bethlen gr. mit fog erre lépni?

Még emlékeztetek rá: a volt miniszterelnök – hogy elejét vegye valamilyen – a részünkről történő – téves interpretációnak, távozása előtt biztosítani kívánt arról, hogy Gömbös „nyugton fog maradni”. Ami pedig ez utóbbit illet, az elmúlt napokban rengeteg figyelmességgel halmozta el katonai attasénkat.

A rend kedvéért csatoltan megküldöm önnek a kormánylistát.[333] Az új miniszterek közül föntebb már említést tettem Vargáról. A többi három egyike, Keresztes-Fischer korábban főispán volt, a másik, Kenéz, egyetemi tanár, a harmadik, Ivády, pedig államminiszter. Lelkiismeretes munkás hírében állnak, a választás is ezért esett rájuk. Mindeddig nem sok vizet zavartak.

HAUTECLOCQUE BUKARESTI FRANCIA ÜGYVIVŐ BRIAND FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK[334]

Ghika herceg – akitől alkalmam nyílt a magyarországi helyzet felől érdeklődni – úgy ítéli meg, hogy a budapesti kormányváltozás az ország kül- vagy belpolitikájában aligha fog gyökeres változást hozni. Véleménye szerint Károlyi gróf Bethlen gróf bábja, aki azért állította őt a kabinet élére, hogy bizonyos, elkerülhetetlenné vált, ám nagy elégedetlenséggel járó intézkedéseket végrehajtasson vele. Ekképpen a volt miniszterelnök – a később visszatérés reményében – megőrizheti népszerűségét.

A román külügyminiszter úgy gondolja, hogy sem Horthy kormányzó, sem Bethlen gróf nem akar Habsburg-restaurációt, és a kérdésben még mindig ez a hozzáállás jelenti a legjobb garanciát. Elmondta, hogy a román kormány – miközben kellő óvatosságot tanúsít Rudolf főherceg Magyarországra való visszatérésének eshetőségével kapcsolatosan – némi aggodalommal tekint arra az idegességre, amellyel ugyanezt a kérdést Belgrádban kezelik. A jugoszláv követ közölte vele, kormánya attól tart, hogy egy Habsburg-restauráció bekövetkeztével az olasz csapatok szükség esetén – Ausztrián keresztül – belépnek Magyarországra, hogy Ottónak támogatást nyújtsanak. E veszély elhárítására a jugoszláv kormányzat szeretné a kisantant másik két kormányát rávenni arra, hogy már most határozzanak az általános mozgósításról, amelyet azután az első vészjelre elrendelnének.

Ghika herceg – aki ezen aggodalmakat túlzottnak ítéli – úgy vélekedik, hogy a pillanat megfelelő lenne arra, hogy a francia kormány célszerű tanácsaival lecsillapítsa és mérsékletre bírja Belgrádot.

A 499–502. sz. táviratomban[335] összefoglaltam azt a megbeszélésemet, amelyet Kroftával folytattam arról a tervről, hogy hogyan lehetne valamilyen gazdasági és politikai szervezetet adni Közép-Európának.

A lojális és rendkívül korrekt Krofta változatlanul Beneš politikai irányvonalát követi, és annak a szolgálatában áll. Ugyanakkor egyéni fölfogása nem mindig egyezik meg főnöke véleményével. Ezért aztán meglepetéssel állapítottam meg, hogy ez alkalommal hajszálra ugyanazt az álláspontot visszhangozta, amelyet Beneš előttem az Ausztria, Magyarország és a három kisantantállam között fölállítandó gazdasági és politikai rendszer időszerűségére nézve július végén kifejtett.

A Krofta által mondottakból legelőször is egy dolgot kell megjegyezni, nevezetesen azt, hogy Beneš tervét föltárta Grandi előtt. Genfben – ahogy Krofta engem tájékoztatott – a legnagyobb őszinteséggel beszélt neki róla, éspedig annak az elvnek a leszögezésével, hogy Közép-Európában semmi sem történhet Olaszország nélül sem ellene. Krofta főnökéhez hasonló meggyőződéssel vallja, mennyire fontos volna, hogy e terv tanulmányozásáról és megvalósításáról Párizs, Róma és Prága között tárgyalások indulhatnának meg, kiszélesítve ekképpen annak az eszmecserének a tárgykörét, amelynek a jelek szerint már el kellett volna kezdődnie az Ausztria függetlenségét biztosítani hivatott módokról és eszközökről.

Krofta szavainak a lényegét föntebb említett táviratomban már előadtam, de a beszélgetőpartnerem áltat mondottak összességét persze nem tudtam belevenni.

Kifejtette azt a véleményét, hogy bizonyos országok – egyebek mellett Magyarország, Ausztria, Németország – súlyos pénzügyi nehézségei, valamint az egész világot megnyomorító mostoha gazdasági viszonyok olyan „történelmi lehetőséget” kínálnak, melynek révén alkalom nyílik azoknak a politikai kérdéseknek a megoldására, amelyek rendezésén a béke ügye múlik. Ez az alkalom – ha most nem ragadjuk meg – örökre elszállhat.

Közép-Európa gazdasági és politikai megszervezése szerinte e kérdések közé tartozik. A megoldását eddig csaknem mindenütt olyan okok hátráltatták, amelyek a jelenlegi körülmények között eltűnőben vannak. Az Ausztria, Magyarország és Románia közeledését jó szemmel néző Olaszország Csehszlovákia és Jugoszlávia bevonásának hallatára azonnal kifogásokkal hozakodott elő. Magyarországot már annak gondolata is rettegéssel töltötte el, hogy közeledjen Csehszlovákiához. A csehszlovák közvélemény egy része pedig attól tartott, hogy Bécs Prága fölébe kerekedik, ha Ausztria és Csehszlovákia kapcsolataikat szorosabbra fűzik. Ausztria meg a Németországhoz való csatlakozás hatására hipnotikus állapotba került. A jelenlegi gazdasági, pénzügyi, sőt politikai viszonyok közepette azonban változások mentek végbe a közvéleményben, és a korábban elfoglalt álláspontok módosulása figyelhető meg.

Ennek az európai térségnek bizonyos országai között kétségtelenül vannak területi viták, amelyek első pillantásra az egymással való politikai megegyezés reményét meghiúsítani látszottak. Többek között ez a helyzet Magyarország és Csehszlovákia esetében. De vajon nem veszítenek-e jelentőségükből a határkérdések, ha sikerül valami közöset létrehozni a határokon keresztül? Ha egyenként megkérdeznénk őket, nem akadna olyan csehszlovák, aki ne egyezne abba bele, hogy visszaadjanak Magyarországnak néhány százezer magyart, ha evvel el lehetne érni, hogy a magyarok egyszer s mindenkorra fölhagynak követeléseikkel. Ami miatt ez idő szerint még mindig hajthatatlan magatartást kell tanúsítani, az a magyaroknak Szlovákiával szemben támasztott mértéktelen követelései, amelyek teljességgel értelmetlenek, hiszen a szlovákok – akik belekóstoltak egy másik rendszerbe, mint amilyen a magyar – soha nem mennének abba bele, hogy újból magyar uralom alá kerüljenek. Ám ha egy szép napon Csehszlovákia és Magyarország ugyanannak a rendszernek a tagjává válik, akkor nem lesz majd lehetetlen egy szerényebb mértékű határkiigazítás végrehajtása a két ország között.

Íme, ez az, amit célszerűnek tartottam az előbb említett, Krofta szavait összefoglaló táviratomhoz még hozzátenni.

A kérdésnek, amelyet előbb Beneš, majd Krofta fejtegetett nekem, érdemes figyelmet szentelnünk. A békeszerződések eredményeképpen Közép-Európában létrejött struktúra természetesen megfelelő, jól megtervezett és tartós. Ugyanakkor szükségszerűen gazdasági nehézségek elé állította a térség évszázadokon át egyetlen és ugyanazon piacot alkotó országait. Egyébként a békeszerződés kidolgozói tisztában voltak evvel a problémával. A megoldását úgy képzelték el, hogy a térség országai közül háromnak – Ausztriának, Magyarországnak és Csehszlovákiának – lehetőséget biztosítanak arra, hogy egymás között különleges vámrendszert hozzanak létre. Mint tudjuk, ezt a lehetőséget egyáltalán nem használták ki, legföljebb csak a legutóbbi hónapokban. Úgy látszik, e három ország és a másik kettő – Jugoszlávia és Románia – számára elérkezett az idő arra, hogy egymás között olyan kapcsolatokat alakítsanak ki, amelyek alapján lehetővé válik a gazdasági területen megvalósuló együttműködés beindítása. De a közép-európai építmény még politikai szempontból is mindaddig befejezetlen, következésképpen ingatag marad, amíg nem kerül rá valamilyen – az egészet befedő – tetőzet.

És vajon hogyan lehetne fölépíteni ezt a közös tetőt? A választ e kérdésre azok között a gondolatok között kellene keresnünk, amelyeket Beneš fejtett ki a minap nekem, és amelyekről 437. sz. táviratomban[336] számoltam be. A dunai konföderációt – amelynek hallatán az olaszokat borzadály fogja el – elvetve, valamiféle rugalmasabb konstrukciót lehetne kialakítani a regionális pártok működési elvének alapján, és a megvalósításba belevonva az európai tanulmányok bizottságát, egy nem túlságosan sokat sejtető névre keresztelt állandó jellegű koordinációs szervezetet kellene fölállítani. Mindenesetre a csehszlovák kormány láthatólag ebben az irányban próbál erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy javítson a közép-európai térség gazdasági helyzetén, és előmozdítsa a kisantant, illetve Magyarország és Ausztria közötti közeledést.

A Budapest–Bécs között közlekedő gyorsvonat ellen szeptember 12-ről 13-ára virradó éjszaka elkövetett terrorista merénylet mély megdöbbenést váltott ki Magyarországon.

Anélkül, hogy túlságosan belemerülnék a részletekbe – amelyekkel a hírügynökségek bőségesen szolgáltak –, a történtekből csak annyit idézek föl, hogy a Budapesttől mintegy harminc kilométernyi távolságban található kis Bia-Torbágy állomástól néhány száz méterre levő viadukt bejáratánál pokolgépet helyeztek el. A szerkezet két zseblámpaelemből, az ezek áramerősségét növelő utóakkumulátorból, valamint az elemeket a tulajdonképpeni robbanószerkezettel összekötő gyújtókanócból állt. Magát a robbanótöltetet – értesüléseim alapján – ekrazitcsővek alkották, amelyek – bizonyos híresztelések szerint – egy, ezt a félelmetes robbanóanyagot előállító titkos magyar üzemből származhatnak.

Az akkumulátort a töltésen, a zseblámpaelemeket a síneken, a robbanótöltetet pedig a sínek között helyezték el, egymástól kellő távolságra ahhoz, hogy az elemeken áthaladó mozdony bekapcsolja az áramkört, amely begyújtotta a kanócot, és a robbanás a szerelvény közepe alatt következett be .

Mindezt olyan alaposan készítették elő, hogy a dolgok pontosan a terveknek megfelelően történtek. Az a kocsi – egy hálókocsi – amely alatt a töltet fölrobbant, ténylegesen a levegőbe röpült, és a viaduktról a több mint ötven méterre alatta levő vízmosásba zuhant, magával rántva a mozdonyt és a két első kocsit, illetőleg az utána következő két másikat. A hátulsó kocsiknak – amelyek egyébként még nem futottak rá a völgyhídra – azért nem történt bajuk, mert leszakadtak a szerelvénytől. Az utasok és a vasutasok között huszonöt halálos áldozat és mintegy tizenöt sebesült volt. A vonat szerencsére csaknem üresen közlekedett, ha tele van, borzalmas vérfürdő lett volna a következmény.

A helyszínen tájékozódva rettenetes látvány tárult elém. A zuhanáskor fölrobbant mozdonyból, meg a két első kocsiból fölismerhetetlen roncshalmaz maradt; a hálókocsi – ahogyan az egyik társam szemléletesen megfogalmazta – „összelapult, mint a krémes”, egy másod- és harmadosztályú kocsi az oldalán feküdt, a belerohanó másik hálókocsiból szintén csak roncsok maradtak.

Ha megvizsgáljuk az ügyet és következményeit, két megállapításra jutunk.

Az első – amelyre nem térek ki részletesen, hiszen a mi állambiztonsági szolgálatunk nálamnál biztosan többet tud az ügyről – az, hogy ez a maga nemében mindenképpen figyelemre méltó merénylet nagyon hasonlít azokhoz, amelyeket az utóbbi időben Németországban, Ausztriában és Romániában követtek el. Egy elég jól működő szervezet akcióiról lehet tehát szó, ha tevékenységét több országban is, és mindeddig büntetlenül tudja kifejteni. A biatorbágyi merénylettel kapcsolatosan elhangzottak nevek, ám viselőik köddé váltak. A bizonyítékokról pedig, amelyeket mások ellen próbáltak fölsorakoztatni, időközben kiderült, hogy nem hitelt érdemlőek. A szálak szétfoszlanak, a nyomok sehova nem vezetnek. Úgy látszik, mintha a nyomozók minduntalan valamiféle áthatolhatatlan sötétségbe ütköznének, ahol azután már semmit sem látni.

Ez a rejtély, a bűnüldöző szervek tehetetlensége, a legutolsó merényletet követő fenyegetések (egy, a völgyhíd jól látható pontján kitűzött írásos üzenet figyelmeztetett, hogy a sorozatnak koránt sincs vége, hiszen a kapitalizmus elleni támadás még csak most kezdődött el) a második megállapításhoz vezetnek el, vagyis ahhoz, hogy a magyarok általában milyen izgatott lelkiállapotban vannak.

Az országnak is betegek az idegei. Ezt a gazdasági bajokkal lehet magyarázni: egyesek csak szorosabbra húzzák a nadrágszíjat, másoknak a lemondás jut osztályrészül, és a következmény az általános elégedetlenség; mentséggel szolgálnak még erre a lelkiállapotra Kun /Kuhn/ Béla hőstettei, amelyek még olyan élénken élnek az emberek emlékezetében, hogy csak borzongással tudnak beszélni róla. De azt soha nem hittem volna, hogy a kishitűség ilyen mértékben elhatalmasodhasson. A biatorbágyi merénylet kiváltotta ijedtség, mint valami szonda, megmutatta, mi lappang a mélyben. Tízből kilenc ember fásult közönnyel jósolja, hogy télen olyan szörnyű lesz a nyomor, hogy már semmit sem lehet tenni ellene, és végül majd úgyis visszatér a bolsevizmus. Egy fegyverkereskedőnél most nemrég történt lopásban már mindenki ennek előjelét véli fölfedezni; a merénylet áldozatainak a temetésekor pedig a hírek szerint lövéseket lehetett hallani, amiről aztán azt állították, hogy tűzharc volt. Lassan már egy kidurranó autógumi is rémületet idéz elő.

Persze nem akarok semmin viccelődni, csak azt szeretném megmutatni, hogy mennyire földúlt lelkiállapotban vannak itt az emberek, hiszen csak akkor vált ki a legkisebb dolog is félelmet, ha mindenkin erőt vesz a csüggedés.

Egyébként az is való igaz, hogy van ok a félelemre. A szocialisták – akár a kommunistákkal, akár nélkülük – háborognak, a proletariátus zúgolódik, és a rendőrség többször is erélyes föllépésre kényszerült az éhségtüntetések résztvevői ellen. De éppen ebben a helyzetben volna szükség hidegvére, meg az erő mozgósítására. És éppen ennek a fordítottja történik...

Még a kormánynak a közvélemény megnyugtatására irányuló erőfeszítései is pontosan az ellenkező hatást érik el. Több gyanús személyt is letartóztatnak, mivel fogalmuk sincs, hogy melyikük a bűnös. Jutalmat ígérnek a följelentőknek, mivel ők maguk képtelenek bármit is kideríteni. Közigazgatási rendelettel szabályozzák a statárium rendelkezéseit, és kiterjesztik az alkalmazási területét; ez pedig nem egyéb, mint annak beismerése, hogy a rendelkezésre álló fegyverekkel képtelenek a közrendet fönntartani.

Meg kell hagyni, a mostani miniszterelnök[337] nem azok közül való, akik bizalmat tudnak önteni az emberekbe. Bethlen gróf rendíthetetlen nyugalommal intézte a dolgokat, amivel kivívta mindenki megbecsülését, szellemi képességei láttán pedig az ember hozzászokott a gondolathoz, hogy ez a kiváló koponya minden helyzetben megtalálja a megoldást. Mellesleg a volt miniszterelnök – ha a szükség úgy hozta – vaskézzel sújtott le. A munkában soha el nem lankadó Károlyi gróf mindazok számára láthatatlan marad, akik nem keresik föl irodájában. Akik pedig fölkeresik, egy derék, szemüveges hivatalnokot láthatnak. Úgy hiszem, nagyon határozott is tud lenni, ám ez egyáltalán nem látszik rajta.

De nem szándékozom sötét színekkel festeni le a dolgokat, hiszen a helyzet még nem nyugtalanító. De azt sem mondhatom, hogy nem válhat azzá. És még kevésbé állíthatom, hogy nem fog elérkezni Gömbös ideje. Ez pedig az erős kéz politikájának a korszaka lesz, annak minden lehetséges következményével együtt, mivel mind az erős kéz, mind annak tulajdonosa adott.

Nagyméltóságod az augusztus 17-ei futárpoggyász kísérő jegyzékével elküldte prágai követünknek[338] egyik érdekes jelentését,[339] amelyben az osztrák kérdés kapcsán Benešsel folytatott beszélgetéséről számol be.

Beneš – aki a gazdasági és pénzügyi helyzet témáját csak annyiban érinti, hogy abban Franciaország hatalmának és Csehszlovákia „ellenállásának” bizonyítékát lássa – úgy vélekedik, hogy a jelenlegi politikai helyzet lehetőséget kínálhat bizonyos politikai kérdések – többek között „Közép-Európa” problémájának a vizsgálatára. Ő ebbe a Közép-Európába nem csak Csehszlovákiát, Ausztriát és Magyarországot veszi bele, hanem Romániát és Jugoszláviát is. És evvel az öt országgal egyfajta Ausztria–Magyarországot állítana vissza, melyet egy kicsinyített Nemzetek Szövetségeként képzel el, amelynek – a nagyhoz hasonlóan – van egyezségokmánya, tanácsa és közgyűlése.

Beneš tehát mindig ugyanarra az elképzelésre lyukad ki, amelyet Charles-Roux nagyon pontosan fogalmaz meg, amikor a következőket írja: „Miután annak idején mindenki másnál többet tett azért, hogy a Monarchia tagjait egymástól szétválassza, Beneš most egyesítésükön munkálkodik.” Persze az meg sem fordul a fejemben, hogy ezt hibájául rójam föl neki, hiszen földrajzi szempontból – és a földrajz törvényei azok közé tartoznak, amelyeket a legnehezebb áthágni – mindig is lesz egy „Ausztria–Magyarország”, vagyis mindig lesz Közép-Duna-medence, amelynek részei kiegészítik egymást, aminek következtében egymáshoz szorosan kapcsolódnak. Ezért aztán osztozom a csehszlovák külügyminiszter véleményében, amikor arról beszél, hogy „milyen terhes az összes utódállam számára a szűk határok közé bezárt élet, amelyet az egymással szemben táplált makacs sértődöttség még tovább nehezít”. Megértem, hogy termékeny szelleme a megoldást kutatja.

Több ilyent is számításba vett; példának okáért – anélkül, hogy visszament volna a háború utáni próbálkozásokig – a kétoldalú egyezményeket, azután a kisantant gazdasági egységének megteremtését, amely magához vonzotta volna Ausztriát és Magyarországot. Ám egyik ilyen megoldás sem került át a gyakorlatba. Vajon azért nem, mert Beneš – akinek nagyobb a képzelőereje, mint az alkotóképessége – egy-egy terv kigondolását már cselekvésnek tekintette volna? Túlságosan is intelligens, hogy ilyen kevéssel beérje. Inkább úgy hiszem, hogy azért hozakodott elő egyik tervvel a másik után, mert cselekedni nem volt módja.

Akárhogy áll is a dolog, a kétoldalú egyezmények, meg a kisantant gazdasági uniója semmi eredménnyel nem járt. Erre föl Beneš, szögre akasztva a gazdasági természetű megoldásokat, minden teketória nélkül belevág a politikai megoldásba, és egy újabb tervvel – mégpedig Közép-Európa tervével – rukkol elő. Azt egyébként megjegyzi, hogy egyelőre csak „megfontolásra való” anyagot terjeszt elő. Tartok tőle azonban, hogy a megfontolás után az anyagból nem fog sok maradni.

Először is úgy hiszem, hogy Beneš nagyon is félvállról kezeli Magyarországot. Amikor kijelenti, hogy „nem csak Ausztriáról kész tárgyalni Rómával, hanem minden közös érdeklődésre számot tartó tárgyról, Magyarországot is beleértve”, akkor vélhetőleg azt gondolja, hogy evvel az országgal annak beleszólása nélkül lehet rendelkezni. És mivel – egyelőre még – Csehszlovákia nem bánhat kénye-kedve szerint Magyarországgal, így tehát Budapestet Róma odaadó hívei közé kellene számítani.

Ez pedig nem felel meg a valóságnak. Magyarország egyedül saját maga ura. Csak a saját politikáját követi. Budapest „hálásan fogadta” az olaszok barátságát, mivel ők ajánlották föl ezt legelsőként neki, és mivel e baráti viszonyt hasznosnak ítélte céljai eléréséhez. Ám mihelyt e barátság hátrányosnak bizonyul, vagy akárcsak tartalmát veszti, nem hinném, hogy a magyarok mindenek ellenére hűek maradnának Olaszországhoz.

A magyarok elsősorban arra törekednek, hogy a félelmetes gazdasági és pénzügyi válságot leküzdjék, ezért bizonyos – a szokásos fordulattal élve –, „nem időszerűnek” minősített politikai kérdéseket függőben hagynak. Ezekhez egyáltalán nem szabad hozzányúlni, hacsak nem akarják a problémát még tovább bonyolítani, ahelyett hogy megoldanák őket. Egy politikai formát öltött Közép-Európa („kicsinyített Nemzetek Szövetsége”), amelybe a kisantant in corpore belépne, minden bizonnyal fölébresztené Magyarország gyanakvását, és vagy elutasítaná a csatlakozást – amely számára egyenlő volna a magyar irredentizmusról való lemondás elismerésével –, vagy csak bizonyos politikai – tehát területi – ellenszolgáltatások fejében egyezne bele. És vajon ilyeneket ki volna hajlandó nyújtani?

Az is igaz, hogy az ellenszegülő magyarokra nyomást lehetne gyakorolni. Ám ennek eredménye csak egy „békediktátum” volna, és jól tudjuk, hogy az ilyen béke mit ér annak a szemében, akire ráerőszakolták; másfelől pedig a hatékony nyomásgyakorláshoz az kellene, hogy általános legyen, vagyis hogy Olaszország is részt vegyen benne. Ez esetben a magyarok legfőképpen Rómára neheztelnének meg. És vajon elképzelhető-e, hogy Olaszország szívességből meg puszta önzetlenségből belenyugodna abba, hogy a közép-európai sakktáblán elveszítse a legfontosabb gyalogját?

Evvel elérkeztem a vita lényegéhez, mert úgy látszik, Beneš Közép-Európa megszervezésében olyan érvet lát, amellyel Franciaországot és Olaszországot egy közös kezdeményezésre lehetne bírni. És mivel egy ilyen együttes föllépéshez Olaszországnak valamilyen áldozatot kellene hozni, aminek fejében Olaszország vélhetőleg kártérítést fog majd kérni. És vajon ki lesz hajlandó ezt a kártérítést megadni?

Összefoglalva: nincs „Közép-Európa”, csak akkor, ha vagy Magyarországot, vagy Olaszországot kifizetik.

Mellesleg, még ha föltételezzük is, hogy e súlyos nehézségek nem állnak fönn, vagy pedig – fogalmam sincs, milyen – varázsütésre megoldódnának, egyéb probléma még mindig akad. Ha elfogadnánk – amint arra Beneš fölhívta a figyelmet –, hogy „a tömörülésben valamiképpen minden nagyhatalom – Németország, Olaszország, Franciaország – képviselteti magát: Németország Ausztria révén, Olaszország Magyarország által, Franciaország pedig a kisantant jóvoltából”, akkor azt is tudomásul kellene venni, hogy a csoport egyidejűleg háromféle befolyásnak lesz kitéve, amelyek esetleg nem mindig esnek egybe. De vajon ez az egész eljut-e egyáltalán idáig? Hiszen a Charles-Roux által föltett kiinduló kérdés olyan, hogy eleve elvágja a továbbhaladás útját: Németország meg Olaszország miért is és hogyan is egyezne abba bele, hogy csak egy-egy képviselőjük legyen a csoportban, míg Franciaországnak három?

Végül pedig magán a csoporton belül széthúzó erők éreztetnék a hatásukat, és okosabb, ha nemrégiben alakult, kiskorú államokat nem szolgáltatunk ki ezek bomlasztó munkájának. A kisantantot a magyar kérdés tartja egyben. Ha ez a kérdés megoldódik (ami a „Közép-Európa” megvalósulásával következne be, illetve a föltevések szerint be kellene, hogy következzék), akkor bizony az eltérő érdekeknek nem csak a kisantant homlokzatán, hanem a tartófalain is tátongó repedései szemeink elé fognak tűnni. Vajon Benešnek nincs például arról tudomása, hogy Szlovákia kellős közepén, harmincvalahány kilométerre a magyar határtól, a parasztok egymás között pengővel, vagyis egy olyan magyar pénzzel üzletelnek, amelyik a „fölszabadulásuk” idején még nem is létezett?

Nehézség akad tehát bőven. Az a próbálkozás, hogy a föntebb említett öt államot egy „Közép-Európában” egyesítsék, és e csoportnak valamiféle politikai formát adjanak, azt a súlyos veszélyt hordja magában, hogy a kudarca csaknem bizonyosra vehető. Ha valaki tényleg elszántan törekszik arra, hogy eredményt érjen el, nem szabad ilyen sokat akarnia, és nem szabad ilyen messze mennie. Egy gazdasági kérdéssel állunk szemben, amely sürgető, hiszen Európa sorsa függhet a megoldásától. A gazdasági nehézség gazdasági megoldást kíván. Utána következhet majd a politikai probléma, méghozzá olyan értelemben, hogy – ha a gazdasági probléma kielégítő megoldást nyer – a kedélyeknek (miért is tagadnánk?) a bendők megtömése által történt lecsillapításával a politikai megoldást könnyebben lehet majd megtalálni.

Márpedig sem gazdasági, sem földrajzi szempontból vizsgálva nem létezik olyan „Közép-Európa”, amely Romániát és Jugoszláviát magában foglalná. Ami van, az a Közép-Duna-medence, egy „dunai centrum”, amely három, egymást kiegészítő államból, Csehszlovákiából, Ausztriából és Magyarországból áll. Velük ellentétben, Románia és Jugoszlávia e „centrumon” kívül esik. Ha ez nem így volna, hogyan is érthetnénk meg, hogy Csehszlovákia miért nem tudott mind ez ideig valóban életképes gazdasági együttműködést kialakítani velük?

Először tehát a dunai centrum gazdasági megszervezésére kell törekedni. Charles-Roux e tárgyban tett észrevételei igen értékesek. Megjegyzem még, hogy – ha a Csehszlovákia és Magyarország közötti szabályszerű kereskedelmi kapcsolatok fölvételéhez szükséges időt tekintjük – a munkának ezt az első részét is rendkívül nehéz lesz eredményesen elvégezni.

Ha valamikor is sikerül ezt a közép-dunai gazdaságot létrehozni, akkor a németek ausztriai erőfeszítései zátonyra futnak, Olaszország érzékenysége is megkíméltetik, Magyarország pedig egy olyan úton indulhat el, amelyen haladva elkerülheti, hogy újra visszatérjen az engesztelhetetlen irredentizmushoz. És ekkor fog elérkezni majd az idő a gazdasági együttműködés kiterjesztésére és magasan szárnyaló politikai tervek kovácsolására.

Beneš elképzeléseiben – amint azokat Krofta Charles-Roux-val ismertette – nem fedeztem föl olyan elemeket, amelyek alapján a föntitől eltérő értékelést készíthettem volna. A korábbi magyar követnek, Halmosnak nincs hitele. Az ő állításaival szembeállíthatnám Walko nemrégiben hozzám intézett szavait: „Már Magyarország és Ausztria között is nagyon nehéz lesz egy igazi gazdasági megállapodást tető alá hozni. Csehszlovákia belépésével (háromoldalú egyezmény) pedig teljesen új – és sokkal komolyabb – helyzet áll majd elő.”

Walko szlovák származású, és bizonyára nem ringatja magát abba a hitbe, hogy valamennyi magyar nevében beszélhet. Ennek ellenére véleménye sokat nyom a latba.

Ugyanakkor csak dicsérni lehet Krofta arra irányuló igyekezetét, hogy „a csehszlovák újságokat a közép-európai államok gazdasági és politikai közeledésének elősegítésére buzdítja”. Aki képes a többre, a kevesebbet is megteheti. De még sürgősebb lenne ezen lapok némelyikét arról meggyőzni, hogy a magyar gazdasági nehézségekről szóló rosszindulatú, sőt hazug híresztelések terjesztésével – amelyek állítása szerint a már vég közeleg – csak fölbőszítik a magyar közvéleményt, és így keresztezik kormányuk szándékait.

Mivel hozzá vagyok ahhoz szokva, hogy Benešt – természetéből adódóan – mindig derűlátó hangulatban találjam, ezért most megütközve hallgattam a németországi, magyarországi és ausztriai helyzet alakulására vonatkozó pesszimista előrejelzését. A rá jellemző optimizmus immáron csak abból zavartalan kedélyből és bizakodásból olvasható ki, amellyel saját országát elhatárolja a három másiknak megjövendölt sorscsapásoktól.

Szerinte a világ pénzpiacain mára kialakult helyzet okai abban a német politikában keresendők, amely a jóvátételi szolgáltatásokat szeretné érvényteleníteni vagy megtorpedózni, és amely politika Anglia, illetve az Egyesült Államok jóakaratú elnézését, mi több, cinkosságát élvezi. Szerinte a németek – hogy a későbbiek során azután majd arra hivatkozhassanak, hogy képtelenek a jóvátételt fizetni – nagy kapkodva féktelen költekezésekbe kezdtek, és hogy ezeket a kiadásokat fedezni tudják, példátlan mennyiségű külföldi – elsősorban amerikai és angol – hiteleket vettek föl. Anglia és Amerika – amelyeknek a politikája ugyancsak a jóvátételi fizetések eltörlését szorgalmazta – hatalmas összegű hiteleket folyósított Németországnak, abból kiindulva, hogy ha elérkezik majd az idő, és eltörlik a jóvátételt, akkor Németország úgyis megőrzi fizetőképességét velük szemben. Ekképpen – ahogyan elképzelték – a hiteleiket vagy biztonságban tudhatják, vagy repatriálhatják[J16] . Számításuk azonban nem vált be. Amikor Németország eladósodottságának mértéke elviselhetetlenné vált, és ennek következtében a fizetésképtelenség jelei mutatkoztak, Hoover elnök gyakorlatilag a későbbre tervezett műveletet hajtotta végre sietve és a szövetséges kölcsönök föláldozása árán: a jóvátételi fizetések fölfüggesztését, hogy ne mondjam: beszüntetését. Ennek eredményeképpen az amerikaiaknak sikerült hiteleik túlnyomó részét repatriálni. A nem kellőképpen fürge angolok ugyanezt nem tudták megvalósítani, vagy legalábbis nem ilyen mértékben. Így a befektetett angol tőkék Németországban maradtak, amely ország iránt már elfogyott – és okkal fogyott el – a bizalom, nem csak külföldön, hanem belföldön is, aminek következtében azután a brit pénzügyekben is zavar keletkezett. Beneš szerint így történhetett meg, hogy kisebb-nagyobb mértékben mindenki annak a politikai hibának az áldozatává vált, amelyet a németek, az amerikaiak és az angolok követtek el: Németország, amely tönkrement; Anglia, amely a fizetőeszközét veszélynek tette ki; az Egyesült Államok, amelyik követelését korábbi üzlettársai kárára volt kénytelen behajtani; legvégül pedig azok az országok, amelyeket a jóvátételből nagyobb bevétel illetett meg, mint amennyit a tartozások fejében fizetniük kell, vagyis Franciaország, Belgium és Jugoszlávia. Beneš ekképpen magyarázza a világméretű pénzügyi válság nyár óta tapasztalható egyre gyorsabb ütemű elmélyülését. Arról is beszámolt, hogy a közelmúltban angolokkal és amerikaiakkal folytatott tárgyalásokat Genfben, amelyek során tárgyalópartnerei beismerték, hogy honfitársaik hibát követtek el, amikor a jóvátételi fizetések beszüntetését tűzték ki célul, abban a hitben, hogy ennek révén a Németországnak nyújtott hatalmas összegű kölcsöneiket biztonságban tudhatják.

Bármi okozta is, az eredményt mindenki láthatja. És vajon ezt Beneš milyennek ítéli? Szerinte Németország pénzügyi, gazdasági és társadalmi szerkezete alapjaiban sérült meg. Ahogyan a dolgok ez idő szerint Németországban állnak – a hatalmas adósságtömeg alatt roskadozó pénzügyi rendszerrel, a külföldön fölvett, és sok esetben hasznot nem hozó kiadásokra belföldön elköltött milliárdokkal, a több milliónyi munkanélkülivel, a kóros mértékben földuzzasztott iparral, a hazai és külföldi igényeket jelentősen meghaladó termeléssel – politikai megrázkódtatásokra és társadalmi viszályokra kell a következőkben számítani. Beneš tagadja, hogy jóslásokba akarna bocsátkozni. Ám a Reich gazdasági és pénzügyi nehézségeinek a súlyosbodása, a politikai élet elmélyülő válsága és a forradalom mind az általa lehetségesnek tartott fejlemények közé tartoznak. Okkal, vagy ok nélkül forradalmi mozgalmakra számít Németországban. E véleményét nem hallgatta el előttem, és mások elmondásából értesültem, hogy nekik is ugyanezeket mondta a jövőre vonatkozóan. Arról is tudomásom van, hogy következtetéseit Masarykkal is megosztotta – aki nyári utazásai miatt több héten keresztül távol volt –, és hogy a köztársasági elnök benyomásait a sajátjaival egybevágónak találta.

Előrejelzései talán túlságosan is borúlátóak. Természetesen – az értékeléshez szükséges ismeretek híján – én ezeket sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ezért csupán arra szorítkozom, hogy lejegyezzem őket.

Beneš Ausztria pénzügyi helyzetét is rendkívül súlyosnak ítéli, amelynek szerinte politikai következményei is lesznek. Sőt úgy véli, az osztrák politikai válság küszöbön áll, ugyanakkor egyelőre csupán kormányválsággal számol, amelyet a nagymértékű megszorításoknak a pártokban okozott hatása fog kirobbantani. Az osztrák költségvetést azonban Beneš aránytalannak tartja az állami jövedelmekhez képest, és szerinte a schilling valóságos értéke nem felel meg a túlzottan magas árfolyamának. Úgy gondolja, egy Ausztriának szánt nemzetközi pénzügyi segély korai lenne, ha még azelőtt folyósítanák, mielőtt az osztrák kormányzat eleget tesz azon föltételeknek, amelyek a nemzetközi segítség hatékonyságát biztosíthatják.

Magyarországot Beneš még Ausztriánál is rosszabb pénzügyi helyzetben látja. A magyar pénzügyeket ugyanolyan módszerrel javasolja rendbe tenni, mint az osztrákot. Véleménye szerint semmiféle üdvös hatás nem remélhető egy olyan segítségtől, amelyet azelőtt adnának, hogy a helyzet megérett volna a fogadására.

Ezután megállapította, hogy ez idő szerint az állam és a magánszféra pénzügyei egyedül az ő országában örvendenek még jó egészségnek, amiből arra következtet – amint már távirataimban beszámoltam róla –, hogy e sajátosság Csehszlovákiának egyfajta kiváltságot biztosít, amellyel a közérdeket tudná szolgálni. Természetesen optimizmusában nem megy el odáig, hogy tagadná, hogy egy olyan válság, amely az összes piacot megingatta, és amely a szomszédos országokban minden bizonnyal súlyos megrázkódtatásokat fog kiváltani, anélkül mélyülhetne tovább, hogy a csehszlovák gazdasági és pénzügyi életben ne okozzon nehézségeket. Azonban okkal, vagy ok nélkül úgy vélekedik, hogy Csehszlovákia – amely pillanatnyilag csak a hitelkorlátozást sínyli meg – olyan biztonsággal tekinthet a közeli jövő elé, amilyent csak a körülmények lehetővé tesznek, amennyiben Franciaország pénzügyi támogatást nyújt részére, amelytől anyagi és erkölcsi hatást vár.

Íme, röviden összefoglalva, e gondolatokat szűrtem le a Benešsel a napokban folytatott beszélgetésből.

Amilyen mértékben a gazdasági és pénzügyi élet pangása – amely Csehszlovákiában számos egyéb országnál kevésbé érezhető, mindamellett jelen van – megengedi, hogy az anyagi, sőt esetenként csak önös érdekek mellett más gondolatok is helyet kapjanak, olyan mértékben elősegíti a közép-európai államok közötti összefogás eszméjének a népszerűsítését – amelyről már számos jelentésben és sürgönyben tájékoztattam a minisztériumot.

Lehet, hogy az én nemzedékemhez tartozó emberek – miután életük egy szakaszában erejüket a dunai monarchia tagjainak egymástól való elszakadására irányuló törekvéseknek szentelték – most e szétválasztott részek egyesítésén fognak munkálkodni. Legalábbis mostanában erre irányuló halvány kísérletekkel lehet találkozni.

Persze ez nem jelenti azt, hogy gyors eredmény kellene várnunk e szándékoktól. Ha az egyesítés munkája ugyanolyan hosszú időt vesz majd igénybe, mint a szétszakításé, akkor bizony diplomaták hosszú sora fogja majd figyelemmel kísérni e folyamatot. Márpedig az egyesítés lehetőségének a fölmerülésével mélyreható ellentétek által megosztott nemzeti tényezők, sőt mi több, olyan idegen tényezők kerülnek a felszínre, amelyek minden bizonnyal az ellenkező irányban fognak hatni.

E pillanatban még nem látható, hogy a kibékülés mikéntjét illetően hogyan tudnak majd egyezségre jutni a magyarok, a germánok, a szlávok és a románok, amint az sem, hogy a kérdésben hogyan egyeztethetők össze az olyan nagyhatalmak álláspontja, mint Németország, Franciaország és Olaszország. Azt viszont már észrevenni, hogy a magába zárkózással járó megnövekedett nehézségek hatására a térség egyes népeiben, vagy legalábbis e népekhez tartozó egyes személyekben fölvetődött a kérdés, hogy a bajok orvoslásának a módja vajon nem a földaraboltság és az elszigetelődés csökkentése volna-e. Arról is lehet hallani, hogy olyan szomszédos országokban, mint Lengyelország, vagy távolabbiakban, mint Olaszország és Franciaország érdeklődéssel kísérik ezt a törekvést, vagy azért, hogy örüljenek neki, vagy azért, hogy aggódjanak miatta. Az is nyilvánvaló, hogy az osztrák–német vámunióterv bukása, és a politikai anschluss veszélyének ebből következő eltávolodása olyan megoldásokra hívták föl, vagy hívták föl újra a figyelmet, amelyek ezt az eredményt teljessé és véglegessé teszik olyan módon, hogy Ausztriát Németországtól egy másik irányban vonják el. Végül pedig azt is megállapíthatjuk, hogy Ausztria súlyos pénzügyi zavarai – legalábbis Csehszlovákiában – alkalmat kínálnak arra, hogy ezek az országok egy regionális megegyezésre törekvő politikához csatlakozzanak.

Az egyik német nyelvű prágai újság, a Prager Tagblatt egyik nemrégiben megjelent cikke Ausztria és Magyarország gazdasági uniója mellett tört lándzsát, amelyhez esetleg Csehszlovákia is csatlakozhatna. Az írás legvégéről hiányzott egy rész. Beneš biztosított róla, hogy a cikket a pénzügyi cenzúra csonkította meg. Ám a politikai elgondolás sem népszerű az itteni hivatalos körökben, ahol ez a Benešsel Grandi által Genfben ismertetett kombináció azért sem találhat tetszésre, mivel a kisantant föláldozásával járna.

Amikor Benešt beszélgetésünk során e cenzúrázott cikkről kérdeztem, ismételten kijelentette, hogy törekvései továbbra is azon cél felé irányulnak, amelyet nekem már korábban megjelölt. Azt szeretné – hangsúlyozta –, hogy az osztrák pénzügyek újabb szanálása kapcsán adódó alkalmat arra használnák föl, hogy Németország és Ausztria közé sorompót emeljenek, mégpedig azon eszközök igénybevételével, amelyekről állítása szerint már Genfben tárgyalt Grandival. Evvel szemben most már nem az a véleménye, hogy ez alkalommal meg kellene próbálni többet elérni, vagyis Ausztriát egy dunai rendszerhez kötni, minden bizonnyal azért, mert rájött, ebben már nem számíthat az olasz kormány együttműködésére, hanem éppen ellenkezőleg, Róma tiltakozását váltaná ki. Másfelől pedig úgy gondolja, hogy Magyarország pénzügyi helyzete – amelyet az Ausztriáénál sokkal reménytelenebbnek tart – egy olyan kezdeményezés megindításra fogja a jelet megadni, amelyik ennek az országnak a kisantantbeli szomszédjaival fönnálló kapcsolatainak újraértékelésére irányul. Azt nem magyarázta meg, és máig sem értem, vajon miért gondolja, hogy Olaszország könnyebben fogja hagyni, hogy a vele szövetséges Magyarország közeledjen a kisantanthoz. De annyi bizonyos, hogy ebben reménykedik. „Politikai közeledés jogviszony nélkül.” Ez utóbbi szavakkal azt kívánta tudtomra adni, hogy nem államszövetséget akar létrehozni.

Benešnek mind Ausztriára, mind Magyarországra vonatkozó tervei azon a föltevésen alapulnak, hogy a két ország nemzetközi pénzügyi támogatáshoz jut, amelyet föltételekhez lehet majd kötni. Az összes pénzügyi piac helyzetét tekintve, még azét a két országét is, amelyeknek a legegészségesebb a valutája, vajon mennyi az esélye annak, hogy e föltételezés megvalósuljon? Ezt majd meglátjuk.

Mindenesetre Benešnek ez régi elképzelése, hogy Közép-Európa jelenlegi szervezete csak egy állomás azon az úton, amely végül a térség államai között megvalósuló közeledésnek valamilyen formájához fog elvezetni. Amikor annak idején a háború alatt vagy a béketárgyalások idején fölhozták neki, hogy mennyire hátrányos az Osztrák–Magyar Monarchia földarabolása, határozottan kiállt annak folytatása mellett, először is azért, mert ez volt a csehszlovák állam teljes függetlenségének a föltétele, azután meg azért, mert a régi dualista monarchia helyén létrejövő, önálló államok alkotta államszövetségben Bécs szükségképpen fontosabb szerephez jutott volna, mint Prága. Azonban hitem szerint még akkor sem gondolta azt, hogy az utódállamok azután a végtelenségig képesek lennének egymástól elkülönítve fönnmaradni. Azt sem hiszem, hogy még a kisantant megalakulása után is úgy gondolta volna, hogy ez a – különben sokkal inkább politikai, mint gazdasági – tömörülés létrejöttével már nincs is szükség arra, hogy valami jobbat keressen. Most, hogy Prága igazi fővárossá vált, hogy minden szempontból rangot szerzett magának, hogy nem kell már tartania sem Bécs, sem Budapest elsőbbségétől, a Monarchia fölosztásával létrejött államok jelenlegi formájukban való valamiféle szövetkezésében Beneš már semmi kivetnivalót nem talál.

Ugyanakkor nagyon is előrelátó, és jól tudja, hogy ennek megvalósítása időbe telik, és rengeteg nehézséggel jár. Az életkora azonban lehetővé teszi, hogy hosszú távú terveket kovácsoljon, és – a bonyolult feladatok megoldásában eddig elért sikereivel a háta mögött – az előtte tornyosuló akadályok sokasága sem tudja visszariasztani.

Már pedig ezekből nem kevéssel kell megküzdenie a saját hazájában, azután azokban, amelyekhez közeledni szeretne, végül pedig harmadik országokban. Egyelőre a térség minden állama ott tart, hogy bajaikra a védővámrendszer további megerősítésében keressék a gyógyírt. E szabály alól Csehszlovákia sem kivétel. Könyörtelenül visszaküldi a külföldi gabonaszállítmányokat, még ha Romániából vagy Jugoszláviából érkeztek is. Maga Beneš is beismeri, hogy olyan időszak vette kezdetét, amelyben a tilalmak elrendelése és a kontingensek megszabása általánossá válik. A regionális gazdasági együttműködés korának beköszöntét bizonyára ennek a mostaninak az elmúltával várja. Máskülönben el lehet mondani, hogy amikor valaki a vámkorlátozások csökkentéséről beszél, akkor a szomszéd díjszabására gondol, amikor pedig saját tarifája kerül szóba, akkor rögtön az illetékek emelését emlegeti. De annyi bizonyos, hogy jelenleg tanúi lehetnünk ennek az ellentmondásnak: ugyanabban az országban, amelyben a külügyminiszter arról ábrándozik, hogy a kisantantot valamiféle dunai alakulattá bővítse ki, a kormányzat az ország határain barikádokat emel, amivel mellesleg szomszédjai példáját követi. Ezért aztán, amikor majd Beneš fölveti kollégáinak, hogy ajánlatos volna Magyarországot megpuhítani, egészen biztosan nem lesz könnyű neki rávenni a nagybirtokosokat arra, hogy állják ennek az árát. Erre annál inkább is számítani kell, mivel hasonló eset már előfordult.

Egyébként semmi nem jogosít föl arra, hogy a magyaroktól emelkedettebb gondolkodást várjak. Mind ez ideig, azok közül, akivel csak beszélhettem, senki nem mutatta a legparányibb hajlandóságot sem a csehszlovákokkal való akár gazdasági, akár politikai kibékülésre. Azonkívül az is valószínű, hogy a dunai tömörülés dolgában sem saját elképzeléseik, sem pedig a Rómából érkező tanácsok nem Prága mellé fogják őket állítani. A szabadságáról nemrégiben visszatért magyar kollégám elmesélte, mit mondott neki Walko: „Szeptemberben mintha valamiféle törekvést lehetett volna érezni a genfi levegőben arra, hogy Magyarország egyesüljön Ausztriával. Most nem érzem úgy, hogy e kívánság akár az egyik, akár a másik országban jelen volna.” Evvel kapcsolatban először is azt érdemes megjegyezni, hogy Budapesten úgy tesznek, mint ha csak osztrák–magyar szövetségről – vagyis Grandi kedvenc ötletéről – hallottak volna, azután meg azt, hogy még ezt az értesülést is megbízhatatlannak tartják.

A dunai szövetkezésre vonatkozó elképzelésről lengyel kollégám[340] is beszélt nekem. Beszámolt róla, hogy távollétében Krofta az ügyvivőnek fölvázolta a közép-európai országok közötti tömörülés koncepcióját, és azt kérdezte, vajon Franciaország támogat-e egy ilyenfajta elképzelést. Azt feleltem neki, hogy Franciaország a status quóhoz ragaszkodik, ami meg a különböző terveket illeti, azokat meghallgatja. Nem volt nehéz észrevennem, hogy lengyel kollégám nem fogadta elragadtatással a helyettesének Krofta által kifejtett elképzeléseket. Fogalmam sincs róla, miért van az, hogy a lengyeleket láthatólag nem érdekli, hogy a Duna-medencében valamiféle látszólagos – még ha csak gazdasági – egység álljon vissza. Annyi azonban bizonyos, hogy a beszélgetésünk további részében kollégám tájékoztatott kormánya azon próbálkozásáról, hogy rábírja a csehszlovák kormányzatot a mezőgazdasági országok közötti tárgyalások fölújítására Varsóban, de mindeddig sikertelenül. Két, egymással ütköző elképzeléssel állunk tehát szemben.

Olasz kollégám ugyancsak célzást tett Benešnek a jövőre vonatkozó elképzeléseire. Az volt a benyomásom, ha jelentőségüket teljesen nem is tagadja, időszerűségükről a legkevésbé sincs meggyőződve. Mindamellett úgy vettem észre, a közép-európai ügyek neuralgikus pontját – úgy a jövőt, mint a jelent illetően – a francia–olasz kapcsolatokban és a jugoszláv kérdésben látja.

E még egyelőre inkább elméleti, mint gyakorlati kérdésre vonatkozóan a korábbi jelentéseimben foglaltakat ezekkel az elemekkel tudom kiegészíteni. Lényegük az elképzelések teljes zűrzavarának megállapításában foglalható össze. Ám az ember ennek a leszögezése ellenére alig tudja megállni, hogy ne arra a következtetésre lyukadjon ki, hogy e zavaros gondolatokból a jövő eszméi fognak megszületni – annyira nyomasztó ezen országok közös ínsége, amely különböző mértékben, de mindegyikőjüket sújtja.

Ahogyan arról már tájékoztattam Nagyméltóságodat, a Nemzetek Szövetségének pénzügyi bizottsága úgy ítélte meg, hogy a magyarországi pénzügyi helyzet haladéktalan intézkedések foganatosítását teszi szükségessé. Ennek érdekében a bizottság Budapestre hívatta a még nem itt tartózkodó tagjait. Az első ülést e hónap 10-én tartották; Chalendar és Sir Otto Niemeyer 17-én érkezett meg, Avenol két nappal korábban.

A bizottság tevékenysége – a rendelkezésemre álló értesülések szerint – elsősorban bizonyos számú olyan intézkedés meghatározására irányul, melyek a költségvetés egyensúlyának lehetőség szerinti megőrzését célozzák. Evégett a magyar kormány a bizottság által megszabott javaslatokat hivatalosan be fogja terjeszteni neki. Tegnap este Chalendar (szigorúan bizalmasan) átadta nekem e javaslatok angol nyelvű szövegét. Csatoltan megküldöm Nagyméltóságodnak e dokumentum lehető legpontosabb fordítását.[341] A legfontosabb pontja a költségvetés kiadási oldalának 800 millió pengőben való maximálása (a jelenlegi 922 helyett).

Megjegyezni kívánom, hogy még nem zárult le a kérdés megvitatása, mivel a magyar kormány e föltételeket a következő költségvetésre nézve tudomásul vette, ám a folyó költségvetési évre elfogadhatatlannak ítélte. Úgy látszik, a pénzügyi bizottság határozottan ragaszkodni fog az általa meghatározott tételekhez, és levelet intézett a kormányhoz, amelyben érveket sorakoztat föl a parlamenti jóváhagyás megszerzését elősegítendő.

Egy másik fontos intézkedés, hogy a pénzügyi bizottság egy képviselőt nevez ki, aki a költségvetést fogja ellenőrizni. Már el is határozták, hogy erre a föladatra Royall Tylert jelölik ki, aki a Nemzetek Szövetsége első pénzügyi ellenőrzése alkalmával Jeremiah Smith munkatársaként tevékenykedett.

A bizottság a Magyar Nemzeti Bank helyzetét is szemrevételezi. E kérdésre nézve – amelyet a ma délutáni ülésen vizsgálnak meg tüzetesen – egyelőre még nem tudok részletekkel szolgálni. Mindössze arról értesültem, hogy a bank mellé is ki fognak egy ellenőrt rendelni.

Másrészről hátra van még egy fontos kérdés tisztázása, nevezetesen, hogy milyen intézkedéseket kell hozni a külföldi magyar kifizetéseket illetően. Egyébként úgy látszik, hogy e tárgyban a pénzügyi bizottság az utóbbi napokban megváltoztatta álláspontját.

Avenol – akivel megérkezésekor találkoztam – nem csinált titkot abból, hogy aggodalommal figyeli a bizottság néhány tagjának a törekvését, aki hajlanak arra, hogy általános moratóriumot fogadjanak el a külföldi kifizetésekre, föltéve, hogy a népszövetségi adósságszolgálat törlesztése a továbbiakban is biztosított. Szerencsére e megoldást – amennyire én meg tudom ítélni – Chalendar és több kollégája elővigyázatosságának köszönhetően elvetették.

Tegnap a bizottság francia tagjával folytatott újabb beszélgetést követően tájékoztathattam a minisztériumot arról a mindinkább észrevehető törekvésről, hogy legalább a rövid lejáratú hitelekre engedélyezzenek fizetési haladékot, és esetleg tegyék lehetővé a külföldi kifizetések teljes vagy részleges fölfüggesztését.

Ma a bizottság – amelyre a magyar kormány bizonyos, az ország fizetésképtelenségét nemzetközi szakértők jóváhagyásával mentegetni szándékozó mesterkedései kellemetlen benyomást tettek – úgy látszik, szigorúbb elhatározásra jutott: Magyarországnak csak valamiféle „vis major igazolást” fognak kiállítani anélkül, hogy bármelyik kötelezettsége alól fölmentenék, és állítólag azt fogják tanácsolni neki, kezdjen tárgyalásokat a tőkekifizetések három hónapos moratóriuma érdekében (rövid lejáratú kölcsön). E könnyítések azonban semmi esetre sem terjedhetnek ki a külföldi adósság kamatainak fizetésére, ahogyan a kereskedelmi követelésekre sem. A pénzügyi bizottság úgy ítéli meg, hogy a kötelezettségek teljesítésére vonatkozó nagyobb engedmények megadásával – tekintettel a jelenleg uralkodó közhangulatra – Magyarországot minden felelősségérzetétől megfosztanák. Másrészről attól is tartani lehet, hogy moratórium hirdetésével Magyarország rossz példát mutatna egyes szomszédos országoknak, amelyek nagyon is sietnének a nyomába lépni.

A kérdés tehát körülbelül így áll, helyesebben néhány órával ezelőtt így állt (a megbeszélések még legalább holnap estig tartanak). Nem szükséges kitérnem arra, hogy Chalendar a lehetőséghez képest igyekszik mindent elkövetni a francia érdekek védelmében.

Az ellenőrzés kérdéséről is beszéltem vele. Úgy vélem ugyanis, valós érdekünk fűződik ahhoz, hogy a szóban forgó két ellenőr közül legalább az egyik francia legyen. A minisztérium tisztában van avval, hogy az utóbbi évek során az angolszász pénzügyi körök milyen erőfeszítéseket fejtettek ki Magyarországon, és Tyler visszatérése, valamint a hatáskör, amelyet majd gyakorolni fog, e köröknek újból szabad teret enged. És az ügyet politikai szempontból is érdemes megvizsgálni. Chalendar – olyan érvek alapján, amelyek meggyőző erejét különben készséggel méltányolom – eltérő álláspontot képvisel. Egyébként nem ismer francia jelöltet erre a „gályarab-felügyelői” állásra, amelynek betöltőjét bizonyára nem övezi majd túlzott népszerűség, és ez az ellenszenv az őt kiküldő országot semmi esetre sem fogja elkerülni. Mindamellett Chalendar úgy nyilatkozott, hogy még megfontolja a kérdést.

Csatoltan megküldöm Nagyméltóságodnak kereskedelmi attasénk Magyarország pénzügyi helyzetéről készített följegyzését.[342]

CHALENDARNAK, A NEMZETEK SZÖVETSÉGE PÉNZÜGYI BIZOTTSÁGA FRANCIA TAGJÁNAK MAGYARORSZÁG PÉNZÜGYI HELYZETÉRŐL KÉSZÍTETT FÖLJEGYZÉSE

A Nemzetek Szövetsége pénzügyi bizottságának Magyarországról készített jelentését[343] szükséges néhány olyan észrevétellel kiegészíteni, amelyek abban nem kaphattak helyet, és amelyek a pénzügyi helyzet bizonyos vonatkozásait élesebb fénybe helyezik.

1.) Amikor a pénzügyi bizottság október 16-án megérkezett Budapestre, egy rendelettervezet várt reá, amelyet a Nemzeti Bank és Teleszky /Teleski/ korábbi pénzügyminiszter állított össze, és amely lényegében Magyarország külföldi fizetéseire teljes moratóriumot kívánt elrendelni. Egy közös alapot hoztak volna létre, amelybe az adósok (az állam és a magánszemélyek) pengőben fizették volna be a külföldi bankárok vagy hitelezők számlájára a nekik járó kamatokat, valamint – teljes egészében vagy részben – az esedékessé váló tőkeösszeg-tartozásokat. Ezek kötelmet megszüntető befizetések lettek volna.

A jogalanyisággal rendelkező, háromtagú – közülük az egyik a pénzügyminisztérium, a másik a Nemzeti Bank a harmadik pedig a Nemzetek Szövetségének pénzügyi bizottsága által kiküldött – bizottság igazgatása alatt működő „Külföldi hitelezők alapja” e pénzeszközöket Magyarországon belül fektette volna be, ameddig nem nyílik lehetőség devizavásárlásra, amire a világválság befejeződése adott volna módot, és talán még előtte valamilyen pénzügyi művelet, mint például egy állami vállalat (értsd: a telefontársaság) átruházása.

2.) Ezt a tervet a pénzügyi bizottság elfogadhatatlannak nyilvánította: mind formailag, mivel az okok fölsorolása adottnak tételezi a bizottság beleegyezését, mind tartalmilag, mert az előirányzott rendelkezések nemcsak hogy fizetésképtelenséghez vezetnének, de egy egész belső inflációs folyamatot is elindítanának.

A kormányzat – miután hosszan tartó tárgyalásokat folytatott a bizottsággal – fölhagyott evvel a próbálkozásával, amely végzetes csapást jelentett volna Magyarország hitelére nézve. Végül belátta, hogy mielőtt moratóriumot hirdetne, szükség volna még egy nagy erőfeszítésre annak érdekében, hogy – újabb kölcsönvétel nélkül – egy bizonyos összegű devizához jusson, amivel legalább a jövő januárig biztosíthatja az államadósság szelvényeinek és a magánadósságok kamatainak fizetését.

3.) A külföldi fizetéseket lehetővé tevő eszközök rekonstrukciójára korlátozott és valószínűleg ideiglenes lehetőségek kínálkoznak. Mi a magyar kormánynak a következőket jeleztük:

a) a külföldön levő vagyonok lefoglalása, amelyek a most folytatott számbavétel alapján 355 millió pengőt tesznek ki, amelyből levonandó 307 millió behajtható kötelezettség, tehát az egyenleg körülbelül 47 millió.

b) a behozatallal szemben az év utolsó hónapjai során valószínűleg mutatkozó kiviteli többlet.

E kettős devizaforrásnak elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy biztosítsa a Nemzeti Bank szükségletét, amelynek december 31-ig bezárólag 35 millió pengőt az államadósság, 25 millió pengőt pedig az állam és magánszemélyek rövid lejáratú tartozásai kamattörlesztése fejében kell kifizetnie.

4.) Ez a devizaforrás nyilvánvalóan elégtelen a magánadósságok és a közületek esedékes tőketartozásainak kiegyenlítésére, amiről mindenképpen megállapodásra kell jutni majd a külföldi hitelezőkkel. Ezekre az egyezségekre vonatkozóan a bizottság nem hajlandó irányelvet megállapítani; mindössze annyit közölt, hogy a német tervet lehet útmutatóként használni, valamint hogy az egyenlő elbánás elvét tiszteletben kell tartani.

5.) A jelentés a költségvetés helyzetének számos részletére kitér, és megemlíti ebben a vonatkozásban a magyar kormánynak a kiadások csökkentését célzó – egyébként korántsem kielégítő mértékű – kötelezettségvállalását. A bizottság által jelzett 800 millió pengős összeg valószínűleg optimista – tekintettel a jelenlegi helyzetre, amelyben a gazdasági tevékenység visszaesése és a rendkívül alacsony árszínvonal számos beszedési forrást apasztottak el. A költségvetés kérdését – amely technikailag nem látszik megoldhatatlannak – egyedül szigorú, és egyébként megvalósítható takarékossági intézkedésekkel lehetne elrendezni. Ugyanakkor a kérdés politikai szempontból nézve inkább rosszul áll, mivel mind a kormányban, mind a parlamentben hiányzik a tisztánlátás és az akarat. Mivel a pénzügyminiszterséget egyetlen politikus sem akarta elfogadni, a tárca gazdátlan maradt, és ideiglenesen a miniszterelnök viszi az ügyeket. A busás fizetésüket és hihetetlenül magas nyugdíjukat (lásd a jelentés számadatait) védelmező tisztviselők pedig minden komolyabb takarékossági tervet könnyűszerrel elgáncsolhatnak.

6.) Még több nyugtalanságra ad okot a Nemzeti Bank irányítása. Az intézmény élemedett korú és jellemtelen kormányzója, aki cinikusan a legteljesebb pénzügyi defetizmust hirdeti, hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. A bank a legkevésbé sem kívánja a helyzetet rendezni, és kételkedem abban, hogy a külföldi tanácsos – legyen bármilyen keménykezű – képes lenne véget vetni a meggyökerezett nemtörődömségnek, és kikényszeríteni az ahhoz szükséges intézkedések életbe léptetését, hogy az ország ismét megtanulja a vállalt kötelezettségeket betartását, és tisztába jöjjön a határnap fogalmával.

7.) A magyar kormány tudomására adtuk, hogy ha a tél folyamán moratóriumot hirdetne az államadósságra, akkor a pénzügyi bizottság kénytelen lenne a főmegbízotti intézményt visszaállítani. E lehetőségre itt komolyabb félelem nélkül tekintenek, mert a hatalomban levők úgy gondolják, hogy Magyarország még egy fokozott ellenőrzés eredményeképpen sem lenne képes külföldi kötelezettségeinek eleget tenni, és az elkerülhetetlen kényszeregyezség elől megmenekülni. A magyarok – mivel meg vannak győződve arról, hogy a gazdasági válság a szomszédos államokat is végül majd erre kényszeríti – mindössze azt fájlalják, hogy elsőként kell azt igénybe venniük.

Elismerik, hogy az általuk fölvett kölcsönök nem állnak arányban az ország gazdasági teljesítőképességével, ám úgy vélekednek, hogy a bankárokat és a kölcsönadókat – akik elárasztották kölcsönökkel az országot, amelyeket nem tud majd visszafizetni – részben felelősség terheli fizetésképtelenségükért.

E tékozlóknak a bizottság családi tanácsot hívott össze. A program, amelyet a magyar kormánnyal elfogadtatott, a legsúlyosabb nehézségek leküzdését is lehetővé teszi. Azonban kételkedem abban, hogy ez sikerülni fog neki: a költségvetéssel kapcsolatban megnyilvánuló passzív ellenállásról már szót ejtettem, a pénzügyi helyzet szanálása pedig rendkívül nagy szakértelmet és kitartást igényel. Jelenleg ugyanis lehetetlenség a külső adósság törlesztéséhez szükséges évi 300 millió pengőhöz az exporttöbbletből hozzájutni. A gabonaárak újbóli növekedésével talán elő lehet majd teremteni mintegy 200 millió értékű exportálható többletet. Ehhez szükség volna az országot a szomszédjaitól elválasztó vámhatárok lebontására, továbbá arra, hogy a legfontosabb vevője, Ausztria fizetőképes legyen, és rendesen fizessen az általa behozott árukért, végül pedig arra, hogy Magyarország is minél több árura vessen ki behozatali tilalmat, és külföldi vásárlásait a legszükségesebbre korlátozza. Tehát a magyar fizetőeszköz egyensúlyát – külföldi hitelek híján – csak nagyon ügyes politikával lehet biztosítani. Még ha e politika megvalósulna is, hatása jobbára csak átmenetileg mutatkozna, és fölmerül a kérdés, hogy vajon az ország továbbra is talpon tud-e maradni anélkül, hogy ne vegyen föl kölcsönt éppen akkor, amikor ezt meg kellene tiltani neki.

A pénzügyi bizottság jelentése – amely azért készült, hogy meggyőzze a magyarokat: elkerülhető a moratórium – derűlátóbb, mint szerzőinek belső meggyőződése, és valószínűnek tartom, hogy a várható magyarországi fejlemények miatt rövid időn belül nemzetközi intézkedésekre lesz szükség.

Nagy érdeklődéssel olvastam budapesti követünk[344] 210. sz. jelentését,[345] amelyet Nagyméltóságod a 314. sz. kísérő jegyzékkel továbbított nekem, és amely fölöttébb hasznos megjegyzéseket fűz az én – Benešsel Közép-Európa kérdéséről folytatott beszélgetésemet összefoglaló – beszámolómhoz.

Budapesti kollégámmal egyetértésben állapíthatom meg először is azt, hogy mennyire homályosak és kiforratlanok az evvel a tárggyal kapcsolatos elképzelések abban az országban, amelyben tartózkodom, másodszor azt, hogy milyen nagy nehézségekbe ütközik egy valamiféle közép-európai és dunai tömörülés létrehozására irányuló terv megvalósítása, harmadszor pedig azt, hogy mennyire célszerű volna a dolgokat a gazdasági természetű kérdések megoldásával kezdeni, ahol eredményre lehet számítani.

Azon jelentésem óta, amelyre de Vienne volt szíves válaszolni, több más beszámolót is küldtem ugyanebben a tárgyban a minisztériumnak. Egyebek mellett tudósítottam Benešnek e vonatkozásban, a nyilvánosság előtt tett nyilatkozatairól. A külügyminiszter – aki a kérdés nehézségeivel, valamint a kockázatos jóslatok és a következményükként föllépő tévedések veszélyeivel nagyon is tisztában van – ügyelt arra, hogy óvatosan fogalmazzon. Tagadta¸ hogy kész terve volna. Óvott az elévült megoldásokhoz való visszatéréstől. Ugyancsak elvetette egy konföderáció gondolatát. Ha tagadott, szántszándékkal világosabban fogalmazott, mint amikor állított. Lényegében csak gazdasági és politikai közeledésről beszélt. Legföljebb a Nemzetek Szövetsége előző [...][346] világosan nem érthető célzásából lehet ezt a tervet – amelynek a meglétét cáfolja – egy röpke pillanatra észrevenni.

Mindezt figyelembe véve, úgy látom, Beneš a nyilvánosság előtt elhangzott nyilatkozataiban számolt azokkal az akadályokkal, amelyekbe a közép-európai és dunai államok közeledésére irányuló szándéka ütközik, továbbá hogy ezekkel a kijelentéseivel nem egy olyan terv elindítását szorgalmazta, amellyel bárkit elriaszthatna, hanem óvatosan a föltett kérdés vizsgálatára próbált ösztökélni.

Tudom, hogy egyelőre nem is akar tovább menni. Kezdeményezni nem fog. Kivár. De ha külföldről valamilyen ésszerű indítvány érkezik, tanulmányozza, és tárgyalni fog róla.

Benešben nyilvánvalóan él még annak a reménye vagy illúziója, hogy a magyarországi meg az ausztriai gazdasági és pénzügyi nehézségek a korábbinál kedvezőbb légkört teremtenek ebben a két országban arra, hogy akár az osztrák kérdést, akár Közép-Európa kérdését fölvessék. Meg kell mondanom, az osztrák vagy magyar ügyek külföldi megfigyelői közül nem egyedüliként gondolkozik így. Nemrégiben a Genfből Bécsbe és Budapestre menesztett pénzügyi bizottságok egyik tagja fejtette ki nekem – ugyanezekre az érvekre alapozva – ugyanezt a véleményt, egyben rámutatva, hogy Ausztria és Magyarország jól fölfogott érdeke az volna, hogy szomszédjaival mielőbbi megegyezésre törekedjen. De hogy vajon az osztrákok és a magyarok előtt jelenleg tornyosuló nehézségek egy ilyen irányba való elmozdulást eredményeznek, arra csak a közeli jövőben kapunk majd választ.

De Vienne szerint az egyetlen sikerrel kecsegtető kísérlet a megegyezésre – még ha csak a gazdasági területet tekintjük is – az, amelyik Magyarországra, Ausztriára és Csehszlovákiára korlátozódna. Nagyon kétlem, hogy ezt itt valaha is kielégítőnek találnák, aminek gazdasági és ugyanakkor politikai okai is vannak. Éppen ellenkezőleg, úgy hiszem, hogy Csehszlovákiában egy ilyen megoldás mindig is elfogultságot és gyanakvást keltene, amelyek ráadásul Beneš részéről már meg is nyilvánultak, amikor Grandi egy osztrák–magyar, vagy egy osztrák–magyar–csehszlovák tömörüléssel kapcsolatban szerette volna kifürkészni a véleményét. Ennek az elfogultságnak túlságosan is nyilvánvaló okai vannak, ezért nem szükséges kitérnem rájuk.

Egy ilyen gazdasági tömörülés létrejöttének lehetőségét budapesti kollégám földrajzi érvvel támasztja alá. Állítása szerint Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország alkotja a Közép-Duna-medencét, Románia és Jugoszlávia pedig ezen kívül esik. Evvel az érvvel szembe azt lehet fölhozni, hogy az a gazdasági egység, amely a volt Monarchia földarabolásával megszűnt létezni, és amely – el kell ismerni – nem volt rosszul megalkotva, nem csupán a Közép-Duna-medencéből állt. Hozzátartozott még a jelenleg Románia részét képező Erdély és Bukovina, és a most Jugoszláviában található Horvátország, Szlovénia, Dalmácia, Bosznia és Hercegovina is. Az a törekvés tehát, hogy egy gazdasági egyezményt a kisantantra is kiterjesszenek, nem tekinthető a dolgok természetével ellentétes paradoxonnak. Mindenesetre – ahogy föntebb már rámutattam –, itt soha nem lennének hajlandóak csatlakozni egy olyan gazdasági rendszerhez, amely kívül esik azon a politikai rendszeren, amelyhez továbbra is kötődnek.

Nem kell tehát titkolni magunk előtt, hogy nem csak Budapesten viseltetnek ellenszenvvel a kisantant három országával megvalósítandó gazdasági közeledéssel szemben, hanem Csehszlovákiában is érezhető az elutasítás egy olyan gazdasági közeledéssel szemben, amelyből a kisantant két országát kihagynák. Lehet, hogy ez nem könnyíti meg a kérdés megoldását, ám ez akkor is tény.

Nem tagadom, hogy Olaszország várhatóan nehézségeket fog majd gördíteni minden olyan megoldás útjába, amely eltér a neki tetsző kettőtől: Ausztria–Magyarország, vagy Ausztria–Magyarország–Csehszlovákia, amely második még avval a nyereséggel is járna Olaszország számára, hogy gazdaságilag kettészakítja a kisantantot. Ugyanakkor az is tény – amelyről már nagyon sokszor beszámoltam –, hogy itt némi reményt fűznek ahhoz, hogy a francia–olasz viszony enyhülése kedvező változást eredményezhet az olasz kormánynak minden olyan kombinációval szemben megnyilvánuló következetes állásfoglalását illetően, amely vagy Csehszlovákiának, vagy a szövetségeseinek, vagy a francia pártfogójának megfelelne. Vajon ez a remény puszta illúzió? E kérdésre is csak a jövő, vagy – ha így jobban tetszik – a tapasztalás adhatja meg a választ. Természetesen a diplomáciában semmi sincs ingyen, és eddig még soha nem fordult elő, hogy erre az alaptételre éppen nem az Olaszországgal fönnálló kapcsolataink cáfoltak volna rá. De amiért ez esetben fizetnünk kell, az nem valamiféle dunai gazdasági társuláshoz való olasz hozzájárulás, hanem maga a francia–olasz enyhülés lesz. Márpedig – félretéve Közép-Európa kérdését – a francia–olasz enyhülés órája szükségképpen ütni fog egy szép napon, amikor a francia érdekek úgy kívánják, és jelt ad a viták lezárására, amely – függetlenül attól, hogy ki a tárgyalófél – soha nem mehet végbe alkudozás nélkül. Ezt pedig Közép-Európa kérdése nem nehezíti meg.

Budapesti kollégám nálam sokkal jobban föl tudja mérni, hogy még a dunai államok gazdasági megállapodása elé is milyen nehézségeket gördíthet a Magyarország által hozott súlyos területi áldozatok okozta gyűlölködés. A kérdésnek ezt az oldalát itt nem fedi homály. Ahogyan korábbi jelentéseimben már beszámoltam róla, itt nem tekintik hiú ábrándnak, hogy – kivárva a jobb idők beköszöntét, amelyeket néhány esztendőnyi közös munkával alapoznának meg – lehetséges a határkérdések elhalasztása. Lehet, hogy ez nem több illúziónál. Mindamellett a dolog nem példa nélküli. Mert van egy ország – nevezetesen Franciaország –, amely 1878 és 1885 között gyarmati politikáját avval a Németországgal való diplomáciai együttműködésre alapozta, amely 1871-ben területét földarabolta. E példából látható, hogy Magyarország nem számítana kivételnek, ha – félretéve azt, ami elválasztja tőlük – hajlandó volna legyőzőihez közeledni.

De Vienne jelentésében fölhívja a figyelmet arra, hogy a parasztok Szlovákia kellős közepén egymás között még mindig magyar pénzzel fizetnek. Erről a tényről nem volt tudomásom, és elismerem, hogy – a pengő jelenlegi ingadozásai ellenére – a későbbiek során is találkozhatunk még vele. Ám azt nem hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló rendellenességekből következtetni lehetne a Szlovákiát jelenleg a csehszlovák államhoz fűző kötelékek szilárdságára. Mindenesetre itt ebben a vonatkozásban semmilyen félelmet nem tapasztalni. Az biztos, hogy a magyar kisebbség egy részétől örömest megszabadulnának, ha a Magyarországgal fönnálló kapcsolatok elősegítenék annak a visszajuttatását, továbbá ha könnyűszerrel sikerülne valamilyen határkiigazításról a térképen megállapodni. Ám Szlovákia kérdését lezártnak tekintik, és úgy hiszem, erre minden alapjuk megvan. A csehek és a szlovákok szövetsége az elmúlt körülbelül hat évben nagy fejlődésen ment keresztül. A közös érdekek győzedelmeskedtek a vérmérsékletben és a képzésben mutatkozó különbségek, valamint a kicsinyes viszályok fölött. Mi több, sokan – okkal vagy ok nélkül – úgy tartják, hogy a magyar kisebbség egy részében, nevezetesen a paraszti osztályban, a Csehszlovákiában uralkodó társadalmi állapotokat a magyarországiaknál kedvezőbbnek ítélik meg, és ennek köszönhetően a nacionalizmus is mérsékeltebb.

Kollégám egyik utolsó észrevétele a Magyarországról a csehszlovák sajtóban olvasható rémhírekre vonatkozik. El kell mondanom, hogy e hírek nem a csehszlovák külügyminisztériumból származnak. A forrás – és evvel itt mindenki tisztában van – a magyar politikai ellenzék, elsősorban a magyar szocialisták, és esetenként egyes liberálisok. Lényegében ugyanazok az informátorok tájékoztatják a csehszlovák újságokat és bizonyos francia napilapokat, például a le Populaire-t. Benešnek és környezetének a dologhoz semmi köze, és módjuk sincs arra, hogy megakadályozzák, hogy a lapok olyan híreket közöljenek, amelyeknek az állítása szerint Magyarország pénzügyi helyzete kilátástalan, az pedig, amit ők „grófi rendszernek” neveznek, megrendült. E megállapítást leszögezve, azonban magától értetődik, hogy a sajtóviszonyok javítása a két országban közös érdeküket szolgálná.

A parlamenti ülésszak megnyitása alkalmából ma a miniszterelnök[347] a képviselőházban fontos beszédet mondott, amelynek során – a magyar külpolitika rövid fölvázolását követően – megkülönböztetett figyelmet szentelt az ország gazdasági és pénzügyi helyzetének, valamint a mostani válság megoldását célzó, már elfogadott, vagy tervezett főbb intézkedéseknek.

Károlyi gróf általánosságban Bethlen gróf politikáját igyekezett védelmezni, nem csak a külügyek területén, hanem a gazdaság és a pénzügyek dolgában is, miközben e vonatkozásban elismerte, hogy az időközben bekövetkezett események miatt szükségessé vált a módszerek megváltoztatása. Beszédét a jobboldal megtapsolta, a mérsékelt ellenzék csöndben hallgatta, a szocialista képviselők pedig több ízben is hevesen félbeszakították.

Ami a külpolitikát illeti, a szónok megállapította, hogy – hála Bethlen gróf erőfeszítéseinek, akinek ő, mint emlékeztetett, „szerény munkatársa” volt – megszűnt Magyarország elszigeteltsége a világban. „Olaszország volt az első nagyhatalom – folytatta –, amely baráti jobbot nyújtott nekünk. Az előző kormány azonban nem érte be ennyivel, és neki köszönhetően ma minden nagyhatalommal baráti kapcsolatokat ápolunk; Franciaország nemrégiben is bizonyságát adta barátságának, amikor a legutóbbi kölcsönvételünkben igen jelentős részt vállalt.”

Ezután Károlyi gróf megelégedéssel szólt a miniszterelnök és a külügyminiszter Törökországban tett legutóbbi látogatásáról; Magyarország barátainak fölsorolásakor csupán e három államot említette meg.

Tegnapi fölszólalásában a miniszterelnök[349] kitért a szerződések fölülvizsgálatának (a) kérdésére:

„Amikor egy évvel ezelőtt – emlékeztetett – Briand fölvetette egy (európai) szövetség elképzelését, ezt a gondolatot nemzetközi (tárgyalásokon) vitatták meg, amelyeken – ha nem is a nyilvánosság előtt, de legalább a magánbeszélgetések során – alkalmam nyílt azon meggyőződésem kifejtésére, hogy az európai együttműködés mindaddig nem képzelhető el, amíg az egyes nemzeteket elválasztó kiáltó igazságtalanságok nem tűnnek el.

Meggyőződésem szerint az elhibázott békeszerződések a legfőbb okai a gazdasági világválságnak, amely a pénzügyi válság közvetlen előidézője. Örömmel állapítom meg, hogy ez az álláspont az országok nap mint nap bővülő körében mind több követőre talál… és ma már nagy számban vannak azok az államférfiak (2 hibás írásjel),[350] akik hajlanak a revízió szükségességének az elismerésére.”

A beszéd részletesen ismerteti a magyar kormányzatnak a pénzügyi bizottság által javasolt intézkedésekkel kapcsolatos szándékait:

„Rendkívül fontos az a tény, hogy a bizottság jelentésében elismeri, hogy Magyarország – más országokhoz hasonlóan – nincs abban a helyzetben, hogy adóssága tőkeösszegét visszafizethesse…, ugyanakkor megállapítja, hogy az ország érdemes arra, hogy hitelezzenek neki. Végül a bizottság úgy ítéli meg, hogy mindenképpen szükséges valamilyen egyezményre jutni a hitelek befagyasztásáról, és e megállapítás a (külföldi) hitelezőinkkel már megkezdett tárgyalásokon minden körülmények között előnyünkre szolgál.

Ami pedig az államadósság kamatait illeti, a kormány – a helyzet nyújtotta lehetőségei (szerint) – minden kötelezettségének eleget kíván tenni.

Tekintetbe kell azonban azt is venni, hogy egy bizonyos mennyiségű külföldi devizára szükség van gazdasági tevékenységünk fönntartásához.

Az exporttevékenység teljesítéséhez elengedhetetlen nemzeti termelés folytonosságának a biztosításával nem csak a saját, hanem hitelezőink (érdekeit) is szolgáljuk, hiszen különben fizetőképtelenné válnánk.

Adósságaink kamatait szükségképpen fizetnünk kell annak érdekében, hogy tárgyalásainkat mind a fizetések szüneteltetésének, mind a kamatlábak csökkentésének a kérdésében a siker reményében folytathassuk (hiányzó szó)[351] valamilyen áruhitel megszervezése vagy bizonyos állami javak áruba bocsátása.”

Károlyi grófnak az 505–509. sz. (táviratom)[352] legutolsó részében ismertetett kijelentéseit érdemes összevetni a korábbi pénzügyminiszternek, Telszkynek a 33-as parlamenti bizottságban tegnapelőtt ismertetett álláspontjával. Telszky – miközben hangsúlyozta, (hogy) Magyarország minden pénzügyi kötelezettségének eleget kíván tenni – annak a véleményének adott hangot, hogy mindaddig, amíg a kereskedelmi mérlegben nem (tapasztal)ható javulás, a magyar kormány nem csak a kölcsöntőkét, de maradéktalanul a kölcsön kamatait sem nem lesz képes visszafizetni. „Ebből pedig az következik (és a pénzügyi bizottság gondosan ügyelt arra, hogy jelentésében erről ne tegyen említést), hogy a hitelezők kénytelenek lesznek Magyarországnak egy bizonyos haladékot adni, azért hogy úgy fizethesse ki adósságát, ahogy tudja. Úgy vélem, mielőbb tárgyalásokat kell kezdeni a külföldi hitelezőkkel, pontosabban az (összes) (ilyen) hitelezővel, hogy egyikük se jusson előnyhöz a többiekkel szemben.”

E szavakból, hasonlóképpen az utóbbi napokban folytatott beszélgetésekből azt a tanulságot szűrtem le, hogy a felelős magyarországi körök – annak ellenére, hogy szótárukból a rosszul hangzó „moratóriumot” száműzték – a magyar exportáruk fölvevőpiacainak a hiányában, nem látnak lehetőséget arra, hogy külső adósságszolgálati kötelezettségeinek eleget tegyenek, és továbbra is abban reménykednek, hogy a különböző hitelezőiknél fizetési könnyítéseket érhetnek el.

Másrészről pedig szeretik hangoztatni, hogy Magyarország egyedül valamilyen állam(i) monopólium vagy vállalat (például a dohányjövedék vagy a telefontársaság) (eladásával) vagy bérbeadásával tudna azonnal a gazdasági tevékenység föllendítéséhez szükséges devizakészlethez hozzájutni. Evvel kapcsolatban egyes külföldi kormányokkal eszmecserékre került sor, (amelyek) – mint tudni lehet – mindeddig kudarcot szenvedtek.

Alább továbbítom önnek a mai napon prágai követünkhöz[354] intézett táviratot.

Budapesti követünk[355] a minisztériumban tett látogatása alkalmával előadta, hogy véleménye szerint Magyarország pénzügyi helyzete rendkívül súlyos; A Nemzetek Szövetsége pénzügyi bizottságának csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült rábírnia a magyar kormányt arra, hogy vállaljon kötelezettséget külföldi adósságának a törlesztésére, valamint arra, hogy ne akadályozza meg a kereskedelmi hitelek visszafizetését. Ám ha egy általános moratórium veszélye pillanatnyilag nem is fenyeget, Magyarország helyzete roppant súlyos. Márpedig az országnak – tekintve, hogy még hosszú ideig nem fog tudni kölcsönhöz jutni – a saját erőforrásaiból – és különösen kiviteléből – kell fönntartania magát, ám Németországgal, Ausztriával és Olaszországgal megkötött kereskedelmi egyezményei – különböző politikai vagy gazdasági okokból – nem töltik be szerepüket. Ezért égető szükség volna arra, hogy mielőbb aláírják a Magyarország és Csehszlovákia közötti, oly hosszú ideje készülő kereskedelmi megállapodást. Mivel a két ország gazdasága kiegészíti egymást, a megegyezés útjában nem állhat áthághatatlan akadály.

Ezért arra kérem, a kérdés politikai jelentőségére a legelső adandó alkalommal hívja föl Beneš figyelmét. Közép-Európa jövőbeni szervezetére vonatkozólag Benešnek megvannak az elképzelései, amelyekről – egyebek mellett – 254. sz. jelentésében[356] már tájékoztatott, ám e terv lehetséges és szükségszerűen a távoli jövőben történő megvalósulásáig a legégetőbb bajon kellene segíteni, vagyis Magyarországot hatékony támogatásban kellene részesíteni. Különben is egy magyar–csehszlovák megállapodás Beneš tervének a megvalósításában az első mozzanat lehetne.

FÖLJEGYZÉS CZERNIN GRÓF VOLT OSZTRÁK(sic)KÜLÜGYMINISZTER LÁTOGATÁSÁRÓL

A politikai ügyek helyettes igazgatója[357] – bécsi követünk[358] kérésére és a minisztérium főtitkárával[359] egyetértésben – ma délután fogadta Czernin grófot, Ausztria volt külügyminiszterét,(sic) aki azon kívánságának adott hangot, hogy kapcsolatba léphessen a Quai d’Orsay-val.

Czernin gróf mindenekelőtt kifejezte háláját amiatt, hogy helyt adtak kérésének, és közölte, hogy párizsi útjának nincs egyéb célja, mint hogy általánosságban tájékozódjék Franciaországnak és a francia kormánynak Ausztriával kapcsolatos magatartásáról. Jelezte, mennyire fontos volna számára – amennyiben ez lehetséges – ha a miniszterelnök[360] és a külügyminiszter[361] kihallgatáson fogadná, majd elmondta, milyen kérdéseket szeretne tisztázni.

Úgy látja, és elmondása szerint ezt tökéletesen meg is érti, hogy Ausztriának jelenleg az a baja, hogy külügyminisztere Schober, akiben nincs bizalma, mert soha nem mond igazat, és naivan az iránt érdeklődött, hogy vajon a francia kormánynak nem volna-e kedvére Seipelnek – az ő barátjának – a visszatérése a hatalomba.

A válasz erre úgy hangzott, hogy ez a kérdés az ország belügye, amelybe külföldi kormány nem avatkozhat bele.

Czernin gróf ezt készséggel belátta, egyúttal fölhívva a figyelmet arra, hogy ennek az eredménynek az eléréséhez számtalan közvetett eszköz kínálkozik, mégpedig anélkül, hogy gyanítani lehetne, hogy egy idegen ország kezdeményezéséről lenne szó.

Majd fölvetette egy Ausztria és Magyarország közötti vámunió – mint a közép-európai gazdasági válság orvoslására alkalmas egyedüli megoldás – lehetőségét, amelyhez esetleg Csehszlovákia is csatlakozhatna.

Erre azt a választ kapta, hogy Franciaország a legkevésbé sem ellenzi az Osztrák–Magyar Monarchia különböző utódállamai közötti gazdasági jellegű megállapodásokat, azonban a hatalmon levő kormányok akarata, valamint a különböző országok közvéleménye ellenében nem léphet közbe.

Czernin gróf ezután kertelés nélkül rátért a monarchia esetleges restaurációjára Ausztriában és Magyarországon, hangoztatva hogy a Habsburgok visszatérését egyedül a kisantant ellenezné.

Erre vonatkozóan Laboulaye teljesen kiábrándította, és próbálta megértetni vele, hogy – függetlenül a francia kormány állásfoglalásától, amelyet egy közép-európai monarchikus restaurációs kísérlet esetén egészen bizonyosan meg fog fogalmazni – pusztán egy ilyen restauráció lehetősége Franciaországban a semmivel tenné egyenlővé az Ausztria–Magyarország utódállamai iránt még meglevő maradék bizalmat, és kétségkívül hosszú időre véget vetne az e két országban fölmerült gazdasági és pénzügyi nehézségek megoldását célzó mindennemű francia közreműködésnek.

Végezetül Czernin gróf még az iránt érdeklődött, hogy a francia kormányzat és a volt szövetséges országok kormányai nem volnának-e hajlandóak lépéseket tenni annak érdekében, hogy a volt osztrák császári család kedvezőbb körülmények közé jusson. Elmondta, hogy a részére Magyarországon meghagyott egyetlen birtokból természetesen már semmilyen jövedelme sem származik, és hogy nevezetesen Miksa főherceg, a volt uralkodó testvére nyomorban tengődik. Azt szeretné tudni, hogy vajon a saint-germaini békeszerződésnek arra a cikkére hivatkozva, amely a Habsburg-családnak juttatandó kárpótlásról rendelkezik, nem lehetne-e tenni az érdekében valamit.

Laboulaye nem mulasztotta el arra fölhívni a figyelmét, hogy – amiként ő látja – ez irányban az osztrák és a magyar kormánynak kellene lépéseket tenni, ami – tudomása szerint – ez idáig nem történt meg.

Czernin gróf – bécsi követünk jóslatával ellentétben – egy szót sem ejtett a Heimwehr-alakulatokról, és semmiféle erkölcsi vagy anyagi támogatást nem kért részükre. Mindössze a kommunizmus megerősödése miatt érzett nyugtalanságának adott hangot, amely Ausztriában, többek között Stájerországban tapasztalható, ahol birtokai fekszenek, és ahol az általános válság által sújtott parasztok körében a bolsevik propaganda mind nagyobb teret nyer.

Czernin gróf ismételten kifejezte azon kívánságát, hogy látogatást tehessen Berthelot-nál, akinek a különböző kérdésekről alkotott véleményét nagyon szeretné megismerni.

A Károly király[363] és Bethlen gróf között Temesváron, 6-án lezajlott találkozóval kapcsolatban a román követ[364] elmondta, hogy Ghika herceg még a nyáron Sinaián megkérdezte tőle, vajon Bethlen gróf – most, hogy már nem miniszterelnök – beleegyezne-e abba, hogy Romániába utazzon, és a királynál látogatást tegyen. Kollégám azt válaszolta, hogy – tekintettel Bethlen gróf korrektségére – a találkozást megvalósíthatónak gondolja.

Azóta semmit sem hallott a dologról. Az ügyet egészen biztosan a királyi udvar fővadászmestere, Mocsonyi rendezte el, aki rokona Bethlen grófnak, és jó viszonyban maradt vele.

Bethlen gróf 5-én érkezett meg (a román alattvaló magyar) Kendeffy grófhoz, akinek birtoka Temesvártól nem túl messze fekszik. Másnap reggel vendéglátójával autóval a városba hajtattak, ahol Kendeffy néven jelentkezett be, majd megjelent nála Mocsonyi, akivel kiment a vasútállomásra, ott bevárták a királyi szerelvényt, amelyet kitérővágányra állítottak, mivel a királynak a későbbiekben egy, a közelben (diplomata meghívottakkal) rendezett vadászaton kellett részt vennie.

A találkozó a királyi vagonban zajlott le, és körülbelül negyven percig tartott.

Bővebbet kollégám nem tudott mondani. Véleménye szerint „mindössze arról volt szó, hogy létrejöjjön a találkozó, és fölvegyék a kapcsolatot, amely csak személyes jellegű lehetett, mivel Bethlen grófnak már nem volt hivatalos minősége”.

Bethlen gróf az őt Temesvárott faggató újságíróknak ugyanezt a változatot adta elő.

Valószínű, hogy egy ilyen rövid találkozó alkalmával egyik fontos kérdésben sem mélyedtek el. Ám az meglepne, ha nem tekintették volna át a politikai helyzetet.

Egyébként megjegyzésre méltó, hogy Bethlen gróf ismét élénk tevékenységet fejt ki. Néhány nappal ezelőtt Bécsben járt. Alig érkezett vissza Budapestre, máris továbbutazott Temesvárra.

És egy másik érdekes részlet, hogy a találkozó színhelyéül éppen egy erdélyi várost választottak. Jóllehet Bethlen gróf ott kölcsönvett néven tartózkodott, semmit sem tett azért, hogy inkognitóját megőrizze. Azon nyomban fölismerték, és ottléte igazi szenzációt keltett.

Bethlen gróf – akivel rögtön Budapestre való visszatérése után találkoztam – elmondta, hogy a (román) királlyal[367] történt találkozóját az uralkodó kezdeményezte.

A megbeszélés terve már több hónappal korábban megszületett. A király igen elégedett volt a fogadtatással, amelyben a tavasszal fivérét, Miklós herceget Budapesten részesítették. A látogatás után Mocsonyi útján mindjárt meg is kérdezte az akkor miniszterelnök Bethlen gróftól, hogy hajlandó volna-e vele Bukarestben vagy Sinaián találkozni. Bethlen grófnak elvi ellenvetése nem volt, de fönntartotta magának a jogot, hogy megválaszthassa a megfelelő időpontot.

Amikor Bethlen gróf lemondott, Mocsonyi újra támadásba lendült. Bethlen gróf semmi akadályát nem látta annak, hogy magánemberként látogatást tegyen. Rögtön meg is egyeztek abban, hogy a találkozóra egy vadászat alkalmával kerítenek sort, amelyet Kendeffy gróf rendez a király tiszteletére temesvári birtokán. Közben azonban Bethlen gróf megbetegedett, ezért aztán a tervet csak most, az elmúlt napokban lehetett megvalósítani.

A megbeszélés szívélyes légkörben zajlott le. A király elmondta: nemcsak enyhülést, hanem egyetértést is szeretne a két ország között. Mire Bethlen gróf azt válaszolta, hogy a gazdaság területén ez csakis előnyökkel jár. Nemrégiben írtak alá egy kereskedelmi megállapodást. Közös erővel arra kellene törekedni, hogy a benne foglalt rendelkezéseket tovább tökéletesítsék.

Erre Bethlen gróf azt felelte, hogy Erdélyben a magyarok számára elfogadható módon kellene a kisebbségi kérdést rendezni.

A király kételyeinek adott hangot azt illetően, hogy ez elegendő volna a magyar irredentizmus lecsillapítására. Mire föl Bethlen gróf úgy fogalmazott, hogy ez az irredentizmus „nem időszerű”. Annak megvilágítására, hogy hogyan képzeli el a magyar–román megegyezést, ha sikerül a kisebbségi kérdést megoldani, azt mondta, hogy akkor Magyarország ugyanabban a helyzetben lesz – mutatis mutandis –, mint Románia volt a háború előtt. Utóbbinak ugyanis elméletileg voltak tervei Erdéllyel kapcsolatban, ám ez a gyakorlatban nem akadályozta meg az egyetértést Ausztria–Magyarországgal. És akármit mondjanak is, abban az időben az erdélyi magyar és román (népesség) jó viszonyban élt egymással.

Ezután elkezdték azt mérlegelni, hogy román részről ki lehetne ebben a kisebbségi kérdésben a tárgyalófél, föltételezve, hogy (a) magyar oldalt Bethlen gróf képviseli. Maniu, Iorga /Jorga/ és Titulescu neve merült föl anélkül, hogy valamelyik mellett döntöttek volna.

Elvi megegyezés született arról, hogy a tárgyalások félhivatalos jelleggel, a diplomáciai csatornákon kívül folynának.

Károly király „elég jó benyomást” tett Bethlen grófra. „Élénk szellemű, és kitűnően ismeri a helyzetet. Azonban úgy veszem észre, vészesen hajlik arra, hogy mindennel foglalkozzon, és mindent saját maga intézzen. E tekintetben az utolsó osztrák császárhoz (és) magyar királyhoz, Károlyhoz hasonlít, avval a különbséggel, hogy ez utóbbi nem volt intelligens.”(sic)

Az a véleményem, hogy ezt a megbeszélést Bethlen gróf olyan emberként vezette, aki továbbra is az összes politikai képessége birtokában van, aki úgy ítéli meg, akkor lehet belőle megint miniszterelnök, amikor csak akarja, és aki ezt a visszatérést két vagy három hónap múlva tervezi.

Megkérdeztem tőle, vajon Olaszországban mit gondolnak a Károly királlyal való találkozásáról. Azt felelte, nem tudja. Egyetlen olasszal sem beszélt, és olasz részről senkivel sem találkozott.

Azonban a bécsi és temesvári látogatással a háta mögött, most egy római utazást tervez.

Mindezek az utak nyilvánvalóan összefüggésben vannak a dunai kérdés tanulmányozásával. Rövidesen erről is beszámolok.

Ghika herceg a királlyal[370] folytatott megbeszélése után a következőképpen tájékoztatott engem, valamint (kisantantbeli) kollégáimat.

(A) Románia és Magyarország közötti kapcsolatokat minden szempontból megvizsgálták. Politikai tekintetben Bethlen gróf nem sok jóval biztatott. Kijelentette, hogy azok a visszaélések, amelyeket a román csapatok követtek el Budapest megszállása után, kitörölhetetlen nyomokat hagytak az emberek emlékezetében. Azt is hozzátette, hogy minden magyar miniszterelnöknek, bárki legyen is az, mindenkor kötelessége lesz, hogy az országgyűlés szószékéről a békeszerződések fölülvizsgálatát követelje, de fölfogása (szerint) e hitvallást csupán a belpolitikai szempontok követelik meg.

Bethlen gróf elismerte, hogy gazdasági téren a megállapodásokra szükség és lehetőség van.

Tiltakozott az erdélyi magyar kisebbségeket sújtó intézkedések (iskolabezárások) ellen. A király válaszában kifejtette, hogy a romániai rendszer liberális, és hogy az öt magyar iskolával szemben kétszáz románt zártak be.

A megbeszélés végén Bethlen gróf fölidézte a szovjet rendszer bukása bekövetkeztével föllépő pánszlávizmus veszélyét, és Romániának az ebből következő esetleges elszigetelődését.

A Habsburg-restauráció is szóba került: a volt magyar miniszterelnök ezt (sem) (közelinek), sem kívánatosnak nem tartja. Bethlen gróf (a) parlamentarizmusról (kendőzetlenül), (kíméletlen) szavakkal, megcsömörlötten nyilatkozott.

Ghika herceg nem titkolta előttem, hogy a maga részéről sajnálatosnak tartja, hogy a találkozó megtörtént, ám semmiféle politikai jelentőséget nem hajlandó tulajdonítani neki. A magyar sajtóban megjelent (bizonyos) (hírmagyarázatokra) pedig (szerinte) csattanós válasszal szolgál a román vezérkari főnök (prágai) látogatása.

Az egész incidensben kisantantbeli kollégáim csupán Károly király könnyelműségének és ügyetlenségének, valamint a magyar arisztokrácia iránt érzett rokonszenvének az újabb bizonyítékát látják.

A magyar kereskedelmi delegáció vezetője, Nickl úr néhány munkatársával több napot töltött Prágában, hogy folytassa az országa és Csehszlovákia közötti megállapodásról szóló tárgyalásokat, amely véget vet a vámkapcsolatok immáron egy éve tartó szüneteltetésének. Nickl – aki pár napra visszautazott Budapestre – hétfőn érkezik újból Prágába, és egészen a karácsonyi ünnepekig ott fog maradni. Ha a tárgyalások addig sem fejeződnek be, akkor január folyamán visszatér Prágába, hogy folytassa a munkát.

Volt vele egy megbeszélésem, amelynek során tájékoztatott ezeknek a kereskedelmi tárgyalásoknak az állásáról, és szólt a Magyarország és a Csehszlovák Köztársaság közötti általános kapcsolatokról is.

Az elhangzottak alapján folyamatban levő tárgyalásról annyit lehet tudni, hogy igen jelentős haladást értek el, ám néhány gazdasági jellegű pontnak, valamint a kifizetés pénzügyi kérdésének a tisztázása – amelyről táviratilag tájékoztattam a minisztériumot – még hátra van. A megkötendő egyezmény – a búzára és lisztre vonatkozóan – kedvezményes elbánást fog előírni Magyarország javára. Azonban úgy vettem észre, a két küldöttség még nem állapodott meg abban, hogy e kedvezményes elbánás megvalósulását milyen módon fogják biztosítani, ugyanis Nickl elmondta, mennyire elképedt azon kötelezettséggel szembesülve, mely szerint a szerződő feleknek alkalmasint minden, a legnagyobb kedvezmény elvét élvező hatalom kormányának a jóváhagyásáért kellene folyamodni, és – amint láttam – még tétovázik a követendő módszert illetően: a kedvezmény elismerése, visszatérítés vagy bizalmas megállapodás. Hátravan tehát még egy elintézendő kérdés, amelyik – attól függetlenül, hogy nem érinti a csehszlovák kormány által már elfogadott, Magyarország számára nyújtandó kedvezmény elvét – nem kevésbé kényes és jelentős. Ami pedig a fizetést illeti, a magyar küldöttség mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy a teljes összeget nem garantálja a csehszlovák kormánynak. Ajánlata mind ez ideig csupán 60% biztosítására szólt, és nem 80%-ra, amint én azt az evvel kapcsolatos legutolsó táviratomban Beneš tájékoztatása alapján tévesen jeleztem. Nickl azonban nem titkolta előttem, hogy hajlandó lenne a 60%-os aránynál többre is kötelezettséget vállalni, és az volt a benyomásom, hogy akár 80%-ig is elmenne. Egyébként még evvel az engedménnyel is sok fáradságába kerül majd, hogy rávegye a csehszlovák kormányt egy viszonylag ilyen jelentős különbözet elfogadására.

Amint látom, Nickl a legőszintébben törekszik rá, hogy ezek a tárgyalások sikerrel végződjenek, mivel tökéletesen tisztában avval, hogy milyen fontos volna már véget vetni a vámkapcsolatok túlságosan hosszú ideje tartó szüneteltetésének, és azokat a nehézségeket is világosan látja, amelyeket a maga részéről csehszlovák tárgyalópartnerének, Friedmannak számításba kell vennie.

Az egyik ok, amiért kívánatosnak tartja az egyezmény megkötését az, hogy abban a Magyarország és Csehszlovákia közötti gazdasági közeledés első lépését látja, amely gazdasági közeledés maga is a dunai államok ilyen téren megvalósítandó együttműködésére irányuló első lépés lesz. Így aztán Nickl lassan rátért Beneš e tárgyban kifejtett elképzeléseinek a boncolgatására, amelyekről az utóbbi időben térségünknek a sajtójában rengeteg vita folyt. Nagyon rokonszenves volt, ahogyan erről beszélt, és úgy ítéltem meg, a maga részéről nem sajnálja a fáradságot arra, hogy igyekezzen mindebből valami gyakorlatilag hasznos dolgot kihozni. Abból, amit elmondott, mindenekelőtt azt jegyeztem meg, némi értetlenséggel vette tudomásul a pénzügyi szakértők magyar kormánynak adott tanácsait, melyek szerint a lehető legkevesebbet kell importálni, és minél többet exportálni. Fölhívta a figyelmemet arra, hogy más országba csakis úgy lehet árut kivinni, ha egyúttal valamit onnét importálunk, és ebből arra a következtetést vonta le, hogy – már amennyiben a gazdasági helyzet javulása egyáltalában a pénzügyi helyzet javulását eredményezheti – a gazdaság föllendítését kizárólag egy bizonyos számú külföldi országgal – mindenekelőtt a szomszédos országokkal – megkötött, jól kidolgozott egyezmények révén lehet megvalósítani. Ezután Nickl arra a nehézségre tért rá, amelyet a preferenciális rendszer gyakorlati működésében okozna az egy seregnyi állam jóváhagyásának megszerzését előíró kötelezettség, amelyek közül sokan igen távol fekszenek, és néhányuk nem fogja hozzájárulását adni. Ezen észrevétele hallatán arra kellett gondolnom, hogy a Duna-medence államai között mégiscsak a preferenciális rendszert tartja ajánlatosnak és ésszerűnek. Az is nagyon érdekelné, vajon a csehszlovák agráriusok fölsorakoznak-e majd Beneš mögött, amikor olyan dunai államokkal megvalósítandó gazdasági együttműködési rendszerről van szó, amelyek – Csehszlovákia és Ausztria kivételével – mindannyian tisztán mezőgazdasági országok. Evvel kapcsolatban a követünk úgy vélekedik, hogy e kétségek sajnos nem minden alap nélkül valók, és valóban fölmerül a kérdés, hogy a csehszlovák nagybirtokosok nem fognak-e szembeszegülni egy olyan dunai gazdasági együttműködéssel, amelynek a költségeit többé-kevésbé a csehszlovák mezőgazdaság lesz kénytelen megfizetni. Nicklet végül pedig az is foglalkoztatja – bizonyítékául annak, hogy mennyire időszerűnek tartja a kérdést –, hogy milyen kezdeményezéssel lehetne a dunai államokat a gazdasági együttműködés útjára ráterelni. Ebben az összefüggésben utalt a gazdasági bizottságra, amely a jövő év elején fog összeülni Genfben, és amelynek ő helyettes tagja. Láthatólag úgy gondolja, hogy ez a bizottság ösztökélhetné a dunai országokat az együttműködés vállalására. Nickl végezetül közölte Charles-Roux-val, hogy a Csehszlovákia és Magyarország között megvalósuló – akárcsak a gazdasági területre korlátozott – közeledés nyilvánvalóan egyben politikai enyhülést is föltételez. Ugyanakkor diplomáciai képviselőnkben nem keltett olyan benyomást, mint ha ezt az enyhülést a maga részéről lehetetlennek tartaná, vagy személy szerint ellenezné.

Íme, a megbeszélésünk során elhangzottaknak a lényege: mindez a magyar külügyminisztérium egyik magas beosztású tisztviselőjénél olyan beállítottságra enged következtetni, amelynek méltán örülhetünk.

Benešnek a szenátus költségvetési bizottsága ülésén alkalma nyílt arra, hogy ismét szóljon a közép-európai országok gazdasági közeledésével kapcsolatos tervekről. Röviden összefoglalva, erről a következőket mondotta:

„A legutóbbi osztrák–német vámuniós tapasztalatok birtokában el kell ismerni, hogy a mostani helyzetből csak egy, a közép-európai kisállamok közötti ésszerű megállapodás jelentheti a kiutat. Erre már 1920-ban is rámutattam, de akkor az volt rá a válasz, hogy ezt a politikát Párizsból diktálják, hogy Németország ellen irányul, és Isten tudja, még micsoda. A kérdést megfontoltan és kizárólag gazdasági szempontok alapján szabad szemügyre venni, és – a háború óta folytatott kereskedelempolitikánk egészét vizsgálva – látható, hogy ettől az irányvonaltól soha nem távolodtunk el. Örömmel tapasztaljuk, hogy erről a dologról a másik oldalon is másképpen kezdenek beszélni. Politikai érdekeinkből és szuverenitásunkból soha sem fogunk semmit föláldozni. Azonban készen állunk arra, hogy gazdasági szempontból minden elképzelést és minden javaslatot megvitassunk. Ezt a tárgyszerűség és az ésszerűség talaján állva fogjuk tenni, és arra is hajlandóak vagyunk – amint már hangsúlyoztam –, hogy e területen Párizzsal, Rómával és Berlinnel egyezségre jussunk. Azt is jeleztem, hogy a közép-európai szomszédjainkkal folytatandó mindennemű együttműködésünknek olyannak kell lennie, hogy azt földműves osztályaink is elfogadják. Ez magától értetődik.

Úgy vélem, ezen az úton haladva, tehetünk valami jót. A jövőben az egész közép-európai gazdaság tervét ki kell dolgoznunk; látni fogjuk majd, milyen külföldi termékeket fogyaszthatunk; pontos statisztikát kell készítenünk arról, amit termelünk, meg amire szükségünk van, és behozatalunkat az árak és a szükségletek alapján fogjuk meghatározni.

Annak érdekében, hogy válaszolni lehessen a Magyarországnak nyújtott hitel alkalmával kapott biztosítékokra vonatkozó esetleges kérdésekre, szükséges pontosan rögzíteni azokat a körülményeket, amelyek között ez az ügylet végbement.

A francia politikának – tekintettel a vámuniós terv révén megnyilvánuló német–osztrák összejátszásra – csak egyetlen célja lehetett, nevezetesen e gazdasági tömörülés vonzerejének a lehető legnagyobb mértékben való gyöngítése, és annak megakadályozása, hogy egyre tovább terjedve, keleti irányba növekedjen. Ennek érdekében föltétlenül szükséges volt, hogy a mi oldalunkon tudjuk Magyarországot, amely földrajzi helyzeténél fogva egyedül képes arra, hogy gátat vessen az osztrák–német megállapodás kiterjesztésének.

A magyar miniszterelnök[372] az ügyben kifogástalanul korrekt hozzáállást tanúsított, pontosan olyant, amilyent szerettünk volna. Akkoriban Bethlen gróf a francia kormány által az európai szolidaritás érdekében kifejtett tevékenység odaadó támogatójának mutatkozott, és kinyilvánította azon óhaját, hogy ne csak Rómával és Béccsel, hanem Prágával is gazdasági megállapodást kössön.

Ilyen körülmények között lehetetlenség lett volna, hogy nem hallgatjuk meg Bethlen gróf fölhívását, és úgy teszünk, mint ha nem vennénk tudomást a gazdasági anschluss ügyében tett szolgálatairól.

Egy másik, legalább ilyen nyomós ok kötelességünkké tette, hogy segítsünk Magyarországon. A közép-európai és a balkáni országok az elhúzódó gazdasági válság következtében bizonytalan pénzügyi helyzetbe kerültek; valutáik stabilitását a legkisebb kedvezőtlen esemény is veszélyeztette. Tartani lehetett attól, hogy ha valamilyen zavar támad, és az egyik vagy másik állam szabadjára ereszti az inflációt, akkor az összes többi követi a példát, föladja a küzdelmet, és önszántából a legkisebb megerőltetéssel járó utat választja. Tehát így nem csupán Magyarország, hanem Európa egy jelentős részének összeomlása következett volna be.

A Magyarországnak nyújtott hitel tehát mind a politikai, mind a gazdasági és pénzügyi stabilizációt szolgáló művelet volt.

Szükséges egyébként emlékeztetni arra, hogy amikor Bethlen gróf a keleti jóvátételről Hágában folytatott vita alkalmával, 1930. január 19-ről 20-ára virradó éjszaka megkérdezte, vajon a szerződő nagyhatalmak hajlandóak lesznek-e adott esetben megnyitni hitelpiacukat egy magyar kölcsön kibocsátása előtt, Loucheur – fönntartva a pénzügyminisztériumban székelő illetékes bizottság véleményét – azt válaszolta, hogy a francia kormány nem fog egy ilyen műveletet megvétózni.

A magyar kormány minden bizonnyal eltúlozta ennek a válasznak a jelentőségét, nem kevésbé igaz azonban, hogy a későbbiek folyamán, Flandin, akkori kereskedelemügyi miniszter (1930 októberében tett) budapesti látogatásakor mind Scitovszky /Scitowsky/, a Magyar Általános Hitelbanktól, mind pedig Bethlen gróf segítségre irányuló kérésük alátámasztására e nyilatkozatra hivatkoztak.

Ami a Habsburg-kérdést illeti, trónvesztésük egy, Magyarországnak a nagyköveti konferencián képviselt nagyhatalmakkal szemben vállalt kötelezettsége teljesítésének az eredménye. Magyarország a Bánffy gróf által 1921. november 5-én aláírt levélben [373]vállalta, hogy a trónkérdést nem fogja a nagyhatalmak egyetértése nélkül megoldani. E kötelezettségvállalást Genfben beiktatták, és megszegése mindazon következményeket maga után vonná, amelyek az egyezségokmány értelmében egy ily módon beiktatott nemzetközi kötelezettség megszegésével járnak.

E kötelezettségvállalásnak – a nagyköveti tanácsban képviselt kormányok közül egyetlennek a kérésére, éspedig egy pénzügyi művelet alkalmával történő – megújítása annak súlyát csökkentette, jellegét megváltoztatta volna.

A francia kormány a Magyarország részére történt hitelnyújtás alkalmával nagy lendületet adott az éppen akkor folyó kereskedelmi tárgyalásoknak. Ezek szeptember 25-én megállapodással zárultak, amely jelenleg a parlament előtt fekszik. Az egyezmény – a Tanulmányi bizottság az európai államszövetségért ajánlásának megfelelően – kedvezményes rendszert állapít meg tetemes mennyiségű magyar gabonára. A magyar kormány cserében tarifacsökkentéseket hagyott jóvá mindenekelőtt Franciaországban termelt árukra, mint a sajtféleségek, habzóborok, illatszerek, bizonyos selyem- és pamutféleségek, gépkocsik.

Pénzügyi téren a kormány közbelépett a háború előtti osztrák–magyar államkölcsönök francia részvényesei érdekében. E kérdéssel kapcsolatban Bethlen gróftól bizonyos esetek (aranykölcsönök) jóindulatú kezelésére biztosítékokat kapott, egyéb esetekre (ezüst- vagy papírpénzkölcsönök) nézve pedig határozott ígéretet arra, hogy a részvényesek képviselőivel tárgyalásokat kezdenek. Sajnos, Magyarország pénzügyi helyzetének súlyosbodása miatt Bethlen gróf utódja nem tudta ezeket az ígéreteket betartani.

Másfelől a francia kormány semmiféle ellenállást nem tapasztal magyar oldalról egy kompenzációs hivatal [BJ19] fölállításának ügyében, amelynek a tevékenysége véget vethetne a magyarországi devizaügyletekre bevezetett szigorú ellenőrzés okozta nehézségeknek, egyúttal szavatolná, hogy exportőreink pontosan hozzájussanak áruik ellenértékéhez.

A magyar hivatalos körök Károly király és Bethlen gróf folyó hó 6-án történt temesvári találkozójával kapcsolatosan szerfölött tartózkodóaknak mutatkoztak. A külügyminiszter[374] mindössze annyit mondott nekem, hogy magánjellegű ügyről van szó, mivel Bethlen gróf nem tagja a kormánynak.

Ezután Walko azonnal más tárgyra tért, tudomásomra adva, hogy nem óhajt az ügyről többet mondani. Nekem pedig elég információm volt már róla (566–68.[375] és 569–73.[376] sz. távirataim), hogy fölöslegesnek ítéljem beszélgetőpartnerem érthető zavarát tovább növelni. Hiszen kényes ügyről volt szó, és az, aki a háttérből húzogatta a szálakat – amíg nem történik valami változás a mostani viszonyokban –, továbbra is uralja a politikai helyzet, mint ahogy az Egységes Pártban is az első ember maradt. Akár beavatta, akár nem terveibe a miniszterelnököt[377] meg a külügyminisztert, akár elnyerte beleegyezésüket, akár nem, azok egyebet nem tehettek, mint hogy hagyják szabadon cselekedni – legalábbis bizonyos határok között. Mellesleg, amíg Walko – származásának köszönhetően – a szlovák irredentizmusra hajlik, addig Károlyi gróf – földbirtokai révén – inkább az erdélyi irredentizmusban érdekelt. De vajon elképzelhető-e, hogy ez utóbbi hajthatatlanabb legyen, mint a maga is erdélyi Bethlen gróf, de akit nemcsak javai, hanem fajtája is Erdélyhez köt?

Mindamellett úgy gondolom, ha a volt miniszterelnök[378] lépése osztatlan tetszésre talál a kormányban, biztosan módját ejtették volna, hogy ezt – a kérdés kényes jellege dacára – valahogyan kinyilvánítsák.

Egyébiránt elég érdekes összevetni a román kormány által bukaresti követünknek[379] szolgáltatott információkat (431., 435.[380] és 440–442.[381] sz. táviratok) azokkal, amelyekhez román kollégámtól,[382] illetve Bethlen gróftól magam jutottam hozzá. Tekintve, hogy e két utóbbi semmiben nem mond egymásnak ellent, valamint hogy a Grigorcea által közölteket mellesleg a román katonai attasé Jouart alezredesnek nyújtott tájékoztatása (az e futárpostával a hadügyminiszternek[383] küldött 2166-996/G. sz. jelentés[384]) is megerősíti, azt kell megállapítanunk, hogy Ghika herceg Puaux-nak csupán az igazság egy részét mondta el. Az nyilvánvalóan kiderül, hogy az egész ügyet Károly király kezdeményezte, hogy Bethlen grófot sürgették, és hogy többször is támadásba lendültek. Elképzelhető, hogy a román kormány – amint Ghika herceg állította – sajnálatosnak minősítette a találkozót, ám az bizonyos, hogy kezdettől fogva tudott róla. Máskülönben hogyan kérdezhette volna Ghika herceg most nyáron Sinaián Grigorceától, „hogy vajon szerinte Bethlen gróf – most, hogy már nem miniszterelnök – beleegyezne-e abba, hogy Romániába utazzon, és a királynál látogatást tegyen”? (566.- 568 sz. táviratom[385]).

Ilyen körülmények között, és figyelembe véve a tárgyaló felek rangját, meglehetősen gyerekes dolognak látszik a román külügyminiszternek ama kijelentése, hogy a találkozónak „semmiféle politikai jelentőséget nem hajlandó tulajdonítani”. Mint ahogyan gyerekes annak bizonygatása is, hogy a találkozást titokban akarták tartani, tekintve, hogy az erdélyi Bethlennel egyetértésben az erdélyi Temesvár városát tűzték ki a találkozó színhelyéül.

Egyébként pedig úgy vélem, ahelyett, hogy Bethlen grófnak próbálnák a túlzott nyilvánosság hibáját fölróni, Bukarestben e publicitást nem hátránynak, hanem előnynek kellett volna értékelni. Vajon milyen következtetést vontunk le volna abból, ha 1914 előtt egyszer csak olyan hírek kapnak lábra, hogy egy volt francia miniszterelnök – és nem is a legjelentéktelenebb – Mülhausenben vagy Kolmarban, Metzben vagy Strassburgban a német császárral találkozott?

Valamelyik korábbi jelentésemben[386] beszámoltam arról, hogy Horthy kormányzó már több hónapja tartózkodik attól, hogy politikai kérdéseket érintsen jelenlétemben, miközben továbbra is kifejezetten szívélyes hozzám. A múltkori kihallgatás alkalmával – amelyet azért kértem tőle, hogy megköszönjem a nemrégiben nekem adományozott kitüntetést – azonban szakított eme szokásával. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az a semmitmondó kedvesség, amellyel köszönetem kifejezését fogadta, megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy ha egyedül rajta múlt volna a kitüntetésem, bizony még várhattam volna rá.

A tengernagy egy egész előadást tartott nekem. Ez ugyanis szokása: már csak azért is szereti gondolatait elmondani, mert kevés van belőlük. Választás nincs – tetszik, nem tetszik – az egészet végig kell hallgatni.

Megkért, hadd beszélhessen velem németül, mivel a franciával nehézségei vannak, ami megfelel a valóságnak. Ez arra utalt, hogy a mondandóját pontosan akarja előadni.

A bolsevizmussal kezdte, amelynek a veszélye a gazdasági válság és a belőle fakadó nyomor súlyosbodásával arányosan növekedik. Ez a bolsevik história persze való igaz, de már túlságosan is ismerős ahhoz, hogy újból elő kellene venni.

A kormányzó ezt követően a parlamenti képviseleti politikai rendszer hatékonyságával és a demokrácia előnyeivel kapcsolatos kételyeit hangoztatta, rámutatva, hogy a parlamentek a saját idejüket meg a kormányok idejét meddő vitákra vesztegetik el, a demokrácia pedig mindenképpen a kiegyenlítődés irányában hat, ami korántsem segíti elő a kiválasztódást.

Ugyanakkor hajlandó volt elismerni, hogy ez az általános jellegű észrevétel nem érvényes Franciaországra, melynek bámulatos tulajdonsága, hogy a kellő tapasztalat, képesség és egyensúly birtokában – amint remélni lehet – pusztán saját belső erőivel mindig is semlegesíteni tudja a parlamentarizmus és a demokrácia tökéletlenségeit.

Magyarországról azonban ugyanezt nem lehet elmondani. A magyarok állampolgári és politikai nevelése még kezdetleges szinten áll. Egy magyar köztársaság az anarchiával volna egyenlő: a belviszály állandósulna, mindenki parancsolni akarna, engedelmeskedni meg senki.

Ebből következik, hogy minden, Magyarország javát akaró magyarnak királypártinak kell lennie. Vajon ez azt jelenti, hogy hűnek kell a maradni a régi uralkodóházhoz? Nem föltétlenül. Így például ő, Horthy mély tisztelettel adózik Ferenc József emlékének – annak az uralkodónak, akit hosszú időn át szolgált – és következésképpen a Habsburgoknak. Egyébként ő nem akart kormányzó lenni; amikor sürgették, hogy fogadja el a tisztséget, csak kelletlenül tett eleget a kérésnek. De azt el kell ismerni, hogy a Habsburgok és Magyarország közötti alaptörvény, a Pragmatica Sanctio,[387][BJ20] a harmadik fél, Ausztria mulasztása következtében hatályát veszítette.

Mellesleg Magyarországon a legitimizmus nem nemzeti, hanem pártügy. És ha valamely pártnak olyan vezetői vannak, mint Pallavicini márki, vagy Sigray gróf, nos az ilyen pártot nehezen lehet komolyan venni.

Horthy tengernagy nem nagyon kedveli Pallavicinit, Sigrayt meg társaikat, akik pedig igyekeznek, hogy ne maradjanak adósai. A dolog Károly „király” elvetélt visszatérési kísérleteire nyúlik vissza. Így e kifakadásban nincs semmi meglepő. Azonban a kormányzó mindig is tartózkodott attól, hogy a magyar legitimizmusról meg a Habsburgokról beszéljen nekem. Erre elegendő magyarázattal szolgál a kényelmetlen helyzet, amelyben a katonatiszt – aki annak előtte Ferenc József szárnysegédje volt, és karrierjét az öreg császárnak köszönhette – szembeszállt IV. Károllyal, és becsukta az ajtót előtte. Az Osztrák–Magyar Monarchia volt madridi nagykövete, Fürstenberg herceg mondta egyszer nekem: „Amikor az embernek választania kell az uralkodónak tett hűségeskü és valamilyen politikai kényszerhelyzet között, nincs helye tétovázásnak: végeznie kell magával.”

Melyek lehettek tehát az okok, amelyek arra késztették a kormányzót, hogy valamelyest kilépjen tartózkodásából? Kettőt ilyet látok.

Az első, hogy itt sokat beszélnek arról, hogy a fiatal Ottó ügye – Zita királyné, valamint testvérei, Sixtus és Xavér taktikájának köszönhetően – egyre jobban áll Franciaországban. Másfelől pedig Pallavicini márki és Sigray gróf egy idő óta soha nem mulasztja el hangoztatni és újfent hangoztatni, hogy a magyar politikának Franciaország felé kell tájékozódnia. Pallavicini márki a legutóbb is ilyen értelemben szólalt föl az országgyűlésben.

Figyelmeztetni akartak és fölkészíteni. De miért? Mert a kormányzó nem franciabarát? Minden bizonnyal. Ám ez nem elegendő ok, de ha mégis, túlságosan is súlyos volna, hogy meg merjék mondani.(sic) A másik indok, vagy inkább az egyéb indokok közül a legfontosabb az, hogy a megöregedett kormányzót Gömbös hadügyminiszter egyre szorosabban tartja a markában. Ez a szembeállás az uralkodóházzal, ez a királypártiság – amely következésképpen „szabad királyválasztó” –, másfelől pedig az erős kéz politikájának ez a kerülő úton való földicsérése, ez a diktatúra iránti alig leplezett vágyakozás, mindez megtalálható Gömbös elméletében, amelynek a megvalósítására irányuló szándékát nem is igen akarja palástolni. Ami pedig a kormányzót illeti, nagyon is könnyen egyetértését adhatja mindehhez. Szóval ő a választott király, Gömbös meg a prófétája.

E belpolitikai vizeken tett hosszú kirándulás után a tengernagy az országhatárokon túlra tekintett ki. A pillantás röpke volt, szavai – be kell vallanom – inkább keresetlenek. „Ami ma a legjobban hiányzik – fejtegette –, az nem a jóakarat, sem a megértés, hanem a lehetőség a cselekvésre. Sokan látják, mi a helyzet, szeretnének is valamit tenni, de nem tudnak. Képzelje csak el például, hogy Isten megjelenik Masaryknak, és így szól hozzá: ’Neked volt néhány, a magyaroknak kedvező elképzelésed. Eljött az idő, valósítsd meg őket!’ Mire Masaryk valószínűleg így válaszolna: ’Uram, nagyon is szeretném. Adj hozzá tehetséget, mert nekem az nincsen.’ És Isten kénytelen volna beismerni, hogy neki sincs több.”

Magyarország a pénzügyi és gazdasági összeomlás szélén áll, amely katasztrófával fenyeget.

Az államkincstár üres, és ma már a tisztviselők illetményét és az állami fizetéseket sem tudják folyósítani.

Az ipari termelés csaknem teljesen leállt, aminek az oka nem csak a forgótőke hiánya, de még inkább az alapanyagok külföldi beszerzéséhez szükséges deviza és hitelek hiánya.

A kereskedelmi forgalom – a fogyasztás egészen hihetetlen mértékű csökkenése miatt – a minimálisra esett vissza. Az egész népesség – tehát nem csak a munkások és a parasztok, hanem a középosztály is – nyomorban él, és még a társadalmi ranglétra csúcsán levőket sem védi semmi a tönkremenéstől.

És ezen általánossá vált ínség közepette, napról napra gyorsuló ütemben folyik a „hadsereg újjászervezése”, amelynek irányítója Gömbös hadügyminiszter, a magyar fajvédők vezére, Hitler és Starhemberg szoros szövetségese, Magyarország és a jelenlegi magyar kormány korlátlan ura. Magyarország gazdasági élete ez idő szerint kizárólag a „hadsereg újjászervezéséhez” szükséges termékek előállítására korlátozódik. Minden egyéb csupán egy hozzáértő és szorgalmas néppel megáldott termékeny és gazdag ország haldoklása.

E katasztrófa legfőbb okai nem a világháború pusztításában, de még nem is a világválságban – különös tekintettel a mezőgazdasági válságra – keresendők, jóllehet az országra kifejtett súlyos hatásuk eléggé érvényesül. A legfontosabb ok az az illúzió, amelybe a jelenlegi rezsim ringatja magát, amikor azt képzeli, hogy vissza lehet majd állítani a háború előtti Magyarországot, és hogy ez a helyreállítás nemcsak hogy minden mostani bajától automatikusan megszabadítja az országot, de azoknak a hatalmas összegeknek az előteremtését is lehetővé teszi, amelyek a jövőbeni „Nagy-Magyarország” megteremtéséhez szükségesek.

E hamis illúzióktól tévútra vezetett mostani rendszer tizenkét éven keresztül egyáltalán nem vette figyelembe a gazdasági és pénzügyi élet szükségleteit, illetve realitásait, és az egész nemzetgazdaságot e távolba vesző célnak rendeli alá, annak érdekében az anyagi eszközöket vakon föláldozza.

A hadsereg ütőképességének növelése érdekében a valós szükségletektől teljesen elszakított ipart hoztak létre. A trianoni szerződés ellenére, még a katonai ellenőrzés idején is – titkos katonai alakulatok létrehozása, valamint a gyakorlatilag visszaállított kötelező szolgálat révén – néhány százezer fős (sic) hadsereget állítottak föl. A mostani szükségleteket jóval meghaladó – a „Nagy-Magyarország” igényeihez igazított – köztisztviselői kart tartottak meg, és tartanak ma is fönn. Hatalmas összegeket fölemésztő erőteljes propagandatevékenységgel igyekeznek elérni, hogy a jelenlegi rendszer veszedelmes elképzelései külföldön kedvező fogadtatásra találjanak.

Ez a rezsim – azon meggyőződéstől vezérelve, hogy a világot végeredményben a puszta erőszak irányítja – épp oly elszántan, mint amilyen alattomosan készülődik a háborúra, amelyben „szent” illúziója megvalósításának a legvégső és mindenképpen bevetésre kerülő eszközét látja. Ezért a legutóbbi évek során több titkos katonai megállapodást is kötött, hogy háború esetén ne maradjon támogatók nélkül, és ugyanebből a célból nekifogott a „hadsereg újjászervezésének”, amivel az országot romlásba döntötte.

A magyar közvélemény most kezd ébredezni. Azonban a rezsim, és főképpen annak korlátlan ura, Gömbös, féken tartja, minden mozgalmat – legyen akármilyen bátortalan is – erőszakkal elfojt, és makacsul fut agyréme után, folytatva a készülődést a következő háborúra.

Egyedül a külföld – Franciaország és Csehszlovákia – hathatós segítsége által kerülhető el a belháború és hasonlóképpen a külháború fenyegetése, amelyben Magyarország a kisantant államaival kerülne szembe, és amely – nem csak ezen országokra, hanem egész Európára nézve végzetes eredménnyel járó – belső zavargásokat váltana ki.

Alulírottak – hogy ezt az általános összeomlást megakadályozzák – a legutóbb Benešhez fordultak, és most önhöz folyamodnak, Elnök úr,[389] önhöz, aki az európai béke legfőbb és legbiztosabb őre.

Annál is inkább följogosítva érzik magukat, hogy e fölhívást önhöz intézzék, mert nem csak hogy a kezdetektől fogva harcoltak a jelenlegi rezsim módszerei, cselekedetei és illúziói ellen, de már a háború végétől, sőt a háború alatt is ajánlották országuknak a francia orientációt, hasonlóképpen a Csehszlovákiával, és a többi utódállammal való szoros és tartós barátságot, ami az európai békéhez vezető egyedüli út és e béke fönntartásának a záloga.

A politikai irányvonal eme módosításának az első elengedhetetlen föltétele – ha a szándék őszinte és komoly – a magyarországi rendszer megváltoztatása. A megrázkódtatások elkerülése érdekében egy átmeneti kormányra volna szükség, amely – jóllehet a mostani kormányzó, Horthy tengernagy nevezné ki – a kormányfő személye és összetétele révén kellő biztosítékot nyújtana Magyarország politikai szanálására.

Ma erre a föladatra a legalkalmasabb államférfi Hadik János gróf, aki – annak ellenére, hogy a magas magyar arisztokráciához tartozik – mindig szembehelyezkedett Bethlen gróffal és rendszerével. Nem legitimista – soha nem is volt az –, és már évek óta helyteleníti a háborús előkészületeket, és támogatja a Franciaországhoz, valamint Csehszlovákiához való közeledést.

Kevéssel ezelőtt Beneš az egyik alulírottnak, Garaminak kijelentette, hogy egy Hadik-kormányt a Bethlen gróf külpolitikájával való teljes és végleges szakításként és a Franciaország, valamint Csehszlovákia iránti őszinte tájékozódásként értékelne.

Ezen alkalommal Garami előadta Benešnek, hogy Hadik gróf milyen föltételekkel volna hajlandó Magyarország irányítását magára vállalni, és az ország kül- és belpolitikája számára új irányt kijelölni. Magyarország és Csehszlovákia között nem csak politikai összhangot, hanem egy olyan politikai egyezséget kellene a lehető legrövidebb időn belül létrehozni, amelyhez Ausztria, Jugoszlávia és Románia is csatlakozhatna.

Beneš teljes mértékben magáévá tette ezt az elképzelést, és további részletekkel egészítette ki. Szerinte Csehszlovákia és Magyarország között vámuniót lehetne létesíteni, mégpedig a vámilletékeknek a belső határon való fönntartásával, ami lehetővé tenné a másik két kisantantállamnak a csatlakozását ehhez az unióhoz. A legnagyobb örömére szolgálna, ha Ausztria hasonlóképpen belépne ebbe az unióba, ám – a félreértések elkerülése végett – hagyná, hogy Magyarország kezdeményezze a tárgyalásokat Béccsel. Hadik gróf, amikor tájékoztatták Beneš álláspontjáról, fönntartás nélkül csatlakozott hozzá. Több mint valószínű, hogy Ausztria nem hagyna kihasználatlanul egy ilyen alkalmat arra, hogy korábbi gazdasági pozícióit – legalábbis bizonyos mértékben – visszaszerezze. Ellenkező esetben Bécs egy minden gazdasági jelentőség nélküli vidéki város rangjára hanyatlana vissza, másrészről pedig a Magyarországgal megerősített kisantant gazdasági és politikai tömbje elég erővel bírna ahhoz, hogy ellensúlyozza Ausztriát, még akkor is, ha sikerülne az Anschlusst megvalósítania.

Garami – saját és Hadik gróf nevében – kijelentette, hogy az új magyar kormány a megalakulásától fogva kötelezné magát a nyilvános és titkos katonai szervezetek föloszlatására, amelyeknek a működése ellentétes Magyarország nemzetközi kötelezettségeivel, hasonlóképpen arra, hogy beszünteti a nyilvános és titkos fegyverkezést. Ez a kötelezettségvállalás, amely magában foglalja Magyarország teljes lefegyverkezését, változást eredményezne a Jugoszlávia és Olaszország közötti konfliktus viszonyaiban, és megerősítené Romániának a kisantantban elfoglalt helyzetét. Ezenkívül lehetővé tenné e két országnak és talán Csehszlovákiának is fegyverzetük csökkentését, és ezáltal igen hatékony módon járulna hozzá ahhoz, hogy Franciaország a leszerelési értekezleten kedvezőbb helyzetbe kerüljön.

Beneš – elismerve Magyarország politikai orientációja gyökeres megváltozásának nemzetközi jelentőségét – ígéretet tett arra, hogy Prágában és Párizsban energikus lépésekkel fogja segíteni, hogy e változás lehetővé váljon.

Hadik gróf e változást nyilvánvalóan csak abban az esetben indítványozhatja majd országának, illetve valósíthatja meg, ha nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az egyetlen lehetőség a csaknem elkerülhetetlennek látszó katasztrófától való megmenekülésre. Mindenképpen szükséges tehát meggyőzően bizonyítania, hogy képes az országot megmenteni.

Erre csak abban az esetben nyílik módja, ha rendelkezésére állnak a szükséges hitelek, hogy megbirkózzon a legsúlyosabb pénzügyi nehézségekkel, és újra életre keltse a magyar gazdaságot, továbbá ha képes lesz előteremteni az ország számára a jelenleg nem termelő ágazatok újraindításához szükséges nyersanyagot. Ez idő szerint lehetetlenség hosszú lejáratú hitelhez jutni. Ám be lehetne érni rövid lejáratú hitelekkel is, ha ezek mindaddig megújíthatók, ameddig a pénzpiacok ismét elkezdenek majd hosszú lejáratú hiteleket folyósítani. A szükséges nyersanyagok jelentős részét a francia gyarmatokról lehetne beszerezni, mégpedig a francia Nemzeti Bank által nyújtott hitel segítségével, amelyből egyúttal a más országokban föllelhető alapanyagok vásárlását is finanszírozhatnák. Hadik gróf – mihelyt ígéretet kap a francia kormánytól arra, hogy ezekkel a föltételekkel hajlandó segíteni Magyarországon – kérni fogja Horthy kormányzót, adja át neki a hatalmat, hogy ekképpen megmenthesse az országot. Meggyőződése, hogy a kormányzó meg fogja érteni a helyzetet, és beletörődik a kényszerűségbe. Ellenkező esetben Hadik gróf el van szánva arra, hogy az ország nyilvánosságához forduljon, amely minden kétséget kizáróan egyhangúlag támogatni fogja, és amelynek a nyomására a kormányzó – vagy bárki, aki annak idején a helyét elfoglalja – kénytelen lesz Hadik gróf javaslatát elfogadni, és Magyarország bel- és külpolitikai orientációját pontosan az ellenkező irányba fordítani.

Ezt a példányt javtottam ki. Nyitva maratak a pénzügyi megjegyzések és+ 3 lábjegyzet, Március 16

[1] Az iratot elküldték Varsóba (11. sz.), Belgrádba (18. sz.), Bukarestbe (13. sz.) és Prágába (13. sz.).

[2] Lásd az előző lábjegyzetet.

[3] Bethlen I.

[4] A kötetben nem közölt iratok.

[5] L. de Vienne.

[6] Javítva az iratban: Budapest. – L. de Vienne.

[7] A föntebb az 5. sz. alatt közölt irat.

[8] Olvashatatlan szó.

[9] Az irat másolatát elküldték a prágai, varsói, belgrádi és bukaresti francia külügyi képviselőnek.

[10] A kötetben nem közölt irat. Erre vonatkozóan lásd a föntebb, az 5. sz. alatt közölt iratot.

[11] A kötetben nem közölt irat.

[12] A kötetben nem közölt irat.

[13] A DDFBC IV. kötetében, a 369. sz. alatt közölt irat.

[14] A kötetben nem közölt iratok.

[15] A kötetben nem közölt irat.

[16] A kötetben nem közölt irat.

[17] Walko L.

[18] A kötetben nem közölt irat.

[19] A kötetben nem közölt iratok.

[20] A föntebb, az 5. sz. alatt közölt irat.

[21] B. Mussolini.

[22] Megfejtési hiány.

[23] Az irat másolatát elküldték a varsói, belgrádi, bukaresti és budapesti francia külügyi képviselőnek.

[24] A föntebb, az 5. sz. alatt közölt irat.

[25] A kötetben nem közölt iratok.

[26] Oentizon.

[27] Az irat folytatása hiányzik.

[28] Megfejtési hiány.

[29] L. Aldrovandi Marescotti.

[30] Az irat folytatása hiányzik.

[31] A föntebb, a 16. sz. alatt közölt irat.

[32] M. D. C. de Beaumarchais.

[33] A föntebb, a 12. sz. alatt közölt iratok.

[34] Olvashatatlan szó.

[35] Az irat másolatát elküldték a berlini, budapesti és prágai francia külügyi képviselőnek.

[36] A föntebb, a 7. sz. alatt közölt irat.

[37] A föntebb, az 5. sz. alatt közölt irat.

[38] M. D. C. de Beaumarchais.

[39] A föntebb, a 12. sz. alatt közölt irat.

[40] A föntebb, a 15. sz. alatt közölt irat.

[41] P. J. de Margerie.

[42] A föntebb, a 18. sz. alatt közölt irat.

[43] Az irat másolatát elküldték a római, bukaresti, prágai és londoni francia külügyi képviselőnek.

[44] A kötetben nem közölt irat.

[45] Az irat másolatát elküldték a prágai, belgrádi, római és bukaresti francia külügyi képviselőnek.

[46] T. Stircea.

[47] A kötetben nem közölt irat.

[48] Durini.

[49] T. Stircea.

[50] A föntebb, a 22. sz. alatt közölt irat.

[51] 53. sz.: A kötetben nem közölt irat. 54. sz.: A föntebb, a 26. sz. alatt közölt irat.

[52] A föntebb, a 29. sz. alatt közölt irat.

[53] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[54] Vintilă Brǎtianu.

[55] Az irat másolatát elküldték a bukaresti és a budapesti francia külügyi képviselőnek.

[56] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[57] Ph. Berthelot.

[58] A kötetben nem közölt irat.

[59] A föntebb, a 37. sz. alatt közölt irat.

[60] A föntebb, a 30. sz. alatt közölt irat.

[61] A kötetben nem közölt irat.

[62] 1928. augusztus 27-én létrehozta a Kellogg–Briand-paktumot, amelyben a háborút, mint a nemzeti politika eszközét törvényen kívül helyezték. Az egyezményhez 60 nemzet csatlakozott. 1930 decemberében nyilvánosan felszólalt az egyesült Európa létrehozásának érdekében.

[63] C. Diamandy.

[64] A. Zaleski.

[65] A. Davila.

[66] Megfejtési hiány.

[67] Megfejtési hiány.

[68] G. Bonnet.

[69] A föntebb, a 42. sz. alatt közölt irat.

[70] A. Davila.

[71] Wisocki

[72] Az irat szövegéből egy rész hiányzik.

[73] I. Albert.

[74] ???

[75] Raymond.

[76] Rosszul olvasható név; talán: Schubert.

[77] Az irat másolatát elküldték a londoni és berlini francia külügyi képviselőnek.

[78] Az erdélyi románok 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott kimondták Erdély Romániával való egyesülését.

[79] Walko L.

[80] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[81] Lazarević.

[82] G. Mironescu.

[83] Az irat másolatát elküldték a londoni, bukaresti, berlini, belgrádi, bécsi, római, varsói, szófiai és athéni francia külügyi képviselőnek.

[84] A föntebb, a 69. sz. alatt közölt irat.

[85] Olvashatatlan szó.

[86] Az irat másolatát elküldték a római, prágai, belgrádi, bécsi, berlini, bukaresti és varsói francia külügyi képviselőnek.

[87] Ph. Berthelot.

[88] A kötetben nem közölt irat.

[89] Rosszul olvasható szó.

[90] Masirevich Sz.

[91] Kézzel írt, rosszul olvasható név.

[92] A táviratot elküldték a varsói (585–588. sz.), a belgrádi (420–424. sz.) és az athéni (282–287. sz.) francia külügyi képviselőnek.

[93] Lásd az előző lábjegyzetet.

[94] M. Spalajković.

[95] A táviratot elküldték a varsói (605–607. sz.), a belgrádi (438–440. sz.) és a bukaresti (387–389. sz.) francia külügyi képviselőnek.

[96] Lásd az előző lábjegyzetet.

[97] I. Sándor.

[98] Az irat másolatát elküldték a római, prágai, londoni, belgrádi, varsói, bukaresti és berlini francia külügyi képviselőnek.

[99] F. Charles-Roux.

[100] A föntebb, a 71. sz. alatt közölt irat.

[101] Masirevich Sz.

[102] Bethlen I.

[103] A kötetben nem közölt irat.

[104] Az irat folytatása hiányzik.

[105] I. Maniu.

[106] Raoul, Bossy

[107] Az irat másolatát elküldték a londoni, római, bécsi, berlini, prágai, budapesti, szófiai, athéni és bukaresti francia külügyi képviselőnek.

[108] Jung,,

[109] Sándor jugoszláv király 1929 január 5 –én felfüggesztette a törvényhozást és királyi diktatúrát vezetett be..Országának uj nevet ( Jugoszlávia) és új ,eddig soha nem látott felosztását adta.

[110] Az irat másolatát elküldték a római, bukaresti, athéni és szófiai francia külügyi képviselőnek.

[111] Az irathoz fűzött megjegyzés: A lapszélen a magyar [olvashatatlan] javításai és törlései szerepelnek.

[112] Az iratban törölve: előirányzatainak.

[113] Az iratban pontosabban kifejtve: és a közeli jövőben.

[114] Javítás az iratban: nagy demokráciák.

[115] Javítás az iratban: hozzátéve:

[116] Javítás az iratban: [a] monarchia restaurációjának.

[117] Javítás az iratban: [csak]nem tel[je]sen ki[full]adt.

[118] Javítás az iratban: barátságot.

[119] Az iratban törölve: Mellesleg minden okunk megvan azt hinni, hogy ennek a „szóbeli közvetítésnek” már érezhető a hatása azokon a megbeszéléseken, amelyeket a román kormánnyal az erdélyi magyar optánsok javainak kérdéséről folytatunk. A még meglévő számos nehézség ellenére, jelenleg szívélyes légkörben tárgyalunk, amely nagyban különbözik a kezdeti időszak hangulatától.

[120] Az iratban törölve: főleg azt kell.

[121] Az iratban törölve: jelentős mértékben.

[122] Az iratban törölve: a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal, mégpedig az Olaszországgal fönntartott őszinte baráti kapcsolataink ellenére: örömmel állapíthatom meg, hogy Belgrádban belátták, hogy az olaszokkal való barátságunkban egyáltalán semmi olyasmi sem lelhető föl, amit Jugoszlávia-ellenes hátsó gondolatként lehetne értelmezni.

[123] Az iratban törölve: amelyet egyébként a délszláv királyság politikusaival folytatott beszélgetéseim is megerősítettek.

[124] Az irat másolatát elküldték a belgrádi francia külügyi képviselőnek.

[125] Walko L.

[126] A DDFBC II. kötetében, a 231. sz. alatt közölt irat.

[127] Az irat másolatát elküldték a bukaresti francia külügyi képviselőnek.

[128] A följegyzést de la Baume állította össze.

[129] L. de Vienne.

[130] Bethlen I.

[131] A. Zaleski.

[132] Az irat másolatát elküldték a budapesti francia külügyi képviselőnek.

[133] A kötetben nem közölt irat.

[134] Az irat másolatát elküldték a bukaresti, belgrádi, varsói, prágai, berlini, londoni, római, budapesti és bécsi francia külügyi képviselőnek.

[135] E. Beneš, G. Mironescu, V. Marinković.

[136] Š. Osuský, N. Titulescu, M. Spalajković.

[137] A kötetben nem közölt irat.

[138] I. Maniu.

[139] G. Mironescu.

[140] Bethlen I.

[141] A föntebb, a 102. sz. alatt közölt irat.

[142] Megfejtési hiány.

[143] Walkó,Lajos

[144] A távirat másolatát elküldték a budapesti, bukaresti, prágai és berlini francia külügyi képviselőnek.

[145] Szterényi J.

[146] A föntebb, a 102. sz. alatt közölt irat.

[147] A kötetben nem közölt irat.

[148] A kötetben nem közölt iratok.

[149] A föntebb, a 105. sz. alatt közölt iratok.

[150] A kötetben nem közölt irat.

[151] A föntebb, a 106. sz. alatt közölt irat.

[152] A. Davila.

[153] Szterényi J.

[154] A kötetben nem közölt irat.

[155] Don Ascanio ,Clonna

[156] T. Stircea.

[157] A szerző ismeretlen.

[158] L. de Vienne.

[159] Az irat másolatát elküldték a bukaresti, budapesti és belgrádi francia külügyi képviselőnek.

[160] G. Puaux.

[161] T. Stircea.

[162] G. Doumergue.

[163] R. Poincaré.

[164] Megfejtési hiány.

[165] Bem józsef tábornok földi maradványait 1929-ben ünnepélyes körülmények között Lengyelországba szállitották ésl a Stzrelecki Parkban lévő csodálatos museumában temették el.

[166] Valójában a 246–247. sz. táviratról van szó, amely a föntebb, a 114. sz. alatt közölt irat, 248. sz. távirat pedig nem létezik

[167] Georghe Buzdogan tagja volt a kiskoru trónörökös Miklós herceg mellé kinevvezett régensi tanácsnak. ..

[168] A kötetben nem közölt irat.

[169] 1929-ben a belgrádi kisantant-konferncián sor került azokra a reformokra, amelyek a sövetséget szorosobbá fűzését ,a blokk megszilárditását voltak hivatva demonstrálni..A különböző időben és különböző időtartamra kötött bilaterális alapszerződéseket lejáratát szinkranba hozták ,s öt évre meghosszabbitották Közös jegyzőkönyvet írták aláKözös jegyzőkönyvet írták alá,amelyekaz eddig csak bilaterális alapon létező szövetséget háromoldaluvá vált változtatta.Határazotat hztaak a három állam szorosabb katonai együttműködéséről Ennek értelmében a avezérkarok évente rendszeresen találkozásra jöttek össze,ahol kidolgoztak .a legkülönbözöbb leheteőségekkel shámoló Magyarorszáelenes védelmi és preventív támadó katonai terveit A kisantant különböző katonai terveit lásd:Die MilitarischVeranbarungen der Klaine Entente1929-1937.( Összeállitotta Kisling Rudolf.) München ,k.é..n. :

[170] Lásd föntebb a 168. sz. jegyzetet..

[171] Az irat másolatát elküldték a budapesti francia külügyi képviselőnek.

[172] Nyilván az 1918.december 1.gyulafehérvári gyülésről van szó..

[173] Lásd föntebb a 171sz. jegyzetet.

[174] Megfejtési hiány.

[175] Bethlen I.

[176] A kötetben nem közölt irat.

[177] L. de Vienne.

[178] A kötetben nem közölt irat.

[179] A kötetben nem közölt irat.

[180] A kötetben nem közölt irat. Erre vonatkozóan lásd az előző iratot.

[181] A föntebb, a 120. sz. alatt közölt irat.

[182] L. de Vienne.

[183] Olvashatatlan szó.

[184] A kötetben nem közölt irat.

[185] A kötetben nem közölt irat.

[186] A kötetben nem közölt irat.

[187] Luković.

[188] A kötetben nem közölt irat.

[189] Megfejtési hiány.

[190] A kötetben nem közölt irat.

[191] Megfejtési hiány.

[192] Megfejtési hiány.

[193] A föntebb, a 125. sz. alatt közölt irat.

[194] Walko L.

[195] A föntebb, a 127. sz. alatt közölt irat.

[196] Megfejtési hiány.

[197] A kötetben nem közölt irat.

[198] A föntebb, a 130. sz. alatt közölt irat.

[199] Az irat másolatát elküldték a bukaresti, belgrádi, budapesti, bécsi, római, berlini, varsói és londoni francia külügyi képviselőnek.

[200] Olvashatatlan szó.

[201] A kötetben nem közölt irat.

[202] Sir J. Addison.

[203] A kötetben nem közölt iratok.

[204] L. Loucheur.

[205] A föntebb, a 136. sz. alatt közölt irat.

[206] A kötetben nem közölt irat.

[207] A kötetben nem közölt irat.

[208] A kötetben nem közölt irat.

[209] A táviratot elküldték a prágai (73–78. sz.), budapesti (31–35. sz.), londoni (184–188. sz.) és római (238–242. sz.) francia külügyi képviselőnek.

[210] Lásd az előző lábjegyzetet.

[211] F. Charles-Roux.

[212] L. de Vienne.

[213] V. Marinković.

[214] A kötetben nem közölt irat.

[215] Briand.A

[216] Olvashatatlan szó.

[217] A kötetben nem közölt iratok.

[218] A táviratot elküldték a londoni (241–242. sz.), washingtoni (200–201. sz.), brüsszeli (113–1114. sz.), berlini (242–242. sz.), varsói (106–107. sz.), prágai (97–98. sz.), bukaresti (116–117. sz.), budapesti (50–51. sz.), római (361–362. sz.) és belgrádi (104–105. sz.) francia külügyi képviselőnek.

[219] Lásd az előző lábjegyzetet.

[220] A kötetben nem közölt irat.

[221] L. de Vienne.

[222] A kötetben nem közölt irat.

[223] A föntebb, a 148. sz. alatt közölt irat.

[224] Sir E. Drummond.

[225] A föntebb, a 144. sz. alatt közölt irat.

[226] A föntebb, a 147. sz. alatt közölt irat.

[227] A föntebb, a 145. sz. alatt közölt irat.

[228] L. de Vienne.

[229] Az irat másolatát elküldték a prágai, bukaresti és belgrádi francia külügyi képviselőnek.

[230] A párizs környéki békeszerzőések kereteben 1920.augusztus 10-én Vahideddin szultán küldöttei és a Szövetséges Hatalmak aláírták a Sévres-i békeszerződést,amely megfosztotta az Oszmán Birodalmat területei nagy részétől.

[231] A kötetben nem közölt irat.

[232] Gh. Mironescu.

[233] Bethlen I.

[234] A. Briand.

[235] A francia kormány a Nemzetek Szövetségének 1930szeptemberi Genfben összehívandó ülésére utal..

[236] A föntebb, a 167. sz. alatt közölt irat.

[237] Lásd a Mellékletet.

[238] A kötetben nem közölt irat.

[239] L. de Vienne.

[240] A kötetben nem közölt iratok.

[241] Az irat másolatát elküldték a londoni, prágai, belgrádi, bukaresti és varsói francia külügyi képviselőnek.

[242] A kötetben nem közölt irat.

[243] A föntebb, a 178. sz. alatt közölt irat.

[244] A kötetben nem közölt iratok.

[245] A dokumentumok a Szövetséges Hatalmak és a magyar kormány Károly x- király második trónfoglalási kisérlettel kapcslatos levélváltását tartalmaznak. Noha a nagyhatalmak - a kisantant nyomására - nemsak Károly –ex kirrály, hnem az az egész Hasburg Ház trónfosztását követelték, a magyar nemzetyülés november 3-án csak IV.Károlyt detronizálta ,és kimondta a Pragmatica Sanctiót megszüntetését. Utólag azonban kénytelen volt a Sövetséges Hatalmak fenti követelését teljesiteni és az összes Habsburgokat az uralkodási lehetőségtól.kizárni.Lásd erről :DDFBC.III.kötetétben közölt 515..sz .iratát.

[246] A kötetben nem közölt irat.

[247] A kötetben nem közölt irat.

[248] Walko L.

[249] Az irat másolatát elküldték a római, prágai, bukaresti, belgrádi, bécsi, berlini és varsói francia külügyi képviselőnek.

[250] A kötetben nem közölt irat.

[251] Gömbös Gy.

[252] A kötetben nem közölt iratok.

[253] P. Reynaud.

[254] A föntebb, a 184. sz. alatt közölt irat.

[255] P.-É. Flandin.

[256] Chéron valójában igazságügy-miniszter volt, a pénzügyminisztériumot M. P. Reynaud vezette.

[257] A kötetben nem közölt irat.

[258] A kötetben nem közölt irat.

[259] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[260] Beauverger.

[261] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[262] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[263] Az irat másolatát elküldték az ankarai, római, berlini, belgrádi, athéni, bukaresti és varsói francia külügyi képviselőnek.

[264] A kötetben nem közölt irat.

[265] Walko L.

[266] A kötetben nem közölt irat.

[267] A föntebb, a 189. sz. alatt közölt irat.

[268] Megfejtési hiány.

[269] Megfejtési hiány.

[270] Tevfik Rüştü bej.

[271] B. Mussolini.

[272] Mastný.

[273] Olvashatatlan szó.

[274] A följegyzés szerzője ismeretlen.

[275] 1930., a hónap és a nap megjelölése nélkül.

[276] Evvel kapcsolatban lásd a sorozat III. kötetét.

[277] Erre vonatkozóan lásd a DDFBC II. kötetében a 163. sz. alatt közölt iratot.

[278] Erre vonatkozóan lásd a DDFBC III. kötetében a 222. sz. alatt közölt iratot.

[279] Az 1723.évi első és második törvénycikkben foglalt Pragmatica Sanctió,amely a Habsburg Ház tónörökösödési jogát szabályozta ,hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre szállt.

[280] A Magyar Férfiak Szent Korona Szövetsége valójában 1926. január 22-én jöt létre.

[281] Az irat másolatát elküldték a londoni, római, berlini és budapesti francia külügyi képviselőnek.

[282] A kötetben nem közölt irat.

[283] Az irat másolatát elküldték a varsói és budapesti francia külügyi képviselőnek.

[284] A kötetben nem közölt irat.

[285] A kötetben nem közölt irat.

[286] Az irat másolatát elküldték a római, bukaresti, prágai, belgrádi, varsói, berlini és londoni francia külügyi képviselőnek.

[287] Dragalina ezredes.

[288] V. Grigorcea.

[289] A kötetben nem közölt irat.

[290] Horthy M.

[291] A szerző ismeretlen.

[292] A kötetben nem közölt irat.

[293] A kötetben nem közölt irat.

[294] Bethlen I.

[295] L. de Vienne.

[296] A kötetben nem közölt irat.

[297] P. E. Flandin.

[298] A kötetben nem közölt irat.

[299] Az irat másolatát elküldték a londoni, prágai, belgrádi, bukaresti, budapesti és bécsi francia külügyi képviselőnek.

[300] Masirevich Szilárd

[301] Waclaw, Grzybonsk

[302] A kötetben nem közölt iratok.

[303] A kötetben nem közölt irat.

[304] A kötetben nem közölt irat.

[305] A föntebb, a 226. sz. alatt közölt irat.

[306] A szerző ismeretlen.

[307] Marković.

[308] Laboulaye.

[309] A kötetben nem közölt irat.

[310] A föntebb, a 230. sz. alatt közölt irat.

[311] A kötetben nem közölt irat.

[312] A kötetben nem közölt iratok.

[313] A kötetben nem közölt iratok.

[314] A kötetben nem közölt iratok.

[315] Megfejtési hiány.

[316] Megfejtési hiány.

[317] A kötetben nem közölt irat.

[318] P. Laval.

[319] A kötetben nem közölt irat.

[320] A szerző ismeretlen.

[321] L. de Vienne.

[322] É. Dard.

[323] A kötetben nem közölt irat.Nem sikerűlt tisztázni, hohy milyen félreértésről van szó.

[324] A távirat másolatát elküldték a római, berlini, londoni, belgrádi, prágai, bukaresti, bécsi és varsói francia külügyi képviselőnek.

[325] Bethlen I.

[326] A kötetben nem közölt iratok.

[327] A kötetben nem közölt iratok.

[328] A távirat másolatát elküldték a londoni, berlini, varsói, bécsi, római, belgrádi, bukaresti, brüsszeli, washingtoni és prágai francia külügyi képviselőnek.

[329] Horthy M.

[330] L. de Vienne.

[331] Az irat másolatát elküldték a prágai, bukaresti, belgrádi, varsói, berlini, bécsi, londoni és római francia külügyi képviselőnek.

[332] Horthy M.

[333] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[334] A távirat másolatát elküldték a belgrádi francia külügyi képviselőnek.

[335] A kötetben nem közölt irat.

[336] A kötetben nem közölt irat.

[337] Károlyi Gy.

[338] F. Charles-Roux.

[339] A kötetben nem közölt irat.

[340] Waclaw ,Grzybonski

[341] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[342] A melléklet nem szerepel a kötetben.

[343] AD. Europe 1918–40. Hongrie vol. 133, ff. 63–77. Pénzügyi bizottság. Jelentés a Tanácsnak a bizottság negyvenharmadik ülésszakáról (Budapest, 1931. október 16–22). Magyarország pénzügyi helyzete.

[344] L. de Vienne.

[345] A föntebb, a 248. sz. alatt közölt irat.

[346] Olvashatatlan szó.

[347] Károlyi Gy.

[348] A föntebb, a 254. sz. alatt közölt irat.

[349] Károlyi Gy.

[350] Megfejtési hiány.

[351] Megfejtési hiány.

[352] A föntebb, a 254. sz. alatt közölt irat.

[353] A táviratot 1024–1025. sz. alatt Beauverger budapesti francia ügyvivőnek is továbbították.

[354] F. Charles-Roux.

[355] L. de Vienne.

[356] A föntebb, a 250. sz. alatt közölt irat.

[357] Laboulaye.

[358] B. Clauzel.

[359] Ph. Berthelot.

[360] P. Laval.

[361] A. Briand.

[362] A távirat másolatát elküldték a római, bukaresti, prágai és belgrádi francia külügyi képviselőnek.

[363] Pontosabban II. Károly.

[364] Grigorcea.

[365] A távirat másolatát elküldték a londoni, római, berlini, moszkvai, varsói, ankarai, prágai, bécsi, belgrádi, bukaresti és athéni francia külügyi képviselőnek.

[366] A föntebb, a 258. sz. alatt közölt irat.

[367] II. Károly.

[368] A távirat másolatát elküldték a római, budapesti, belgrádi és prágai francia külügyi képviselőnek.

[369] A kötetben nem közölt irat.

[370] II. Károly.

[371] A szerző ismeretlen.

[372] Abban az időben: Bethlen I.

[373]

[374] Walko L.

[375] A föntebb, a 258. sz. alatt közölt irat.

[376] A föntebb, a 259. sz. alatt közölt irat.

[377] Károlyi Gy.

[378] Bethlen I.

[379] Puaux.

[380] A kötetben nem közölt iratok.

[381] A föntebb, a 260. sz. alatt közölt irat.

[382] Grigorcea.

[383] A. Maginot.

[384] A kötetben nem közölt irat.

[385] A föntebb, a 258. sz. alatt közölt irat.

[386] A kötetben nem közölt irat.

[387] Lásd a föntebb, a 81. sz. alatt közölt irat 11. sz. jegyzetét.

[388] A L. Blum, Garami E. és Diner-Dénes J. audienciája alkalmával Briand részére készített följegyzés.

[389] Briand a tárgyalt időben külügymiiszter volt.